Új Dunántúli Napló, 1993. április (4. évfolyam, 89-117. szám)

1993-04-17 / 104. szám

1993. április 17., szombat oj Dunántúli napló 11 A Jelenkor áprilisi számából A Pécsett szerkesztett Jelenkor áprilisi száma izgalmas ol­vasmányokat ígér. A szám szépirodalmi rovatában kaptak he­lyet Rakovszky Zsuzsa, Bállá Zsófia, Somlyó György, Villányi László és Kelemen Hunor versei, továbbá Balassa Péter esz- széje, Garaczi László elbeszélése és Mészáros Sándor kispró­zája. Medve A. Zoltán Németh Gábor írásairól szóló kisesszéje mellett két amerikai tárgyú szöveg is olvasható az áprilisi Je­lenkorban. A hosszabb ideje New Yorkban élő Farkas Zsolt Egyesült Államok-beli benyomásait rögzítette, Kukorelly Endre pedig arról az élményről írt egy szöveget, amit New Yorkba érkezése jelentett. E két közös témájú, ám eltérő terje­delmű írást szinte ellenpontozza az amszterdami egyetem filo­zófiai fakultásán tanító Theo de Boer dolgozata, aki az európai filozófiai hagyomány jelenlétét vizsgálja - kissé talán szokatlan szempontból. Harmadik részével folytatódik Thomka Beáta Tolnai Ottó művészetét megismertető kis monográfiája, melyet a zárófejezet követ majd. Romváry Ferenc a Pécsett látható Csontváry-életmű újjászületéséről tudósít: több mint két éven át tartó restaurálás eredményeként a gyűjtemény újra együtt, „megújulva” látható. Az áprilisi szám kritikarovatában Károlyi Csaba Garaczi László legutóbbi prózakötetéről írt bírálata érdemel kitüntetett figyelmet, hiszen itt a szerző nem csupán egyetlen könyv ismer­tetését végzi el, hanem egy általánosabb képet is ad a legújabb irodalom jelenlegi legfontosabb problémáiról. Gács Anna Szijj Ferenc második kötetéről, A futás napja című gyűjteményről ír. Dérczy Péter pedig Mátyás Győző prózakötetét bírálja. Némi­képp rendhagyó műfajú a szám záróírása: Braun Róbert Woody Allen Férjek és feleségek című filmje kapcsán írt rövid áttekin­tést az amerikai színész-rendező eddigi pályájáról. * Rakovszky Zsuzsa Egy nő a kórteremből A padláson a hajamba ragadt egy denevér. Amikor fölemeltem a bögrét, óriás svábbogarat láttam, ahogyan úszkált körbe-körbe a tejben. Mindez álmomban volt. Reggelre kelve láttam, a lila folyadék a fiolában pár perc, s fehérre vált. Előbb órákon át tárcsáztam egy számot: folyton kicsengett, hiába. Még előbb egy presszó asztalát bámultam, s mindig újabb ennyi meg annyi percet adtam magamnak. Ennél is korábban a dívány recsegett alattam egy szobában, egy idegen lakásban, ahova jóval éjfél után, a konyhán keresztül osontam. A gyér fényben tojáshéj, szürkés, püffedt kenyérbél úszkált az eldugult mosogatóban. A falról végtelen combok, dinnyényi mellek néztek, ahogy véznán, ruhátlanul didergek. Még annál is korábban - most újra ott vagyok, nem úgy, mint valami régi regényben: nem ásom el hajnaltájban, fagyott földbe, üveges káposzták közé, nem költözöm új néven, balkezemen dupla jegygyűrűvel egy idegen városba, reszketve, ha ismerőst látok, satöbbi. . .Pár percet kitárva * leszíj azott lábbal fekszem, szürkére főtt kórházi ingben, és a fejem fölött a lámpa mélytengeri szörny tapadókorongja, majd snitt.. .Üres, homályos fájdalomra eszmélek föl. Üres vagyok, szabad. Fekszem kifőzve és csírátlanítva. Az élet a szabott sínen szalad, két történés egymást kioltja, mintha mi sem .. ,A végzetet, mintha szélhordta magvat, amelyből bármilyen növény fakadhat, gyom vagy gyümölcs, de nem-várt, nem-akart, kiforgatták belőlem ... Most az élet - akár .egy rendezett városi park - tervezhető és áttekinthető lesz: a nyírt gyepet betoncsík, kavicssáv metszi át. Piros padok. Poros petúniák. Az indiai kultúra napj ai A Művelődési és Közoktatási Minisztérium, valamint az In­diai Köztársaság nagykövetsége április 22. és 28. között rendezi meg az indiai kultúra napjait. A részletes programról Lal Than- zaia Pudait nagykövet számolt be. A megnyitó