Új Dunántúli Napló, 1993. április (4. évfolyam, 89-117. szám)
1993-04-24 / 111. szám
6 uj Dunántúli napló 1993. április 24., szombat Ki a mag H allik egyre gyakrabban a kérdés. Pontosabban tesznek egyre hangosabb és harsányabb kinyilatkoztatásokat egyes önmagukat politikusnak tartó közszereplők, kik új társadalmi klasszifikációt is alkottak. Eszerint vannak igaz vagy igazi magyarok, kikkel szemben állnak a nemzetietlenek, a hazafiatlanok, nemzetárulók, a nem magyarok. De hát nem felesleges-e és nem veszélyes-e manapság így feltenni a kérdést? Nem sugail-e eleve egyoldalú, torz, avagy egyenesen hazug válaszokat, mint ahogyan történt ez nemegyszer már történelmünk folyamán? Nem ad-e eleve esélyt szűkkörű politikai célok szolgálatába állítani ezt a nemzethez való viszonyt mindenki számára autonóm módon eldönteni hivatott kérdést? Bizonyára igen, ám a szellemkufárok és a politikai karrieristák enélkül is mindig fennen hirdették az őseredetre utaló, a népkarakterrel avagy valamilyen történelmi küldetéstudattal összefüggő, netán testi jegyekkel, faji jellegzetességekkel, származással vagy egyébbel leírhatónak vélt ma- gyarság-„koncepciókat”. így aztán ezek alapján például magyar az, kinek egyenes ági őse Árpád apánkkal érkezett a Kárpát-medencébe, avagy valamelyik ősi magyar család sarjaként látta meg a napvilágot. Vagy az, kit a tudatlanság motiválta leegyszerűsítés a tschikós, a gulyás és a papri- kásch-fémjelezte lovasnemzettel azonosított. Vagy magyar így mindenki, aki Európa katonai és szellemi védőbástyájának harcosa volt, a nyugati kereszténység letéteményese a keleti barbársággal szemben. Szóval mindenki, ki hányattatott történelmünk során mindig tudta hol a helyes irány. Dehát mit jelent ma magyarnak lenni valójában? S egyáltalán ki jogosult ennek eldöntésére? Az állam, a kormányzat, a pártok vagy egyéb szervezetek és intézmények? Netán valaki az „igaz magyarok” közül? Ezt azért mégsem hihetjük. Mert a magyarsághoz tartozásnak tudati és érzelmi kritériumai voltak és vannak ma is: ezek az országhoz, a szülőföldhöz való kötődést fejeznek ki, nyelvi közösséget jelentenek, az évezredes kultúránkhoz, hagyományainkhoz való viszont a közös történelmi múlt vállalását és összekötő erejének minden másnál jelentősebb kohéziós erejét tükrözik. Az 1939-ben a kérdést hasonlóképpen megfogalmazó Illyés Gyulával vallhatjuk tehát, hogy magyar az, aki vállalja, megtartja életében, halálában a közös múltat, a hasonló gondot, az egy hazát. Tegyük hozzá: aki vállalja ennek a múltnak egészét, népünk történelmének tragikus és dicső mozzanatait, kudarcait és sikereit egyaránt. Ki nem szemelget kénye-kedve szerint az elmúlt évszázadokban, hanem jogos nemzeti (ön)megbecsülése mellett kritikára és önkritikára is képes. Megnyugtatóan pedig mondjuk együtt ismét Illyéssel - a lelki magatartásból ítélhető meg, hogy ki milyen fajtához, melyik nemzethez tartozik, és tartozik-e egyáltalán valahová. Becsületesen azonban - ’’írja az író csakis egy vizsga található arra, hogy ki tartható igazán magyarnak: ez alélek vizsgája”, melynek ugyan tükrei cselekedeteink, kifejeződései tetteink, de - tegyük hozzá - melyet vizsgálni és melyről véleményt alkotni mindenekelőtt mi magunk tudunk. Ezért aztán nem is vallhatunk mást, mint az egyén elidegeníthetetlen jogát ahhoz, hogy eldöntse viszonyát a nemzeti identitáshoz, a nemzeti közösséghez. Ezért gondoljuk azt is, hogy a különböző kirekesztő nemzeti- és magyarság-felfogások mai kavalkádjának sok-sok veszélyt magában rejtő időszakában nem árt erre emlékeztetni. Mindenekelőtt arra tehát, hogy nekünk most - e konfliktusoktól szabdalt Országban - a mainál szélesebb összefogásra lenne szükségünk. Mindenkire, aki önmagát - jelzők nélkül - magyarnak tartja. Világnézeti hovatartozástól, bőre színétől, politikai mentalitásától függetlenül. I llyés politikai esszéjét ajánlhatjuk mindazok figyelmébe, kik a nyitottság helyett az elzárkózást, egyenrangúság helyett a felsőbbrendű- ségi érzést, az együvé tartozás helyett a kirekesztést hirdetik. Százezrek, netán milliók lelki magatartásának és szellemi önértékelésének autonómiáját sértve meg nap mint nap. És aligha joggal helyezve őket egy amúgy is rosszul kezelt mérleg serpenyőjébe. S elzárva őket a nemzeti közösséghez tartozás felemelő érzésétől, tettekre sarkalló erejétől. Mindezzel valójában a nemzet egészének okozva károkat. A magyar nemzetnek. Szirtes Gábor Új tanszék a Pécsi Orvostudományi Egyetemen Katedrán a magatartástudományok Mit mond dr. Szabó Imre, az intézet igazgatója? Közismert, hogy az Egyesült Államokban csak az úgynevezett National Board vizsga letétele után lesz értéke a diplomának, bárhol is szerezte azt a delikvens. Akár belföldön vagy külföldön, akár magán- vagy állami egyetemen. Ez a vizsga nem az adott intézet, (időnként azt is), hanem a vizsgázó tudását minősíti. S az orvostanhallgatók számára írt nemzeti minősítő vizsga teszt-feladatai között tetemes mennyiségben szerepelnek - a tanult szakmától függetlenül - az úgynevezett magatartástudományok témaköréhez tartozó kérdések. Négy tantárgy Miről is van szó, tulajdonképpen? Erről tájékoztatott bennünket dr. Szabó Imre professzor, a Pécsi Orvostudományi Egyetem legfiatalabb intézete, a Magatartástudományi Intézet igazgatója. Előrebo- csájtva: rendkívül széleskörű programot vállaltak föl, főleg a nyugati egyetemek hasonló tanszékeinek nyomdokain haladva, átvéve bizonyos stúdiumokat. Olyan magatartástudományok együvé-csoportosításáról van tehát szó, melyek leginkább beilleszthetők az orvosképzés keretei közé. Ezek ismeretanyagának csak egy részét tanulták eddig a medikusok-medikák, további részét ezután fogják. Kezdjük hát sorjában, hogy milyen speciális tantárgyakból - négy, jól elhatárolható stúdiumról van szó - formálódott az intézet profilja? Első éven féléves tantárgy a filozófia-antropológia. Ebbe a filozófia-történettől a humán-etológián keresztül a kultúr-antropológiáig sok minden beletartozik. Fontos eleme ennek a szociobiológia, amely az öröklött és szerzett magatartásminták kialakulásának és fejlődésének ismeret- anyagát közvetíti. A magatartástudományok második blokkjába a neuro-pszichológia nevű tantárgy tartozik, s ebben foglalkoznak általános lélektani, tanuláselméleti, pszichofizioló- giai és pszichopatológiai kérdésekkel. Ez lenne a későbbi orvosi pszichológiai és pszichiátriai kurzusok bevezető és elméletileg megalapozó tantárgya. (Csak közbevetőleg jegyezzük meg: az előbb említett két tantárgy újszerűségét bizonyítja, hogy momentán tankönyvek híján van, formálása, leendő jegyzetek kimunkálása jelen idő feladata.) Az intézet harmadik profiljaként a orvosi szociológia említhető meg, melynek oktatásával könnyebb helyzetben vannak. Hiszen évtizedek óta fölállt már a POTÉ-n az az orvosi szociológiai csoport, mely a népesség egészségi állapotát és egészség- ügyi ellátását befolyásoló társadalmi tényezők kutatásával ért el hazai és nemzetközi elismerést. Az elért eredményekben jelentős szerepet játszott a csoport szoros együttműködése a klinikai szakágak képviselőivel, különösen a pécsi Honvéd Kórház pszichiátriai osztályával. Mint azt Szabó Imre megjegyezte: a gyakorlati problémákra koncentráló tudományos együttműködés eme formája kiemelten fontos és azt a jövőben is erősíteni kívánják. A gyakorló orvosokkal való szoros együttmunkálkodásban alakult ki a negyedik tantárgyként aposztrofálható orvosi etika is. Ennek oktatására is több, nemzetközi hírnevet szerzett szakember áll az intézet rendelkezésére. A pécsi orvosegyetemi Magatartástudományi Intézethez hasonló, a magatartás-tudományokat összefogó tanszékek az ország más egyetemein is alakulgatnak, a köztük bizonyos párbeszéd tapasztalható. Főleg az azonos profillal bíró egyetemek között. Az is érthető, hogy e tanszékek jószerivel mindenütt a korábbi marxista filozófiát, vagy a tudományos szocializmust oktató tanszékek he- lyett-helyén létesültek. Test és lélek Az is nyilvánvaló: az alapoktatás határozza meg, hogy miként formálódnak ezek a tanszékek, hiszen másra kell helyezni a fő hangsúlyt az orvosképzés során, másra a jogász- képzés és megint másra a közgazdász- vagy mondjuk a bölcsészképzés során. így, mint azt Szabó Imre professzor említette, nem vállalhatják föl, hogy a pécsi universitas számára dolgozzanak ki valamiféle etalont az új tanszék formálása okán, legföljebb az orvosegyetemek közötti koordinációra, párbeszédre kerülhet sor. Ez azonban nem zárja ki az együttműködést a Janus Pannonius Tudományegyetemmel, amelynek első és kézenfekvő eredménye: a neu- ropszichológia tantárgy oktatására a POTE Magatartástudományi Intézetének oktatóit kérték föl. Mindenesetre jó hallani, hogy a pécsi intézet hadállásainak kiépítésében élen jár. Szándékaik szerint a leendő orvosok szemléletformálása a céljuk: ne csak bevezessék őket a viselkedés-tudományokba, hanem azt alkalmazni is tudják életük során. Hiszen nem mindegy a mai világban, hogy miként közelít az orvos a beteghez. Köztudott: a betegségek nagy-nagy százaléka pszichoszomatikus - azaz Dr. Szabó Imre • lelki - eredetű, egy más szemléletű gyógyítással hamarabb szabadul gyötrelmeitől a beteg. (Azaz nem a tünetet kell kezel- getni, hanem az azt kiváltó okot megszüntetni.) S hogy ez mennyire így van, arról meggyőződhet bárki, aki körülnéz fejlett nyugati országokban, azaz szűkebb pátriáján kívülről is szerez információkat. Példa: USA A nagyvilágban a régről rögződött, hagyományos belgyó- gyászi-sebészi egyetemi oktatási program mellé fölzárkózott egy harmadik, az idegtudományok oktatási programja, s ennek részeként a pszichológia és más magatartástudományok egyre nagyobb terjedelmű oktatása. A modern orvostudomány ugyanis nemcsak a test, hanem a lélek gyógyítására is nagy hangsúlyt fektet. Statisztikai adat: az USA-ban 1960-tól 1990-ig megtízszereződött a pszichológusok száma! S ami még többet mond: közel negyven százalékuk klinikai pszichológus. Hazánkban ettől még messzire vagyunk, de remélhető: nálunk is változik gyorsan a helyzet. Mire a mai orvostanhallgatók orvosokká válnak a magatartástudományokban szerzett ismereteik révén gyümölcsöző munkakapcsolat fog kialakulni a kórházakban dolgozó orvos és - a jelenleginél jóval több - pszichológus között. Kozma Ferenc Oktató és kutatómunka is folyik az intézetben Fotó: Löffler 200 000 forintos támogatás egy pécsi pedagógusnak Ösvények a Betűországba A Felsővámház úti iskolás gyerekek a betűországban Fotó: Hári C. Péter „ Kovács Zoltánná . .: alkalmasnak látszik arra, hogy részt vegyen kísérleti-fejlesztő munkában. Saját elgondolásai mindenképpen további kipróbálásra érdemesek. ” Ezekkel a szavakkal kezdődik az az értékelés, melyet két szakember, dr. Dovala Mária tudományos főmunkatárs, pszichológus, és dr. Szépe György, egyetemi tanár, nyelvész írt a pécsi, Felsővámház úti iskola pedagógusának, Kovács Zoltánnénak. A tanítónő az alsó tagozatos nevelők számára indított kompenzáló, képeség- és személyiségfejlesztő önképzéses tanfolyamon vett részt, amire egyébként saját érdeklődésén kívül semmi nem kötelezte. Az viszont az első pillanatban kiderül, hogy valami megfoghatatlan belső késztetés ösztönzi őt az állandó újításra, kísérletezésre. Ez indokolhatta, hogy pályázatot nyújtott be tavaly a Művelődési és Közoktatási Minisztériumba, a Közoktatásfejlesztési Alaphoz. 3300 munka közül az övé lett az egyik kiválasztott, s idén, az év elején végre megkapta azt a 200 ezer forintot, amit elnyert. A pályamunka címe: Az óvoda és az iskola kapcsolata. „Minden gyerek ígéret.” Kovács Zoltánná a dolgozatában arról írt, hogy a gyerekek már az iskolás kor előtt megtaníthatok az olvasásra és a betűzge- tésre, ha ez a számukra játék.-A pályázaton azért vettem részt, mert felkeltette az érdeklődésemet az iskolába kerülő gyermekek problémája kezdte. - Fordulópont a család életében, ha a gyerek iskolába megy. A szülőket elsősorban az érdekli, megfelel-e majd az iskolai követelményeknek. Én még ennél is egy lépéssel előbb kezdeném. A pszichológiai kutatások egyre több tényt tártak föl, amely szerint a gyermekek fejlődési lehetőségei kevéssé vannak kihasználva. Az utóbbi években az a pedagógiai vélemény vált uralkodóvá, mely szerint hiba, ha a gyerek hat éves kora előtt elkezd olvasni tanulni. A felfogás hívei azt vallják, amíg az idegrendszer fejlettsége nem ér el egy bizonyos szintet, addig a gyermek egyszerűen nem is fogadja magába azt, amit tanítani próbálunk neki. Kovácsné szerint (aki új pedagógiai kutatások eredményeire is gondol), előfordulhat, hogy miközben a legkedvezőbb időpontra várunk, a gyermek szellemi felkészültsége túllendül az optimális ponton. Az amerikai Glenn Doman-ra hivatkozik, aki a philadelphiai klinika orvosa. Zseniket nevel. Bírálóinak azt felelte: ’’Igen, mi itt elitet nevelünk, de tudjuk, hogy hány gyerekeknek kellene bekerülnie ebbe az elitbe. Egy- milliárdnak. Jelenleg körülbelül ennyi gyerek van a világban. ” A pécsi tanítónő hasonló elveivel meglehetősen egyedül van. Nincs is szándékunkban, hogy értékeljük a munkáját, vagy megítéljük véleményének helyességét. A szakminisztériumi elismerés mindenesetre lehetővé tette a számára, hogy programját beindítsa. Idáig 20 gyerekkel dolgozott a „Betűországban”. A 3-4-5 évesek számára a betűk világának felfedezése újabb lehetőséget jelent a játékra. Kovács Zoltánná olyan környezetet teremtett a számukra, melyben a tárgyak felhívják magukra a figyelmet, szinte magától adódik, hogy a betűvel foglalkozni kell.-A pályázatban leírtam, hogy szerintem már akár 3 éves kortól is el lehetne kezdeni a programot. Terveztem betűket formázó tárgyakat, még a szivacsbútorok is betű és szám alakúak lennének. Rajzszakos kolléganőjének, Wellisch Katalinnak a segítségével készítettek egérkét, kandúrt, meggyet, almát, körtét, sőt óriáskígyót is - betűkből. A szemet gyönyörködtető figurákat ki-ki maga összerakhatja.A „Betűzgető”-nek elnevezett gyerekklub a jelenlegi formájában úgy egy hónapja működik. Egyelőre még korai lenne következtetéseket levonni, az eredményekről beszélni. Annyi biztos, hogy nem lehet rossz, ha a gyereket egyszerűen csak engedjük tanulni, ismeretekhez jutni, információt szerezni, okosodni. Kovács Zoltánná ezt úgy fogalmazta meg: „Minden egészséges gyermek a csúcsra vihető. ” H. I. Gy.
