Új Dunántúli Napló, 1993. április (4. évfolyam, 89-117. szám)

1993-04-10 / 98. szám

1993. április 10., szombat üj DunöntüU napló 3 t Olyan életet kaptunk, amiért valaki meghalt, feláldozta önmagát Husvet üzenete Beszélgetés Varsányi Ferenc evangélikus lelkésszel Olyan a világunk, amilyen: magunk tesszük azzá. Nehezen mondható, hogy tele felhőtlen örömmel és boldogsággal. A minap, az evangélikus egyház- község meghívására Pécsett járt neves zeneszerző, Szokolai Sándor, mindennapjaink kriti­kájaként jegyezte meg: Nem is húsvét igazán az ünnepünk, ha­nem nagypéntek. Hiszen nem Jézus feltámadása az igazi csoda, hanem az, hogy meghalt érettünk. Húsvét van. Az ünnep okán Varsányi Ferenc evangélikus lelkésszel beszélgettünk arról, hogy mit jelent-jelenthet a nagypéntektől a feltámadásig vezető eseménysor a ma embere számára? Hogyan lehet a kereszténység elterjedésének kezdetét, start­pontját aktualizálni?- Lelkész Úr! Ünnepeink so­rában az egyházi ünnepek közül a karácsony és a húsvét talán a legfényesebbek.- Egyértelmű, de talán popu­láris értelemben a karácsony minden mást megelőz. Benső­séges, családi ünnep. Díszletei­ben e misztérium szinte kézzel fogható, hiszen ott van a család, a gyermek, ott vannak a szegé­nyes körülmények és természe­tesen az ünneplés az angyalok­kal, miegyébbel. Könnyen kö­vethető, sokféle emberi rezo­nanciát kivált. A húsvét más. Hiszen még az újkori ember számára sem lett családi ün­neppé. Hiányzik az a fészek-me­leg puhasága, miliője. Miért? Mert húsvét hetében megannyi, kőkeményen hangzó, lényegi kérdésről van szó. Életről. Ha­lálról. Szenvedésről. Temetés­ről. Roppant nagy bizonytalan­ságról. S a nehezen megfogha- tóról: a halál fölötti győzelem­ről. Az esemény legfőbb kér­dése: hogyan történik meg az, amit az apostolok el mernek mondani, tudni illik, hogy va­laki meghalt majd feltámadt.- Mindazok, akik filozófiai kritikával illették az egyházat, a feltámadás tényét vonták két­ségbe. Mondván: nincs feltá­madás, mindössze a tanítványok egymást győzködő pszichózisa a föltámadásról mindaddig, míg el nem hiszik azt.- Hogyha megnézzük az Evangélium szövegeit, kiderül: abban nincs senki, aki eleinte hitte volna a feltámadást. Az üres sír mit bizonyít? Hogy nincs ott Jézus. Nem többet. Ezért aztán ne gondoljuk, hogy a keresztre feszítés, majd a nagy csönd után a feltámadás hallelú- jás, önfeledt ünneplése követ­kezik. Krisztust keresztre feszí­tik, kivégzik, az emberek na­gyon megrettennek. Krisztus­ban félik maguk sorsát. Kissé profánul: ha a főnököt megöl­ték, akkor mi lesz vélünk? S azonnal bezárkóznak házaikba, nehogy baj legyen. Agyon ver­ten, földhözragadtan, félve gondolkoznak.- A Nagyhét misztériuma ak­kor lesz valamelyest megért­hető, amikor megjelenik a fel­támadt Jézus.-A tanítványok találkoznak Jézussal - Tamás kivételével -, s aztán megpróbálják Tamást meggyőzni, hogy ők látták a Mestert. De Tamás nem hisz nekik, s nem hisz egy teljes hé­tig. Roppant erős kritikai éllel nézi a világot, ami rendkívül modernné teszi. Jómagam a mai, kétkedő ember típusát vé­lem benne felfedezni. Tamást semmi sem tudja meggyőzni a személyes találkozásig. S a tör­ténet további fonala is ismert; a föltámadottal való találkozás, a mennybemenetel után - amikor Jézus az ember világából át­megy az Isten világába -, a ta­nítványok vértanúságot is föl­vállaló elkötelezettséggel elin­dulnak, s elindul a keresztény misszió.-Mai világunkban igen erős az egyházak felé fordulás, főleg itt, Kelet-Európábán.-Mert az embereknek va­lami hiányzik-hiányzott az éle­tük megélése során. Gondolja csak meg: a keresztény misszió indulásával nem történt több, mint az élet legsúlyosabb kér­déseire, az élet-megélés értel­mére próbáltak választ adni va­lamiféleképpen. Elmondani azt, hogy Jézus meghalt a mi bűne­inkért, majd föltámadt. Ezek ez emberek ráéreztek valami nagy nagy titokra, mégpedig arra, hogy mi is az életünk megmen­tésének nagy titka? Hogy is ér­tem én ezt? Abszolút boldog akarok lenni, de nincs az a pénzmennyiség, amivel boldog lehetek, Feljuthatok akár a hata­lom csúcsaira, az sem segít. Az ember a furcsa kettősségben ví­vódik. Ide született, de lelke legmélyén többre vágyódik. Va­lamiféle nagyon szépre, nagyon igazra, nagyon tisztára, ami mindig több, mint ami valójá­ban elérhető.-Az élet-élés kérdésére egy­fajta választ a kereszténység adott.- A kereszténység legmé­lyebb meggyőződése: Jézus az Űr. Ezért az egy mondatért ül­dözték a keresztényeket a római birodalomban, hiszen minden állítás egyben tagadás is. Azaz nem a római császár az úr, ha­nem Jézus. Az apostolok tudták azonban: amiben Jézus az úr, az egészen más kategória. Élet­formánk ura. Kaptam, ugye, egy életet, amit nem kértem. S ez az élet telis tele van felelős­séggel. Önmagamért, gyereke­imért, barátaimért. S a nagy kérdés most már, hogy mi az ér­telme ennek az életnek? Külö­nösen ott lesz a kérdés roppant fájdalmas, amikor kiderül; ez a világ számomra nem komfortos világ. Szegény vagyok, beteg vagyok, munkanélküli vagyok, elhagytak, valami fáj, meg fo­gok halni. E kérdésekkel na­Varsányi Ferenc Fotó: Läufer ponta találkozunk. S hogy e kérdések záporozásában meg­álljon az ember, sajátos életvi­telre van szüksége. Jómagam, amikor a keresztény hitről be­szélek, nem valamiféle életsza­bályok, vallásos gondolatok gyűjteményére gondolok, nem valamiféle etikai kódexre. Többre.- Melynek alapja, legfőbb lé­nyege a szeretet.- Augustinus fogalmazta meg: Szeress és tégy, amit akarsz. Mert amiben ott van a szeretet, az nem lehet rossz. Nem kázus-szerű, száraz törvé­nyek szabályozzák a keresztény embernek az életét, hanem egy sajátos belső alaptónus vezérli. S a szeretet titka - gondoljunk csak a gyermeket szülő anyára - a kínban és a boldogságban la­kozik. S egyiket sem lehet ki­váltani pénzzel, ajándékhal­mazzal.- Próbáljuk megfogalmazni az elmondottakból következően a nagyhét eseményeinek mához szóló üzenetét.- 1993 böjtje, nagyhete és húsvétja azt jelenti, hogy felelős vagy. Felelős önmagadért, tette­idért. Éld méltósággal életed. Ma annyi minden demoralizál. A szegénység terjedése, a poli­tikai élet csatái. Vagy az a zseb-diktátor a kft-je élén, aki olyan hangot üt meg, ami mél­tatlan az emberhez. Aztán ott az írástudók hatalma, az a mocsko- lódás, ami a közéletet jellemzi. Mai életünk, kicsiben és nagy­ban, a háborús konfliktusokkal együtt valamiféle száguldás a halálba. Gyalázatunkra vall. Ne hagyjuk tovább. Vegyük észre már, hogy nem lehet az élet célja a halál.-Vegyük észre, hogy olyan életet kaptunk, amiért valaki meghalt, feláldozta önmagát. Is­ten nem a halált igazolja, hiszen a feltámadással az életet teszi az első helyre. Az életet munkálni azt jelenti ma: tedd új alapokra. S a kérdés így hangzik: mit tet­tél többet, hogy más legyen az életed, értelmesebb, okosabb. S talán kicsit banálisán hangzik; mit tettél azért, hogy boldogabb legyen? Kozma Ferenc Giotto: A fájdalmas anya (részlet) Horvát népszínmű Pécsett Magyarországi horvát szerző, Karagity Antal nép­színműve került színre csütör­tök este a Pécsi Kisszínház Horvát Színházában - egyút­tal a színház körül kialakuló vita újabb felvonása is. A premiert kiállítás előzte meg a pécsi August Senoa Klubban. Az eseményeken részt vett a horvát kulturális miniszter, Vesna Girardi-Jurkic, akivel ismét tekintélyes könyv­adomány érkezett a pécsi horvát klub könyvtárába. Az eseményre s egyúttal a pécsi, Pécs környéki horvát- ság összejövetelére a bácskai Garán született bunyevác Ka­ragity Antal születésének 80. évfordulója kapcsán került sor. Karagity magyarországi horvát szerző, aki műveivel kisebbségben élő népének ön­tudatát szerette volna élesz­teni és egy utazó horvát szín­ház létrehozásán fáradozott - tevékenységéért mind Horthy, mind Rákosi idején kiváltotta a hatalom nemtetszését. Karagity Antal 1966-ban halt meg. Pécsi Horvát Szín­ház különös kötelességének tartotta valamely művének bemutatását az évforduló al­kalmával. A gazdag bunyevác pa­rasztcsaládból származó te­hetséges ifjú először a festé­szettel próbálkozott, de nem tudott saját stílust kialakítani: a képeiből most ízelítőt adó kiállítást Sokcsevics Dénes művészettörténész nyitotta meg. Ami nagyszámú irodalmi műveit illeti, azok a maguk korában igen kedveltek voltak - és a csütörtöki előadás tanú­sága szerint ma is visszhangra találnak a hazai horvát közön­ségnél. Hozzá kell tennünk, hogy a hagyományos értelemben vett zenés népszínmű a mai napig nagy népszerűségnek örvend a hajdani Jugoszlávia legkü­lönfélébb népeinek körében, és nem hiányzik a színpadok­ról - a legmodernebb színházi törekvések mellett sem. Jel­lemző az is, hogy e darabok egy-egy tájegységhez vagyis nyelvhez, dialektushoz, folk­lórhoz kötődnek, a darabban egy bizonyos tájegység ze­néje, dalai hangzanak fel - és mindez sajátos, meghitt kap­csolatot teremtenek szereplők és nézők között. Mielőtt azonban megkez­dődött volna a jubileumi Ka- ragity-bemutató, Vidákovics Antal, a Pécsi Horvát Színház tagozatának vezetője és Mi­kuli János, a Pécsi Kisszínház igazgatója lépett a színre, hogy horvát majd magyar nyelven olvassa fel válaszát a Pécsi Önkormányzat Kulturá­lis Bizottsága elnökének az Új Dunántúli Naplóban a Pécsi Horvát Színházzal kapcsolat­ban megjelent állásfoglalá­sára. Vidákovics és Mikuli fenntartották korábbi állás­pontjukat, mármint hogy a horvát színházi program nem kapott kellő támogatást Pécs városától, visszautasították a működésüket ért elmaraszta­lást, és hitet tettek a hazai horvát színjátszás továbbépí­tése mellett. Erre buzdította őket az utá­nuk színre lépő horvát kultu­rális miniszter mondván, Zág­rábban is jól ismerik a pécsi horvát közösség kulturális te­vékenységét, amit Horvátor­szág a háborús körülmények ellenére is minden eszközzel, mindenek előtt könyvekkel, nyelvtanfolyamokkal, to­vábbképzésekkel kíván támo­gatni. Végül azt kívánta a mi­niszterasszony: „munka és ne civódás hozzon megoldást mielőbb a színház körül most kialakult félreértésre”. Ezután kezdetét vette az „Elvált asszony” című nép­színmű, nem titkolt nevelői, vagyis kisebbségi öntudatot buzdító célzattal. A darabot a pécsi Filáko- vity István állította színpadra, aki Zágrábban szerezte rende­zői diplomáját, s ezzel a pro­dukcióval debütált idehaza. Filákovity a műfajnak megfe­lelően játszatja a népszínmű­vet, érvényesülni hagyja an­nak ízeit. Akció- és bur- leszk-jelenetekkel gyorsítja, a tánc és zenei betétekkel gaz­dagítja a cselekményt. Képes arra, hogy az amatőrökből és hivatásos színészekből össze­álló társulat egységes, a maga nemében hiteles előadást hoz­zon létre. Kevés szereplő, jól mobili­zálható díszletek (Bognár Jó­zsef), és a hangkulisszaként is szolgáló igen erőteljes zenei anyag (Filákovity Vjekoszláv) olyan előadást eredményez, amellyel ismét vállalkozhat­nak vendégjátékokra. Előbb Budapesten, aztán a hazai horvát falvakban mutatkoz­nak be. A két profi főszereplő, a zágrábi Radmilic Sanja és & pécsi Matoricz József biztos pillérei az előadásnak, de ha­sonlóképp az anyaszerepet játszó Kalic Zorica továbbá Lukács Szaniszló is, akik egy-egy színt hoznak a vállal­kozásba, akárcsak a kóruskén szereplő pletykás öregasszo­nyok, a magyar csendőrök vagy a „bűnös várost” jelké­pező két figura, Gyurity Ist­ván, Mészáros András előadá­sában. Gállos Orsolya t Az utolsó előtti mohikán Futnak a képek Vannak tájak, amelyeket jól ismerünk, noha sohasem jár­tunk ott. Földjét nem érintette lábunk, tekintetünk nem pász­tázta a föléje boruló égboltot, hegyeit-völgyeit se láttuk, reá gondolva mégis az otthon me­lege tölti el szívünket. Ha elso­rolom: ősvadon, évszázados fa­óriások, hadiösvények, rohanó patakok, vízesések, bölény­csordák a végtelen prérin, a völgyekben meghúzódó wig­wamokkal - ki ne tudná, hogy az indiánok hazáját idézem. Va­lamennyiünk egyik kedves, lelki szülőföldjét, ahogy James Fenimore Coopertől vagy May Károlytól megismertünk ka­maszkorunkban, s amelyet ké­sőbb, józan felnőttként röstel- kedve megpróbáltunk ugyan el­feledni, titokban mégis ott él álmainkban. Hálás vagyok Michael Mann-nak, mert most a filmvá­szonra varázsolta nekem, s minden egykori, titkos indián­nak ezt a hajdanvolt vidéket, és felvevőgépe segítségével végre magam is bebarangolhattam a William Henry-erőd környékét, s a Hudson forrásvidékétől a nagy tavakaig nyúló tágas tere­ket. Az utolsó mohikán című filmet ennek képzeletbeli, mégis oly valószerűnek ható csavargásnak a kedvéért érde­mes megnézni. Mert a film igazi főhőse a táj, a nagy gond­dal és körültekintéssel felidézett környezet, az érintetlennek lát­szó erdőségek, a kordába nem szorított folyók és rejtelmes völgyek. A rendező iránt érzett hálám tehát valójában az opera­tőrt, Daniel Spinottit illeti, aki bizonyára maga is Cooper-ra­jongó olvasó volt hajdanán, dús látványé képei azért idézik oly szívhez szólóan a kedves re­génynek, a „Nagy Indiánus Könyv” legszebb darabjának helyszíneit. Hálás vagyok tehát, de azért remélem, akik megnézik a fil­met, egy kis Cooper-olvasásra is kedvet kapnak. Legalább megismerkednek az utolsó mo­hikán igazi történetével, a film­nek ugyanis ehhez már édeske­vés köze van. S amit helyette kínál, az nem az amerikai iroda­lom klasszikusának eredeti stí­lusát idézi, sokkal inkább a mai mozgóképes szórakoztató ipar amazénál bizony gyarlóbb ízlé­sének bélyegét viseli magán. Ennek az új gusztusnak aztán sorra áldozatul estek a regény figurái. A rendezőnek, aki egy­ben a forgatókönyvet is jegyzi, mindenekelőtt szüksége volt egy szívtipró Sólyomszemre az érett korú, megfontolt Bőrha­risnya helyett, s hogy mindjárt hősszerelmes is legyen, össze­boronálta Munro kapitány idő­sebb lányával, akit ezért termé­szetesen meg kellett óvnia az indián késétől. Coopernél, mint tudjuk, Unkas szívében ébredt vonzalom a szép Cora iránt, akivel együtt távozott az örök vadászmezőkre. Annyi baj legyen, gondolnák egyesek, csak a szereposztás változott, a lényeg megmaradt. Éppen nem! Az átrendezés kö­vetkeztében Unkasnak, a re­gény címszereplőjének a figu­rája ugyanis óhatatlanul súlyát veszti. Sólyomszem és Cora szerelmét viszont, ha már így alakult, ki kellett volna bontani, árnyaltan, meggyőzően. Az al­kotók azonban erre már nem vállalkoztak. Gondolták, ele­gendő, ha megbízható metsze­tek alapján a megfelelő fából s korhű szögek felhasználásával megépítik a William Henry, erődöt, s szerződtetik a délceg Daniel Day-Lewist. Szerepét azonban nem írta meg senki. Ami az emberábrázolást illeti, maradtak tehát a sablonok: csá­bos tekintetek, fogadkozások, csók holdfényben. S közben jó néhány dramaturgiai bukfenc. No és persze „hepiend” kel­lett, bármi áron. Unkas meghalt ugyan, de fehérarcú testvére bi­zonyára nem hagyja kihalni a mohikán fajt. Mennyivel szebb, s hitelesebb az eredeti befejezés a magára maradt Csingacsguk megrendítő panaszával: „Reg­gel még erősnek és boldognak láttam az én népemet, és jaj ne­kem! - mielőtt az éj rám borult, látnom kellett, hogy vitték végső útjára az utolsó mohi­kánt.” Nagy Imre Nemzetiségi Színházi Napok Magyarországi Nemzetiségi Színházi Napokat rendez április 16-18 között a Nemzeti Szín­ház és a Nemzetiségi és Etnikai Kisebbségi Hivatal - tájékoz­tatta Ablonczy László igazgató az MTI-t. A szekszárdi Német Színház, a pécsi Horvát Színház, a buda­pesti Szerb Színházi Stúdió és az érdi Cigány Színház lép fel a Nemzeti Színházban és a Vár­színházban A nemzetiségi kérdésekkel foglalkozó hivatalok, valamint szervezetek szakemberei a nemzetiségi színházak szerve­zeti, gazdasági és jogi problé­máit a 16-17-én tartandó ta­nácskozáson beszélik meg. (MTI)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom