Új Dunántúli Napló, 1993. február (4. évfolyam, 31-58. szám)

1993-02-06 / 36. szám

1993. február 6., szombat új Dunántúli naplő 9 Amerikai levél Magyar a magyarok között „Amikor kisüt hirtelen .. Időszerű beszélgetés Berták Lászlóval Majdnem minden világjáró­nak vannak saját módszerei egy vidék, város felderítésére. Ma­gam gyakran kezdem a felderí­tést a temetők bejárásával, fgy tettem nemsokkal Indianába ér­kezésem után is. Ez a Pennsyl­vania közepén lévő megyeszék­hely a századforduló körül is hí­res volt már gazdag szénbányái­ról, erdőiről. Nem csoda hát, hogy a világ minden részéről, de főként a válságoktól és sze­génységtől sújtott Kelet-Közép Európából ide is irányultak a kivándorlások hullámai. A Ga­lambos, Tóth, Molnár, Majoros családok sírjai, szlovák, len­gyel, orosz és olasz feliratú sír­emlékek töltik meg a régi teme­tőt, nem egy helyen még azt is feltüntetve, hogy mely bánya­omlástól halt meg az illető. Ha az autóm kipufogójával van baj, akkor Magas Muffler-hez me­gyek, a fotóimért Sípos úr-Ca­mera Shop-jába. Betérhetek Eg- ryék vendéglőjébe. Edgewood felé menet, és az egyetemen a Művészeti Fakultás dékánja 'John Hajdú, ők már nem be­szélnek magyarul, de tele van­nak emlékekkel, melyek Ma­gyarországgal kapcsolatosak. Clevelandi barangolásaink során el kellett vetődnünk a régi magyar negyedbe, az Alsó- és Felső-Bokályba, ahol bizony a drámai átalakulás nyomai eltün­tették már az egykori magyar te­lepülés jellegét, itt, ahol az Ál­lamok legnépesebb egységes magyar kolóniája Volt. Ma már teljesen szétszóródva, de még most is itt él a legtöbb magyar. A sokak szerint megpecsételt sorsú Balaton Étterem és a Szent Erzsébet templom őrzi az egykor egységes magyar telepü­lésnek az emlékét. Áz Erdély­ből kiszármazott katolikus pap zengzetes reformkori nyelven mondja a misét, közönsége, hí­vei a clevelandi magyar ér­zelmű és nyelvű népességből tevődnek ki. Közöttük van egyetemi tanár és a rádió ma­gyar adásának főszerkesztője, gyáros, háziasszony és számos gyerek is. Ma a Bokályok vi­déke elhanyagolttá vált, aki csak tehette elköltözött a város nyugodtabb, távolabbi, kertes, hegyes környékére, így a belvá­rosi területek fokozatosan le­pusztultak, a kisebb jövedelmű, képzetlen, esetleg állástalan né­pesség költözött ide be. A negyed bűnügyi helyzete, a kábítószer és más devianciák nem éppen a legkívánatosabb környékké tették a valamikori magyar negyedet. Nem ritka itt a keleti parton, hogy akár szűk erdei úton haladva megpillant az utas egy postaládát, rajta á felirat: Bodnár vagy Szabó. De hasonló élményekről számolhat be, aki az itt élő szlovákság vagy lengyelek nyomait kutatja. A temetőknél élőbb forrása lehet az oknyomozásnak a tele­fonkönyv. Itt látni csak igazán, hogy Közép-Európa kiket adott az USA-nak, de ki lehet kisebb ravaszsággal olvasni belőle a sikeres és sikertelen emigrációk rendjét is. Az 1900-as években kiérkezők majdhogynem foly­tatták zsellér életmódjukat, si­keresebb kivándorlási hullám volt az 1945-ös, de ez a generá­ció ma már nem aktív résztvevő az amerikai gazdaságban és kul­túrában. Egy FBI-felmérés szerint va­lamennyi amerikai újkori emig- rációs hullám közül a legsikere­sebb volt az 1956-os magyar. 1956 történeti értékelésében ennek a ténynek is szerepelnie kell. Irtózatos szellemi ener- giát-kapacitást vesztett el ekkor az ország. Figyelve azonban a mai ér­telmiségi és szakmunkás mobi­litást, hasonló történéseket bő­ven megfigyelhetünk, jóllehet egy másik politikai kontextus­ban kell mindezt értékelnünk. A folyamat megszakadásáról a magyarországi átalakulások után sem beszélhetünk. Az USA-ban kialakult pozitív ma­gyarság-képhez járul hozzá, hogy a harmadik generációhoz tartozó magyar-amerikaiak ré­szint teljesen beilleszkedtek, ré­szint szinte elsőként volt mód­juk akár „visszamenőleges ér­vénnyel” is sikeresen bizonyí­tani, elsősorban égyéni-szak- mai, és csak másodsorban nem­zeti-hazafias ambíciókat. Igen jelentékeny személyisé­gek tartoznak ehhez a generáci­óhoz a politikában, gazdaság­ban és a kultúra-tudományban is. Jelenlétükkel itt Amerikában is folyamatosan találkozunk. Nem kis büszkeséggel határoz­zuk meg egy baráti vacsora so­rán a régi csőbútor garnitúrát a pécsi születésű amerikai épí­tész, Breuer Marcel műveként, a gesztusfestészet nagymesterei között előkelő helyen kell ke­zelni Peterdi Gábort, a művé­szeti pedagógiai területén Kepes Györgyöt. Még egy ilyen kis egyetemi városnak, mint Indiana is jut magyar híresség. Claudia Mor­ris még beszéli is a nyelvet, amit szülei használtak a háború előtt, nyelvtudásának az az egy esztendő is használt, amit a Magyar Állami Operaházban töltött táncosként. Most saját balettiskolája van és besegít az egyetem Színházművészeti Tanszékének munkájában ko­reográfiáival. Legutóbb nagy élvezettel néztük meg Gilbert és Sullivan „Mikado” című ope­rettjét, melyben a táncokat Cla­udia tanította be. Császár Ede professzort a legutóbbi október 23-án tüntették ki a Köztársa­sági Emlékérem Tiszti Kereszt­jével a nemzeti kisebbségek vé­delméért folytatott évtizedes te­vékenységéért. Kevesen tudják, hogy Császár professzor, az IUP ma már nyugdíjas tanára „hozta ki” a börtönből diákjai és az Amnesty International segít­ségével Duray Miklóst, és hívta meg az Indiana Egyetemre egy évre. Ahonnan aztán Duray be­járta egész Amerikát és szólni tudott a szlovákiai magyarság, a magyar kisebbség helyzetéről. Az egyetemen egy vadul je­lentéktelennek tűnő kurzust hir­dettem „Kelet-Európa, Ma­gyarország huszadik századi művészettörténete” címmel. Az idő haladtával aztán egyre több diák, sőt kolléga jelent meg elő­adásaimon, igazi érdeklődést tanúsítva térségünk kultúrája iránt, talán elkötelezett híveként a pécsi egyetemnek is. Minden­esetre néhányan készülnek Pécsre jönni, tanulni a törté­nelmet és gazdaságot, részt- venni a Művészeti Mesteriskola programjában. Az a „magyar dolog” viszont nagyon megnehezíti a helyze­temet, hogy főbenjáró levelekre nem válaszolnak már három hónapja fenti ügyletekben ille­tékes otthoni kollégáim. Az amerikai diák pedig jogot for­mál arra, hogy ha már hajlandó kifizetni kétezer dollárt egy fél­éves képzésért, akkor az elemi információkkal rendelkezni akar a képzés tartalmát, formá­ját illetően. Oda megy aztán először, ahonnan a szükséges, barátságos és kielégítő tájékoz­tatás megérkezik. Én itt most személyesen is szenvedem a „patópálság” lát­hatóan szívós beidegződéseit. Sikerképtelenségünk szerkeze­tét azt hiszem, általánosan is jól modellálja a magamfajta műve­lődési „üzletkötő” kiszolgálta­tottsága. Pedig országunknak most még van vonzereje. Igaz, lekerült a lapok címoldaláról, de a hajlam: figyelni ránk, csakis értékképző hangulat le­het - ha érzékelni és a maga he­lyén értékelni tudjuk ezt. Aknai Tamás Péntek délután. Ezeket az es­tébe hajló órákat fél éve több­nyire Berták Lászlónál töltöm, akivel életéről, költészetéről s az őt foglalkoztató gondolatok­ról beszélgetünk egy magneto­fon társaságában. Úgy vélem, a költő megtisztelő bizalmába fo­gadott bennünket, s így különö­sen értékes dokumentumanyag gyűlt össze az immár kazalnyi hangszalagon, melyből remél­hetőleg hamarosan könyvet formálhatok. Mostani látogatá­som azonban kissé eltér az ed­digiektől, minthogy igen aktuá­lis indítéka van. Bertók László ugyanis, akit nemrég a Magyar írók Szövetségének elnökségi tagjává választottak, a minap vette át Budapesten a So­ros-Alapítvány Weöres Sándor szépirodalmi díját.-Ez a rangos költői díj gon­dolom, egész költő pályád elis­merését jelenti, s ezért én akár jelképesnek is tarthatnám, hogy éppen négy évtizede jelent meg az első versed.- A Weöres Sándor-díjat a „Pécsi Műhely” elismerésének is tekintem. E műhely fölött Ja­nus Pannonius csillaga ragyog, s századunkban akkor éledt újjá, amikor Weöres Sándor, előbb egyetemistaként, majd könyvtárosként 1933-tól nagy­jából tíz évig itt élt és alkotott, s amelynek meghatározó egyéni­sége Várkonyi Nándor volt, majd Csorba Győző lett, s mindmáig is ő az. Ezt a műhelyt a humanizmus és a tolerancia, a régi s időtálló értékek tisztelete, továbbá az új értékek iránti fo­gékonyság jellemzi. Én ebbe valóban negyven éve „léptem be”, amikor először közölte verseimet a Dunántúl című fo­lyóirat. Műveimet e műhely tag­jaként, munkásaként alkottam, s alkotom ma is. .-Ismerve zárkózott, vissza­húzódó egyéniségedet, megkér­dezem, miért vállaltad az író- szövetség elnökségi tagságával járó országos közszereplést?- Azért, mert előzőleg a köz­gyűlésen a második legtöbb szavazattal választottak be a hetvenegy tagú választmányba. Úgy éreztem, ha ekkora a biza­lom irántam, nem háríthatom el a héttagú elnökségben a hiva­talt, amire egyébként nem vágy­tam.- Milyen feladatok várnak rád, s szerinted mik a szövetség legfontosabb teendői?- Az írószövetségre megíté­lésem szerint ma is nagy szük­ség van. Minden szakmának van valami céhe, szervezete, az íróknak is kell, hogy legyen. Bár alakítottak újabbakat is, például az írókamarát, de még egyik sem jobb az írószövet­ségnél. Amely, ugye, pártok feletti, politika feletti szervezet szeretne lenni. Képviselni, írói érdekeket védeni akar, és segí­teni világra jönni s közönség elé juttatni a műveket.- Azt hiszem, most különösen aktuális az a kérdés, milyen a közérzeted általában? Milyen az önérzeted állapota? Hogy vé­lekedsz ma az egyén lehetősége­iről, esélyeiről?- A személyiség szerepe sokkal nagyobb lett, lesz. Nem csak abból lehet vezető, híres ember, gazdag, akit már az óvodában, iskolában kiválasz­tanak, szülők, különféle szerve­zetek, hanem akiben tehetség van. Most legalábbis így látszik. Ezért sokkal nagyobb szerepe lesz, van az önképzésnek, a ta­nulásnak, önmagunk tökéletesí­tésének. Biztosabb lábon meg­állni, élesebb szemmel, füllel, aggyal figyelni. És bátornak lenni! Az a demokrata, aki nem fél, mondta Bibó István. Ez azonban nem olyan egyszerű. Hát félni kell? Lehet? Miért? Egy demokráciában? Azt hit­tük, csak a diktatúrában lehet.- A bátorság függetlenséget is feltételez.- Az a bátorságnál is nehe­zebb, de anélkül ez sem sike­rülhet. Azt jelenti, hogy el tud­jam dönteni, hogy én dönthes- sem el, mit kell tennem. S mer­jem vállalni a következménye­ket. Hogy tudjam, legalább nagyjából, mi lesz, ha így vagy úgy döntök. Nálunk most na­gyon sokan azt hiszik, az a de­mokrácia, ha valaki rábólint arra, amit ők mondanak, csinál­nak, akarnak. Ha odaáll mögé­jük, s velük együtt mondja, csi­nálja. Ez valószínűleg természe­tes igénye a pártoknak. Több­ségben az erő. Különb vagyok, különbek vagyunk, mint te, mint ti. S még az igazság is olyan, mint a számító, ledér nő, azt választja, amelyik most ép­pen erősebb. így aztán az embe­rek egy része vagy ide vagy oda áll. Sőt azt hiszik, ez a szabad­ságuknak az ára. Holott a civil társadalom, amelynek itt az el­múlt negyven-ötven évben az írmagját is megpróbálták kiir­tani, éppen a független emberek közössége, akik elviselik a pár­tokat, tudják, hogy a társadalom kormányzásához szükség van rájuk, még szavazni is elmen­nek. De aztán már fordulnak is hátra, tenni a saját dolgukat, formálni a család, a kis közös­ség életét, elvégezni az apró mindennapi feladatokat. A do­loggal, a világgal, az Istennel állnak ilyenkor szemközt, s nem ezzel vagy azzal a párttal.