napján táncelőa­dás lesz a Magyar Honvédség Művelődési Házában, ahol Daya Shankar együttese, Mad- havi Mudgal és táncosai, vala­mint Karaikudi Mani ütőegyüt­tese lép fel. A Tánc Világnapjá­nak előestéjén zárul az indiai eseménysorozat az odissi tánco­sok műsorával. A 3000 éves in­diai bronzszobrászat darabjait a Delhi Nemzeti Múzeumból szállítják a budapesti Hopp Fe­renc Kelet-Ázsiai Múzeumba. A Fészek Művészklubban be­mutatandó 1100 kötetetes könyvkiállítás kötetei a magyar egyetemek könyvtárait gazda­gítják majd. A könyvek 60 szá­zaléka angol nyelvű, a többi bengáli és hindi nyelven íródott. Ugyanott lesz látható a rajast- hani fátyolgyűjtemény: az in­diai családok ősidők óta szövik és festik a nők arcát takaró textí­liát. Április 23-án indiai-ma­gyar írótalálkozót rendeznek három külföldi által részvételé­vel. Az indiai kultúra napjai ke­retében Hajdúszoboszlón, Deb­recenben és Zalaegerszegen is lesznek táncestek. „Dacolni a rohanó idővel” A világ rézkarcokon és rézmetszeteken- Kipróbáltam én mindenféle technikát, bár a tanárképző fő­iskola rajzszakán jóformán semmire sem tanítottak meg minket. Könyvekből elolvastam például a kőnyomtatás vagy a foltmaratásos rézmetszet elmé­letét, a megvalósítását pedig addig próbálgattam, amíg sike­rült. Sok új dologra is rájöttem így, s ezért végül is nem bán­tam, hogy a már ismert művé­szek, akikhez segítségért fordul­tam, nem árulták el a szakmai fogásokat. Emlékszem viszont, hogy egyszer milyen riadalmat keltettem a pécsi panelházban, ahol évekig laktunk. Hozattam egy tehertaxira való körtefát, ugyanis éppen a faragáshoz volt kedvem. Szomszédunk riasz­totta a családját, költözzenek el, mert lám, nálunk már elromlott a központi fűtéjs... Azóta sikerült a sötét alagsort és az alkotásra nem alkalmas lakást családi házra cserélni. Takács Dezső Rudnay-díjas pé­csi grafikusművész végre be­rendezhette a kedve szerinti műhelyt, ahol nyugodtan tevé­kenykedhet. Művészi pályáját festészettel kezdte, később fordult a grafika felé. Immár hatvanhetedik önálló kiállítására készül, a ba­ranyai templomokat bemutató rézmetszet-sorozatát kérte el a pécsi Lenau ház.- Édesapám asztalos volt, gyerekkoromban sokat segítet­tem neki. Először csak széklá­bat faragni, később az antik bú­torok letört díszeit pótolni, le­rajzolni a megrendelők elképze­léseit. A grafika már akkor is a mindenem volt. Lerajzoltam a környezetemet, egy szép for­májú gesztenye lázba hozott. Ma is úgy érzem, legfőbb fel­adatom, hogy megőrizzek va­lamit az elmúlásból, hogy meg­örökítsem a páratlan értékű épü­leteket, kapukat, apró részlete­ket. A rajzlapomon grafika Vagy rézmetszet, rézkarc formá­jában fennmaradnak és dacol­nak a rohanó idővel, a feledés­sel - rakja szét az asztalon leg­újabb műveit Takács Dezső. A harangtornyok, templomok mellett öregasszony támasztja az ajtófélfát, vonásai akár egy százéves fatörzsé. Lelki rokon­ság fűzi a másik képhez, a lép­csőn kuporgó magányos, szo­morú fiúhoz.- A gyerekek közelállnak hozzám, ezért sem hagytam abba az oktatást, ma is a Tiborc utcai iskolában tanítok Pécsett. Igaz, az év végén elmegyek nyugdíjba, mert betöltöttem a hatvan évet. Szeretem a gyere­kek közösségét, de rengeteg tervem, elképzelésem van, amit nyugdíjasként jobban meg tu­dok valósítani. A tanításban fő­ként ai villanyoz föl, amikor észreveszem, hogy sikerült megértetnem, megéreztetnem a gyerekkel, miért is kell rajzot tanulnia. Remélem, egyszer csak eltörlik az osztályzási kényszert, mert a jegyek elide­genítik a gyereket az alkotástól. Én mindig igyekeztem olyan feladatokat kitalálni, amelyek­ben a kevésbé ügyesek is sze­rezhettek sikerélményt, mert csak az viszi előbbre a gyereke­ket. Jó néhány évig rajzszakfe­lügyelő is voltam, s ezt az időt arra használtam ki, hogy köz­reműködjek az iskolagalériák kialakításában, mert az a tapasz­talatom, hogy