Új Dunántúli Napló, 1993. június (4. évfolyam, 147-174. szám)
1993-06-12 / 158. szám
1993. június 12., szombat új Dunántúlt napló 11 Csontváry ötmillióért A világhír feltételei Szép magyar vers: | Jékely Zoltán Óda a gyászlovak emlékezetére Hova tűntetek el, remegő bóbitáju lovak, gyönyörű gyászparipák? Hallhatom-e újra lábdobogásotokat temetők útján, amint nekirugaszkodtok a hámnak s valakivel megkezditek utolsó helyváltoztatását - Döccen a lomha fogat, csikkan a köveken a patkó, rángnak a viliódzó izomkötegek hollószín bőrötök alatt, csokrok szirma repül, szalagos koszorú gurul a bokorba és az ezüstküllős ropogó kerekek közt, odafent, fenséges vonulásában egy kisfiú irigyli a holtat! ... Gyászfátylat tépdel a szél, elfojtott zokogást itt-ott, egymást támogató botladozás, leszegett fők, térdek rogyadozása - nincs, nincs, gondoltuk, erőnk elbaktatni a friss sír tátongó üregéig. Ilyenkor ürült, s ontotta magából aranyló ganaját gyomrotok ott - tán az erőfeszítéstől, a gyásznép fekete cipői elébe, az útra, állati együgyüséggel - s az volt az ősi evilági jel, hogy bármi gyalázat: élni kell tovább, amig értük is el nem jösztök, elébük nem dübörögtök ezüstküllős kocsitokkal, remegő bóbitáju lovak, gyönyörű gyászparipák! Oliver, Oliver... Musical a Pécsi Kisszínházban „Az élet ilyen, egyszer fenn, egyszer lenn”- énekli rezignál- tan Fagin, a tolvaj gyerekbanda viharedzett, ám érzelmektől sem mentes atyamestere az előadás végén. Es a közönségnek valóban nincs érkezése örülni a szerencsétlen kis Oliver gazdag nagypapára-találásán, hiszen közben a kisfiú gyámolítója, Nancy meghal, Sikest lelövik, és az egész gyerekbandát elkapja a rendőrség. Fagin és a dörzsöltebbek persze, megússzák a razziát, s a banda lassan újjászerveződik. Gyerekeket, tolvajutánpótlást mindig ad a nagyváros, az élet. A cselekmény Oliver körül forog ugyan, de az előadás mégsem róla szól, hanem arról, hogy: „egyszer fenn, egyszer lenn ...” Lionel Bart zenés játéka eléggé messze esik az eredeti romantikus Dickens-műtől. Ba- gossy László rendezése pedig egyenesen Fagin Figuráját állítja a középpontba. A Juhász László által bölcs szarkazmussal megformált Fagin nem elvetemült rablóvezér, hanem vén csavargó, akinek ez az élet jutott osztályrészül. Akit, ha szeretni nem is, de méltányolni lehet, hiszen ő mégiscsak gondoskodik a gyerekekről és emberszámba veszi őket. A tolvajfőnök ambivalens figuráját olyan, egy-egy jellemvonásra épülő, találóan megformált alakok veszik körül, mint Dörzsölt, a kifinomult tolvaj (Bánky Gábor), Nancy, a jószívű utcalány, (Bajnai Ágnes játssza, igen jól énekelve), Sikes a kegyetlen gengszter (Tóth András), Mr. Bumble, a pénzéhes egyházfi, valamint cseppet sem különb neje, az érzéketlen dologházi felügyelőnő. Ez utóbbi párost Stenczer Béla és Nagy Éva alakítja kitűnően. Kettejük jeleneteiben megcsillan a humor is, a gyerekközönség derül, mégis pontosan érzi, hogy ők az igazi gonoszok, nem a tolvajbanda. Olivért az utolsó, délutáni előadásban Székelyt Tamás játszotta kedves igyekezettel, itt- ott megcsillantva szunnyadó színészi képességeit is. A zenét egy zongora képviseli, a musical mégis igen jól „szól”. A gyerekek pontosan, erőteljesen énekelnek és játszani is tudnak. Az Anna utcai színtér - tudjuk - nagyon szűk. Istenkísértésnek tűnik ott zenés, sokszereplős darabot előadni. Bagossy Levente minden centimétert kihasználó, háromszintes díszlete igen jól szolgálja az előadást, s még a táncra is jut egy kis hely. A hőség és a levegőtlenség azonban színészt, nézőt egyaránt megvisel. Az Oliver előadása ősszel, a felújításkor megérdemelne valami nagyobb teret. M. Zs. A Csontváry-hagyaték körül az utóbbi időben egyre élesebb viták bontakoznak ki a sajtó hasábjain. Pécs erősen érintett ebben, hiszen jelenleg itt található a legnagyobb gyűjtemény. Az anyag egy része önkormányzati, más része pedig állami tulajdonban van. Vajon fenyegeti-e a képeket az a veszély, hogy e miatt a fővárosba kerülnek? A kérdésre Romváry Ferenc művészettörténésztől kértünk választ.- Igazából nem szeretem ezt a kérdést feszegetni és felszínre hozni. Maga Csontváry is Budapesten képzelte el a gyűjteményt, volt is arra elképzelése, milyen legyen a múzeum. Ő a Keleti pályaudvart szerette volna erre a célra fölhasználni, hogy a hadba induló katonák föllelkesüljenek. Ez számszerűségét tekintve kis életmű, Németh Lajos könyvében 112 tétel szerepel, amiből megvan 60-70. Gerlóczy Gedeon, a képek tulajdonosa 1962-ben úgy gondolta, hogy meg kellene valósítani a Csontváry Múzeumot. De különböző okok miatt megszakította a kapcsolatot minden hivatalos fórummal. Eltelt közel tíz év, amikor én megkerestem őt. Gerlóczy az első pillanatban Pécs mellett döntött.- Van, aki azt állítja, hogy Pécs ezt az anyagot Aczél Györgynek köszönheti.-Ez így sarkítottnak hangzik, de sok igazság van benne. Mert Gerlóczyt lehívtuk Pécsre, és felajánlottuk a jelenlegi múzeum nagytermét, amely akkor frissen elkészült városi kiállítóterem volt. A város és a megye vezetősége azonban nem volt hajlandó konfrontációba kerülni a hatalmasságokkal. Úgy döntöttek, hogy a város nem áldozza fel egy szem kiállítóhelyiségét. Ezek után mentem el a Gerlóczyhoz, azt mondtam neki, hogy itt már csak a Jóisten vagy földi helytartója segíthet. A földi helytartó másnap délben már telefonált, hogy megszereztem nektek a Csóntvári Múzeumot, jöjjön a Romváry és kösse meg a szerződést.- Végül is meg lehet tartani az anyagot?- Á pécsi Csontváry Múzeum húsz éves. Ahogy megy az idő, úgy hozzászoktunk ahhoz - és a világon mindenhol úgy tudják -, hogy ez a múzeum Pécsett van. Egyébként pontosan azért kerülhetett Pécsre ez az anyag, mert a magyar állam, a főváros és a Galéria hatvan éven keresztül semmibe vette Csontváryt, pontosabban egyetlen képet vásárolt a Galéria hat évvel ezelőtt. Azt senki nem vitatja, hogy a Magyar Nemzeti Galériában maradjon reprezentatív Csontváry anyag, tehát a főművek közül egy sor ott marad az állandó kiállításon. Azt nem szabad elfelejteni, hogy ha létrejönne a Csontváry eredeti elképzelése szerinti múzeum, az sokkal jelentéktelenebb lenne, mint a pécsi, mert a Galériában reprezentálni kell őt, és a tíz pécsi tulajdonban lévő festmény, valamint további tíz még magántulajdonban van, hét pedig más múzeumban. Tehát gyakorlatilag, a magyar állam tulajdonában csak harminc kép marad. Ezen nem lehetne változtatni, mert a pécsi és baranyai önkormányzat soha nem adná oda a képeket.-Néhány nappal ezelőtt ötmillióért vásároltak egy Csontváryt. Honnan került elő?- Fél évvel ezelőtt hallottam ennek a képnek a hírét. Fekete-fehér fotóját egyébként Németh Lajos nagy monográfiájában publikálta. Az egykori Hatvany-gyűjtemény volt tulajdonosként feltüntetve. Innen szovjet hadifogságba került. Ugyancsak szovjet hadifogságba került egy másik gyűjteményből származó tizenhárom Csontváry kép, ebből hét a miskolci múzeum tulajdonában van jelenleg. Az annak idején Miskolcon veszteglő szerelvényt a szovjet kiskatonák kiárusítgat- ták. Ez a kép egy ottani orvos gyűjtő birtokába került és az ő hagyatékából a miskolci múzeumba. Amikor Budapesten meghirdették az aukciót, akkor kaptam meg a katalógust, és abban szerepelt ez a kép, amely minden kétséget kizáróan eredeti. Akkor a múzeum igazgatójával írtunk leveleket a városi és megyei önkormányzat vezetőinek, a minisztérium két főosztályvezetőjének. Fölhívtuk a figyelmet arra, hogy fölbukkant ez a kép, most megszerezhető, és kértük a támogatásukat. Az aukció előtt egy héttel Vonyó József a kulturális bizottság tagja közvetítésével és abszolút pozitív hozzáállásával tudott olyan kapcsolatot teremteni a városi önkormányzattal, amely aztán ötmilliót biztosított képvásárlásra, és a megyétől is kaptunk 1 milliót. Ezek után úgy utazhattam fel Budapestre, hogy hatmillió forint erejéig megbízásom volt.- Úgy tudom, hogy a nyugat-európai Csontváry vándor- kiállítást a partnerek nemigen akarják finanszírozni, másrészt a nagyméretű képek nem is szállíthatók.- A két pécsi nagyméretű kép, a Baalbek és a Mária kútja valóban nem szállítható, a restaurátorok kimondták a végső verdiktet, hengerelni nem lehet, másként viszont lehetetlen az épületből kivinni és nem lehet a különböző helyszíneken biztonságosan bevinni. Két államközi szerződést is kötöttünk a franciákkal és a hollandokkal, de sem a francia, sem a holland minisztérium nem tudta elérni, hogy Párizsban vagy Amszterdamban legyen Csontváry kiállítás. Tehát mi nem ugrálhatunk. Nagyon könnyű azt mondani, hogy Csontváry világhírű, de mihez viszonyítva az? Innen odafelé igen, onnan idefelé nem. Mi meg vagyunk arról győződve, hogy világnagyság, de erről nekünk kell meggyőzni a világot. Cs. L. A múzeum legújabb szerzeménye: Halászat Castellammaréban Hídépítő két kultúra között Kántor Lajossal, a kolozsvári Korunk szerkesztőjével beszélgettünk A hídon emberek, fölötte Damoklész kardja felfüggesztve. Kántor Lajosnak, a Kolozsvárott élő újságírónak, a Korunk szerkesztőjének az ünnepi könyvhétre megjelent „Függőhíd” című kötetének az alkotó szerint is jól sikerült címlapja van, a kultúrák közti hídépítők és hídon állók nem éppen veszélytelen feladatát szimbolizálja. A Pulitzer-emlékdíjas szerkesztőt Pécsett a Jelenkor Kiadó új köteteinek bemutatója után kérdeztük meg.- Két részből álló könyve - melynek első fele a Jelenkor számára tíz év óta írt „Romániai szemlé”-két tartalmazza, a második pedig az úgynevezett „Levéltárlat”-ot - bevezetőjében a „Megkérdeztek” című öninterjú tényhalmaza mintha beburkolná, szándékosan titkolná Kántor Lajost, az embert.- Ennek egyik oka, hogy ezt az 1986-ból származó írást én igyekeztem felhasználni fontos kulturális, közéleti információk elmondására is, melyek az erdélyi magyarságról tudósítottak. Ügyanakkor alkati kérdés is ez a rejtőzködés, jól gondolja, nem vagyok kitárulkozó típus. Tőzs- gyökeres kolozsváriként meghatározóvá váltak számomra a hagyományok, és a nagyon ösz- szetartó közösség, így a Forrás első nemzedékéé, akik közé sorolom Lászlóffy Aladárt, Szilágyi Domokost. A Farkas utca a Református Kollégiummal akkor a magyar kultúra Pantheon- jának számított, s én ide erősen kötődtem. A híres beolvasztás előtt az utolsó évfolyam diákjaként végeztem a Bolyai Egyetemen. A változások, a törések ugyancsak meghatározókká lettek. Háromévesen éltem meg a bécsi döntést, azon a télen nem akartam levetni az ősszel is viselt Bocskai-sapkát, akkor fagyott le az egyik fülem. Emlékszem ’44-ben a magyar katonák kivonulására, aztán ugyanannak a rendszernek, a szocializmusnak a vezérek arculatai szerinti változataira, majd a legutolsó, legélesebben bennem élőre, az 1989. decemberi forradalomra. Ezek szabályozták, alakították, gyúrták az én személyiségemet is.-A „Művek és emberek”, a „Függőhíd” első része arról ad jelentést, hogy Kántor Lajos a kultúra válfajai közül a színházhoz vonzódik a leginkább.-Sosem akartam pedig színész lenni. Ha ma választhatnék újra pályát, talán a filmrendezés mellett döntenék. Akkoriban töprengtem, hogy legyek-e történész, de később az irodalomhoz sodródtam, s onnan jutottam el a színházhoz. Botcsinálta színikritikus lettem, szerkesztőként sokat utaztam, megnéztem egy-egy jó előadást, aztán megkértek, hogy írjak ezekről. A „Romániai magyar színházról” című mű n. kötete nemrég készült el, az én szerkesztésemben.- Szerkesztő, újságíró, színikritikus. Hogy nem vált önből mindezek következményeként szépíró, az az említett személyi- ségbeli jeggyel függ össze?- Igen, talán. Bár bevallom, diákként írtam én is prózát. Középiskolásként egy jeligés pályázaton egyszer első díjat nyertem, és egyetemistaként megjelent egy karcolatom. A későbbi próbálkozásokkal nem igazán sikerült áttörnöm, akkor abbahagytam. Néhány úti- és más jellegű esszém aztán a próza és az újságírás határán mozgott. A pesti Szalon Kiadóval most tervezünk egy olyan kötetet, melyben szubjektív élményekből fakadó írásaim jelennének meg. Ezek történelmi dokumentumok is eseményekről, melyeken tanúként vettem részt. Ilyen lenne, például - s ezt még sehol nem írták meg, tudtommal csak utalás történt rá -, mikor 1968. júniusában föl vittek bennünket, a magyar értelmiség képviselőit helikopteren Bukarestbe Ceau- sescu és a Központi Bizottság tagjai elé, az első ilyen, nem protokolláris találkozóra, ahol a romániai magyarság sérelmeinek csokrát nyújtottuk át. Az esemény közvetlen következményeként, eredményeként akkor megindult a bukaresti magyar tévéadás, megkezdte működését a Kriterion Kiadó, magyar iskolák nyíltak. A prágai tavasz légkörében történt a találkozó, melynek viszont, a saját merészségünk eufóriája mellett, döbbenetes kísérőjelenségeit is sorolhatom, a megelőző motozást, Ceausescu lenaciona- listázó válaszát, majd az első rádió- és újsághírt a „békés és idilli” légkörről, tökéletesen meghamisítva, manipulálva a történteket.- A magyar újságírás az akkori légkörben hogyan tudott egyáltalán létezni?-Nem nagyon létezett. Jómagam 1959-től - hihetetlen idő! - ténykedem a Korunknál. A folyóiratnál gyakran kényszerültünk kompromisszumokra, ki-ki beosztása szerint. Én magam is megalkudtam, ennek ellenére mint kozmopolitát 1962-ben akartak először kirúgni a szerkesztőségből, és mint utólag megtudtam, akkor ott minden rossz kútfőjének tartottak. A politikai újságírás egyáltalán nem kapott teret. Most a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének elnökeként még jobban figyelemmel kísérem a szakmát, s azt tapasztalom, gyors a feléledés, sok a tehetséges fiatal, és kiemelhetném például a kitünően szerkesztett Romániai Naplót az újságok közül.- Visszakanyarodva a függőhíd szimbólumához: ma ennek másfajta aspektusa is létezik.-így van. A többek között Németh László által is említett hidat a múltban sokszor hiába építették az egyik oldalon, ha robbantották a másikon. Ma más a megközelítés, az erdélyi és a magyarországi magyarság kapcsolata igazán érdekes, rendkívül heterogén, hisz nem egyformán szemlélődik az ottmaradt és a Magyarországra, a nyugatra került erdélyi. Nagyon veszélyes a most tapasztalható folyamatos kivándorlás, mivel nemcsak a közösség, de az egyéni emberi integritás miatt is az volna a feladatunk, hogy próbáljunk meg változtatni a körülményeken, s ne a mások által kialakított körülmények gyümölcseit élvezve élni. Ez a vélekedés a megtartásért szól, de korántsem szeretném heroi- zálni az otthoniak helyzetét, hiszen például az, hogy egy újságíró, egy tanár fizetése messze alulmarad egy állami alkalmazottéhoz képest, sok mindenre magyarázatot ad. Az viszont tény, hogy újra deklarálható a magyarságunk, s ez rengeteg mindenért kárpótol bennünket. Szabó Anikó * * í K >
