Új Dunántúli Napló, 1993. április (4. évfolyam, 89-117. szám)
1993-04-17 / 104. szám
10 aj Dunántúli napló 1993. április 17., szombat A Széchenyi Akadémia új, baranyai tagjai Ahogyan már hírt adtunk róla, nemrég a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia 54 írót, művészt választott tagjai sorába. A két éve létesült Akadémiába való felvétellel az alkotók eddigi munkásságát ismerik el mind szakmai, mind erkölcsi tekintetben. Idén három baranyai is van a beválasztottak közt, Csorba Győző költő és Keserű Ilona képzőművész rendes, Vi- dovszky László zeneszerző pedig levelező tag lett. Ebből az alkalomból kerestük fel mind- hármójukat, egy rövid beszélgetésre kérve őket. Keserű Ilona nem kívánt nyilatkozni, Csorba Győző és Vidovszky László szavait alább adjuk közre. Csorba Győző: a tehetség és a morál Amikor Csorba Győzővel találkozom, mintha mindig egy kicsit hazatérnék, felfrissülni, töltekezni. Ezúttal is így történt. Szót váltottunk igazról és valódiról, tehetségről és morálról, művészetről és befogadóról, és persze, arról is, mit jelent számára a művészeti akadémiai tagság.- Meglepett, amikor olvastam a nevemet- mondta -, de örültem, mert olyan embereket találtam ott, akiket ismerek és becsülök. Közöttük otthon érzem magamat. Az már nem valószínű, hogy el tudnék menni bármiféle székfoglalóra. Amióta néhány éve ilyen rondán érzem magamat, nemigen utazom ... Az akadémiai tagság egyben Csorba Győző eddigi munkásságának elismerése. Ő maga azt mondja: amúgy nem szereti a kategóriákat.-Azt írom, amire képes vagyok. Ha magammal is meg tudok egyezni a minőségben, akkor nem bánom, hogy nevezik. Fontosabb kérdés az, maga a mű miként válik egyre több ember számára megfoghatóvá. Mindenfajta művészet az embernek készül. Ha pedig az szinte el van rekesztve attól, hogy megközelítse, megérthesse a művet, ha ez a legjobb szándéka ellenére sem sikerül, akkor az ilyen alkotás számomra nem elfogadható. Azt kell akarni, hogy amit elmondunk, az másban is visszhangot verjen. Eszmét cserélünk arról is, miért lehet a modem művészetnek is jelmondata a József Attila-sor:,,az igazat mondd, ne csak a valódit”.-Ezt nem is olyan könnyű megcsinálni - fejtegeti tovább a dolgot. - Az „igaz” csak pozitív hatással lehet. A „valódi” már gyengébb valami. Sokszor viszont az, ami nem a valóság, lehet igazabb a valóságnál. Ilyen a fantázia teremtette költői világ is. Ezek a művészet, az alkotás, de az élet fő kérdései is. Mint ahogyan az még: miképpen érdemes a dolgunkat végezni a világban. így jutunk el addig, hogy megállapodjunk abban: nem elég a fiatal költőnek megtanulni a versírás technikáját, ha közben hihetetlenül analfabéta módon közelít magához a műhöz. Megegyezünk, hogy nehéz az igazságot és a morált összehangolni, s az igazság amúgy is gyakran szubjektív valami - a művészek életében ugyanúgy, mint bárki máséban. És végül beszélgetünk a csodákról.- Egész életem abból áll, hogy keresem az élet értelmét, és a lehetőségét annak, hogyan lehet értelmesen élni. Látom azt is - elég csak kinézni az ablakomon -, hogy rengeteg csoda van a világon. Minden az... Hodnik Ildikó Gy. Vidovszky László: Modern zene A kortárs zeneművészet ismert alakja Vidovszky László. Az Új Zenei Stúdió alapító tagja, aki Budapesten Farkas Ferenctől tanulta a zeneszerzés mesterfogásait. Szerzett operát, kamaradarabokat, elektromos kompozíciókat, „audiovizuális műveket”. Minden a modern zenéhez köti. De vajon miért? Vidovszky László csodálkozva néz rám:- Amikor Schönberget besorozták, megkérdezték tőle, ő-e a zeneszerző. Igen, bólintott Schönberg, valakinek vállalnia kellett... Én is úgy érzem, nem választás kérdése az, noha látszólag igen, hogy ki mivel foglalkozik a legszívesebben. Végeredményben az az egyetlen lehetősége. Hadd hivatkozzam Orffra is. Ő meg azt mondta, ha egy gyermek már tud írni és olvasni, jóformán nem is érdemes már zenére tanítani. Vagyis, ha választásról beszélünk, vissza kellene menni az időben jócskán. Én például négy éves korom óta foglalkozom zenével. Előbb a hangszerek érdekeltek, később a zeneszerzés. Azt kérdezte, ez elkötelezettség-e a számomra? Inkább azt mondanám, vonzódás. Ez kevesebb és több is az elkötelezettségnél, s nincs érvrendszer mögötte. Nem csak zeneszerzéssel foglalkozik Vidovszky László: a JPTE ének-zene tanszékét évekig vezette, s ma is a tanszék oktatója. Zeneelméletet tanít. Kérdezem, milyennek találja a hallgatók zenekultúráját?- Vegyesnek. Úgy gondolom, ehhez hozzájárul az is, hogy a tradicionális zenei élet megváltozott. Míg a hangversenyekre járás, az egy-egy városhoz kötődő, jellegzetes koncertélet a városi polgárság egyfajta helybeli kötődése iS volt, ma a felgyorsult tempó mellett, a városokból való kiköltözés divatjával ez a szokás is módosult. A neves New York-i Filharmonikusok például délután is tartanak koncerteket, mert este már csak kevesen utaznak vissza a hangverseny kedvéért. Min dolgozik most, faggatom, de határozottan megrázza a fejét. Budapesten szeptemberben lesz egy szerzői estje, arra készül, ám erről nem szívesen beszélne. Számtalan kompozíció terve zsong a fejében, de, hogy melyikből mi lesz, még nem tudja. A már kész és bemutatott műveit, akár évek elteltével is, formálja, igazgatja utólag, birkózik egymással a megírt mű és a zeneszerző. Van, amikor a zenedarab az erősebb, ellenáll minden változtatásnak.-Mit szóltam az akadémiai tagsághoz? Ilyenkor mindenki azt mondja, mekkora megtiszteltetésnek tartja. Az is, de én azért vállaltam el, mert izgatnak a zenei közélet kérdései, remélem lesz lehetőségem a beleszólásra is. Barlahidai Andrea A kulturális élet hírei Weingarten: Nyár Bemutató a pécsi Kamaraszínházban O Nemzetiségi színházi napok. Első alkalommal rendezik meg a magyarországi nemzetiségi színházi napokat Budapesten. Az eseménysorozat tegnap kezdődött, és 18-áig tart. A Nemzeti Színházban és a Várszínházban fellép a szekszárdi Német Színház, a budapesti Szerb Színházi Stúdió, és az érdi Cigány Színház, valamint a pécsi Horvát Színház is. Ők vasárnap 19 órakor „Az elvált” című darabot adják elő a Várszínházban. O Új előadással jelentkezik Pécsett a Harmadik Színház. Április 19-én, délután 3 órakor mutatják be az Aucasin és Nico- lete című ófrancia széphistóriát, elsősorban gyermekközönség számára. Á meseszerű fordulatokkal tarkított szerelmi történetet Ditzendy Attila rendezte. A két főszereplő: Beleznay Endre és Palásti Gabi, a Pécsi Nemzeti Színház művészei. O A „Várak, várurak, várűr- nők”. A Tájak-Korok-Múzeu- mok klubok országos központja nemrég vetélkedőt hirdetett, melynek témái a magyarországi várak voltak. A dél-dunántúli regionális versenyen a pécsváradi, a szigetvári, a siklósi, a márévári, a simontomyai várról összegyűjtött tudásukról számoltak be a jelentkezők. Pécsett, a Várostörténeti Múzeumban tegnap délután tartották meg a verseny eredményhirdetését. Első lett a pécsi művészeti gimnáziumból Petőcz Zsuzsanna, második a Jurisics úti iskolából Pál Nikoletta és a szigetvári Páljfy Cézár. Utánuk következik Süller Gábor a simontomyai általános iskolából, és végül Gasz Tamás, a pécsi, Berek utcai iskolából. A május 15-ei országos döntőn ők képviselik színeinket. A jó kezdet fél siker. Sötét a nézőtér, amikor a közönség elfoglalja a helyét, a jegyszedők zseblámpával vezetik a szabad székekhez a nézőt. Miután megszokjuk a sötétet, egy hatalmas kert körvonalai bontakoznak ki a a derengésből, hogy azután, amikor hirtelen kivilágosodik, az elragadtatás moraja zúgjon végig a nézők között. A kamaraszínház színpada és egész,25o személyes nézőtere a játéktér: hatalmas kert egy utcai kapu és egy családi ház között: 120 néző számára van hely oldalt, a kert egyik hosszabbik olda- láán. Maga az ötlet és a tér kialakítása is remek. Szikom János mindig meglepi nézőit valami különlegességgel: gondoljunk a pápa darabjában a művészkör zsinórpadlásról belógatott, lebegő társaságára - de Szikora épített már vasúti rendezőpályaudvart is a színpadra, és egy festő műterembe engedtek már le a zsinórpadlásról élő lovat is. Alighanem a néző szándékos meghökkentéséről is szó van természetesen, ám minden ilyen ötlet igen tudatosan alá van rendelve annak a gondolatnak és hangulatnak, amelyet Szikora megfogalmazni és átadni akar a nézőnek, s amelyet megértetni, megéreztetni segít az általa és díszlettervezője által kitalált látvány. Csik György - sokakkal ellentétben és ezúttal különösen - joggal használja a szokásos díszlettervező helyett a látvány- tervező kifejezést. Ez a díszlet lenyűgöző méretével, gazdagságával, részletszépségeivel valóban olyan látvány, olyan külsőség, amely kiemeli a Nyár különös hangulatát - a fák, a bokrok, a tavacska és a kavicsos út szinte naturalista pontossága adja a szürrealista történet kereteit. A kert - ahogyan azt a kitűnően szerkesztett műsorfüzet is idézi - kultúránkban, gondolkodásunkban jelképezi a boldog gyermekkort, a védettséget, a kis és nagy kalandok, a felnőtté válás színterét , de jelenti az egykori Édenkertet, a boldogság szigetét, az ártatlanság korát is. Weingarten Nyár című játékában a kert inkább az előbbi - bár természetesen nem is oly távoli képzettársításként a Paradicsom mint a bűnbeesés és a független, felnőtt élet kezdete is megjelenik. Romain Weingartenről viszonylag keveset tudhat a színházba járó magyar. Francia nemzetiségű, 1926-ban született, amatőr színész, drámákat írt, a Nyár-t 1965-ben. Ez hozta meg számára színpadi szerzőként a sikert. Magyarországon Várkonyi Zoltán állította színpadra a Pesti Színházban már egy évvel a párizsi ősbemutató után. Tizenkét év múlva ugyanott megrendezte mégegyszer - más szereplőkkel. Tanulságos fellapozni a korabeli hazai kritikákat. A kritikusok többsége lelkesen méltatta nemcsak a bemutató frissességét, hanem magát a művet is: egyik „nagyszerű”, a szürrealista és az abszurd dráma hagyományaira építkező hangulatos költői játékként üdvözölte, a másik „kommersznek”, „kellemes mestermunkának” minősítette. (A történet egy francia vidéki város panziójának kertjében játszódik hat nap és hat éjszaka: egy fiatal testvérpár és két macska sejtelmes, fanyar, humorral, filozofálással, erotikával átszőtt érzelmes históriája.) A kritikák tudósítanak arról, hogy az 1967-es bemutatót nem övezte nagy közönségsiker: a nézők egy részének idegen volt Weingarten színpadi nyelve. A következő évtized, amely a művészetben Magyar- országon a Nyugat felé való nyitás ideje volt, a közönség ízlésében, tájékozottságában is hozott változást, s ez valamivel megértőbb fogadtatást hozott a második pesti premiernek. A mostani pécsi előadáson az figyelhető meg, hogy inkább a tizen- és huszonévesek „veszik” a darab humorát; úgy tetszik, ők könnyebben lépkednek át a szereplőkkel együtt a valóság és a képzelet határán, mint a középkorú vagy idősebb nézők. A külföldi bemutatók jelzői szélsőségesebbek: egyesek „remekműnek” nevezik, mások „radikálisan antikonformistának” vagy „végtelenül szóra-, koztatának”. Vagy éppen: „könnyen feledhető”, „humora gyermeteg”, „költészete hamis”. Magam hajlok afelé, hogy ez a pécsi előadás jobb, mint maga a dráma, amelynek története szép és kerekded ugyan, de a szövege bizony, itt-ott lapos, filozó- fálgatása közhelyes. S hogy az egésznek mégis van egy olyan emelkedett hangulata, amely emlékezetessé teszi az előadást, az Szikora Jánosnak és csapatának köszönhető. A kulcskérdés, persze, hogy el tudjuk-e fogadni a helyzetet, amelyben egy macska emberi hangon szerelmet vall a légynek. Vagyis a nézőnek „a jelképek erdejében” való bizonyos jártassága és szabad fantáziája nélkül nem születik újjá a színpadi történet. Lorette és Simon kora a késő kamaszkor - az ember ilyenkor a legérzékenyebb, legvédtelenebb. Amikor fogékony minden új ismeretre, amikor hangulatváltozásai a legszélsőségesebb helyzetekbe sodorják, s főleg: amikor mindenben erotikát keres - és talál. A szöveg is, a rendezés is számos utalást tartalmaz erre, és a szexuális jelképek egész sorát vonultatja fel a szép női láb formájában megjelenő gyíktól a kandúr szivarján át a céllö- völdésig, aki mindig a piros közepébe talál. S - az írói hitvallásnak megfelelően - a sejtetés még több, mint a kifejezés: a szöveg és a cselekedetek különböző szintjeinek feltárásával az ifjúkori szerepjátszások, kis kegyetlenkedések, féligazságok és félhazugságok új és új értelmezését kínálja fel a rendezés. Lorette - Palásti Gabriella - fiatalabb, mégis - a természet rendje szerint - ő az érettebb: az ő bontakozó nőisége körül forog a három férfi: Simon, a bátyja - Bel- lus Attila - és a két kandúr: Vincze Gábor Péter és Pilinczes József. Palásti Gabriella mértéktartással mozog a - megszokott polgári ízlés szerint mondjuk így - kényesebb jelenetekben is: meggyőző ebben a régi nyár újraálmodá- sában, mely „ugyanabban a vágyban” fogant. Simon szerepe kevésbé körülhatárolt: nem világos, miért fogyatékosabb értelmű, mint környezete. Bellus Attila a gátlásos kamasz vonásait jól hozza - a humorban és játé- kossságban kevésbé meggyőző. Igazi, meseszerű figura a két macska: Vincze Gábor Péter a könnyedséget, öniróniát, Pilinczes József a komolykodást, méltóságteljességet emelte ki a jellemből. A három láthatatlan közreműködő Sándor Bea, Horváth Lajos, Rezes Judit. Weber Kristóf zenéje kiváló, nagy segítségére van a nézőnek e buja, mesebeli világ hangulatának érzékeltetésében. Gárdonyi Tamás Palásti Gabriella és Bellus Attila Vincze Gábor Péter és Pilinczes József Tóth László felvételei