ha a művészet helybe érkezik, sokan szívesen felfigyelnek rá. A nyugdíjba vonulásom után is vezetni fo­gom a Nevelők Házában az al­kotó pedagógusok műhelyét, mert számomra öröm, ha átad­hatok valamit a megszerzett tu­dásomból. S csak zárójelben jegyzem meg, már azok is ta­nultak tőlem új technikát, akik a kezdetben nem segítettek ne­kem. Takács Dezső kedvencei közé tartozik a kőnyomtatás, amellyel még a Pécsi Grafikai Műhelyben foglalkozott. Moso­lyogva meséli, egyszer akaratán kívül megijesztett egy művészt, akinek a kőnyomtatás előkészí­tésében segédkezett, mert a kőre rajzolt ábra a terpentines bekenés után eltűnik, hogy az­után a nyomtatásban megjelen­hessen. Á művész ezt az eljárást nem ismerte, csak megrökö­nyödve szemlélte, mint mosó­dik el több heti munkája. Ráérő idejében, - mondja is, mennyit segített neki ebben ré­gebben is a felesége és leánya -, veszi a ceruzáját meg a mappá­ját, és megy rajzolni, anyagot gyűjteni. Ha otthon marad, ver­set olvas, rajzol, illusztrációkat is készít. Kérdezem, nem akart-e Pestre költözni, jobb le­hetőségeket teremteni az érvé­nyesüléshez. Határozottan meg­rázza fejét. Először csak saját kedvére rajzolt, de később se to­lakodott sehova a képeivel. A felkért kiállításoknak viszont örült, a megtisztelő elismeré­seknek, díjaknak is. Képei kül­földön is sokfele megfordultak, ő is járt tanulmányúton több or­szágban. Egyik létrehozója volt az azóta már megszűnt makói művésztelepnek, s mindig jó kapcsolatban volt tanítványai­val, s tagja lett a nemrégen ala­kult I. Független Magyar Kép­zőművészeti Szalonnak. Nem érzi magát bezárkózottnak vi­déken sem. B. A. Takács Dezső grafikusművész Fotó: Löffler Gábor Pákolitz István: Pepitafüzetemből Péterfillér Jelesebb ünnepeken a szo­kottnál több tennivalója akadt apámnak a sekrestyében, így rám maradt a perselyezés nem éppen ínyemre való feladata. A régi, táncbahívó kádenciát: „Szupra aggnő, szökj fel kabla”- apám ilyképpen módosí­totta-etimologizálta: „Upre Pisti, eriggy pörsölözni!” A söprünyél-rudacsra bigy- gyesztett bádoghengerben csör- rent-koppant a krajcár; - bankó még szentidőben se került belé- bizony, zavarta az áhítatot, a csöndes elmélyülést. A zavarta­lanság máiglan sincs biztosítva, bár puha, szép pirosbársony ta- sakba csúsztatják, vagy tálcára teszik a péterfillért. (Egyre gyakrabban a péterforintot, sőt, a péterbankót.) A nemszeretem-ténykedésre ellenérzéssel reagáltam: a perse­lyezés tulajdonképpen kérege­tés. Igaz, Isten dicsőségére és a Szentegyház javára. Bosszan­tott, hogy a tájékozatlanabbja (felnőtt és gyerek egyaránt) föl­tételezte: saját zsebünkbe ván­dorolnak a gyérecskén pottyogó péterfillérek. Viszolygásomat fokozta a zsebben-bukszában-kotorászás: ki-ki perceken át az adakozásra összpontosított; gyanakodott, leskődött: mennyit ad a pad- szomszédja, rokona, ismerőse. Alig-alig figyeltek a szertar­tásra. Kistermetű lévén nehezen mozogtam a sokadalomban; többszöri kérésre se mozdultak az álldigálók; a perselyt nem­igen tudtam benyújtani padkö- zépig, így sokan kimaradtak az adakozásból. Volt olyan ada­kozó, aki gombot nyomingatott a perselynyílásba. Hiába álcázta aljasságát, láttam, mit művel. Elfutott a vörös pulykaméreg, s ha egy idős néni nem fogja le a kezemet, fejbevágom a disznó pasast a perselynyéllel. - Tíz-ti­zenöt percig, ha tartott körutam; apám meg volt rökönyödve, hogy ilyen korán végeztem a „pörsölözés”-sel. Jó példát, ha ritkásan is, lehet látni: az istentisztelet befejezté­vel a kijárati ajtó előtt található két-három perselyládikó. Aki tud és akar, adakozhat. Nem za­var másokat, őt se háborgatják. Istentisztelet közben pedig za­vartalan az áhítat. Alkalmatlan Kupferstein Salamon, min­den létező és nemlétező állam­rend egykori hű alattvalója, immár új státusában, azaz fe­lelős honpolgárként csóválta a fejét. Van rá oka, lesz is bőven. Jelenleg még mindig azon töp­reng, hogy ez meg azt má­ról-holnapra alkalmatlannak ta­lálja, holott egy-két esztendeje alkalmasnak bizonyult arra az őrhelyre, amelyről most hirte­lenjében leváltották. Olyan ki­váló nők és férfiak csaptak föl politikusnak, akik ország-világ előtt nagyszerű eredményeket értek el választott szakmájuk­ban. Elhitették magukkal, hogy a politikacsinálásban is állják a sarat. Volt, aki állta, volt, aki alig-alig vagy sehogy. Akadt, aki inkább dobálta, semmint állta. Olyikukat a nyilvánosság előtt szólították föl, hogy mond­jon le; másikukat barátilag fi­gyelmeztették: ne csináljon bo­hócot magából, nem neki talál­tatott ki a politika. Többségük önérzete erősebb volt a bölcs belátásnál, és maradt a posztján. És pont azok tették ki a szűrét, akik mindenhol alkalmasnak tudják magukat arra, hogy má­sokat alkalmatlannak tartsanak. Az egykori megbízók, jócskán megkésve, menesztették az un­tauglich csatárokat. A lehan­goló gesztust némileg moti­válta, hogy az alkalmatlannak ítélt személyiségek egyike-má- sika emelt fővel, igaza tudatá­ban hagyta el az arénát. Sőt, kü­lönvéleményét sem átallotta kimondani. Méghozzá fönn- hangon. K. Salamon kérdőjeles zára­déka:- Aki alkalmasnak tartja ma­gát egy-egy főrangú szakmai, vagy politikai tisztségre, biztos, hogy alkalmas rá? Ühüm Úgy látszik, nem tudjuk ki­küszöbölni ezt a modortalan, henye-hanyag, a riportalanyt lebecsülő, az igent, a helyest, az ugyvant kiszorító szavunkat. Kiváló riportemőnk egy kb. 5 perces interjújában 17-szer mondta: ühüm. Jóneveltségből és nyelvápolásból elégtelent adok neki. - Javaslom: hivatal­ból kötelezővé kell tenni az ühüm használatát. Biztosan le­szoknánk róla, mert nem rokon­szenvezünk semmivel sem, ami kötelező. Kenyőmári A virtigli szegények és a kis vagy módosabb paraszti népek szóhasználatában két megneve­zett nyavalya volt:egyik a meg- hűt, másik a nehezet emeet. A meghűlés veszedelmére üdvös intés figyelmeztetett: Födetlen fővel ne ülj a földre! A nehezet emelt címletű nyavalyával már több gond akadt: bizony sok­szor „megemejte magát” mind­két nembeli. Édesanyám negy­ven esztendőn át panaszkodott a gyomrára, miközben változat­lanul végezte a kétkeziek nehéz munkáját. Egy lucskos februári napon ágynak esett:-Rosszá érzem magam, híj- játok el a Kenyőmárit -, nyögte - masszírújjon meg. A kenőasszony valódi nevét a felnőttek se igen tudták. A cirk- liben nem minősült kuruzslónak és nem vajákosként tartották számon. Afféle természetgyógyász hí­rében állt, aki ösmerte képes­sége határait: sokat nem használ ugyan a kenése, de ártani sem árt. Hogy a kúráihoz miféle ke­netét és fűszerszámokat hasz­nált, nem árulta el; kérdezni senki se merte. Annyit mégis kiderített az okosabbja, misze­rint gyógyírjának alapanyaga a dísznóháj. A különféle szereket szemünk láttára pacsmagolta; semmilyen anyagot nem kért, a kevercses tálat is szatyrából ko­torászta elő. Ezenközben imád­koztunk, hogy siker koronázza a kúrát. Kenyőmári egyébiránt nem volt barátságos kinézetű. Apró, soványka, kicsit púpos vénség- ként csoszrogott; csuparánc or­cáját két mély árok barázdálta; szúrós-szigorú volt a tekintete, leginkább sűrű-sötét szemöl­döke keltett félelmet. A János vitéz-beli Iluska gonosz mosto­háját azonosítottam vele, noha ezt nem lett volna szabad, hisz anyánk gyógyulását reméltük tőle. Vagy tíz percig tartott a ke­nés-masszírozás; ezen időre mindnyájunkat a konyhába tes­sékelt. A kúra háromhetes volt, hétfő, szerda és pénteki napo­kon. A fizetség: 2 kg zsír, 3 liter bor, 15 tojás, 2 kg liszt, 1 kg só. Pénzt nem fogadott el. Utólag sem mondom, hogy a Kenyőmári csodát mívelt, de az biztos, hogy szakmailag jól vizsgázott. Volt is öröm, mikor március legvégén a húsvét előtti nagyta­karításba fogott mama. Kedve szottyant énekelni is.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom