Új Dunántúli Napló, 1993. június (4. évfolyam, 147-174. szám)
1993-06-05 / 151. szám
6 új Dunántúlt napló 1993. június 5., szombat \rra született az ember, hogy a magáéból adjon másoknak Az adakozás kultúrája A másikért való sikraszállás új jelentó'séget kap Legújabb korunk érdekes embertípust produkált, és ez. a szponzor, a másokat segítő, az adakozó ember képe és foglalata. Tudjuk, hogy a sportban a nagy boxmeccseket milliomos szponzorok rendezik, még a sakkmesterek játékát is különböző nemzetiségű adakozók szervezik és mutatják be, szponzorok szerepelnek továbbá a művészi és a tudományos életben is. Lemondás a fölöslegről A mai elméleti kutatás a gazdaságban és a társadalmi életben is azt hangsúlyozza, hogy mindenütt etikus alapelveket kell keresnünk és azokhoz kötni a társadalmi, a gazdasági, a szellemi és a lelki életet. Olyan gazdasági rendszerre van szükségünk, amelyet szellemes elnevezés szerint a „fölöslegben fogamzott szegénységnek” lehetne nevezni, vagyis egyszerűen a fölöslegről való lemondásnak. A materialista kollektivizmus gazdasági és emberi összeomlása után csak kevesen hiszik - legalábbis a mindennapi sajtóból azt lehet kielemezni -, hogy az individualizmusra építő kapitalizmus rendszere fog győzni a jövőben. Mindenesetre az a látszat, mintha a gazdasági erők egyelőre nem tudnának olyan egyensúlyi helyzetbe kerülni, hogy az ún. „szabad modell” mindenhol kielégítettséget és boldogságot tudjon teremteni. A sokat hangsúlyozott és óhajtott tiszta piacgazdálkodás vagy az új szabad verseny kritikája nemcsak azokból a gazdasági és társadalmi igazságtalanságokból tör fel, amelyeket eddig sem tudtunk megoldani, hanem mindinkább az ún. keresztény társadalmi tanok emelik fel szavukat: etikai, erkölcsi szintre kell helyezni az új gazdasági berendezkedéseket is. Nem lehet elfogadni azt a tételt, hogy a gazdasági életnek, vagy nevezzük gazdasági cselekvésnek csak személyi érdekeltségi alapja és háttere lenne. Ez nagyon is beszűkítő és elhomályosító tényezőként jelentkezne nagy távlatokban. Történelmileg és elvileg is megbukott az a felfogás, hogy hasznossági területre kell beszű- ' kíteni gazdasági elgondolásainkat, vannak olyan jóslatok, hogy az eddigi szabad emberi berendezkedések lényegesen tovább tudnak előrehaladni a gondolkodásban és a cselekvésben is, és azt is állítják, hogy a vallás alapvető tételeit, valamint az áthagyományozott erények tanítását ismét előnyben kell részesíteni. Bölcsebbek és talán boldogabbak akkor leszünk, ha a jóságot, az erényes életet a gazdaságban vagy a szellemiekben is a hasznos, a jövedelmező' elé tudjuk helyezni és újból tisztelni fogjuk azt, aki az ég madarait és a mezők liliomait védi, ruházza és táplálja, mondja Chiara Lu- bitsch, a „Focolare”, a „Családi tűzhely” mozgalom megalapítója. Ilyen mentalitásban a külső viszonyok és körülmények olyan értelemben fognak megváltozni, amilyen mértékben a másik emberért való sikraszállás kap új jelentőséget. A másik emberért való kiállás és tevékenység még akkor is értelmes és dicsérendő, ha nekünk magunknak semmi hasznunk nincs belőle. A gazdasági rendszer a jövőben szántén egyéniségekre épülhet fel, csakhogy minden