Új Dunántúli Napló, 1993. február (4. évfolyam, 31-58. szám)
1993-02-13 / 43. szám
1993. február 13., szombat aj Dunántúlt napló 9 Barth István fuvolaművésszel a harmincöt évről „A zene veszélyes méreg” A közelmúltban bensőséges, ám annál nagyobb közönséget vonzó zenei este tanúi lehettünk Pécsett, az egyetem aulájában: Barth István Liszt-díjas - és Janus Pannonius-díjjal is elismert - fuvolaművészt köszöntötte hangversennyel a Pécsi Szimfonikus Zenekar. Az estet a Nemzeti Fimharmónia a művész pedagógiai és előadóművészi munkásságának harminc- ötödik évfordulója alkalmából rendezte.- Megtisztel az érdeklődés - mondja Barth István, amikor a nagy gyerekszobává varázsolódó lakásban hellyel kínál. A kétéves Andriska apjához bújik, segítse összeilleszteni a játékbabát: a család számára most a hatéves kislányuk és ő a legfontosabb. Ők a jelen-, sőt a jövőidő. De most azokhoz az évekhez hátrálunk vissza, amelyek Barth Istvánt Pécsre hozták.-Édesanyám is muzsikus volt, zenetanár. Édesapám, Barth Ferenc festőművész. Eléggé magától értetődő volt, hogy én is próbálkozom valamilyen hangszerrel. 1949-ben, tizenkét éves koromtól kezdtem el tanulni fuvolán. Előzménye volt ennek az is, hogy a zongorával szemben, már nem tudni miért, de megmakacsoltam magam. Miért éppen a fuvolát választotta?- Egyszerűen csak így adódott, és nem is azzal a becsvággyal, hogy előadóművész legyek. Mindenesetre a negyvenes évek végén, Kodály áldásos tevékenységének köszönhetően, nagy reform zajlott le a zeneoktatásban. A program - hogy tanítsunk hangszeres zenét magyar zenei anyanyelven - megmozgatta az akkori hangszeres művészek legjobbjait. Akkor teremtődött meg a Kodálynál zeneszerzést is tanuló Jenei Zoltán fuvolaiskolája, Szeszler oboa-, Hara fagottiskolája és sorolhatnám. A zenei anyagot olyan neves zeneszerzők komponálták, mint Járdányi Pál vagy Szervánszky Endre és mások. És tulajdonképpen nem is zenésznek készültem.- Hanem?- Hajómérnöknek - moso- lyodik el Barth István, a szekrény tetejéről egy karcsú kis ha- jómodellt leemelve.-Szerettem a vizet, szerettem barkácsolni. Kőbányán, ahol éltünk, mi, kölykök, az agyagbányák gödreibe szöktünk fürödni. De a kezem se lehetett ügyetlen, mert ezzel a mára kicsit elöregedett modellel egy fővárosban rendezett országos hajómodellversenyen első díjat nyertem. Vallásos család lévén - ráadásul édesapám „templomi” festő volt - mégis ajánlatosabb volt, ha zenei középiskolába jelentkezek. Csak itt számíthattunk arra, hogy biztosan felvesznek, s hát a zene veszélyes méreg, minél jobban megismertem, annál nehezebb lett volna elszakadni tőle. Nevezetes dátum: 1957. december 13-án, húszévesen - a zeneművészeti főiskola hallgatójaként - szegődtem el Pécsre.- Mi hozta a városba ?- Turistaként jártam itt 1956 nyarán. Megtetszett a város, és megismertem az itteni zenekart is. Az akkori zenekonzervatóriumba szegődtem, de még évekig utazgattam Pestre, a Zeneakadémiára tanulni. Majd három ál7 lásom is lett: a színházi zenekarban főállású muzsikus voltam, félállásban' dolgoztam a filharmonikusoknál és óraadóként a konzervatóriumban is. Most, mióta a főiskolának - egészen pontosan a Zeneművészeti Főiskola Pécsi Tanárképző Intézetének - a tanszékvezető docense vagyok, a művészeti szakközép- iskolában már nem tanítok. Ezt különösen azért sajnálom, mert a tanítványaim kamaszkorú, személyiségükben változó és formálható fiatalok voltak. Tehetségesek, akikből sok értéket ki lehetett hozni, ők most hiányzanak. Harmincöt évnyi folyamatos pedagógiai munka van hátam mögött, amire a legutóbbi időkig is igyekszem a lehető legtöbb energiát fordítani. Jólesik tudni, hogy Budapesttől Sopronig, Szombathelytől Balassagyarmatig szinte mindenütt vannak tanítványaim az országban.- Hogyan társul ehhez az előadóművészet?- Azt hiszem, magától értetődően egészítik ki egymást. De túl azon, hogy az embert természetesen motiválja a siker - „szeretném magam megmutatni, hogy látva látva lássanak” - ahogy Ady fogalmaz -, maga az előadóművészet is kettős termé-' szetű. Az előadóművészet feladata - és ezzel kellett volna kezdenem - elsők között szolgálat is: a zenében rejlő megannyi szépség átadása. Feltárni mindazokat a gyönyörűségeket, amiket a zenész felfedezett. A „zene” kottákban fekszik, zenészek nélkül holt, néma anyag, amit életre kell kelteni, a közönséghez el kell juttatni. Más kérdés, hogy egyúttal gyönyörűséges a rátalálásnak az élményét megosztani másokkal.-S éppen, mert az előadott zene az én felfogásomban szolgálat is - az abban rejlő értékek hű tolmácsolása - nem is a szólóelőadásaimat emelném ki, hanem a zenekar munkáját, amely a társadalomnak kicsit mindig a Pákolitz István: Pepitafüzetemből Kézfogások Hálistennek, túl vagyunk a hátborzongató politikusi csóko- lódzásokon. Most meg egyre zavaróbb a túlzottan barátságosnak, már-már tüntetőnek is minősíthető ünnepies parola, a másodpercekig tartó kéz rázás; miközben a felek mosolyognak, nevetnek, olykor szinte hahotáz- nak. Bele a vakvilágba, meg a képünkbe. A tévések még véletlenül se hagyják ki a sokféle egyezmény-aláírás utáni családias jelenetet. Persze, ha kaptafára mennek is, nem egyformák a párolák. Nem azonosak, csak unalmasak. Még ha akadnak köztük őszinték is. Néha viszont mosolygásra invitálnak, máskor legyintésre késztetnek vagy földühítenek. Nemegyszer félelmet keltenek. Bőséges a tapasztalatunk. Mert sose.lehet tudni, mi rejtőzik a füligérő-mosolyú arc mögött. És miféle indulatot rejt a kézmozdulat. Hercsula Családunkban kizárt ügylet volt az étel turkapiszkálása, pláne a válogatás. A szegényember nem engedhette meg magának az ilyetén fényűzést. Egyetlen étel volt, amit nekem, a Vakarcsnak nem kellett fogyasztanom: a káposztás cvekedli. Azért nem, mert egy ebédnél a fulákolásig rosszul lettem; a fél família belém akarta erőltetni. Választhattam a lekváros- vagy zsíroskenyeret, mivel a cvekedli helyett más meleg ételt nem főzött anyám. Azt se nagyon szerették, ha érdeklődtem: Mi lesz az ebéd, a vacsora mámára? Teris néném rávágta: Mi lenne! Hercsula! Ha kölletlenül eszegettem, kész volt a szentencia: Egyél meg engem, és idd rám a Dunát! Anyám mesésen nevezte meg a menüt: Aranyos krumplilevest eszünk, gyémántos csipetkével. - Azóta is nagy kedvencem ez a mesébe illő étel. Értetlen Értetlenül állunk jó pár milliónyian az általánosan elharapódzott értetlenséggel szemben. Hogy is lehetne megérteni, ha X-nek ugyanarról a valamiről teljesen eltérő a véleménye, mint Z-nek. Mindkettejüknek nem lehet igaza; noha mind a ketten bizonyítják az igazukat. Ez is, az is ugyanarra a paragrafusra hivatkozik, vitázik. A vita még csak hagyján. A vita kísérőjelensége az, ami korábban elszomorított, később elkeserített, mai napság már undorít. Félelmetes, hogy magyarul beszélnek, mégse értik, vagy nem akarják érteni egymást. A demokrácia tanulgatása közben a lényeg, az ország dolga mintha elsikkadna. Nem tudunk mit kezdeni a fene nagy ' szabadsággal. Ha ég a ház, összefognak a szomszédok. Ha nincs baj, csinálnak maguknak. Ady azt mondja: Ne legyen egy félpercnyi békességünk, / Mert akkor végünk, végünk. - Nem hiszem, hogy ez speciálisan magyar átok. Más nációknál is ilyen keserves nóta járja. Az a szánalmas, hogy okulni nem akaródzik. Ki-ki okosabb akar lenni a másikánál; a csúf- ságoskodók mindenike azt hiszi, nála van a titok nyitja. Ennyi nevetségesen