Új Dunántúli Napló, 1993. március (4. évfolyam, 59-88. szám)
1993-03-06 / 64. szám
8 üj Dunántúlt napló 1993. március 6., szombat Szép magyar vers: Berda József: Magamra maradtam? Kivel barangoljak most már? Sorsom titka, erre felelj! Itt hagytak, temetőbe vonultak József, Mátyás, István, s az egykor velem csavargók közül, akik élnek még; mind-mind cserbenhagytak, mint magános, megöregedett árvát, - főként András és Lajos és a még élő másik István is. Nagyon-nagyon, tulszomoruan maradtam magamra. Nincs senki, akikkel tovább barangolnék, akikkel szót váltsak ott, ahol a legéletadóbb öröm volna beszélgetni még. A madarak éneke, az erdők titokzatosan-szép szélzenéje sem elegendő már! Nyugalmat adó, kezemet megfogó társak, bátor barátok kellenek most is, együttérző nyugtalan csatangolok, mielőtt rámzárnák az életemet megalázó koporsóföldelet! Kovács József: Vannak érzések (A „900 éves a város” ciklusból) Sarcok újra itt zuhansz vagy suhansz csonka Promenádon fekete epe alvadt vér a századon szádon koldus napok hónapok csörgő vasláncok üres papírpohár város elorzott tér római ék vidék zuhansz suhansz folyómon zúgó hullámok kő Krisztus arc létsarc csak álmok A cím egy kicsit csalóka! W. S. Maugham „Csodálatos vagy, Júliá!”-ja a PNSZ-ben Mindig furcsán érzem magam „kritikusként” írni egy-egy színielőadásról. Sokszor úgy érzem, elég lenne három kategóriába besorolni őket, mert azzal nagyjából úgyis mindent elmondunk róluk: „nézhetetlen”, „nézhető” és „remek” - a „remek” ezen szóhasználatban azt jelentené, hogy akár még egyszer megnézhető, ami nagy szó! A Pécsi Nemzeti Színház legújabban bemutatott darabját, Somerset Maugham „Színház” című regényéből adaptált „Csodálatos vagy, Júliá !”-t (rendező: Seregi Zoltán) egyszer biztosan meg lehet nézni. Másodszor, azt hiszem, nem lehet megnézni. A fentiek szellemében itt akár abba is lehetne hagyni ezt a csúnya kritizálgatást, pedig csak most kezdődik minden. Hadd magyarázzam meg! A „Csodálatos vagy, Júlia!” egy színház a színházban előadás. Voltaképp mindenkinek roppant egyszerű dolga van, az idősödő színésznő idősödő színésznőt játszik, a színigazgatóságra aspiráló színész és rendező rendezőt és színigazgatót játszik. A többi öt szereplő a minden-lében-kanál öltöztetőnőt leszámítva el is tűnik mellettük. A darab története pofonegyszerű, az idősödő színésznő lassan rádöbben, hogy ő bizony megidősödött, hiába társasága ömlengése nem hervadó csodálatosságáról. Éppen saját fia az, aki kerek-perec tudomására hozza (amit ő rég sejt, úgy is mint frissen átejtett szerető), hogy már egyáltalán nem csodálatos, hogy manírjai lettek, pózol, hogy játéka őszintétlen, hogy összekeveri a játékot a valósággal, hogy már nem lehet tudni, mikor is bújik vissza saját bőrébe. Hogy egyáltalán: ki ő? Vári Éva érdemes színésznőre mintha rászabták volna a szerepet. Csak az zavaró, hogy az utóbbi években túl sok hasonló típusú nőt alakított, pont ezt a kicsit idősödő, családjába belerokkant, papucsban csoszogó, de amúgy nagyszájúan elégedetelenkedő hölgyet. Túlságosan hasonult már ehhez a szerephez, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ő tényleg ilyen, még a „Szentivánéji álom” Titániájaként is, és tényleg fejtörést okoz, hogy miféle szerep- játszásnak is vagyunk itt tanúi? Olyan, ez mintha egymás felé fordított, s ezért egymásban végtelenségig tükröződő tükrökbe néznénk: mit is játszik ez a Vári?, a darabot játssza?, önmagát játssza?, is-is?, szeretné nem magát játszani, de kilóg a lóláb?, egyáltalán nem is játszik, ő ilyen? Ezt ki-ki döntse el magában. Tény, hogy lélektanilag ebben a szerepben több van, mint ami a színpadon megjelenik belőle. Talán azért, mert túl sok hozzá a körítés. Tépelődéshez magányra van szükség, magányhoz pedig kevesebb ember, esetleg csak jelzésszerűbb környezet. Persze, van az embernek elhidegült férje, rajongója, barátnéja, egy szem gyermeke, de miután ők a valós problémához úgy sem tudnak érdemben hozzászólni, felesleges örökös jelenlétük. Kérdés, minek szánták a „Csodálatos vagy, Júliá!”-t? Az alcím szerint „zenés játék” két részben (igaz, mint kiderült, a mű három részes, s ezért a nézőSólyom Kati és Héjjá Sándor téren kisebb fajta pánik tört ki a második felvonás végén, hogy most lehet-e hazamenni, vagy sem). Kétségtelen, hogy a címlap szerinti Brian Swyndle zeneszámai nem teszik mélyér- telműbbé, de talán egyértelműen szórakoztatóbbá sem a darabot, a prózai színészek énekhangján. Inkább tölteléknek tűnnek. Számomra ilyen volt Dolly személye is, aki ide-oda teng-leng, alig tudunk meg róla valamit, semmit sem mozdít előre, de mindig mindenütt ott van. Ez persze, nem a megformáló Füsti Molnár Éva hibája. Mint ahogy a többi színész is, Sólyom Katalin, Moravetz Levente, Nádházy Péter, Palásti Gabriella és Beleznay Endre is megtesz minden tőle telhetőt, amit a szerep számukra kínál. Valahogy mindig is szomorúnak éreztem, hogy embereket, aki késő este a mi szórakoztatásunkra dolgoznak a színpadon, nem lehet maradéktalanul dicsérni. Sajnos, azzal hiába áltatjuk magunkat, hogy „színház az egész világ” - van külön világ és külön színház. Aki este színházba megy, az a világból menekül ide egy kicsit. Azt reméli, hogy az egyikkel jobban jár, mint a másikkal. M. K. A színésznő szerepében: Vári Éva Proksza László felvételei Nevében él csak? Többé nincs jelen? Közjáték: egy film Kölcsey Ferencről Vendégkarmester - pécsi szólista Az idei Filmszemlén bemutattak egy művet Intermezzo címmel, amely Kölcsey Parai- nesis-ébő\ merítette tárgyát. A Hymnus költője filmen? - csóváltam a fejem hitetlenkedve a vetítés előtt, a meglepő ötlet azonban kíváncsisággal töltött el. A kidolgozás eredetisége aztán meggyőzött a vállalkozás jogosultságáról. Az előadást követően elbeszélgettem a mű fiatal rendezőjével, Dettre Gáborral, az egykori pécsi jogász- szál, aki elmondta, milyen érzés tíz év után hazatérni Amerikából, s miféle intelmeket kapott Kölcseytől százötven esztendő távolából.- Mikor, s miért hagyta el az országot?- 1980-ban, huszonnégy éves koromban. Azért döntöttem ekként, mert úgy éreztem, idehaza nem válhatok filmessé. Elég nagy kerülő utat kellett megtennem, s attól féltem, itthon nem juthatok el kitűzött célomhoz. Apám korábban docens volt Debrecenben, majd amolyan száműzetésként Bonyhádon lett főorvos. Vallásos nevelést kaptam, bencés gimnáziumban érettségiztem, az orvosi egyetemi felvételin, Pécsett, meg is kérdezték tőlem, vajon a Bibliával a kezemben szándéko- zom-e operálni. Persze nem vettek fel. Aztán bejutottam a jogi karra, ott szereztem diplomát. Közben a PEAC-ban vívtam. Ma is Pécset tekintem a városomnak, sok maradandó emlék fűz hozzá, több barátom él ott.-A nyolcvanas éveket Amerikában töltötte. Hogyan jutott el a fűmhez?- Először is megtanultam angolul. Aztán elvégeztem a New York-i egyetem filmszakját, ahol Martin Scorsese is tanított. Később egy filmem kapcsán megismerkedtem az ő családjával is. Közben voltam benzinkutas, taxisofőr és postás is. Ez idő alatt elkészítettem néhány rövidfilmet. Majd az Anna című film, amelynek producere voltam, számottevő sikert ért el, nem egészen félmillió dollárba került, s hat-hét milliót hozott.- Korábbi s újabb munkái közül melyeket tartja különösen fontosnak?- Az Intermezzo-t s A tekerőlantos naplójá-t. Ez utóbbinak hőse „amerikás” magyar, aki New York-ban él, lelkében őrzött emléktöredékei azonban az óhazához kötik.- Miként Önt is, nyilván ezért tért vissza. Milyennek látja ma az országot, miféle élményekre tett szert?- Azért jöttem haza, mert azt reméltem, nagy dolgok részese lehetek. Felfokozott várakozással érkeztem, s nem titkolom, hogy csalódtam. Nem történt elég változás, a művészeti életben sem. Nem került sor csoportváltásra, többé-kevésbé megmaradtak a régi struktúrák, s akik például annak idején betiltották Jeles András Álombri- gád-'yix, ma is döntéshelyzetben vannak. Az emberek lassan elveszítik a türelmüket, s ezt kihasználva jobboldali ideológiák ütik fel a fejüket. Ezt én határozottan elítélem. Nem tartozom egyetlen olyan kisebbséghez sem, amelyet manapság támadások érnek, nem vagyok se zsidó, se cigány, egyszerűen csak a magyarságomban érzem sértve magamat, ha valakik másokat, becsületes polgárait e hazának, megbélyegeznek, vagy ki akarják őket rekeszteni.-A hazai rendezők közül kiket tisztel?-Jancsó Miklóst és Szabó Istvánt említeném elsősorban. Már csak azért is, mert példamutató frissességgel, reagáltak a mai változásokra. És megdöbbent, hogy olyan kitűnő szakember, mint Kovács András, anyagi okokból nem képes forgatni.- Gondolom, itthoni élményei szerepet játszottak abban, hogy Kölcsey Parainesis-ét választotta új filmje alapanyagául, amelyben a szerző ezt írja: „Szeresd a hazát! Boldog leszesz, ha a férjfikor napjaiban e szavakat úgy fogod érthetni, úgy fogod érezhetni, - amint kell. ” De nem túl merész vállalkozás-e ez, hiszen Kölcsey nemes gondolatainak és veretes stílusának tolmácsolása nem kis feladatot jelent?- Igen, meg kellett küzde- nünk a szöveg ódon szépségével. A film részben a viaskodás- ról szól. De ugyanakkor ennél időszerűbb művet keresve se találhattunk volna. Hiszen mi is reformkort élünk meg, a mai haza is változó, megreformálandó ország. Kölcsey olyan nemzetről beszél nekünk, melyet felelős polgárok alkotnak. Arról, hogy bátran vállaljuk magyarságunkat, de ne mások ellenében, s főként ne másokkal szemben legyünk magyarok.- Ugye ezért játszatta Kölcsey figuráját egy öreg, beteg zsidó emberrel?- Pontosan. S azért hal meg ez a figura, mert attól félek, a költő nemes eszméi számunkra érvényüket vesztették, mert nem vagyunk méltók rájuk.- De holta után is megszólal a hangja, sőt távozó alakját is látjuk, miközben aranyló fény hull a hajára. És a kisfiú, a film egyik kulcsfigurája azt mondja: Emlékszem minden szavára.- Nekünk is emlékeznünk kellene ezekre az igékre.- A film Kathleen Gáti által játszott nőalakjából félelem és fenyegetettség árad. Mintha ebben a nagyasszonyban testesülne meg a szülőhaza. És a Kölcsey-figura azt mondja neki: Nefélj.- Reménykedem ...-Netán ezért Intermezzo a film címe?-Eredetileg azért választottam ezt a címet, mert Árvái Jolán Közjáték-tévésorozata számára kezdtem dolgozni, de képtelen voltam ötperces darabkákra szabdalni a filmet. És valóban, bízom benne, hogy a nemzettudat mai zavarai is csak múló közjátékot jelentenek majd.-S aki bízni tud, „az füstbe ment remények után sem fog vígasztalás nélkül maradni. ” Nagy Imre Schubert és Beethoven egy-egy szimfóniája, Mozart Klarinétversenye szerepelt a Pécsi Szimfonikus Zenekar bérleti hangversenyén, melyet hétfőn az IBUSZ Rt. támogatásával a POTE aulájában tartottak. Hagyományosnak mondható, szabályos koncertprogram várta a zenekedvelőket, akik nem is csalódtak: szélsőségek nélküli, zeneileg kiegyensúlyozott produkció élményével gazdagodva térhettek haza. Az est vendégkarmestere Ko- csár Balázs volt, a fiatal karmester-generáció ígéretes tagja, a korábbi karmesterverseny helyezettje. Szerencsés találkozásként értékelhettük, hogy épp a 19 éves Schubert nagyon népszerű Ötödik szimfóniájával mutatkozott be a pécsi közönségnek. Az a fiatalos lendület ragadott meg elsősorban, melyet az ezúttal is fegyelmezetten, elismerést érdemlően muzsikáló Pécsi Szimfonikus Zenekar azonnal átvett. Az első tétel könnyed lebegésének „álomszerű” színei éppúgy felragyogtak, mint az elementáris zárótétel remekbe sikerült bravúrja. Kocsár a zenekar játékát lendületes, világos és határozott karmesteri gesztusokkal, mértéktartóan, de talán kissé kíviilál- lóan irányította. Ez a lendület folytatódott töretlenül Mozart A-dur klarinétversenyének megszólaltatásával. hallgatva ezt a remekművet, el sem hinnénk, hogy 1791 októberének elején komponálta Mozart, aki két hónappal később már meghalt. Ennek ellenére derű és kiegyensúlyozottság árad a műből, és ezt tökéletesen tükrözte az est szólistájának, a Pécsi Szimfonikus Zenekar szólamvezető klarinétosának, Arnóth Zoltánnak művészi játéka. (Kár, hogy a plakát hibásan közölte nevét.) Mindig óleső érzés annak felismerése, milyen elhivatott tehetségű muzsikusok ülnek zenekarainkban. Mindannyiunk számára gazdagodást jelent, ha versenymű szólistájaként is megismerhetjük őket, mint ahogy Arnóth Zoltán is bebizonyította: megállja helyét és megérdemelte a közönség zajos tetszésnyilvánítását. A szélső tételekben gyönyörű virtuóz hangszerkezeléséről győződhettünk meg, a lassú tétel szívszorongatóan lírai, lágy tolmácsolását pedig sokáig nem feledjük. Kocsár a mű kamarazenei finomságú kíséretét tempóban és dinamikában egyaránt tapintatos alkalmazkodással vezénylete, vigyázva a dallamanyagnak a szólista és a zenekar közti arányos elosztására. A koncertet záró Beethoven II. szimfónia tolmácsolását - talán az előző művek hatására „légiesebbnek” éreztük, a máskor vaskosabb, tömörebb megszólaltatással szemben. Itt is megfigyelhettük, mennyire fontosak a bal kéz kifejező gesztusai fiatal vendégkarmesterünk számára, akinek jelentős része volt e kellemes élményt nyújtó koncert sikerében. Dr. Nádor Tamás