egyéni elképzelést és bevetést meg kell tisztítani az önzéstől az önhasznosság keresésétől. Új modellt keresünk A kommunizmus „bevehetetlen várát” a történelem zúzta össze, a másik fellegvárat vagy felépítményt a kapitalizmust úgy kell tekintenünk, mint azt a modellt, amelyet érdemes a kevés egyéni individualista vonásaitól megtisztítani. Itt az a kérdés, szükség van-e erre, vagy lehetséges-e ez, vagy inkább azt kell válaszolnunk, hogy új modellt kell keresnünk, vagy új eszmét kellene felfedeznünk a világmindenségben olyan gazdasági rendszert, amelynek lényege és középpontja maga az ember. Ez nemcsak egyének szabad elhatározásán és elindulásán múlik vagy épülhet fel, mert e szabadságnak nem az önző individualizmus az eszménye, hanem az egész Szent Ferenc szobra Pécsett Fotó: Läufer emberiség. Olyan alapokra kell rátalálni, amely a közösségre irányuló emberi természet kívánalmainak vagy követelményeinek is megfelel. így alakult ki az utoló harminc évben a „közösség gazdasági rendszereJohn May land Keyens, amerikai közgazdász már húsz évvel ezelőtt kinyilvánította az új elméletet, mint az egyedüli hatásos rendszert. Nem utópiáról van szó, hanem eszméről, vagy elképzelésekről, olyan megsejtésekről, így is lehetne mondani: az embernek és az emberiségnek új elemzéséről, amelyet tudományos kérdésként magunk elé tudunk helyezni és meg is tudunk válaszolni. Az egyre jelentősebb és sokat ígérőbb technológiai előrelépések korában élünk. A világ-gazdálkodás ma már hatalmas összefüggésekben áll előttünk, egyes részleteiben is ki tudjuk elemezni a fontosabb és döntőbb elemeket és mégis mindazt a gazdagodást, amelyről Platon is elmélkedett, vagyis hogy arra született az ember, hogy a saját magáéból adjon másoknak, ez erkölcsi elkötelezettségre bír bennünket. Ebben az adakozásban, amely sokak számára nehéznek, elérhetetlen, túlságosan hősiesnek tűnik fel, benne van a közösség egész gondolata. Az adakozás valóban megfelel az emberi természet legbensőbb igényének, mert keresztény felfogás szerint az ember a szerető, a teremtő, a magát továbbadó, az állandóan önmagát adakozó Isten képmása. Ezért mondhatjuk, hogy a szeretet- ben, az adásban - akár hívő, akár nemhívő valaki - az ember saját maga beteljesítését, megvalósítását kell látni. Lebontani a válaszfalakat Ez a kapcsolat vagy viszony nemcsak egyesek, hanem népek között is fennállhat. A másik ember hazáját nekünk is szeretnünk kell, úgy mint a saját hazánkat és otthonunkat. Az elválasztófalakat le kell rombolnunk, a gátakat össze kell zúznunk, hogy a természetben a tájak, az országok, az emberek között az anyagi és szellemi javak kölcsönösen egymásé lehessenek és kiegészí- tődjenek. Az ember tehát úgy valósítja meg önmagát, hogy adakozik. A francia misztikus Mounie azt mondja: „Azért adunk, hogy birtokoljunk”. Erre az is áll: adakozunk, hogy legyünk valaki, hogy megvalósítsuk önmagunkat. Az adakozásnak ez a titokzatos belső területe vagy misztikája, ami az evangéliumból is kicsendül. A kinyilatkoztatás, az evangélium örömhíre, erről az emberről tett tanúságot és ennek az embernek kell új személyiséggé válnia a történelemben. A népek is úgy fejlődnek és