Új Dunántúli Napló, 1993. június (4. évfolyam, 147-174. szám)

1993-06-26 / 170. szám (172. szám)

6 q j Dunántúli napló 1993. június 26., szombat Egy könyv kitépett lapjai Pünkösd hétfőjén távozott el az élők sorából dr. Levárdy Fe­renc művészettörténész, poli­hisztor. Távozásával nagy vesz­teség érte a hazai egyházművé­szetet, műemlékvédelmet. Éle­tének különös alakulása folytán nemcsak művelője volt a művé­szetek és a tudományok külön­böző ágainak, hanem oktató­ként tovább is adta gazdag tudá­sát. Ilyenkor az volt a legmeg- ragadóbb, hogy sohasem csak egy szűkebb szakterület embe­reként beszélt. A pannonhalmi bencéseknél tanult, a hittudományok mellett földrajz-történelem-művészet- történet szakon szerzett diplo­mát, s egyetemi tanulmányai­nak befejeztével, 1941-42-ben, Gerevich Tibor tanítványaként egy évig ösztöndíjas volt Ró­mában. Itt kezdett foglalkozni majdani - egyébként nyugdí­jasként megszerzett - doktorá­tusa témájával, az Anjou Le­gendáriummal. Levárdy Ferenc életét végig­kísérte a különös sorsú közép­kori kódex, amely a szentek éle­tét mutatta be csodálatos ké­pekkel, s melyet ketté majd még többfelé szakítottak az örökö­sök, lévén egy kódex óriási ér­ték. A kitépett lapok a századok folyamán szinte beterítették Eu­rópát, s eljutottak a tengeren túlra is. A régi könyvnek és ku­tatójának sorsa hasonló - talán ezért is találtak egymásra egy életre. Harminc év elteltével, 1973-ban jelenteti meg Levárdy az Anjou Legendárium kritikai kiadását, s 1977-ben megvédi e témában írott kandidátusi érte­kezését. Addig azonban átéli mind­azokat a hányattatásokat, me­lyekből nemzedékének tagjai lövették részüket: frontszolgála­tot teljesít, a rend feloszlatása után családot alapít. „Kleriká­lis” múltja miatt azonban sokáig nem tölthet be végzettségének megfelelő állást: műszaki raj­zoló a Zománchuzalgyárban, az ERŐTERV-nél, 1956-ban bevá­lasztják a munkástanácsba, s neki meg kell szakítania már felnőtt fejjel megkezdett építé­szeti tanulmányait. 1950-től szakterületeitől tá­vol dolgozik, mégis sok tudo­mányos cikket publikál, folya­matosan készül a kandidátusi cím elérésére. 1966-ban meg­védi Pannonhalma építéstörté­nete című kandidátusi dolgoza­tát, de mint leánya elmondja, a kandidatúrát politikai szem­pontból elutasítják. Ekkor a szé­les értelemben vett építészi, művészettörténész szakma mel­léje áll, s Levárdy Ferenc az Or­szágos Műemlékfelügyelőség munkatársa lesz. Emlékezetes és sokak által forgatott munkái a Példák könyve (1960), a Comides kó­dex (1967), Pannonhalma épí­téstörténete, a pécsi kőtárral, Aquila János művészetével, a somogyvári kolostorral kapcso­latos publikációi, s nagy ösz- szegző munkája, a Magyar templomok művészete, amely 1982-ben jelenik meg, s mely­nek illusztrációit gyermekei, az OMF jogutódjának ma vezető munkatársai, Henriette és László közreműködésével ké­szíti. A család ekkor már Pécsett lakik a Várady Antal utca 4. számú házban. Levárdy Ferenc élete utolsó tíz évét töltötte vá­rosunkban, vett részt értékek felmutatásában és megmenté­sében, osztotta meg tudását dip­lomás kollégáival és kőműves- mesterekkel, az érdeklődő nagyközönséggel. A minden vi­szontagságon felülemelkedő derű, a szellem derűje lengte át- egész lényét, s könyvei mellett ezt hagyta örök tanulságul azoknak, akiket 77 évesen itt­hagyott. Gállos Orsolya Kubában elbúcsúztak az oroszok Katonai tiszteletadással hiva­talosan elbúcsúztatták a Kubá­ban állomásozó orosz csapat­kontingens utolsó, mintegy fél­ezres létszámú egységét, amely a napokban tér haza a szigetor­szágból. Az egység kivonásáról még Gorbacsov szovjet elnök idején, 1991-ben született dön­tés, amelyet a havannai kor­mány sértődötten fogadott. A Szovjetúnió széthullása után azonban kubai részről is