kisszerű figurája aligha volt még a magyar közéletnek. Weöres négysorosa ma is érvényes, sajnos: KARESZ HŰJE GYÖNGYI HŰJE csak én vagyok okos énnekem a segembe is felyem van. Sértődés A személyi számról van szó. Amikor bevezették, eszembe se jutott, hogy meg kellene sértődnöm: csorbát szenvedett tisztelt személyiségem. Praktikusnak találtam arról nem is szólva, mennyire humánusabb volt ez a számontartás, mint ama gyanakvó-szimatoló, hét lakattal őrzött káderlap. - A vagyonbevallási viszont - többedmagammal - sérelmesnek tartottam. (Nem tudom, helyénvaló-e a múltidő.) Azért sérelmes, mert a bevallást logikusan követné az adóztatás. Ámbátor a szakemberek nem így magyarázzák. Igen, de az állampolgárrá előlépett adóalany gyanakszik. Nem hiszi el, hogy a bevallás kizárólag a láthatatlan jövedelem tettenérésére szolgálna. Előbb el kellett volna dönteni, sérti-e a személyiséget, vagy sem, és csak ezután kiküldeni, netán visszatartani a nyomtatványokat. - Tegnap azt mondták, elévültek a háborús bűnök. Ma azt hallom, nem évültek el. Nagyon lehangoló ez a kapkodó bizonytalankodás. Alkalmas a sértődésre. Komédiások vagyunk... Szerencsés vagyok, mert hajdani kóborlásaim során olyan művészekkel is összehozott a sors, akik egyébként a megközelíthetetlenség hírében álltak. Ilyen Tolnay Klári. A hetvenes években az egykori Irodalmi Színpad produkciójában turné indult Tolnay Kláriyal közös estünkkel. Klárika háromszor jelent meg az est folyamán stílusosan, különböző ruhákban, én pedig ahhoz voltam szokva, hogy egy műsorban csak egyszer jövök ki a színpadra. Kedvéért három részre trancsíroztam a műsoromat, hogy alkalmazkodjam hozzá. Végül is nagysikerű est kerekedett. Megfért a Kaméliás hölgy a Hunyadi László paródiával, a Vágy villamosa Honthyval, a „Katyi nóták” a Sárdi karikatúrával. Néhány ütem erejéig megcsináltam Klárika paródiáját is: „a rátóti leányok. Jaj, dé nágyon vágányok .. Klárika egy idő után csak az én kocsimmal utazott, talán mert kedvéért nem száguldoztam szokás szerint. Sokat beszélgettünk, vagy hosszasan hallgattunk. Közben gondolkodtam. Hány jelentéktelen kis ember hiszi magáról, hogy ő a világ közepe. Most itt ül mellettem egy igazi művész, akinek tehetségénél csak a szerénysége nagyobb. A következő találkozásunkig hosszú idő telt el. Én időközben megrokkantam, kis hazánk pedig a gyógyulás utján halad. Egy idő után megtörtént az, amiről még álmodni sem mertem: színpadra léptem, pontosabban a kerekesszékemmel a színpadra gurultam. (És a mai napig is járom az országot önálló estemmel). Égy szép napon a színészszakszervezettől kaptam egy levelet 1991 júliusában. Csak néhány mondatát írom le kivonatosan: „Kedves és Nagyrabecsűlt Kolléga!” Kétszáz éve tartotta Kelemen László társulata első előadását. Színháztörténetünk innen számítja az állandó magyar színjátszást ... Mi is kimegyünk a színházak falai közül az utcára, mint tették elődeink. Ekkor és ekkor tartjuk a budai Vár területén a „Szí- nészkamevál”-t. ... Legalább ezen az egy napon a színházi emberek egymás torka helyett fogják meg egymás kezét!” ... Aláírás: Tolnay Klári. Természetesen azonnal jelentkeztem, és abban a megtiszteltetésben lehetett részem, hogy az ünnepélyt záró Hilton bálban léphettem fel (ott volt a magyar színész és operavilág színe-java). Éppen ezért most olyan művészeket szeretnék megidézni paródia formájában, akik nincsenek vagy már nem lehetnek itt. (Karády Katalin, Sárdy János, Feleki Kamill és Honthy Hanna zenés karikatúráját adtam elő.) Szerencsére a reflektorok elvakították amúgy is érzékeny, vaksi szemeimet. Csak a taps zúgását és a bekiabálásokat hallottam. Amikor valahogy lesegítettek a dobogóról, Tolnay Klári termett mellettem. Gratulál és rámkérdez:- Engem mért hagytál ki a műsorodból?