alakulnak, hogy önmagukat adják oda egymásnak. Az emberiségnek még mindig tovább kell fejlődnie. Ha komolyan vesszük, a történelemre azt kell mondanunk, hogy a civilizált mai világ, az emberiség gyermekkorát éli meg, de ez még mindig meg is akadályozhatja abban, hogy továbbmenjen. Eddigi kultúrának egyik jellemzője volt, hogy ezer felé felépítettük az igényeket, hogy birtokoljunk, hogy valamink legyen, valamit a sajátunknak tulajdonunknak mondhassunk. Az emberiség csak úgy mehet tovább és úgy valósulhat meg mint új ember, ha még tökéletesebben megtanuljuk, hogy önmagunkat kell adnunk, sajátunkat kell továbbadnunk, hogy új világ születhessen. Ma nincsen kirívó jelentősége a kritikának, sőt pozitíve kell értelmeznünk mindazt, ami körülöttünk történik, a pozitív megállapítások új láncolatát kell megteremtenünk. Napjainkban méginkább észre kell vennünk a társadalom- és a kultúrtörténeti összefüggéseket. Ha erre nem figyelünk, önmagunkat kell hibáztatnunk és a fellépő negatívumokért és nehézségekért mi vagyunk felelősek. Többen mondják, a vallás ma már nem magától értetődő jelenség; ha viszont úgy van, akkor mégis szavahihetőségre úgy lesz lehetőségünk, ha a személyek közti és az intézmények közötti megbízhatóságot tartjuk döntő jelentőségűnek. Mindenfajta hitelesség azonban csak a személyes kapcsolatokban tehet bizonyságot magáról és ez megköveteli az emberközeli közösségek életformáját, vagyis az adakozás lelkületét. Reményt keltő esemény Minden kishitűséget elűző, lélekemelő és reményt keltő eseménynek voltunk tanúi a közelmúltban: a két vezető nagyhatalom, az Amerikai Egyesült Államok és a mai Oroszország vezetői, elnökei találkoztak és ígéretet tettek egymásnak, hogy együttműködnek, megmentik a békét. A világ leggazdagabb államának, az Amerikai Egyesült Államoknak másfél milliárdos segítségével mehetett haza Jelcin, széteső és éhező hazájába. Az adakozás legyőzte a kishitűséget, és a reménytelenség bizonytalanságát új hit és bizalom oldotta fel. Cserháti József ny. püspök Tabló, töredezett széllel Száguldó esztendők. A korai nyárban, az estébe hajló délután kissé fölfrissítette a levegőt. A Mészkemence utca 2/a belső udvarán, a verandára kitett karosszékek marasztaló kényelméből jó pár esztendőt átbeszéltem Bódog Józseffel, a nagyszerű öreg diákkal, rá:rá tekintve a Magyar Királyi Állami Fémipari Szakiskola 1937-38-ban végzett növendékeinek tablójára. Jó volt szót váltani a múltról, bizonyos régi ismeretség, s bizonyos közös emlékek okán. Hiszen az 55 éves jubileum csodás összefüggései: a népes osztály osztály- főnöke az a Zádor József tanár úr volt, aki még minket, fiúkat is egrecírozott. (Bódog Józsi bácsi fia, Laci, ugyanebben a 48-as téri gépipariban, és az 1962-es évben osztálytársam volt.) Ötvenöt év és ötven diák. A megsárgult, töredezett szélű öreg tablón még csodálatosan együtt; az emlékfotókat a nagyszerű, Pécsett sokak által sokszor emlegetett Schindler Aurél igazgató úrnak ajánlva. Többségben iparosszülők, proliszülők gyerekei, ők az eredendően első évfolyam, amelyik az új néven nevezett. Fémipariban járt. (Bár az iskola legfelső szintjén még porosodott néhány, a famegmunkálás gépei közül