Új Dunántúli Napló, 1993. június (4. évfolyam, 147-174. szám)
1993-06-10 / 156. szám
1993. június 10., csütörtök üj Dunántúli napló ll Ellentétek a nyugdíj asháznál Hosszú idő óta tartó perpatvar színhelye a pécsi Nyugdíjasház ás a Felsőbalokány utcai lakótömb környéke. Két generáció, a gyerekek és sz idősek viaskodnak a terület használatáért. Mára már egyik sem érti meg a másikat. Az idősek azt panaszolják, hogy a zaj miatt nem tudnak pihenni. A gyerekek labdáznak, bicikliznek, kutyákat sétáltatnak a Nyugdíjasház udvarán, miközben trágárul beszélnek, firkálják a falakat, kötelet húznak a bejárat elé. A szülők természetesen védelmezik a gyermekeiket és viszontpanasszal élnek a rájuk zúduló víz, üvegek és más tárgyak szidalmak, fenyegetések miatt. A helyszíni tapasztalataim szerint ezt a helyzetet nem a ma már szembenálló felek hozták létre, hanem belekényszerültek. A házak évvel ezelőtt épültek, a Nyugdíjasház tíz éve működik. Az ott lakó 115 idős ember a lakását adta oda azért, hogy ma egy főbérleti jogú, garzonban tölthesse napjait. Udvarukon kicsi a mozgásterük, ezért a bejárat előtti, parkosított területet is használják. A gyerekek szintén ezen a helyen szeretnének játszani. A két tábor egyaránt reménykedik a megoldásban, de úgy érzik, a helyzet kulcsa nem az ő kezükben van. A több, mint kétszáz lakás körül nem jutott játszótér a gyerekeknek. A nyugdíjasok és a szülők, no meg a gyerekek egyaránt azt szeretnék, ha épülne itt egy.A szülők szívesen segítenének is annak érdekében, hogy a Felsőbalokány utcai házak és a Lánc utcai Rendelőintézet közötti - egyébként e célra fenntartott és ki nem használt - területen játszóteret kaphassanak a gyerekek. A nyugdíjasok pedig azt szeretnék, ha a bejárat előtti parkosított területet hozzájuk csatolnák, hogy az udvaruk ne válhasson biciklipályává, idegenek éjszakai tanyájává. És megnyugtatná őket, ha az utcában megfelelő beállóhelye lenne a mentőnek. Rozvány Gy. Arányidkodctlom Siklóson Az angol tanfolyam résztvevői a vizsga után Dolgoznak a mozgássérültek Meghívót kapnak a lakók- Ne építsenek egy csoszogó idős ember lába alá küszöböt, a fürdőkádat legalább három oldalról lehessen megközelíteni és sorolhatnám tovább, egy szociális otthonban mi mindenre kell figyelni az építkezés során - mondja Czike Zoltán, a pécsi Malomvölgyi úti Szociális Otthon igazgatója. - Mi abban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy még javában tartott az építkezés, amikor egyezkedhettünk a tervezővel és a kivitelezővel. A módosításoknak is köszönhetően az épületünk az ország legjobban épített és felszerelt intézményei közé tartozik. A 150 ágyas intézet idős korúak általános szociális otthona, de egyben központja az itteni házi gondozó szolgálatnak és klubjuk is van. így csaknem nyolcszáz emberről gondoskodnak naponta. A felvétel háziorvosi javaslat alapján történik, de csak az úgynevezett előgondozás után. Ez azt jelenti, hogy az intézetből két-három dolgozó kimegy a felvételét kérőhöz, megismerkednek vele és a körülményeivel, egyben igyekeznek bemutatni neki a szociális otthont. Mielőtt azonban végleg elhagyná a saját otthonát fényképes meghívót kap a szociális otthonba, hogy legyen ideje megbarátkozni azzal a hellyel, ahova költözik. Hogy ki, hány ágyas szobába került, azt az intézet önkormányzati bizottsága dönti el, amely az itt dolgozó vezetőkből és lakókból áll. Házirendi pontok szerint élnek, de ennek betartását nem veszik túl szigorúan. Mozgássérültek is laknak az otthonban. A 28 fiatalnak egy földszinti osztályt alakítottak át. Tálas Ferenc és felesége már három éve itt lakik. Felsőzsol- cáról kerültek ide. A férfinak tíz évvel ezelőtt vonat vágta le a lábát, a felesége 4 éves kora óta tolókocsihoz kötött. Egy kft. alkalmazza őket, műtőssapkát hajtogatnak, varrnak.-Tulajdonképpen hármunknak lenne ám a klubban idén tavasszal aranylakodalma, de Aranylakodalom, együtt töltött ötven év. Az idős házaspárral Siklós kertvárosában, szerény otthonukban találkoztam. A falakat díszítő családi fotók, a nyári konyha, a veranda, békét, nyugalmat áraszt. A „vőlegény” Pintér István, 1941 nyarán ismerte meg feleségét, Harka Juliannát. A katonai behívó miatt esküvőről szó sem lehetett. Pista bácsi ezekkel a szavakkal búcsúzott:- Ha megvár, elveszem feleségül! Julika néni kitartóan, reménykedve várta haza a frontról leendő urát, aki 1943-ban, szerencsére épségben, meg is érkezett. Május 26-án esküdtek. A házasságuk első évében megszületett a fiuk, aki a család öröme, büszkesége lett. Szorgalmas, nehéz paraszti életet éltek. Előbb mindketten napszámosként dolgoztak, aztán tsz-tagok lettek. A kérdésre, hogy milyen volt a csaknem emberöltőnyi idő együtt, készek a válasszal.- Egyikünk sem hibátlan, de tiszteletben tartottuk a másik gyengéit, s gondokat pedig mindig közösen igyekeztünk megoldani.-De higgye el, a mi életünk egyszerű, mindennapi élet — mondja Julika néni,-legfeljebb annyiban különbözik másokétól, hogy nekünk megadatott a papával ez az ötven év. Az aranylakodalmukat a közelmúltban a Siklósi Nyugdíjas Klub rendezte. Az ünneplés családias hangulatban, az elmúlt idő emlékei között barangolva, csendesen beszélgetve zajlott. _ A nyughatatlan nyugdíjas A találkozót a társadalmi egyesületek Apáca utcai székházába beszéltük meg. Mikorra is? Szerdánként 3-tól 5-ig üldögél itt a Lakásbérlők és -Tulajdonosok Egyesületének a félfogadásán. Jó lesz? Jó hát, de egy félórával korábban, nehogy a felek „tolongása” zavarja a beszélgetést. így aztán fél 3-kor ültünk le. S bő két órával utóbb rezignáltan állapítottuk meg, hogy ezúttal bizony nem volt tolongás, egyetlen ügyfél sem jött. Jellemző ez ? A, dehogy. Páran mindig szoktak jönni, bár igaz, egyre kevesebben. Traj Ferenc, a Nyárutó mostani interjúalanya, az a nyugdíjas társunk, akinek a nevét e rovatunkból, meg a szerkesztőségpostájából ismerhetik az UDN olvasói: mindig valami nyugdíjas-probléma szellőztetése kerül ki a tolla alól. Beszélgetés közben kiderül, hogy ez a nyugdíjas-ügy már akkor foglalkoztatta, amikor még csak gondolt - és még nem is igazán komolyan - a maga nyugdíjas korszakára. Jellemzően az foglalkoztatta már akkor: van-e a nyugdíjasoknak valami hatékony érdekképviseleti szervük, ha pedig nincs, miért? S miközben ezt firtatta, tudta meg, hogy pl. a szakszervezeteknél minden ágazatnak megvan a maga nyugdíjas-tagozata, holott - meggyőződéssel vallja ezt ma is - sokkal jobb lenne egy szervezetbe tömöríteni a szakszervezeti nyugdíjasokat. Elég az hozzá: az ötlet nem talált támogatásra. Aztán a Pécsi Nyugdíjas Egyesület.... Büszke rá, hogy amikor a városi népfront bábáskodásával megalakult az egyesület, ő lett az egyetlen vezetőségi tag, akit nem a HNF jelöltjeként választottak meg. „Valaki bekiabálta a nevemet, aztán meg is indokolta a javaslatát. . . így kerültem be ...” Amikor pedig megalakult a Kamara, az egyesület delegáltjaként vett részt annak a munkájában is. Legutóbb aztán kimaradt a PNyE vezetőségéből, majd automatikusan kihagyták a Kamaráéból is. „Szóval ki vagyok golyózva ... De nem is érdekel, hiszen van elég dolgom.” De hogy ne legyen ilyen egyszerű a kép, figyeljük egy kicsit, mit is mond önmagáról, aki 44 és fél évi munkaviszony után éppen 60 évesen, 1989-ben ment nyugdíjba. Villanyszerelő volt eredetileg a szénbányánál, majd az igazgatóság energetikai csoportjából ment nyugdíjba, s ezt bánja is, hiszen ha marad villanyszerelőnek, jó pár ezressel magasabb lehetne ma a nyugdíja (és - teszem hozzá magamban - talán nem is lenne olyan érzékeny a nyugdíjasok gondjaira). Tehát... „Dédapám Morvaországból települt ide a DGT-hez, s a nagyapám is büszke morva volt még, aki egy-két héttel az én születésem előtt honosíttatta magát. Öreg-Meszesen születtem, a szülőhelytől 500 méternél távolabb sohasem laktam. 16 évesen nagy lelkesen beléptem a kommunista pártba, de az egyesülés utáni tagreviziókor nem tartottak elég érettnek, visszaminősítettek tagjelöltnek, aztán már sohasem lett belőlem tag. Beosztott villanyszerelő voltam 56-ban István-aknán, amikor a kollégák javaslatára a munkástanács tagja lettem. Ezt ugyan megúsztam valahogy, de jó ideig be tudtam határolni, meddig juthatok el. Csak a vége felé lehettem „kiváló dolgozó” és kaphattam „vezérigazgatói dicséretet.” Egyébként örökké spekulál. Most például azon, hogy ha már sehogy sem akarják felemelni a nyugdíjasok 108 000 forintos adómentes jövedelemhatárát, miért ne lehetne elkülöníteni az így befolyó nyugdíjas-adókat egy olyan alapra, amiből segíteni lehetne a kisnyugdíjasokat. Meg azon, hogy ideje volna megszerkeszteni egy „nyugdíjas-chartát”, amiben összefoglalnák: mit várhatnak - és várnak! - a nyugdíjasok a társadalomtól, a kormányzattól. Úgy véli: erélyesebben, harciasadban kellene fellépni a nyugdíjasok érdekében, hiszen a növekvő terhek zöme őket sújtja. Ezért pl. a tervezett 10 százalékos áfa miatt is már „sikítani” kellene az érdekvédelmi szervezeteknek. „Nem tudok belenyugodni abba, hogy az országos szervezetek inkább csak rábólintanak az intézkedésekre, holott elébe kellene menniük a kormány szándékainak.” Egyelőre lanyhul az érdeklődés, a mostani délután is ezt látszik igazolni. Ezért Traj Ferenc most azon gondolkodik: szeptemberig valahogy kihúzza, akkor aztán össze kell hívni a közgyűlést, döntsön az a továbbiakról. Hársfai István Felejtünk? Goethét egyizben meglopta addig hűséges szolgája, Lampe. A Nagy Óriás nemcsak szörnyen megharagudott, de azonnal el is bocsátotta. S, hogy még csak eszébe se jusson többet, az Óriás felírta magának egy cédulára: Lampet elfelejteni! E kedves anekdota inspirál arra, hogy - korosztályom felhatalmazása nélkül, de feltehetően zömének egy nem ismeretlen fogalomról - a feledékeny- ségről gondolkodjam. Bevezetőül Madách után szabadon így fohászkodom: Csak az a feledés, csak azt tudnám feledni! Mert egyre jobban aggaszt, hogy minden kimászik a fejemből. No, ott még nem tartok, hogy érdemleges dolgokban eltévednék, megelégedésemre egyre több és megbízhatóbb adatot tudok előhalászni a múltból, de az akut események sodra elmossa a mindennapi, az éppen aktuális, az alig megszületett gondolatokat, s ha tovább kívánom magamban szőni azok hálóját, hát nem találok rá a forrásra. Úszom, megyek az utcán, gondolkodom, beszélgetek, s közben érdekes gondolattársításaim születnek. A séta, a vita, a beszélgetés hevében átsurranok a gondolat felett, de megcsilla- gozom magamban, elraktározom, hogy felfrissítve múlathassam magam vele csendes óráimban. Aztán jönnek a csendes órák, de nem jönnek, a megcsillagozott gondolatok. Erőlködve halászgatok magamban, keresem a fogódzkodópontot, már az alapszituációt kutatom, hogy onnan értelemszerűen következtetve kibonthassam a nékem érdekeset. És nem megy. Elkeserednék, ha kívülről látnám magam, de nem teszem, mert ezernyi mentségem van. Fiatal koromban féltem a megöregedéstől. Elsősorban és igazán nem azért, mert külső jelei megmosolyogtatók, mert valahogy groteszknek, nem odaillő- nek tűnik minden öregség-jel. Hanem azért, mert a szenvedő az, aki legkésőbb veszi tudomásul és észre, hogy a szürkeállomány önálló életet él, s hogy a memória kénye-kedve szerint fungál, mit sem törődve alapvető kötelességével. Magam is észreveszek már „bizonyos” jeleket magamon, de nem tartom őket annak, amik, s amiktől voltaképpen félek. Figyelek persze más korombélit is. Akik - akaratukon kívül - nagyban hozzásegítenek ahhoz, hogy elhiggyem: ez az izé nem az az izé! Mert felbukkan bennem egy dátum, egy név, egy esemény, melyre a társaságbéliek nem, vagy másként emlékeznek, s én meglubickol- tatom magam a felbukkant emlékben. A többiek pedig - látom rajtuk! - döbbenten néznek, milyen jól emlékszem a legapróbb részletre is. A részletek valóban aprók, de hogy valósak-e, igazak-e, olyanok-e amilyenek voltak, az kérdéses. Beleszövődik az élénkülő fantáziavilág, visszatükröződnek a vágyak és be nem teljesült remények, egyszóval kicsit kozmetikázott a dolog. De más ezt akár kényelemből, akár mert riadtan fél megsüllyedt memóriájától, nem veszi észre. Csak én villogok ott neki, pedig Isten látja lelkem, azonkívül, amiről beszélek, alig emlékszem valamire, másra. Vannak persze önkéntes társaim ebben a játékban. Azok, akik ugyanolyan biztonsággal terítik ki emlékeiket, mint olykor-olykor én. A társaság őket is díjazza. Én nem! Mert tudom, hogy miből él az agy, miből a lélek, s hogy itt voltaképpen most nem ámítás és villogás, de önszórakoztatás és visszafiata- lodás folyik. így hát nem is kéne ennyire félnem az egésztől. Mégis teszem! Mert ez progresszíve romlik. Ámbár ezt a szót, hogy romlik, nem tudom miért írtam le. Mert mi romlik? Az a tény tán mégsem nevezhető romlásnak, hogy az emléktáram átalakul. Előtérbe kerülnek elfelejtett, dolgok s elfelejtődnek mások. De ki az, aki biztonsággal meg tudja mondani:mi a fontos, mi a kevésbé az? Hiszen mindannyian úgy vagyunk, hogy az éppen átélt vagy ránk váró dolgoktól felszökik a pulzusszámunk, szédülés fog el, s tán nem is hisszük, , hogy kibírjuk mindazt, amiről még azt sem tudjuk mi is voltaképpen. Aztán évek csorognak le az életfo- lyónkon, esetleg évtizedek, s eltűnik minden szívdobogtató emlék. Átminősül! Csak ha felbukkan, csodálkozunk, hogy miért tudtunk izgulni, annyira szorítani ezért a kis „semmiségért”. Ma is emlékszem rá, milyen szívszorító izgalmat jelentett, ha nevelő-direktorom stúdium közben behívott a szobájába. Aminek persze mindig volt valami oka. Valami csacsi- ságot tettem, vagy azt hitték, hogy én tettem és most vallatóra fognak. Izzadt a tenyerem, félrevert a szívem, kiszáradt a torkom, minden történt velem, aminek ilyenkor történnie kell. S kaptam ilyen, vagy olyan büntetést, amelyek közül a legszigorúbb is az élet az élet visszásságához képest simogatásnak tűnik innen nézve. S most? Visszaálmodom és visszaimádkozom ezeket a „kihallgatásokat”. Nemcsak fiatal szeretnék lenni, de vállalni is szeretnék annyi (csak annyi!) terhet, mint amennyi akkor volt osztályrészem. Jól tudom, nem csak megjátszom a megelégedetten zsörtölődő, megöregedettet, de valóban bele akarok, bele tudok nyugodni az öregségbe. De jó volna kiteríteni a szívemet, s mindenkinek megmutatni, ez valóban így van. Szóval mindenbe bele tudok törődni, de azért nagyon tetszene, ha többször eszembe jutna, hogy mibe is? Bokrétás András t l ' > csak mi tartjuk a papával, mert a többiek azt mondják, hogy ők már nem olyan szépek. Pedig felettünk is eljárt az idő! - Ezzel fogadott Julika néni, a „menyasszony”.
