Új Dunántúli Napló, 1993. május (4. évfolyam, 118-146. szám)

1993-05-27 / 143. szám

1993. május 27., csütörtök (U Dunántúlt napio 11 Térítési díjak A Baranya Megyei Közgyű­lés a közelmúltban döntött ar­ról, hogy a Szociális törvényből eredően miként változnak a fenntartásába tartozó szociális intézményekben fizetendő térí­tési díjak. A változás következő intéz­ményeket érinti: a görcsönyi, keresztespusztai, szederkényi időskorúak szociális otthona, a helesfa-rigópusztai és a mozs- gói szakosított szociális otthon, a szigetvár-turbékpusztai szo­ciális foglalkoztató és a bólyi egészségügyi gyermekotthon. A közgyűlés rendelete értel­mében az idősek szociális ott­honaiban - Görcsöny, Keresz­tespuszta, Szederkény - a térí­tési díj összege egységesen havi 6 500 forint, azaz naponta 217 forint lesz. A Helesfa-Rigó- pusztai Szakosított Szociális Otthonban fizetendő havi díj 7 000 forint, a napi 233 Ft. A mozsgóiban havi 3700 forint a díj, vagyis 123 forint naponta. A turbékpusztai foglalkoztató­ban 6 200 forint a havi térítési díj, a napi összeg 207 forint. A bólyi gyermekotthonban pedig 4 700 forint a megállapított havi összeg, a napi gondozási díj pe­dig 157 forint. A rendeletet többek között azzal indokoljál, hogy a Szociá­lis törvény bevezette az intéz­ményi térítési díjat, amit a fenn­tartó évente egyszer állapíthat meg. Az intézményi fenntartási díj kiszámításának alapja, az in­tézményi szűkített önköltség, amit az időskorúak szociális otthonaiban, a pszichiátriai, szenvedélybetegek, valamint a rehabilitációs intézményekben legfeljebb 100 százalékban, a fogyatékosok intézményeiben pedig legfeljebb 50 százalékban lehet figyelembe venni. A szűkített önköltségi adatok és az intézményekben lakók jö­vedelmi viszonyai alapján dön­töttek úgy, hogy az időskorúak szociális otthonaiban egységes intéményi térítési díjat vezetnek be, ami egyébként 1993-ban 8 százalékos emelkedést jelent. A szakosított szociális otthonok közül a helesfai lakóknak 17, a szigetvár-turbékpusztaiaknak 25 százalékos emelkedést hoz ez a változás. A mozsgói ott­honban, illetve a bólyi gyer­mekotthonban viszont e rende­let szellemében csökken a térí­tési díj. Mozsgón 39, Bólyban pedig 5 százalékkal. A megállapított új térítési dí­jakat 1993 június 1-től fizetik először a lakók. Új alapszervezet Megalakult Pécsett a Vasas Szakszervezeti Szövetség Nyugdíjas Alapszervezete. Tag­jai a volt Mechlabor, a HTG- ETG (Megyeszer) egykori dol­gozói. Az alapszervezet önálló jogi személyiség, hét fős veze­tőséggel. Minden hónap második és negyedik hetének keddi napján délután 15-17 óra között a Szakszervezetek Házában (Pécs, Nagy Lajos király u. 11 sz. 3. e. 306-os szoba) várják mindazokat, akik szeretnének közéjük tartozni. Én mondom, Te mondod, Ő is mondja. Mindegyikünk a magáét. A hol cincogó, hol har- sogóan bántó hangok zűrzavara úgy hallik, mint hangverseny előtt az orcheszterben hangoló zenekar önkényes improvizáci­ója. Van, ki skálázik, van, ki bravúros trillákkal operál. De a dallam, amelyért mindez törté­nik, még ismeretlen. Csak a hirtelen elhallgató ze­nekar varázsolta csendben elő­bukkanó karmester másnak alig érthető jeleire áll össze mindaz, amiért idejöttél, hogy a hangok hullámain érezd és értsd a zenét. így vagyunk mi is a magunk hangorkánjával. Várjuk a kar­mestert, aki egyszólamúvá, mégis harmonikussá szelídíti csacsogásunkat. Pedig nem ég­ből pottyant csodatevőre, ön­magunkra van szükségünk. Hogy az értelem, az érzelem és az ész együtt uralkodhassék, súghasson, irányíthasson, ve­zessen bennünket. Mert volta­képpen mindannyian egyet aka­runk. És ez a legfontosabb. Van, aki a szívére hallgat, van, aki az erejét fitogtatja, még olyan is akad, aki az erőszakot hirdeti. Bár egyikünk a mási­kunknak nem tudja megbocsá­tani másságát, valahol a cél felé tartva egyre világosabb: egyet akarunk! De hát mi az, amiért nem ta­láljuk egymás kezét, nem ismer­jük fel egymás hangjában, vá­gyaiban az azonosságot? Törté­nészek tudják, gyanítom nem csak elméletből, hogy a „divide et impera”, az „oszd meg és uralkodj” elve mindig segítette azokat a törekvéseket, amelye­ket mindenütt, mindenki érde­kében lévőnek, mai szóval élve centrálisnak hirdettek. A szétforgácsolt erő azonban nem erő! Ismerős a biblikus példabeszéd. Végy egy szőlő- venyigét és törd el. Játszi köny- nyedséggel megteheted. Végy még egyet és tedd ugyanezt. Most végy egy nyalábot és pró­bálkozz vele. Tehetetlen leszel, legyőz az összefonottság, az egynemű akarat, az együttes fel­lépés. A szalámi-szeletelés nem húsipari fogalom, inkább politi­kai kategória. És mostanában mintha az egységes akarat, a jobbító szándék, a tényékhez igazodó elszántság és elhiva­tottság érzését felszeletelte volna az élet. Pedig a történelem oly sokra tanít és figyelmeztet. A „viribus unitis”, az „egyesült erővel” fo­galma még itt kullog a kertek alatt. És ha felismerhető és el­ismerhető, hogy az együttes akarat nem kívánja senki vérét, nem akar eltaposni, nem akar durva eszközökkel visszafi­zetni, akkor menlevelet kell adni a szándékoknak és akara­toknak. Nem kihívásokkal és fenyegetőzésekkel, nem fre- goli-ígéretekkel kell magunk mellé állítanunk embereket, de meg kell keresni a matematiká­ból ismert legkisebb közös többszöröst, eggyé ötvözni az akaratokat és menetelni előre a megígért és kívánt úton. Van ebben a kusza zűrzavar­ban valami különösen aggasztó. Mi, öregek, akik nem csak is­merjük, de néha értjük is az élet furcsa kérdéseit és kihívásait, olykor még az adandó választ is megtaláljuk, élen járunk a szét­aprózottságban. Mi vagyunk a legideálisabb szalámi típus, amelyet a legcélravezetőbb és legkönnyebb felszeletelni. Kü- lön-külön nem nagy a súlyunk, együtt nagy erő lehetnénk. Oly büszkék tudunk lenni bölcses­ségünkre, élettapasztalatainkra, mégis milyen könnyen át-és ki­játszhatók vagyunk. Akár egy­mással szemben is. Ahelyett, hogy megfontolt szavakkal és szelíd elszántsággal lépnénk fel mindannyiunk érdekében, har­sogunk. De a kidagadó nyaki erek árulkodnak. Tulajdonosukról éppen azt, hogy akit és amiért szidalmaz, semmiben sem kü­lönbözik tőle, aki most éppen olyan vad szenvedélyességgel kívánja a másikat megbüntetni, mint valaha tették vele „azok”. Miért csak teóriákban, miért csak rébuszokban lelhető fel a friss történelmi példa, amely Spanyolországot kivezette a Franco-diktatúrából és szer­vezte meg a valóban európai demokráciát? Miért nem tanu­lunk a történelemből? Törté­nelmünkből? Oly sokra, oly méltóra tartjuk magunkat, oly szívesen hangoztatjuk európai­ságunkat. Meglehet okkal, jog­gal. Ez a nép elvárhatja a tiszte­letet, amelyet önként megadnak neki történelmi múltjáért, kiál­lásáért, szenvedéseiért. Mindezt önmagunk-szabta kívánságlista alapján nem várhatjuk el mara­déktalanul. Szétszabdalódtunk. Nem (csak) pártok, érdekek, ideoló­giák martalékává váltak oly frissen megfogalmazott vágya­ink, de sandán nézünk egy­másra is, mint a zenekarban hamisat fújókra a többiek. Mi­közben az idő álmos lassúságát felváltotta az utolérhetetlen se­besség. Egyre gyorsabban és egyre több lehetőség suhan el mellettünk. Európa, mely oly szívesen hallgatná rendezett, harmonikus zenénket már fáj­lalja a fülét az orchesterből áradó macskazenétől. Félre kéne hát tenni a külön­bözőségünket. Adjuk az értelem kezébe a karmesteri pálcát, vi­gyázzuk az ész és a szív paran­csait és szóljon a dallam. Amely a hangok versenyéből igazi, hozzánk méltó hangversenyt tud és akar varázsolni. Bokrétás András Eltérő álláspontok Az egyházmegyei főépítész Felcser László mutatja be a Nádor szálló kirakatában látható világháborús emlékmű makettjét Fotó: Löffler Gábor Hosszú-hosszú idő után az első, és még nagyon sokáig az egyetlen ember volt ismerőseim körében, aki előrehaladott kora ellenére (vagy éppen azért?) ,-,légy résen!” feliratú, liliomos cserkészövet viselt. Vett ilyent a fiának, az unokáinak is, bár tudja: nekik ez csak a ruházko­dást kiegészítő tárgy, számára viszont: ... Igen, mögötte ott a ciszterek 47-es csapatánál meg­szerzett, benne máig élő cser­készszellem. Felcser László, - az „öreg­cserkész”- egy pillanatig sem volt pihenő nyugdíjas. Számára is egybemosódott az aktív élet­kor a mostanival, ami bizony 1981-ben kezdődött, s rögtön a következő évtől - néhai jó Ka­lász Gyula, egyházmegyei fő­számvevő hívó szavának kö­szönhetően - máig is tart az egyházmegyei főépítészségi ideje. De addig küzdelmes, em­bert próbáló évtizedeken át ve­zetett az út, amit derűs lélekkel élt meg. Talánennek is köszön­hető korát meghazudtolóan fia­talos külseje. Elmondása szerint nem épí­tésznek készült, s hogy mégis az lett, nem volt oka megbánni. A keserűséget a pályáját kísérő jelenségek okozták, de hát jaj de sokaknak kijutott ugyanez ama évtizedekben. Előbb a „horthysta katonatiszt” bélyegét sütötték rá, pedig mindössze a tartalékos hidász alhadnagysá- gig vitte nagyon fiatalon, az összeomlásig. (Csak most, re­habilitálás révén képtette elő a miniszter tartalékos hadnagy- gyá.) Aztán jött ’56, amikor a forradalmi napokban, az egyik legfőbb támadási pont végrehaj­tása hárult rá az Állami Építő­ipari Vállalatnál: a titkosan ke­zelt káderanyagok kiosztása az érdekelteknek. Tudjuk: ez utóbb súlyos bűnnek minősült mindenfelé, s ő sem menekülhe­tett meg a következményektől. Tény, hogy eme „ellenforra­dalmi tevékenysége” miatt még nagyon sokáig utána nyúltak és elütötték az előrehaladástól. Néhai Marsai Andor például az erőműberuházástól volt kényte­len eltanácsolni felsőbb intenci­ókra. Már a 70-es években va­lamely megyei középszintű ve­zető az orra alá dörgölte:Neked nem volt elég '56?, s be is zárult előtte a magasabb beosztáshoz vezető ajtó. Máskor meg a párt- bizottság előtt kellett bizony­kodnia: nem úgy van ám, ahogy a jóakarói állítják. A feleségét bárólánynak mondták, őt magát cukorgyár tulajdonos fiának. Az előbbi valótlanságát családi ira­tokkal bizonyította, az utóbbiról pedig az az igazság, hogy az édesapja a szigetvári konzerv­gyár egyik alapítója és igazga­tója - mindvégig alkalmazottja -volt. Elég az hozzá, hogy a forra­dalom utáni években Budapes­ten dolgozott - éjszaka utazott el, s éjszaka utazott haza, ne­hogy bárkinek is szemet szúrjon a szellemi emigrációból '59-ben tért haza a Pécsitervhez, amelytől '73-ban, az igazgató váltás idején vált meg, s ment át az UNIBER-hez, s onnan ment nyugdíjba. Mostani munkájáról úgy be­szél, mint aki sok-sok hányatta­tás után révbe ért, s szívének- lelkének tetsző tevékenységet folytathat. Különösen a rend­szerváltás óta indult nagyobb mozgás az egyház, zömében műemléki, műemlékjellegű építményei, főleg természetesen a templomok körül, nem is be­szélve a 40 évi elbirtoklás után visszakapott épületekről, ame­lyekkel gondok is jöttek. Itt sem kerülhető meg a gyak­ran feltett kérdés: vajon bíija-e anyagiakkal az egyház a sok munkát? A válasz megnyug­tatótok külföldi segítséget kapnak, de az önkormányzatok is, mindig tudnak valamennyi pénzt biztosítani a házuk táján megvalósuló egyházi felújítá­sokhoz. Nincs is ok félteni a templomokat és a nagyobb egy­házi létesítményeket. Felcser László leginkább az útmenti ke­resztek sorsa miatt aggódik: ezek legtöbbször homokkőből készültek, az időrágta korpu­szok megmentése szinte lehetet­len. No és nagy bánata, hogy nem járt sikerrel a székesegyház nyugati homlokzatának meg­tisztítása amit a pápa pécsi láto­gatására terveztek. Az alkal­mazni kívánt német vegyszer nem volt honosítva, emiatt a megkezdett munkát félbe kellett hagyni, de más kifogások is felmerültek. Most ott áll már két éve félig megtisztítottan, az évszázados piszoktól szürke homlokzat. Jó volna tudni, hogy a Németországból behozott vegyszerek hogyan viselked­tek? Felcser László építészként kezdettől tagja volt - míg léte­zett - a MAB-nak, s aktív sze­repet vitt -visz a Pécsi Város­szépítő és Városvédő Egyesület műemlékvédelmi munkájában. Ekként kezdeményezte kb. 10 éve, amikor ez a mára már kite­rebélyesedett mozgalom még igencsak magonc állapotban volt, hogy Pécs is állítson emlé­ket a második világháború ál­dozatainak. Azóta már terv is született rá: Felcser a Széchenyi téri lépcső közepére, az örökmécses elé képzeli el az alkotást, ám az ön- kormányzati illetékesek inkább máshol látnának szívesen egy ilyen emlékművet. Persze sejt­hető az ok: ha itt állítják fel az emlékművet, elkerülhetetlen a tér régóta halogatott, nagyon is esedékes felújítása. Lehet, hogy ugyanúgy nem lesz emléke Pé­csett a második világégésnek, amint nem lett az elsőnek sem, s amint a török alóli felszabadu­lásnak sincs méltó emléke? Hársfai István Megszólíttattam az Új DN „Ostobák azért nem vagyunk" c. március 4-i cikkben. Most vá­laszolok. Nem vonom kétségbe a cikk írójának a jó szándékát, sok mindennel egyet is értek, de a mögötte felsorakozó erők rossz szándékától tartok. Kétmil­lió-hétszázezer ember hátán akarnak politikai karriert csi­nálni. Nézzük meg ezeket az erőket közelebbről, hogy való­jában kik is. A volt nomenkla­túra tagjai, akik 40 évig minden kritika nélkül hűségesen kiszol­gálták a diktatúrát, és ha bért, vagy nagyobb nyugdíjat kér­tünk, azt a választ kaptuk, hogy most nincs rá pénzügyi fedezet, vagy nem bírja a költségvetés, meg csak azt lehet elosztani, amit megtermeltünk. Most ezek olyan követelé­sekkel állnak elő, amik aláásnák országunk pénzügyi helyzetét, fokoznák az inflációt, s végső soron veszélyeztetnék stabilitá­sunkat. Ezek az erők pontosan tudják, hogy a tavalyi 200 mil­liárdos költségvetési hiányt nem lehet tovább növelni, ez nem járható út. Mindent meg kell tenni azért, hogy az államház­tartás hiányát csökkentsük, az egész nemzet , közakaratával egyetértésben. Ám azok, akik irreális követelésekkel állnak elő, vagy sztrájkokkal fenyege­tőznek, a nemzetgazdaság tuda­tos tönkretételére törekednek. Nem riadnak vissza a felelőt­len ígéretektől sem. Mindenki­nek tudomásul kell vennie, hogy ezt az országot csak a ma­gunk munkájával tudjuk stabillá tenni, ezt helyettünk senki nem végzi el. Es mindezek után volna két javaslatom. Az egyik: a város önkormányzattal összefogva egy szolgáltatóházat kellene lét­rehozni a nyugdíjasok segíté­sére, ez kiterjedhetne az élet minden területére, a fodrásztól a vízvezeték-javításig, betegápo­lástól az ebédszállításig, stb. A másik: létre kellene hozni egy alapítványt, amelyben mindenki a tehetsége és a pénztárcája sze­rint vehetne részt, s ez az alapít­vány a rászoruló nyugdíjasok támogatására szolgálna. Beck Ernő, Szentlőrinc Né Sokáig „feküdt" a most kö­zölt levél az asztalon, mígnem a közlés mellett döntöttünk. Meg­jegyezzük, hogy a levél írója is részt vett a Pécsi Nyugdíjas Egyesület közgyűlésén, s a számtalan felszólaló közül ő volt az egyetlen, aki egyetértett az idei nyugdíjemelés módjával és mértékével. S midőn e levélben foglal­takra reagálunk, mindenekelőtt hadd adjunk hangot egyetérté­sünknek a levélíró javaslatait il­letően. Valóban, hasznos le­hetne a jelzett sokoldalú szol­gáltatóház-intézmény, s a nyug­díjasokat is segítő alapítvány. Az Új DN Nyárutó rovatában figyelemmel fogjuk kísérni a ja­vaslatok sorsát. Vitatkoznunk kell azonban a javaslatokat megelőző megál­lapításokkal. Levélírónk oly nagy elszántsággal bizonygatja a kormányzat iránti lojalitását (ami természetesen nem baj, hi­szen amúgy is alaposan ráfér a kormányzatra a lojalitás), hogy már-már arra kell gondolni, hogy B. E. talán nem is nyugdí­jas. Úgy tűnik, mindent a nyugdí­jak „irreális" emelésétől félt. Nagyon-nagyon sok nyugdíjas a megmondhatója, hogy az idei tíz százalékkal szemben mennyi mínuszt jelentenek előző ösz- szegű nyugdíjukban a különféle árváltozások, kezdve a kétkul­csos ÁFA áldásaival. Az államháztartás hiányának a csökkentésében látja a megol­dás kulcsát levélírónk. De ez va­jon kizárólag a nyugdíjasok kényszerű áldozatvállalásán múlik? No igen, erre hivatkozva le­het ugyanis a megjáró 16 száza­lékot egy huszáros rohammal 14-re csökkenteni, azzal pedig úgy bűvészkedni, hogy végül összességében tíz sem legyen, az ezt állítókat pedig parlamenti matematika leckékkel kioktatni. H. I. Pünkösdi Szentmise Pécsett a nyugdíjasoknak Május 30-án, Pünkösd va­sárnap délután 3 órakor a Pé­csi Székesegyházban ismét lesz szentmise a nyugdíja­soknak, melynek keretén be­lül alkalom nyílik a szent ke­net szentségének felvételére is. A templom plébánosa és „Családért” csoportja szere­tettel hívja és várja a nyugdí­jas híveket. A szentmise előtt egy órával gyónni lehet. á I > ft Hang - verseny

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom