Új Dunántúli Napló, 1993. május (4. évfolyam, 118-146. szám)
1993-05-12 / 128. szám
8 üj Dunántúli napló 1993. május 12., szerda Hatvan éve avatták fel a Pécsi Rádió reléállomását Egy rádióműsor margójára Vasárnapi félórás, múltba tekintő rádiós magazinműsoromban arra emlékeztem, hogy 60 évvel ezelőtt avatták fel ünnepélyesen a pécs-meszesi reléállomást. Az 1928 novemberében üzembe helyezett lakihegyi 20 kW-os nagyadó (melyről korabeli hangdokumentum segítségével a legendás emlékezetű Radó Árpád rádióbemondó hangján szólaltatok meg ismertetőt), nem váltotta be teljesen a hozzá fűzött reményeket. Maradtak az országban árnyékolt helyek, amelyeken a nagyadó csak drágább, lámpás készülékekkel volt élvezhető. Ezért a kormány kötelességének tartotta olyan közvetítőállomások felállítását, amelyek révén a vétel az olcsó, ún. kristálydetektoros készülékekkel is az egész országban lehetőleg kielégítő legyen. Erről beszélgetek Sugár Gusztáv ny. posta-műszaki főtanácsossal, „A magyar rádiózás története” c. könyv írójával. Felidézzük az elsőként Pécsett üzembe helyezett reléállomás ünnepélyes megnyitóját, melyet 1933. május 14-én déli negyed 1-kor Budapest I. élő adásban közvetített. Az egész ország hallhatta Fabinyi Tihamér kereskedelmi miniszter és Nendt- vich Andor polgármester szavait. Majd Gálos László teológiai tanár, zeneesztéta „Pécs zeneváros” címmel olvasta fel a város zenetörténeti múltját ismertető értekezését. A Pécsi Postatisztviselők Dalárdája, a Pécsi Polgári Daloskor és a Király-díjas Pécsi Dalárda énekszámai után a zenekedvelők egyesületének zenekara játszott el két művet. Műsoromban felidézem 1942 őszét, amikor Budapest I. hullámhosszán először közvetítették a C. G. S. (Ciszterci Gimnázium Stúdiója) hangfelvételét, melyet máig megőriztem. A hadba vonultak családtagjainak megsegítésére rendeztek színes előadást, melyre ötször telt meg a Pécsi Nemzeti Színház. Az akkor készült felvételen az ünnepség fáradhatatlanul lelkes szervezőjével, Podobnik Emmával beszélgettem, ez hangzik el vasárnapi rádióműsoromban, majd folytatódik ott, hogy fél évszázaddal később sikerült újra találkoznom vele, most már mint özv. Koppán Jánosnéval, és folytatom a beszélgetést. Régi rádióműsorok kapcsán Cserkuti Lászlóné a rádió „Aranyhegedű” pályázatáról, az azóta elhunyt Melczer Andor pedig a Pécsi Öregdiákok első rádiószerepléséről beszél. Dr. Nádor Tamás Régi-új pécsi utcák Klimó György utca Klimó György (1710. IV. 10., Lopasso, Nyitra m.-1777. V. 2., Pécs) esztergomi kanonokot, nyitrai főesperest 1751. VII. 31-én nevezték ki pécsi püspöknek és Baranya-Tolna megye főispánjának. Korszak- alkotó, nagy egyéniség volt, ő volt az utolsó püspök-főispán, aki maga és utódai tekintetében érseki előjogokkal rendelkezett. A pécsi egyházmegye török utáni fejlesztéséért sokat tett: adományok kérésével segítette a templomok helyreállítását, főleg helyi szobrászok bevonásával szobrokat készíttetett a Székesegyháznak, újjáépítette, kibővítette a püspöki palotát - ahol eredetileg csillagvizsgálót is berendezett -, 24 misekönyvet, kelyheket, szertartási fölszereléseket szerzett. Kijavíttatta a mohácsi kastélyt, nyaralót épített Mecseknádasdon, barokk kerttel, értékes festményekkel, porcelánokkal, rézmetszetekkel, gobelinekkel gyarapította a püspöki palotát, értékes éremgyűjteményéről legendák keringtek. Pécs fölemelkedéséért is sokat tett. Az egyházmegye külföldi okmányait Rómában lemásoltatta, fölépítette a ferences apácák otthonát az első leánynevelő intézettel, először ő létesített itt nyomdát, papírmalmot, a jobbágygyerekek taníttatását különösen a szívén viselte. Legendás könyvtárát - amelyet 15 000 kötettel gyarapítóit - 1774-ben megnyitotta a nyilvánosság előtt, ezzel megvetette az alapját a mai Egyetemi Könyvtárnak. A régi várfal, a Barbakán mentén lévő utca 1864-1950 között már viselte a nevét, most ismét van Pécsett ugyanitt Klimó utca, s ez végre elégtételt nyújtott a város története egyik legnagyobb egyéniségének, akinek életműve nélkül elképzelhetetlen a térség XVIII. századi történetének tárgyalása, megértése. Dr. Vargha Dezső Milyenek voltak a régi pécsiek? Az előadó, Birkás Géza feltette a kérdést: a mintegy száz évvel ezelőtt élt pécsiek boldogabbak, elégedettebbek voltak-e a sorsukkal, mint a maiak?- Nehéz erre a kérdésre megfelelnem, mert amilyen könnyű dolog egy város házainak és lakosainak számáról, s ez utóbbiak nemzetiségi, vagyoni, foglalkozási viszonyairól statisztikai adatok alapján aránylag pontos képet adni, éppolyan nehéz az emberek leikébe belepillantani, érzés- és gondolkodás- módjukat megállapítani. Bizonyára ezelőtt száz esztendővel sem voltak jobbak és tökéletesebbek az emberek, mint ma, akkor is önzők, kapzsik, hiúk, fösvények voltak, a születés, vagyon vagy társadalmi állás alapján sokan lenézték embertársaik egy részét, a szegény embernek rossz volt a sora, az intrikák, pletykák, megszól ások akkor is napirenden voltak, akárcsak napjainkban.- Ha mégis okvetlenül felelni akarunk az imént feltett kérdésre, válaszom az, hogy a régi pécsiek, akik nem ismerték a villanyt, a vasutat, a telefont, az autót, a repülőgépet, a rádiót, a mozit, a fürdőszobát és a strandfürdőt, s a modem technika egyéb vívmányait, melyekre mi oly büszkék vagyunk. Az előadó ezen megállapításait így indokolta: egyszerűek, igénytelenek voltak, igényeik összhangban álltak jövedelmeikkel, elérhetetlen vágyakat nem tápláltak, megelégedtek az élet apró, könnyen megvalósítható, szerény örömeivel.- Van azonban ennek egy más oka is - folytatta az előadó - éspedig az, hogy a Biedermeir-kor, melyben száz év előtti elődeink éltek, nem volt olyan lázas, forrongó, egyensúlyát vesztett, nyugtalan kor, mint a mi korunk, amely tele van világmegváltó államférfiakkal és társadalmi újítókkal, amelyben állandóan fenyeget bennünket a háborúk és forradalmak veszedelme. Ma azok a kötelékek, melyek az embereket és népeket évszázadokon át többé-kevésbé szorosan egybekapcsolták, felbomlófélben vannak. Ma a féltékenység, a gyűlölet, az erőszak, a féktelen uralom- és élvezetvágy egyre jobban elhatalmasodik a lelkekben és ezért bizony nosztalgiát érzünk az iránt a régi nyugalmas, egyszerű, kedélyes pécsi világ után, melynek emlékét néhány külföldi útleírás alapján mai előadásomban felidézni igyekeztem. írhattam volna e tudósítást egy mai előadásról is. Ez a tudósítás azonban: „A régi Pécs külföldi útleírások alapján” című előadás nyomán készült, amit a szerző, Birkás Géza 1938 november 11-én olvasott fel a a pécsi Szabad Liceum megnyitó ülésén. Sz. Harsányi János Baranyai szerző a somogyi nemzetiségekről A Somogy Megyei Levéltár színvonalas sorozatában (Somogyi Almanach 52.) jelent meg dr. Szita László kandidátus, levéltárigazgató új kötete „Somogy megyei nemzetiségek településtörténete a XVIII.-XIX. században” címmel. A szerző sikeres kutatója a Délkelet-Dunántúl XVII-XIX. századi történetének, s ezen belül a XVI-XVII. század viharaiban elpusztult magyarság helyére telepített, vagy bevándorolt nemzetiségek életkörülményeinek. Ennek a kötetének az ad különös jelentőséget, hogy a soknemzetiségű Baranyával és Tolnával szemben, Somogy, mint döntően magyar megye szerepel a köztudatban, amelynek déli és délnyugati peremén éltek csak a török elől hozzánk menekült horvát és vend népcsoportok. Ez az oka egyébként annak is, hogy Somogy nemzetiségi irodalma sokkal szegényebb, mint két szomszédjáé. Szita László talán az első szerző, aki a vonatkozó magyar és német szakirodalom alapos megrostálása után, magyar, nyugatnémet és osztrák levéltárak adataira támaszkodva tekinti át a somogyi bosnyák, bunyevác, horvát, vend, szlovák és német népcsoportok számarányának, gazdasági és kulturális fejlődésének, települési viszonyainak az alakulását. Jól esik olvasni, hogy napjaink „elválasztó, szembefordító” törekvései helyett, a kitűnő kutató azokat a pozitív hatásokat emeli ki, amelyekkel a somogyi nemzetiségek kölcsönösen gazdagították egy- I mást. A széleksörű interetnikus kapcsolatokról vallanak a somogyi Dráva-szakasz két oldalán tartott vásári soka- dalmak Szili Ferenc kitűnő kereskedelemtörténeti munkájában. Azt is megemlíthetjük itt, hogy a drávai horvátok vérségi kapcsolatait is csak Trianon szakította meg Ve- rőcze megyei testvéreikkel, akik az átjárhatatlan határ miatt a két világháború közöt az egészségtelen endogámia, vagy a magyarosodásra vezető vegyesházasság alternatívájába szorultak. Az első világháborúig azonban Somogy megye horvát és vend települései lélekszámban és gazdasági erőben folyamatosan gyarapodtak. A somogyi német telepesek kitűnően feldolgozott története is szíves fogadtatásról, és szabad fejlődésről beszél. Legrégibb csoportjaikat még a 18. századi földesurak hozták Hessenből, Bajorországból, és a sváb-frank területekről, de nagyobb részük a szabad mozgás- és munkavállalás bizonyítékaként, már Baranya, Tolna és Veszprém megyéből került „második” hazájába. Sajátos szorgalmuk, rendszeretetük eredményeként különösen Ke- let-Somogyban és a Zse- lic-vidékén lévő településeik jutottak magas színvonalra. A magyar levéltári forrásanyag sajátossága, hogy ember és ember között csak foglalkozás, szociális helyzet és vallás szerinti különbségeket ismer, de a csoporttagok (földesúr, uradalmi, egyházi és közigazgatási alkalmazott, földműves, iparos, kereskedő stb.) nemzetiségi hovatartozás nem érdekli. Ez a levéltári adottság kényszerítette a szerzőt arra, hogy a nemzetiségek nyomát keresve előbb családi, adóíveket elemezzen, majd azokra támaszkodva vallassa és pontosítsa a XVIII-XIX. század fordulóján keletkezett „geographiai leírások” településtörténeti adatait, hogy ezeket a XIX. század közepének nemzetiségi és vallási statisztikáival megkoronázva, tiszteletreméltó pontossággal vázolhassa a Somogy megyei nemzetiségek fejlődési tendenciáit. Tényleges megoszlásukat pontosan rögzíti Vörös László főmérnök 1850-ben készült 6 szinregiszteres térképe, a kötet értékes melléklete. Kiss Z. Géza kandidátus Elmaradt beszélgetés Agócsy Lászlóval Valahol Oroszországban- Laci bácsi, amikor utoljára látogattalak meg Petőfi utcai lakásodon, melyet zenével átszőtt életed régi emlékei, képei, könyvei és háziorgonád tettek egyedülléted ellenére is otthonossá, egy barna fedelű noteszt mutattál.- Igen, ezt az 1943. évi zsebnaptárt. Bejegyezéseim: „Név: Agócsy László. Foglalkozás: kp.őrmester. Lakás: Valahol Oroszországban. Hivatal: 254/38.” De beírtam pécsi címemet is: Szent Imre utca 1.- Ide csengetett be a postás a váratlan behívóval?- 1943. január 14-én. Másnap megkaptam az irányítást a IV/1. légvédelmi tüzér gépkocsizó osztályhoz. A parancs értelmében Osztrogozsszk volt a végcél, a Don mentén.- Zsebnaptáradban napról napra pontosan feljegyezted az eseményeket. Nézzük csak! „Január 20-án, Fábián és Sebestyén ünnepén mínusz 28 fokos hidegben, a fűtetlen kocsikban fázva utaztunk Tyernipolig, ahol szolgálatba kerültem.” A jan. 21-i bejegyzés: „Meglepetésünkre 14h-kor Kiewben kiszállítanak, vonatunk nem megy tovább az orosz betörés miatt. Sebesülteket visz vissza. Igen sok van. Rossz hírek keringenek. Egyébként nagyon beteg vagyok. Influenza! Alvás fűtetlen szobában.” A városban borzalmas kép tárul elénk. Délután német katonavonattal utazunk tovább.- 23-án Kurszkban ezt írtad naplódba: „Tovább nem mehetünk. Baj van! A város összebombázva. 12h-kor légiriadó. Másnap tisztigyűlésen megtudjuk, hogy az oroszok 30 km szélességben, 40 km mélyen betörtek. Sikerült magyar rádiót hallgatnunk. Voronyezs, Sztálingrád elesett.- Lapozzunk tovább! Január 27.:,JEjjel nagy bombázás. Csak úgy rengett a föld. Másnap: görögkeleti istentiszteleten voltam. Nagyon meghatott. 29-e: Délután és este légitámadások. A menekülők elérték Kurszkot. Rengeteg a fagyott, fin is csak Istenben bízom! És Erikám (A.L. kislánya) énekében .. . 31-én: reggel 5-kor parancs: Gyalog a vorozsba-i gyűjtőtáborba! 20 km. Nehezen megy. Nagy a porhó. Vettem egy téli sapkát szalonnáért és disznósajtért. Febr. 1.: Reggel 6-tól d.u. 4-ig menet. Majd összeesem. Német kocsi rumért felvett. Ott meg a lábam fagyott meg. 4-én: Merész elhatározás: bármi úton-módon, de nem gyalogolok tovább! Vonatra ülök, minden csomag nélkül, hónom alatt 1/2 kg kenyér. Utazom Szu- miba, oda jön majd az alakulatom is. Az éjszakát váróteremben töltöm sok száz katona között. Kint bombáznak ... 7-én végre misén lehettem, melyet a IV. hadtest hősi halottaiért ajánlottunk fel. 10-e, szerda: Álmatlan éjszaka. Állomásunkon lőszervonatot robbantott egy bomba. Sok a magyar halott. Levél nincs ... Népi lakodalmat látunk. Rettentő a piszok, de ahol alszunk, szépen énekelnek ... Szúrni kiürítés alatt áll, az egyik magyar raktárt szétszórták az utcán.”- Legutolsó találkozásunkkor, emlékszel, Laci bácsi, Ne- meskürty István: Requiem egy hadseregért című könyvét lapo- gattad. A megrázó leírásokat kerested azokról az eseményekről, amelyeket te is átéltél. Rábukkantál egy idézetre Birkás Endrének 1960-ban megjelent, Elfelejtett emberek című regényéből.