is.) Lakatosnak, szerszámkovácsnak, esztergályosnak, szerelőnek tanultak. Becsületet, tisztességet vive az öreg alma máterből mindennapjaik töltetére. Alázatot a munkával szemben, alázatot az élettel szemben. Hogy is volt csak? Tantermeik a földszinten, közvetlenül a bejárat mellett. A hét napjain fölváltva műhelymunka, majd az oktatás következett. Többségükben azonos életkorú pécsi fiúk: de akadt aki messzebbről, máshonnan járt be, akadt néhány évvel idősebb is, aki előbb másutt is tanult. A tablón egyre több név előtt a kereszt. A rohanó évek nem ismernek könyörületet: mára nagyon megcsappant az évfolyam. A ma délelőtti jubileumi találkozó, melyet szeretnénk evvel az emlékeztetővel is köszönteni, keveseknek adott esélyt az ismételt találkozóra. Az ötven egykori diák fele nem él már. Az elsővel, Kovács Karcsival, még a szakvizsgák előtt agytumor végzett. Akad két hősi halott is; övék a Don-ka- nyar. Csiky tanár úr és Lanko- vits Gyula. Wilhelm-Vadas Laci és Simon Ernő még az ötven éves találkozón ott voltak: egyébként is ők kovászolták az évfolyamtalálkozókat, az együttléteket. (Jó pár éve már, hogy minden hónap első hétfőjén a Pécsett lakó fémiparisták összejönnek - néhány ember csupán -, s beszélnek az ifjúságuk tovatűnt eseményeiről, vitatják a ma politikai váltásait.) S az élők. Müller Imre, Búzás Imre, Witzl-Virágos Jakab, Bódog József - egykor a MÁV főfelügyelői. Egyébként érdekes, milyen sokan léptek közülük állami szolgálatba, a vasúthoz, postához kötődve emberöltőn át. Mint Somfalvi Lajos, Gaál József, Matt János és Böröcz János vagy Hitter Henrik. (Gaál Jóska nagyon beteg, nem tud eljönni, de küldött vagy tíz levélre való bélyeget, mert tudta, a találkozó hírverése nem olcsó.) Varga Jancsi a BCM szilikátipari üzemét vezette, Firt- ling-Fürtös Feri a szénbányák műszaki ellenőre volt. Horváth Gyula tanácsossá lett a tanácson, Selmeci Béla villany- szerelő mester Komlón. (Szegény, nagyon oda van. Beteg.) Pfundt Pista a MÉV-nél húzott le hosszú éveket, Pilger- mayer-Perlaki Karcsi, Kardos Imre, Makay János mérnökök lettek, - utóbbi a Fémkupak Művek igazgatója. Lehőcz Laci gyártástechnológus volt Pesten. Lőhr-Laczkó Károly édesapja Vasason volt tanító, így talán a csapatban az egyetlen értelmiségi gyerek. (Huszti Feri, Szamos Jancsi és Orbán Lali a levélre nem válaszolt, Gelencsér Sándor soha nem jelentkezett. Mi lehet velük?) Viharokban edzett évfolyam; a mindennapok nem kedveztek nekik. Ifjúságukat a gazdasági világválság, a háború fűszerezte, aztán az ötvenes évek, ötvenhat, és így tovább. Nagy álmokat nem valósítottak meg, gazdagságra, hírnévre nem tett szert egyikük sem. Nyugdíjba akkor mentek, amikor az a lehető legalacsonyabb volt, s ma - nem illő talán kifecsegni mindent nem mindegyiküknek futja a találkozó utáni közös ebédre. (420 Ft.) Kötelességtudás, munkaszeretet. Ezt tanulták, s adták-adják tovább fiaiknak, unokáiknak. Kiismerték az életet, s ha megkérdezed tőlük, mi a legnagyobb tanulság, talán azt mondanák: a becsületességet nem lehetett aprópénzre váltani, de - s hidd el a becsületességet mégsem adnák föl soha. Talán azt mondanák, okosabban, tapasztalatokkal fölvértezve, ugyanezt tenném, csinálnám. (Unokáik is mostanában érettségiznek.) Ők, fekete keretes gyászjelentésben tudatták egykor, hogy Diák Életünk hosszú lelki harc után részünkre meghalt. Nagyon régen vártuk ezt az utolsó hetet. Szinte el sem hisszük, hogy most elérkezett. Tehát mindenkitől szépen elbúcsú-. zunk, mivel nemsokára szétválik utunk. Osztályfőnök urunk sok-sok jót tett velünk. Kérjük, hogy fogadja érte köszönetünk . . . Havas tanár úr sem sokat ártott. Szántó főorvos úr egészségi tanár nagyon jól oktatott. Haraszti tanár úr tömte belénk az Ady verseket. Csiky felügyelő úr tornákat tartott. Pénzügyi dolgunk elég rosszul állott, bár Horváth titkár úr erre ugyancsak vigyázott. A Sebők. és Schopp úrtól reszelni tanultunk, míg a Beer úrral tűzhelyet gyártottunk. Auer urnái a vasat hic- celtük, utána a Samuval laposra vertük. Acs és Ring uraknál esztergáltunk sokat, martunk, csiszoltuk és gyalultuk a vasat. Lakatos bácsinak... altiszti minőségben nőtt meg harcsa-bajsza . . . Habfehér lelkünk mélységes bánata, melyet a könnyes szemünk is mutatja, szomorúan búcsúzunk a 3 évtől, mely sok izgalmat hozott minékünk. A fájdalmat és a bút eltemetni fogjuk, a Faublinál hála imát mondunk. S alatta a nevek és a gúnynevek sora. Sváb, Pocok, Filkó, Frinyós, Peslancs, Sztálin, Csá- csó, Mici, Sógor, Zacskó, Tojás, Göre, Zsidó, Szatír, Szűzi, Suk, Fáni Gandhi, Szonya, Urka- tona, Négus, Jumbó . . . Száguldó esztendők. A szociológus számára ez az 1938-as évfolyam kincsesbánya volna. Cseppnyi Magyarország, kivetítve embersorsokon. A már halottakon, s az élőkön. Ötven fiú. Akadt köztük konformista és lázadó, egy Ausztráliába ment, egy börtönben ült ötvenhatért, (másikat talán kitüntették). Akad köztük örökké élni akaró és öngyilkos is. Relatíve szerencsétlen és relatíve szerencsés sorsok. Csoda-e, hogy ma nagyon érzékenyek. Féltik és félik világukat: gyermekeik-unokáik számára remélnek jobb jövőt. (De hogyan? Mikor sokaknak sokfa nagyon reménye sincs.) Csoda-e, hogy összetartanak, hogy sokféleségük, a közt megélő eltérő mentalitásuk ellenére csak a szeretet nyelvén tudnak egymásról (másról) szólni. Az évek megfaragták és megedzették őket. Ha veszekednek is egymás között, érettünk teszik. Csoda-e, hogy félik a köznapok politikai veszekedéseit, perlekedéseit, párt- és országválságait, s csoda-e, hogy tudják: összefogni kéne, s nem egymásra acsarkodni. Tanultak már eleget a történelemből, hiszen életük maga a történelem. Élték azt, befolyásolni reményeik ellenére nem tudták azt. (Volt, aki hitte talán.) Apáink, nagyapáink. Akiket nem kérdezünk, akikre nem hallgatunk. Pedig tudnak és tudnának mondani nem egy megszívlelni valót, értékeset. Messzi múltból menthetőt, jövőbe mutatót. Már jóval hetven felett. Zsörtölődök és rosszkedvűek. Miért is lenne másként: az egészség már oda. De alkalmasint földerülnek, s leplezett jókedvük oka: ha látva megélik az ifjabb hajtásokat. Ha unokáikban tükröződik ugyanaz a tettrekész- ség, az a hit és szándék, ami egykor őket vezette, ha egyszer, egyszer, a szertelen tizenévesek pimasz vállrándítása is olyan, mint annakidején az övék. A rohanó éveket ki tudná megállítani, ha nem ők? Kozma Ferenc i
