Új Dunántúli Napló, 1993. március (4. évfolyam, 59-88. szám)
1993-03-20 / 77. szám
12 qj Dunántúli napló 1993. március 20., szombat Iskolaépítő baranyai falvak A helyi terveket ösztönözte az állami támogatás Szászváron augusztusra készül el a 30 milliós építkezés Az iskolaépítő olyan, mint aki diófát ültet, tudja, hogy a gyümölcsöt az utódai szüretelik le. A kistelepüléseken különösen jövőteremtő az iskola, mert nem vándorolnak el az emberek, mert fészket raknak a felnövők, mert ott kezdenek vállalkozni, gyarapodni. Ha sorsuk ott fordulhat jobbra, van biztató jövője a községüknek is. Andrásfalvy Bertalan, országgyűlési képviselő, a rendszerváltozás első éveinek művelődési és közoktatási minisztere mondta a pécsi Lenau Házban azon a kiállításon, amelyen iskolát építő baranyai települések mutatták be vállalkozásukat, hogy „nehéz visszavinni a falvakba az iskolát, de ott lesz, ahol van, aki vállalja a tisztességesfeladatot, ahol a falu leteszi az anyagi alapokat, ahol van bátorság mindehhez, és ezt a bátorságot a költségvetés külön is támogatja. ” * Sásdon is régóta megvolt a gond - mondta Kovács Sán- domé polgármester - öt helyen működött az iskola, de egyedül nem tudtak építkezni. Hét falu fogott össze - no és a céltámogatás - így épült meg a nyolc tantermes intézmény, amelynek most a nyelvi laboratóriumát igyekeznek berendezni, szeptembertől ugyanis német két- tannyelvű tanítást indítottak. Az iskola aulája a település lakóit fogadja a különböző rendezvényeken, mert ez az intézmény valóban a falu háza lett. * Hetvehely lakói közösen határoztak az építkezésről, oly elszántsággal, hogy a munkában maguk is részt vesznek, eddig másfél millió forint értéket építettek meg.- Úgy kell gondolkodnunk - mondta Wágner Antal polgárNagynyárádon szeptemberre elkészül a sportcsarnok is rés sportcsarnokot is építenek szeptemberre, amely nyilván a felnőttek testedzését is szolgálja majd. Ezekhez a jó körülményekhez vállalkozó szellemű pedagógusgárda teremt újabb és újabb lehetőségeket: négy-öt éve kezdték a kétnyelvű oktatást, minisztériumi pályázatokon nyert pénzből számítás- technikát oktatnak, háziasz- szonyképzést indítottak, és gimnáziumi tanár jár ki franciát és angolt tanítani. * Palotabozsokon ezekben a hetekben nagy költözködés lesz, osztályonként viszik át a gyerekeket a régi épületből átmeneti tantermekbe. Lebontják a 200 éves házat, amelyre, mint Schütz József polgármester elmondta, évente másfél-kétmillió forintot kellett költeni, de látszatja nem maradt a sok pénz ellenére. Idén 9-10 millió forintot fordítanak az új iskolára, amelyet jövő szeptemberre szeretnének átadni, 30-40 millió forintba kerül összesen. Szerencsésnek tartja, hogy a körzetesítések nem érintették Palotabo- zsokot, van mire alapozni. * Himesházán cserepezik a nyolc tantermes épületet, amely szeptemberre készül el. 117 millió forintba kerül, ebből 60 millió az önkormányzat forintja. A régi, oktatásra már alkalmatlan épület 240 gyereknek ad új otthont. Hübner György polgármester a rendkívüli beruházási pénzen csodálkozónak megjegyzi, hogy sikerült hozzákapcsolni a falufejlesztés más programjaihoz az oktatásügyet. * Talán sosem lesz igazán kész az oktatási centrum - véli Bischof Ádám mecseknádasdi polgármester - pedig az alapoktatás