-Sikerült ezt a könyvet a Megyei Könyvtárból kikölcsönöznöm. Ismertem íróját, ő is ott volt a fronton, meg Pécsről is, mint Birkás Géza hajdani bölcsészprofesszor fiát. Megtaláltam az Osztrogozsszk kiürítéséről szóló részt: „A falut elhagyta már a hadtest-parancsnokság. Kiürítését ők fejezték be. Pedig tegnap még itt minden házban katonák tanyáztak, az úton izgatott törzstisztek sétálgattak, s futárkocsik száguldoztak. A házak ajtai tárva-nyitva, egyik udvarban benzines hordókon, a másikban abroncsaitól megfosztott, elárvult személyautón akadt meg a visszavonulók szeme. Elgurult, bontatlan konzervdobozok hevertek az úton. Itt-ott eldobált puskák csillogtak a hóban ...”- Megint a napló: „Febr. 17. Ma befutott alakulatom, a IV/1. vonata. Csatlakozom hozzájuk. Csomagom hála szent Antalnak, hiány nélkül megvan. Meghálálom otthon! 21-e, hetvenedvasárnap. 11 órakor erősen a Szeráfi misére gondoltam. Mi vagyunk az utolsó alakulat, mely még itt van, mert meg kell várnunk az üzemanyagot. 24-én egész nap tüzérségi tűz hallatszik. Az oroszok erősen közelednek. Éjjel 2 órakor indulás Cserni- govba. Nagy város, de teljesen szét van lőve .. . Gépkocsikarbantartás. Sok-sok levél hazulról!”- Megkaptam a végzést énektanári besorolásomról. Majd rossz hírek: „Ismét közeleg az orosz. A német azonban nem enged Kiew felé, pedig csak arra van szabad út. Márc. 2.: Ma d.u. 4-től napos tiszt vagyok. 5-én reggel 4-kor indulva lövész századot szállítottam át a jeges Dnyeperen túlra. 6-án jött a várva-várt hír: indulás Kiewen át Zsitomirba. A kocsiban fagyoskodva vártuk a reggelt. így virradt ránk farsang vasárnapja! 7-én érkeztünk meg Zsitomirba. Kaszárnyában alszunk, háromszázan egy szobában. Én a földön. 8-án reggel szállást csinálni megyek Owrucsba. Alig haladunk 2 km-t, lövöldözésre állunk meg. Egy előttünk haladó német gépkocsira lövöldöztek a partizánok az erdőből. Aztán baj nélkül áthaladtunk. Owru- csot most erősítik, minden sarkon épül bunker . . . Láttam szlovák katonatemetést... Kilencen alszunk egy kis szobában. Rossz a hangulat, mert az a hír terjedt el, hogy mi váltjuk fel az itteni szlovák megszálló hadtestet... 10 km-ről egy erdőből szállítottam tűzifát - golyószóró kíséretében. 12-én reggel 4-kor 50 kocsi szállít élelmet. Két nappal később, hasonló akciónál Józsa Sándor gépkocsivezetőt halálosan megsebesítették. Kántor nem lévén én végeztem a temetési szertartást, bár igen gyenge voltam! Lázam vasárnap óta állandóan 38 fok felett van. Ápr. 2.: Lessük a híreket. Rádiónk bedöglött. Ápr. 25.: Hús vét vasárnap. A falubeli oroszok Kristos voskris kiáltással köszöntöttek. Húsvét hétfőn gramofonra bukkantam. Az egyik lemezen hallható dal, ritmikai- lag is azonos a Virágéknál ég a világ kezdetű magyar népdallal! 28-án hírek jönnek a felváltókról. Ma véletlenül kezembe került Kaszap István lapja. Nyáron elmegyek a sírjához. Családostul! 29-én megérkezett a 113. fele. Birkás engem küld haza a felváltottakkal! Nem is tudok örömömben mit csinálni! Szombaton 2 órakor indulok!” Itt értek végit az ötven évvel ezelőtti bejegyzések. És itt ér véget ez az - Ágócsy Laci bácsi váratlan halála miatt - már csak elképzelt, elmaradt beszélgetés. Dr. Nádor Tamás * A t t