- Verseidből mindig a világ­gal, a teljességgel való szembe­sülés sugárzik, az, amiről be­szélsz.- Amikor én verset írok, mindig a világgal állok szem­ben, arra figyelek, ami belőle egy adott pillanatban megmu­tatja magát nekem, amit megér- zek, felfoghatok belőle. Minden szervetlen és szerves, akárhány részből áll is, meggyőződésem szerint egy és egész. A létezés csodája, hogy én, kicsike része az egésznek, vele azonos értékű lehetek, legalábbis ezt érezhe- tem, s mint ember, értelemmel is megkísérelhetem mindezt fel­fogni. Megkísérelhetem, mon­dom. Hiszen végtelenül gazdag, s ha valami újat megtudok róla, azonnal még nagyobb rész lesz az, amit nem ismerek, ami arra serkent, hogy tovább kíváncsis­kodjak. A költészet az ismert és az ismeretlen határvidékén szü­letik, létezik, az élmény és a va­lóság között keresi a kapcsola­tot, kíváncsiság nélkül semmi újat nem találna. A költőnek ha­láláig kíváncsinak kell marad­nia, mert ha nem az, talán már nem is költő. Tehát a közérze­temet, amelynek, mint látod, a nagyobbik része csakugyan az önérzetem, elsősorban a min- denség, a létezés történései mo­tiválják, élet és halál, hogy mi­ért is vagyunk itt, s aztán miért múlunk el. Vagy itt fáj, ott fáj, de van egy nagyszerű unokám, de néha nagyon szépen süt a nap, és egyfolytában szépek a lányok, az asszonyok. S csak másodsorban szól bele az éle­tembe az, amivel az újságok tele vannak.- Újabb verseid hátterében egy sajátos vízió sejlik föl, a benned forgó, egyre kisebb kö­rökre kényszerülő s mind mé­lyebbre zuhanó mindenség lá­tomása, ami legújabb köteted egyik szonettjében, a Mint a töl­csérben a golyó-ban jellegzete­sen éles nyelvi formát kap. Azt hiszem, ez az élmény szükség­képpen igényli - a hiányos, tö­redezett, ám mégis pontos szö­vegformálással társulva - a zárt, kemény formát.-Amikor körülöttem össze- kavarodnak és hullani kezdenek a dolgok, én egyre nagyobb ön­fegyelemre és tömörségre tö­rekszem. Pontosságra? Tökéle­tességre? Igen, arra is, hiszen az utóbbi hat-hét évben már csak szonettet írok. S még sajátos terhekkel meg is nehezítem ezt a majdnem ezeréves európai versformát. Úgy vagyok vele, hogy én már valójában nem is szonettet akarok írni, de van egy érzésem, egy gondolatom, egy sóhajtásom, aminek a ki­mondásához éppen ennyi sor, ekkora lélegzetvétel szükséges. A lényeg azonban a verstesten belül van. Az első látásra össze­függéstelennek tűnő sorok egymásutánjában, amelyek •mint a videoklipek, néha csak felvillantanak valamit, a kiha­gyásokban, az elharapott mon­datokban, amelyek a vers egé­szére tekintve nyerik el jelenté­süket, vagy amelyeket az olva­sónak kell kiegészítenie, to­vábbgondolnia. Néha magam is meglepődöm, s örömöt, igazi örömöt érzek. Mint amikor va­lami szép ajándékot kap az em­ber. „Amikor kisüt hirtelen, s elkiáltja, hogy kisütött” - írom új kötetem nyitóversének vé­gén. Erről van szó: nem én csi­nálom, nem és sütök ki, csak önkéntelenül elkiáltom, hogy kisütött.- John Keats azt mondta, hogy a költő valójában csupán eolhárfa, amely a véletlen sze­lének érintésétől rezdül meg, s ad hangot a dallamnak. Ez bi­zonyára rád is vonatkozik: mé­dium vagy.-Hagyom, hogy az legyek! Sokszor csak érzem, hogy az egymás után írt sorok összefüg­genek, s csupán később világo­sodik meg előttem, hogy mi­képpen. Vannak költők, akik sokkal racionálisabbak nálam. Én szívesen ráhagyom magam az ismeretlenre.- S az olvasónak is rá kell bíznia magát erre a titokzatos erőre, ha a vers egymásra épülő szintjein a nyomodban akar ma­radni.- Igen, a versnek valóban több szintje van. A földszint a látvány, meg a ritmus, amit már első olvasásra érzékelek. Az első „emeleten” találhatók azok az információk, amelyeket, ha az alsó szint elég szilárd, a sza­vak hordoznak, s amelyek a szavakból s a köztük lévő vi­szonyok egymásutániságából viszonylag könnyen kiderülnek. A harmadik szintet talán azok a műveltségi, történeti, ismeret- elméleti vonatkozások jelenthe­tik, amiket csak az ért meg, aki maga is birtokában van ezeknek az ismereteknek. A negyedik szint, ha van, az már félig-med- dig titok, aki odáig eljut, a léte­zést már nagyobb összefüggése­iben érzékeli, igazán örülhet vagy sírhat. S előfordulhat ötö­dik szint is. Arra nincs szó. Azt csak érezni lehet. Nagy Imre A Jelenkor Kiadó könyveiből Kovács István: Robogás a nyárba A költőnek a lengyel „fil­mes” világot feltérképező kö­tete izgalmas olvasmány: jelen­tős rendezőkkel (Wajda, Za- nussi stb.) készült riportjain kí­vül filmrecenziókat és hosz- szabb-rövidebb ideig tartó poli­tikai-kulturális etapokat elemző tanulmányokat tartal­maz. Lengyelország megpróbálta­tásainak jelenetei sorjáznak a szolidáris magyar néző szeme előtt. Kivált érdekes a hetvenes évek történelmi filmjeit bemu­tató tanulmány, amelyben a diktatúrát kiszolgáló tömegek­nek szánt művekkel és a morá­lis felrázás szándékával létre­hozott - valóban a tömegekhez szóló - filmekkel ismertet meg a szerző. Nem véletlen, hogy lengyel rendezők olyan gyak­ran hivatkoznak a magyar filmművészet felszaba­dító-sokkoló hatására. Mi tény­leg egy nyelvet beszélünk. - íme, egy megfontolandó Za- nussi-gondolat: „Tisztességes magatartásért senki sem szá­míthat jutalomra. Riaszt az az erkölcsösség, amely - még ha tudat alatt is - abban remény­kedik, hogy az erény, az eré­nyesség megjutalmaztatik.” Kaszás Máté: Lázregény A klasszikus realizmus em­lőin nevelkedett olvasót za­varba hozza Kaszás alkotása. - Nem világos előtte, hogy mit is olvas. Epikát, lírát vagy drá­mát? - Ä hagyományos kate­góriák szűknek bizonyulnak. Mindhárom műnem sajátossá­gai fellelhetők e különös, szimbolikus - szürreális - mi­tologikus műben. Aztán per­sze, kiderül - ha elég kitartás szorult a lehetséges befoga­dóba -, hogy van története az írásnak. Erhardt Lőrinc (zava­ros magánéletű író) elalszik, mindenféléket álmodik, aztán fölébred, hogy tovább folytassa kissé kilátástalan életét. Ä rea­litás - irrealitás - realitás vál­takozása szabályos, keretes szöveget sejtet. Ami igazából szokatlan, az a rengeteg nyomdai-szövegfor- mális trükk, montázs-szerű vá­gások sorozata. Ezek legtöbbje funkciótlannak tűnik, inkább zavaiják az olvasót. Máskor meg az az ember érzése, hogy egy kiváló stílusművész stíl­gyakorlatait olvassa. Kaszás jó író: remekül búja a nyelvet. Olybá tűnik azonban, hogy néha még kissé „fegyelmezet­len”. (Némely súlyos pillantású esztéta-lelkek erre csak legyin­tenek.) De én azért mégis bí­zom egy kicsit... M. Zs. „... a költészet az ismert és az ismeretlen határvidékén születik __” Proksza László felvétele

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom