Új Dunántúli Napló, 1993. április (4. évfolyam, 89-117. szám)
1993-04-10 / 98. szám
10 aj Dunántúli napiö 1993. április 10., szombat Pákolitz István: Gyalogút Rockenbauer Pálnak - a túloldalra Gyöngyharmatos pitymallat ragyog zöldaranyban viliódzik a lomb hangolnak pirók-rigó-rajok Orbánbalázs-rokon szent Bolond bűvölik hegyormok csillagok Thulén túli tájakon bolyong Bakancsnyomán nyit a szarkaláb felé futnak cserkésző utak Kétkeziek szívében kutat s nem rozsdálló kincseket talál Zengővárkony csöndjéig jutott strázsálja a Fiastyúk a Hold elérte - világnyit gyalogolt - munhi uruzagbele utót Berták László: Ajaj, hogy egy meg egy az egy Az oroszlánt, bennem akit. Uram, mikor hogy lehetett. No nem, már nem embereket. S nem direkt, ahogy némelyik. Persze, könnyebb, ha jóllakik. Más állatot is etetek. A nagyobbik rész neki megy. Együtt koplalunk holnapig. Nem, nem uram, nem csak a hit. Próbák, véletlen, ketrecek. Ajaj, hogy egy meg egy az egy. S hogy késsel, villával eszik. A hazugság, hogy hátha így. Az ölés, mikor ölelek. Galambosi László: Öröm Énekelve szállók. Őrzöm a Világot. Öreganyám csupraiba mézarany szivárog. Fúródik a fecske csivogva a mennybe. Ezüstszárnyú nárcisz lobog Napgyújtó kezembe. Kengyelben a lábom. Hívogatom párom. Messze zengő csillagokon égi utam járom. Kristálykúthoz érve dőlök rózsafénybe. Hallgatom, hogy hömpölyög az öröm dübörgése. Makay Ida: Pernye hull Kihűl a fény. Kihűl s kialszik. Elfakulnak az izzó színek. Hűvös ezüst, mi tűzarany volt. Derengenek az elveszített elmerült arcok. Pernye hull a nap utolsó parazsára. Megtér a szó a némaságba. Minden égövön alkonyul. József Attila emlékezete Költőidéző a szárszói tölgyek alatt Takáts Gyula a szárszói temetőben- Én azt hiszem, hogy a századunk első tizenöt évében született költők között két zseni volt. Egyik József Attila, a másik Weöres Sándor. Az utóbbihoz egy életre szóló barátság kötött, József Attilához pedig az, hogy emlékét őrizhettem és szolgálhattam - mondja Takáts Gyula Kossuth-díjas költő, miközben Szárszó felé tartunk. Igaz, a költészetnapi ünnepségeket itt a húsvét utáni hétvégén tartják, ám a szárszói iskola lelkes, hagyományőrző tanárnője Nemes Márta invitálta: nézné meg egyszer, mivé terebélyesedtek azok a bizonyos tölgyek ... így a látogatás költőidéző alkalom is az utód-pályatárs társaságában.-Jékely Zoltán mutatta be nekem József Attilát, amikor már a Szép Szó szerkesztője volt; 1936-ban. Ez a személyes találkozás két szempontból is roppant érdekes: először abból, hogy Jékely Zoltán bevitte hozzá Apotheózis című költeményét, amely azt hiszem, európai viszonylatban is a legszebb antifasiszta versek közé tartozik. Amikor Abesszíniát megtámadták, ő ebben emléket állít; dicsőséget mond az elesett abesszínokra. Ilyen verset abban az időben egész Európában nem írtak.- Hogy fogadta József Attila?- Amikor Jékely átadta a verset, József Attila - úgy láttam -, rendkívül nyugodt s higgadt volt, bár a betegségéről tudni lehetett. A verset ülve olvasta, egyszer csak fölállt, és félhangosan olvasta tovább - mivel megrendítő a költemény, mikor azt mondja: „na, költők, most aztán énekeljetek!” - és kezét nyújtotta Jékely Zoltánnak. A vers a következő számban már meg is jelent. Az is idetartozik, hogy 1935-ben jelent meg a Nagyon fáj, s az én első kötetem, a Kút is. Ezt József Attilának átadtam. Utána a beszélgetés már erről a kötetről folyt és verset kért tőlem.-E budapesti találkozásokkor bizonyos emberi fáradtság, nyugodtság volt benne és szelídség. Mikor a költőtársakról beszélgettünk, szinte részvét áradt belőle. Viszont találkoztam vele egyszer a Duna Korzóban, mégpedig a véletlen révén, kávézás közben Szerb Antal és Halász Gábor társaságában. Ekkor előkerült a népiek és a polgári pesti baloldali írók dolga, akik a Szép Szó körül csoportosultak. József Attila - tudjuk - a kettő között állt. Ebben a vitában a korábbinak az ellenkezője volt. Úgy láttam, hogy szinte konokul szóhoz sem engedte jutni a vitatkozókat. Rendkívül kinyilatkoztató volt és nem sokba vette a partnereit. A szárszói régi temetőben már zöldül a gyep a kopott kövek mellett. József Attila első sírhelye gondozott, miként a síremlék is. Két éve ostoba vandalizmussal megrongálták, ám a község gyors rendbetétellel törölte le a szégyenpírt. A tölgyek valóban sudár fákká terebélyesedtek. Az 1937-es tragédiára terelődik a szó, József Attila öngyilkosságára.,- Én azok közé tartozom, akik ezt nem osztják. Bizonyos mértékben talán alátámasztja véleményemet, hogy idegileg akkoriban jobb állapotban volt, az orvosai szerint is. És volt egy személy, akit én később kineveztem a József Attila emlékmúzeum igazgatójának: Kiss Ernő református tanító, aki jól ismerte József Attilát, és aki búcsúztatta a sírnál. Abban az időben is beszélt vele többször, és ő is ingadozó álláspontot foglalt el, hogy itten szerencsétlenségről van szó, vagy pedig ön- gyilkosságról.- Tehát nem volt türelme megvárni, amíg elindul a tehervonat?- Ezt talán úgy fogalmaznám, hogy az idegbajától zaklatott türelmetlensége okozta azt, hogy átbújt a két ütköző között, és így következett be a hirtelen induló vonattal a szerencsétlenség. Ezt tőlem annakidején a Petőfi Irodalmi Múzeum is megkérdezte, és én ezt magnóra mondtam ... Öt évig feküdt József Attila a szárszói földben; 1937-től, 1942-ig.- Ideje, hogy szóljunk arról: miként alakult József Attila emlékezete, itt Szárszón. Talán azért is, mert többet, igazabbat mond, mint a közelmúltban megesett vandál pusztítás.- A második világháború befejezte után hamarosan állítottak Szárszón egy József At- tila-szobrot, 1947-ben avatták. Sajnos, roppant rossz minőségű anyagból készült, gyorsan tönkrement. Az avatáson a Berzsenyi Társaság részéről mint annak elnöke és Kanyar József mint főtitkár helyeztük el a koszorút. És ekkor dr. Sipos Ferenc, a kitűnő versmondó ennél a szobornál mondta el Az emberekhez című versemet. Ekkor már érett a gondolat, hogy feltétlen szükséges lenne az emlékmúzeum megteremtése. A tanáccsal sokat vitatkoztunk, nem ment könnyen ... A lakásban ugyanis két szobát bérelt valaki, és a tanács nem tudta kitenni. így a múzeumból először csak két-három szobát tudtunk berendezni. Ekkor kértem a tanácstól azt, hogy négy emléktölgyet ültessenek a sírhely mellé. Mint a megyei múzeum igazgatója, Niklán a Berzsenyi, Zalán a Zichy emlékmúzeum mellett kötelességemnek éreztem, hogy Szárszón pedig méltó múzeum emlékeztessen József Attilára. Támogatott ebben az irodalombarát Lakatos László a minisztérium múzeumi főosztályán, és ugyanakkor segítségünkre volt a Petőfi Irodalmi Múzeum is. A forgatókönyvet Fehér Erzsébet írta; 1965-ben már meg is jelent, esszévé tágítva, a Somogyi Múzeum Füzetei 4. számaként. Ebben tíz eredeti dokumentum, fénykép, és kéziratmásolat van a német rezümével. Ez a „törzse” a most látható állandó kiállításnak is. Takáts Gyula az iskolásoktól kapott ibolyacsokrot a síremlék aljára tette, akkurátos nyugalommal vizsgálta, hogy a tölgyek szépen rügyeznek. A temetőből kiballagva a tegnapi-mai értékelésekre terelődött a szó. Egyszerűen így summázta:- József Attila kozmikus nagyság a lírában. Tehát nem lehet ide vagy oda sorolni. Az ő világát együtt, egységben lehet értelmezni. Ezt fogalmaztam meg a Medáliák József Attila emlékére című versemben is.- Ha az utókor enged is az egyoldalú értelmezési kísérleteknek, az életmű egysége ellentmond ennek?- Egészen biztosan. Tröszt Tibor Takáts Gyula: Az emberekhez József Attila emlékének Rendezni s gyúrni kéne már, a dolgainkat rendezni bizony. Találkozni, mint a folyók egy tündöklő nagy eszmei síkon, ahol a mélység bánatos, de ívelő párája mind lehull s honnan vetéseink fölé majd új esők hűs szárnya szabadul. Eszméből hadd szökjön anyag s valóra-váljék már a gondolat, mely század éve süpped el a nagy mocsár vad indái alatt. Jöjjön a búvár és halász. Iszapból kincsünk merje már elő! Jöjjön a mérnök és a gép, úgy kéne már a zsenge legelő, a tiszta rét, hol szabadon fölmérheti dús terveit a szem, hol lábunk nem köti a gaz, s nyomunkban majd acélos rend terem. Az ember lelje végre meg az eszmék s népek közt az egy utat, amely a jóság fái közt ez őrült bolygón igazra mutat. A világ gyémánttengelye Alira meghal... hányszor olvashattuk, hallhattuk ezt, s nem csak a huszadik században. A nagy francia forradalom óta élménye az európai kultúráknak a világ prózaisága, a szépség, a költőiség fenyegetettsége, valóságnak való meg nem felelése. A líra meghal - mondjuk mindegyre, de a líra nem hallgat mireánk. S alighanem mi magunk volnánk a legjobban felháborodva, ha „szót is fogadna” nekünk, s valóban eltűnne. A líra nem halhat meg, mert az emberi személyiség lényegéhez tartozik, s halála az emberiség halálát is jelentené. A világ semmiféle elüzletiese- dése, semmiféle elfalanszterizálódása nem tudta eddig megölni a lírát, mert az az ember megnyilatkozási módja. Hogyan? - kérdezhetnék, hiszen olyan kevés a költő, s még azok száma sem túl nagy, akik igazi versolvasók. A számok valóban azt mutatják, hogy a költészet száműzetett a mindennapokból. Hol van már az a közösség, amely az Iliász énekmondóit hallgatta, hol vannak a trubadúrok, a vándor lantosok és hallgatóik? Vagy hol vannak akár a közelmúltbeli hatvanas évek versmondó estjei telt házak előtt? S az öt-tízezer példányban szétkapkodott verseskötetek? Lehetne még folytatni a baljós jeleket. Mégsem teszem, hiszen ezek csupán egy hullámmozgást követnek, s a tenger - a költészet - ott van magában az emberben akkor is, ha ez soha nem tudatosodik benne. A kevéssé iskolázott, de értelmes ember, tehát az emberiség túlnyomó része élete nagy és meghatározó pillanataiban akkor is szembesül a költészettel, ha amúgy nem is igazán olvasó lény. Vajon miért van az, hogy a szerelmes ember verset próbál írni, s ha semmiképpen sem tud, akkor „kölcsönvesz” valahonnan? Miért van az, hogy születéssel és halállal, életörömmel és életbánattal szembesülve, szinte minden katarzist ígérő-követelő helyzetben keressük a költészet támaszát. Mellette a filozófiáét is, a vallásét is, de egyik sem helyettesítheti teljesen a másikat. A költészetre szükség van, mert különben „ki viszi át fogában tartva/ a Szerelmet a túlsó partra?” - ahogy ezt Nagy László megfogalmazta, vagy amint elődje vallotta, József Attila: „Nem szükséges, hogy írjak verset, de úgylátszik, szükséges, hogy vers írassák, különben meggörbülne a világ gyémánttengelye. ” S ez nem történhet, és nem is történik meg. Az utóbbi évtized irodalmi élete idehaza ismét telítve volt a líra szerepének csökkenéséről, másod- lagosságáról, érdektelenségéről szóló tézisekkel és jóslatokkal. Tessék kézbevenni a mai irodalmi folyóiratokat. Akár csak egyetlen hónap számait. S ha-nem prekoncepcióval közelítünk, hanem csupáncsak érdeklődő olvasóként, azaz hagyjuk, hogy hasson ránk a mű, igazi versélményekben lehet részünk. S nem egyben-kettőben, kivételesen, hanem sokban, s hónapról hónapra. S a könyvkiadás és terjesztés mostani nehéz helyzetében egyvalaminek nem csökkent a száma: változatlanul megjelenik évente 70-80 figyelemre és olvasásra érdemes igazi verseskötet, s ha viszonylag alacsony példányszámban, de ezek el is fogynak. A kilencvenes évek régi-új világára eddig a líra reagált a legteljesebb esztétikai érvénnyel. Nemcsak a hagyományokhoz, hanem a feladatokhoz is méltóan. V. G. Fotó: Lang Róbert