- Drága Klárika - hebegtem -, Ön az est elnökasszonya. Köztiszteletben áll... Valahogy nem tartottam most illendőnek.- Ugyan, te buta - nevette el magát - és ekkor kaptam életem egyik legnagyobb elismerését), - hát mind a ketten ugyanazt csináljuk: komédiások vagyunk! Szegedi Molnár Géza modellje is. Itt ugyan sok ember viseli a zene megszólaltatásának terhét és annál több örömét, mégis mindig mindenkinek kötelessége önmagából a legtöbbet, tudása legjavát nyújtani. Mindenki a maga személyes kisugárzását adja az egészhez. És ebben segítsék is egymást! Gondolja meg, a szimfonikus zenekar mint műfaj egészen kivételes teljesítménye az európai kultúrának! A mi pécsi szimfonikus zenekarunk a 35 év alatt hatalmas fejlődésen ment át, nyugodtan állítható, ma már világszínvonalú produkcióra képes. B. R. Somogyi Győző színes képeskönyve előtt Somogyi Győző: Thury György című alkotása Nézegetem híresen szép képét, ami a „Járkováci csata” Címet viseli, a katonát a földön, a váratlan, a küzdelemben lelt halálbán is csendesen, annak rendje módja-szerint elpihenőt, akiről tudni; most nem alszik, nem, mert nincs a keze vánkosul a feje alá téve. Nézem a lilatinta halántékú asszonyt a zöldpöttyös ingben, nézem a grafikák gyerektestű, gyerektekintetű, de borostás, gyűrt arcú katonáit, biliként fejére csúszó sisak alól pillog a világra Móricz hőse, Jóska, valahol Isonzónál vagy a Piavénél. Svejk rozzant vigyorú hazai rokona valamennyi, szelíden, báván vágják vigyázzba magukat a madarakkal telehintett ég óriási kamerája alatt. Nézem a győri csatát, ahol Napóleon csapatai elől futottunk, Eger ostromát, ahol Dobó István áll a sáncbástyán, nyársra tűzött kontyos fejek alatt, nézem a lazúros kék és a napszítta rózsaszín egeket, a hulló rózsaszőnyeget Rákóczi fejedelem lovának patái alatt, a nyalka huszárokat, pödrött bajszú naiv-szép hiteinket, lobogó zászlóinkat, nézem az orra alatt már pelyhedző Szent Imre eltökélt kamasz-tekine- tét, a szentek mucsai báját, a Nagybaracskai Madonnát lábával a zöld sárkánygyíkon, nézem az ördögtől megkísértett Jézust, Sión hegyén álldogál riadtan, akár egy ágyékkö- tőre-gatyára vetkeztetett suszterinas - tanácstalanul. Nézem a mindenkori Bárányt és a csavartszarvú rackákat, amint ledőlnek az út puha, fészekmeleg porába a falu közepén, valahol Salföldön, valahol a festő szívetáján, finnyásan hőkölő lovak, Jézus által megkeresztelt szamarak, kerítés mellett kushadó trabantok között, nézem hogyan fehérülnek ki a sárgák, hogyan fehérülnek ki, öltöznek Boti- celli-szelídségű fényekbe a házak, a barna homállyal kettészelt, tyúkszaros tanyaudvart hogyan repíti az égnek a körtánc, a lánynép cincogó hegedűje, föl egészen a hegyek - Csobánc, Badacsony, | Szentgyörgyhegy - fölé. Né- [ zem, hogyan repül iróni- § kus-melankólikus fintorral a j mennybe mind, aminek a föl- | dön már helye nincs, hogyan | repül a mennybe a magyar pa- I rasztbarokk, hogyan repül a mennybe a Káli-medence, hogyan a lakótelep-dzsumbuj, ahol lelkűkből kilakoltatott, kortalan-koravén asszonyok bóbiskolnak, révednek vissza hülyén eg-y immáron meghatározhatatlan múltba. És fejet hajtok a táblaképíró korareneszánsz mestereket idéző alázata előtt, ahogyan történelmi arcképcsarnokunkat krónikaírói hűséggel lefesti, hogy időben elkészüljön a magyar történelem mennyei panteonja is. Néha Chagall-i suhanással repülnek az álmok, de többnyire elnehezülve a festő nyers, férfias, szikrázó bánatától, amin csak a profanizáló derű, a részvétteljes irónia enyhít. Tisztaszobába való szentkép valamennyi.fPéc.ví Galéria, 1993. február) Bóka Róbert