belát­ták, hogy immár hiába várnak biztonsági garanciákat a ko­rábbi első számú szövetséges­től, s aláírták a végleges kivo­násról szóló megállapodást. Lehet-e kalkulálni a „béke osztalékával”? Az alábbi cikk szerzője az elmúlt hónapokban Párizsban és Brüsszelben folytatott stratégiai tanulmányokat. Ennek során NATO- és eurodiplomatáknak, kormányszakértőknek vagy éppen a Belga Királyság párizsi nagykövetének alkalma volt feltenni a kérdés: „Valójában ki nyerte meg a hidegháborút?” A kérdés persze megválaszolatlan maradt, mert röviden a talán megválaszolhatatlan is. Kiderült azonban, hogy a nemzetközi diplomáciai élet e jelentős pontjain, hogyan gondolkodnak azokról az alapvető stratégiai változásokról, melyek ma a vi­lágot áthatják anélkül, hogy azok a kockázatok radikális csök­kenésében jutnának kifejeződésre. Nem tűnik tehát elérkezett­nek az az évtizedek óta várt idő, amikor a „béke osztalékáéval kalkulálni lehetne, jóllehet nincs többé „szovjet fenyegetés” ... Napjainkban a nyugat-euró­pai stratégiai gondolkodást alapvetően két egymásból kö­vetkező jelenség határozza meg, amely a nemzetközi fe­szültség látszólagos csökkené­sével jár együtt. Egyfelől a Var­sói Szerződés és a Szovjetunió megszűnéséről, másfelől a Moszkva és Washington által folytatott nagyarányú fegyver­csökkentésről van szó. Ütköző zóna Mindenekelőtt a Varsói Szer­ződés eltűnésének a következ­ményei számottevőek, hiszen azon kívül, hogy Közép- és Ke- let-Európa országai önállóan határozhatják meg védelmi poli­tikájukat, a Varsói Szerződés feloszlatása nem elhanyagol­ható emberi és anyagi erőforrá­soktól fosztotta meg a Szovje­tuniót és szentesítette geostraté- giai visszaszorulását a nyugati határairól. Ugyanakkor Szovje­tunió felbomlása még hangsú­lyosabbá tette a keleti katonai tömb felbontását, tekintve, hogy a belőle kiváló új, független ál­lamok is saját elképzelésük és szükségletük alapján határoz­hatják meg védelmi politikáju­kat és hadi potenciáljuk nem áll többé Moszkva szolgálatában. A NATO számára mindez az ütköző-zóna mélységi növeke­dését jelenti, amely radikálisan átalakítja a korábbi egyensúlyt és amelyre elvileg építhet Oroszország, az európai konti­nensen továbbra is a legfőbb ka­tonai hatalom ellenében. A helyzet egyfelől világos­nak tűnik: a régi Kelet-Európa, amely egyébként biztonsági ga­ranciája elnyerése érdekében inkább a NATO mint Moszkva felé tekint, a régi Nyugat-Eu- rópa számára egy jól megalapo­zott ütköző-zónát és a jövőben talán egy lehetséges szövetsé­ges zónát alkot. E folyamatokkal együtt kell említeni a Független Államok Közösségét, melyen belül mély szakadásoknak és átrendeződé­seknek vagyunk a tanúi. Ismere­tes, hogy az első Oroszország, Ukrajna és Belarusz között alá­írt egyezmények (1991. decem­ber 8.) egy „közös katonai-stra­tégiai tér” fenntartását és a „nukleáris fegyverek egyesített ellenőrzését” rögzítették. A má­sodik minszki egyezményben (1991. december 30.), amit Grúzia kivételével tizenegy volt szovjet köztársaság írt alá, arra törekedtek, hogy meghatároz­zák a FÁK stratégiai dimenzió­ját. Elismerték a független köz­társaságok jogát arra, hogy nemzeti fegyveres erőket hoz­zanak létre, miközben a „közös katonai-stratégiai tér” csaknem kizárólag nukleáris jelentést ka­pott. Ugyanakkor és később is, megerősítették a volt szovjet köztársaságok nukleáris fegy­verektől való megtisztításának végső célját, természetesen Oroszország kivételével. A tak­tika nukleáris fegyverek kivo­nása megtörtént (1992. máj. 5.). Ezzel szemben, a stratégiai nuk­leáris fegyvereket illetően, Ka­zahsztán, Belarusz és Ukrajna - amerikai nyomásra - 1992. má­jusában kötelezték magukat, hogy nem tárolnak területükön nukleáris fegyvereket, de a ko­rábban felmerült 1994. decem­ber 31-i dátummal szemben, a határidőt ezúttal már csak 1999-re rögzítették. A jelenlegi stratégiai változá­sok második szembetűnő jegye a leszerelési folyamat felgyor­sulása. Az Egyesült Államok és a Szovjetunió által, az amerikai és a szovjet stratégiai fegyver­zetekről 1991. júliusában meg­kötött START-szerződés elő­ször tett lehetővé nemcsak fegyverzetkorlátozási reménye­ket, hanem egy valódi nukleáris leszerelést. 1992. júniusában, az USA már Oroszországgal az előbbit jóval meghaladó lesze­relési egyezményt kötött, me­lyet, ha alkalmaznak - ami a stratégiai fegyverzeteket illeti -, 2003-ban mindegyik oldalon csupán 3000-3500 nukleáris töl­tet maradna fenn (szemben a je­lenlegi 10000-12000-rel, illetve a START-szerződésben elő­irányzott 7000-9000-rel). Konkrétan arról lenne szó, hogy valamennyi nukleáris töltetű in­terkontinentális, földi telepítésű rakétát megsemmisítenének, s kizárólag a tengeralattjárókon telepítettek maradnának meg. Kétségtelen tény, hogy a vi­lág kedvezően fogadta ezeket az egymást követő, többnyire megnyugtató lépéseket vagy döntéseket, ám nem feledkezik meg azokról a súlyos problé­mákról sem, melyeket ezen döntések elfednek akár a ha­gyományos, akár a nukleáris fegyverzetektől van szó. 1990. novemberében Euró­pában aláírták a hagyományos fegyverzetekről rendelkező szerződést, amely a keleti kato­nai tömb e területen meglévő mennyiségi túlsúlyát volt hi­vatva korlátozni. Ennek az egyezménynek az alkalmazása elég kockázatossá vált, mivel azt a Szovjetunió kötötte, de az utódállamoknak kell betarta­niuk. Igaz, hogy Grúzia kivéte­lével, 1992. január 30. óta va­lamennyi volt szovjet köztársa­ság tagja az Európai Biztonsági és Együttműködési értekezlet­nek (EBÉÉ). A nehézség azon­ban ennek ellenére fennáll a ha­gyományos fegyverzetkorláto- zási egyezmények tiszteletben tartását illetően, hiszen ezek az államok újkeletű függetlensé­güket esetenként jelentős lét­számú nemzeti hadseregek fel­állításával akarják megszilárdí­tani. Másfelől, ami a nukleáris fegyverzeteket illeti, az exszov- jet potenciál csökkentése felté­telezi, hogy az Oroszország ál­tal történő ellenőrzés kérdését előzetesen szabályozzák a FÁK-on belül. Úgy tűnik, Was­hington és Moszkva nyomása alatt bizonyos előrelépés már történt. 1992. május^ 23-án az USA és négy FÁK állam (Oroszország, Ukrajna, Bela­rusz és Kazahsztán) Liszabon- ban aláírta a START-szerződés alkalmazási jegyzőkönyvét, amely egyrészt megerősíti Oroszországot, mint a FÁK egyedüli nukleáris államát, másrészt a többieket - hét éves határidőn belül - kötelezi terü­letüknek a nukleáris fegyverek­től való megtisztításra. Világosan kell azonban látni, hogy ez alatt a hosszú átmeneti periódus alatt a FÁK-on belüli súlyos válságok kérdésessé te­hetik az aláírt egyezményeket. S Nyugat-Európa? Az Egyesült Államok és Oroszország egyébként nem fo­gadják el, hogy a végtelenségig csökkentsék saját nukleáris po­tenciáljukat anélkül, hogy Kína, Franciaország és Nagy-Britan- nia ne kötelezné el magát ebben az irányban. Tudnivaló, hogy e három or­szág soha nem követte az USA-t és a volt Szovjetuniót fegyverkezési versenyükben és hosszú távon korlátozták magu­kat a minimális, de elégséges elrettentő erők szintjén. Politi­kai szempontból ugyanakkor nehéz lenne számukra minden­fajta nukleáris leszerelést visz- szautasítani. Egy adott küszöb alatt azonban, nukleáris fegy­verzetük nem jelentene már elégséges elrettentő erőt. Figye­lemre méltó, hogy a nyugati szakértők komolyan számolnak azzal a lehetőséggel, hogy az amerikai-orosz kettős egy mé­lyebb stratégiai egyetértésre jut. Ézt a lehetőséget erősíti pl. Jel­cin elnöknek a Biztonsági Ta­nácsban 1992. január 31-én el­hangzott kijelentése, mely sze­rint hozzájárul egy „globális védelmi rendszerhez”, azaz va­lójában a még Reagen elnök ál­tal szorgalmazott, s az akkori szovjet vezetést kétségbeejtő „stratégiai védelmi kezdemé­nyezéshez”. A nukleáris fegy­verzetcsökkentés és az új nem­zetközi rend így kapcsolódik szorosan egybe. Éppen ezért, a két nyugat-európai nukleáris ha­talomnak, Franciaországnak és Nagy-Britanniának, vélik a szakértők, s némely politikusok, őrködniük kell azon, hogy ne hagyják magukat túlhaladni az amerikai „keleti politika” által, hiszen az amerikai politika ugyanazokat a célokat követi, mint az új Oroszország: gazda­sági okokból a katonai kiadások drasztikus csökkentése lehető­leg az elért hegemonisztikus po­zíciók legcsekélyebb feladása nélkül. Az amerikai „keleti politika” tekintetében jelentkező nyu­gat-európai félelmek a stratégiai adottságok teljes felfordulására és azokra az új - politikai, pénzügyi, technológiai stb. - kihívásokra vezethetők vissza, melyekkel az Európai Közös­ségnek szembe kell néznie. Po­litikai szempontból az EK-nak azok az elkerülhetetlen válsá­gok jelentenek nagy kihívást, melyek az egykori Kelet-Euró- pában és a volt Szovjetunióban robbantak ki. Más szóval, az EK-nak minden áron el kell ke­rülnie, hogy a szociális-, határ-, etnikai vagy vallási konfliktu­sok olyan válságokhoz vezesse­nek, melyek az európai bizton­ságot fenyegetik, miközben Ke­let-Európa új államait, beleértve a volt szovjet köztársaságokat is fokozatosan be kell vezetniük egy olyan közös biztonsági rendszerbe, amely összeegyez­tethető szuverenitásukkal és függetlenségükkel. Ugyanakkor a jugoszláv eset, egy olyan vál­ságtípus előképe, melynek is­métlődése nincs kizárva, meg­mutatta, hogy az EK még nem érett arra, hogy az ilyen típusú válság hatékony megoldásához hozzájáruljon. Ezekhez a nehézségekhez já­rulnak még a tömegpusztító fegyverek elterjedésének a koc­kázatai. Ismeretes, hogy a FÁK jelenlegi dezorganizációja min­denfajta kiáramlásnak (fegyve­rek, tudományos, technológiai adatok, stb.) utat enged a Dél országia felé. Már a Szovjetunió eltűnése előtt egy tucat harmadik világ­beli ország volt képes arra, hogy hamarosan tömegpusztító - ballisztikus, nukleáris vagy vegyi-fegyverekkel rendelkez­zen. A Szovjetunió eltűnése csak növeli a kockázatot, külö­nösen a Közel-Keleten és a Maghreb országokban. Költséges ellenintézkedések Az új stratégiai adottságok, akár Európa, akár a Dél vonat­kozásában, gyors ellenintézke­déseket tesznek szükségessé, melyek természetesen igen költségesek. így, a hagyomá­nyos fegyverzetek mennyiségi korlátozása és egyúttal e fegy­verek iránti érdeklődés meg­újulása növekvő technológiai „kifinomulásukat”, azaz jóval nagyobb professzionalizáció- jukat eredményezi, s ezzel elő­állítási és működtetési költsé­geik számottevő emelkedését. Továbbá, egy európai rakéta­elhárító védelmi rendszer pa- rancsolónak tűnő szükséges­sége ugyancsak jelentős kiadá­sokat von maga után az űrkuta­tás területén. Márpedig, az új stratégiai konjunktúrából származó prog­ramok finanszírozása nagyon problematikus lesz, ha a közvé­lemény a „szovjet fenyegetés” megszűnte után mindenképpen a „béke osztalékát” várja. S túl ezen: a nyugat-európai közvé­lemény még mindig sokkal ér­zékenyebb a Moszkva és Was­hington közötti enyhülésre, mint azoknak a kockázatoknak a megnövekedésére, melyekkel az Európai Közösség 1989, a „szabadság éve” után kényte­len szembenézni. . . Dr. Csizmadia Sándor JPTE BTK Filozófia Tanszék Június első hetében Budapesten tartotta a NATO idei munka­műhely tanácskozását. Képünkön: Antall József miniszterel­nök üdvözli dr. Roger Weissinger-Baylont (j), a munkaműhely elnökét és J. B. Davis (b) tábornokot, a munkaműhely tisztelet­beli elnökét a tanácskozás megkezdése előtt. ♦ t 4 4 i

Next

/
Oldalképek
Tartalom