új létesítményei elkészültek, építik a tornacsarnokot, szerényebb, vasvázas kivitelben. Bár megjegyzi meghaladja a falu erejét, de ez lesz a közösség háza is. Az óvoda is tető alatt van, de ehhez nem jár állami támogatás, építik, ahogy a pénzekből futja, az pedig évente nem sok, mindössze kétmillió jut fejlesztésre, ebből kell a kicsiktől az idősekig megteremteni a törődés lehetőségeit. * Megismerve a községek erőfeszítéseit újra felidéződnek Andrásfalvy Bertalan szavai: „Az új iskolák nem csak épületek, kell, aki át adja a tudást, a lelkesedést, az eszmét. A tanítók teszik az iskolákat”. Gáldonyi Magdolna Himesházán már cserepezik a nyolc tantermes iskola épületét mester -, hogyan tudunk egy forintból ötöt csinálni. Egyszerűen. Kilenc-kilenc millióba kerül az iskola és a tornaterem, ez utóbbira újabb pályázatot adnak be céltámogatásra. Augusztusban pedig avatni szeretnék az épületet. Hogyan tudták minderre megnyerni az embereket? Szintén egyszerű a válasz, az iskolánál kezdődik a kötődés a faluhoz. Sokan elvándoroltak innen, most maradnak az emberek. S amire büszkék Hetvehe- lyen, hogy Pécstől nyugatra elsők között kezdték a német nyelvoktatást, és ma minden pedagógusuk diplomás - mondta Pásztori Csongor, az iskola igazgatója. *- Szászváron a merészséget a szükség ösztönözte - jegyezte meg Püski Mátyás polgármester -, mert többször is nekifogtak a három épület helyett az újnak, de 1990-re tudtak belefogni a 30 milliós építkezésbe, amellyel augusztusra elkészülnek. Katos Sándor iskolaigazgató 23 diplomással, mindegyikük szászvári, dolgozik együtt és rövidesen olyan osztályokban taníthatnak, amelyekben a létszám nem lesz több húsz gyermeknél. Újpetrén is egy helyre kerültek a szükség-termekből a gyerekek, mert az épületbővítéssel végeztek, most a régi ház felújításán dolgoznak és a következő két évben építik a tornatermet. Öt éves program során rendben lesz az oktatás - mondta Jávorka Csaba polgármester, amire 35-40 millió forintot költenek. Meggyőződésük, hogy az iskolának alapvető szerepe van, megtartó erő. Újpetrén ma van tánccsoport, kórus és az ifjúsági együttesek után megszervezték a felnőttekét is, akik a helytörténeti kutatómunkában is részt vesznek a gyerekekkel. * Nagynyárádon 16 millió forintból bővítik az iskolát, amely három helyen működik, gazdaságtalanul. Három éve kezdték a munkát, amelyet a ráfordítható forintok ütemeztek. Hargitai János polgármester azt mondja, hogy „most az állam is terelte a gondolatunkat” a kiemelt támogatási rendszerrel. Nem nő a gyereklétszám Nagynyárádon, mégis úgy gondolják előre kell tekinteni, és jó körülményeket nyújtani a gyerekeknek. Olyannyira, hogy 18-szor 37 méteMecseknádasdon folyamatosan épül az oktatási centrum In memóriám Meghalt az Igazgató Úr. így, nagy I-vel és nagy Ú-val, mert másképp nem is tudott rá gondolni, aki az ő idejében járt a Nagy Lajos Gimnáziumba. Négy nap hiányzott a 86. születésnapjához. Nem búcsúzhattunk el tőle. Mire halálhírét az újságokból megtudtuk, kívánsága szerint családja szűk körében már el is temették. Kolozsvárt született. Tanári oklevelét az Állami Középiskolai Tanárvizsgáló Bizottságtól 1931-ben Budapesten vette át, a végzés után három évvel doktori vizsgát tett, disszertációját Kölcsey művészetelméleti nézeteiről írta. Hivatásának gyakorlását Miskolcon, a fiú felső kereskedelmi iskolában kezdte meg, majd öt év után ugyanennek az iskolatípusnak a budapesti gyakorlóiskolájában tanított, később a bajai kereskedelmi leányiskola igazgatója lett. Aztán két év szegedi tanárságot követően a tankerületi főigazgatóság szakelőadója, - onnan került Pécsre, azonos beosztásba, ahol később főigazgató-helyettesi kinevezést kapott. A Gépipari Technikumban töltött tanévek után került a Nagy Lajos Gimnázium igazgatói székébe 1955-ben. Négy évig állt az intézet élén. Szigorú fegyelmet követelt tanártól-diáktól egyaránt, - nagy rend volt az iskolában. Diákjai előtti hallatlan tekintélyét azonban sokkal inkább köszönhette roppant tudásának és például a híres hétfő délutánoknak, amikor mindig irodájába invitálta az iskola valamennyi, az előző héten beszekundázott diákjait, és személyesen beszélgetett el velük problémáikról. Aztán nyugdíjba vonulásáig ismét a Zipernovszky Gépipari Technikumban tanított. Egymásnak ellentmondó eszmék viharában kellett mindig helytállnia. Meg akarta érteni az összekuszá- lódott világot, és emberséggel, férfias tartással példát tudott adni környezetének, tanítványainak az érték-építés iránti eltökéltségről. Egy harminc éve érettségizett évfolyam összes diákja várta két évvel ezelőtt a találkozást az Igazgató Úrral, mint ahogy a korábbi alkalommal is, amikor már meggyengült látással, kísérővel az oldalán, de még eljött közéjük. Erre az újabbra azonban már nem tudott: szeretett volna. Most már csak gondolatban, emlékező szere- tetünkben lehet velünk. Dr. Olasz István Toki és az anarchisták A kordában már nem tartható „művészi” önkifejezés mesterművei naponta köszöngetnek ránk. Az esőmosta, napszítta, foltokban elő-előkandikáló egykori választási jelszavak helyébe léptek. Munkába menet, reggelente Pécsett, a Szent István tér sarkában, a Káptalan kőkerítésének falán üzen több hónapja anonym ismerősöm a világnak. Toki (mert így szól az aláírás) sprayvel írt üzenetével szó szerint azt vallja, hogy „Engem nem lehet elképzelni. Engem ki kell próbálni.” így teszi közzé az önmaga - ki tudja milyen - képességeit, korántsem lebecsülő hírt. És tengernyi olvasójára bízza a lehetséges értelmezési variációkat... Az önbizalomtól duzzadó híradás közvetlen szomszédságában, ugyanezen a falon, már szomorúbb hangulatot sugárzó fekete sprayvel, költői kérdés hívja fel magára a figyelmet: „Merre halad az emberiség” - kérdi kérdőjel nélkül a másik pécsi anonym,ki már becenevét sem tartja szükségesnek népszerűsíteni, ami ugye egy ilyen filozofikus kérdés megfogalmazója esetében ugyancsak érthető. S miközben reggeli, szellemi teljesítményre még képtelen állapotomban aligha is kerestem volna a választ, rövidesen megtaláltam azt legutóbbi budapesti utam alkalmával. Igaz, itt már agitatív erejű politikai jelszóvá tömörült a Tökinéi még meglehetősen személyes hangú közlés. „Semmi hatalmat senkinek!” - olvastam előbb némi döbbenettel, majd lassacskán ocsúdva már értelmét is ízlelgetve a villamos ablakán át tovatűnő szavakat az aluljáró érdes betonfalán. Történt mindez egy napsütötte téli délelőttön, nem messze a Tudományos Akadémiától. Talán éppen innen a nyers hang helyébe lépett igényesebb tónus, a valódi anarchista stíl? Mert aligha vitatható, hogy a híres lenini jelszó századvégi anarchista parafrázisa vésődhet nap mint nap az arra utazók emlékezetébe. Persze napi politikai megnyilatkozásokból ítélve nem sokan tudhatják - morfondírozok magamban hogy e politikai eszmeáramlat követői soha nem voltak azonosak a társadalmi felforgatás híveivel, még kevésbé lumpenek vagy bűnözők militáns csoportocskáival. Már múlt századi születésükkor - Strirner, Proudhon vagy Bakunyin idején - mindenkivel, de főként a marxizmussal vi- tázva-hadakozva, annak hatalom-felfogását bírálták, a köz- pontosítással az önkormányzatiságot, a centralizációval a föderalizmust állítva szembe. Valódi mozgatórugójuk pedig nem a társadalmi káosz előidézése, a „minél rosszabb, annál jobb” taktika követése volt, hanem a társadalomtól elidegenülő, vele szembekerülő uralmi szféra megváltoztatásának szándéka vezette őket. S vajon hogyan van ez manapság, amikor a politikai jelszavak kavalkádjában ismét megjelentek a hatalom-nélküliség híveinek szlogenjei is? A választ majd kihordják a hétköznapok. Ám azt ma is tudjuk, hogy az általuk felvetett dilemma valószínűleg örökérvényű. Az tehát, hogy lehet-e a központosított hatalom egyszerre és egyidejűleg - párt-, csoport- és rétegérdekek képviselete mellett - a társadalom többsége érdekeinek kifejezője is? Avagy törvényszerű elszakadásuk egymástól? Érezheti-e sajátjának az állampolgár az állandóan rá hivatkozó és ráadásul még „nevében is cselekvő” központi hatalmat, avagy elkerülhetetlen eltávolodásuk, elidegenedésük egymástól? Valóban „úri huncutság”-e a politika itt Közép-Kelet-Európában, a térségünkre olyannyira jellemző túlcentralizáltság és ka- marilla-jelleg mellett, meg a szakértelmet csak cégérnek használó, ráadásul még korrupt viszonyaival is? Szóval mindazzal, amit Mikszáth és Móricz oly plasztikusan ábrázoltak és bíráltak. De a hatalom, meg a civil társadalom ritkán találkoztak errefelé egymással, a nemzet alig tanul(t) történelmi múltjából. Sok szempontból nincs ez másként ma sem, a nagy csalódások és kiábrándulások idején, amikor minden korábbinál nagyobb az elfordulás a politikától, amikor kiderült, hogy szinte mindenki mást várt a változásoktól. Aki teheti, az új, „kemény” demokrácia legitim fórumain sorjázza kritikai észrevételeit, aki nem élhet ezzel, annak maradnak a falak, az aluljárók, a kőkerítések. Utóbbiak úgy is, mint előbbiek alacsony hatékonyságú működését tükröző jelzések, mint egy társadalmi jelző- rendszer diszfunkcionális elemei. Ezek mintha szaporodóban lennének. S nem kell hozzá nagy képzelőerő, hogy e hazai tacepao-irodalom képviselőit egyszer csak összetalálkozni lássuk. S lehetséges, hogy nem a demokrácia játékszabályai szerint szerveződve, hanem az utcát véve birtokba, saját birodalmukat, ahonnan még nem szorították ki őket. S akkor Toki akár még megismerheti a pesti anarchista jelszót, s ismert pragmatizmusa révén hívévé szegődve ki tudja, merre sodornák az események... Persze van egy más alternatíva is: e jelzőrendszer komolyan vétele. S akkor egy esztendő múlva a falakon újra olvasható jelszóháború nem e kritikai irodalom előjátéka lesz, hanem csak egy választási csatározás mellékterméke. Ezt még akkor se bánnám, ha egy „irodalmi” műfajjal szegényebbekké válnánk. Szirtes Gábor