Új Dunántúli Napló, 1993. január (4. évfolyam, 1-30. szám)
1993-01-02 / 1. szám
1993. január 2., szombat uj Dunántúli napló 9 „A természet nem épít külön elveket” Furulyaoktatás a zenei tagozaton Proksza László felvételei Nem tudom, sejtik-e a pécsiek, hogy városukat országos zenei-zenepedagógiai fórumokon emlegetni alig titkolt irigységgel szokás. Mivel magam is az irigyek közé tartozom, az okot is megnevezhetem: az az iskola vagy inkább szellemi műhely, melynek fókuszában a muzsikus Apagyi Mária és a képzőművész Lantos Ferenc áll. Az ő kisugárzásuk, a tehetséggondozásban és személyiségfejlesztésben oly kivételesen eredményes nevelői kreativitásuk, valóságos aurát kölcsönöz Pécsnek - és alighanem ellendrukkereket is szerez az ügynek, jócskán. Hiszen az egyedi, az átlagból kimagasló, a megszokottól eltérő - legyen az módszer, szemlélet, életstílus - mindig gyanús. Márpedig Apagyi és Lantos útja nem az elődök kitaposott nyomain halad, hanem új irányba vezet. Ezt a tényt elsőnek a szakmabeliek közül a nagyszerű Tusa Erzsébet zongoraművész üdvözölte és méltattá szó- ban-írásban; az ő értékelő véleménye ébresztette fel bennem is a kíváncsiságot a komlói bányászgyerekeket világszínvonalon oktató zenetanár munkája iránt. (Apagyi Mária pályája ugyanis Komlón indult, ahol a kóruskamagy Tóth Ferenc jóvoltából külföldi muzsikus-kollégák, európai és tengeren túli gyerekkarok akkoriban már gyakori vendégek voltak. Hogy azok-e még most is, nem tudom ...) Találkoznom személyesen Pesten, egy Jeunes- ses-rendezvényen sikerült vele és Lantos Ferenccel: rövid bemutató tanításuk mindekit lebilincselt. Ahogy 8-10 éves tanítványaik zenéltek és rajzoltak, pontosabban: megszólaltak a zongora mellett és a rajzlap fölé hajolva, s nemcsak monológokban fejezték ki magukat, de kommunikáltak is egymással - lenyűgöző volt. Egyiküket manapság is sokat látom-hallom; Király Csaba az ifjú pianista-nemzedék vonzó személyisége, sokoldalú, nyitott, ma- gávalragadó előadóművész, mestere az improvizációnak (zongorán és orgonán), s átiratai a legbonyolultabb szimfonikus műveket keltik életre a klaviatúrán. Egykori kis partnere viszont nem lett hivatásos muzsikus vagy képzőművész, „csupán” harmonikus, fogékony és igényes felnőtt, aki munkájában, környezetében, kapcsolataiban morált, esztétikumot, humánumot keres és teremt. Erre nevelődött, ehhez fejlődött ki az affinitása az Apagyi-Lan- tos iskolában eltöltött gazdag esztendők során. Ahol a játék is tanulás, és a tanulás mindig a játék örömétől fűszeres. Ahol a gyermek felfedezi a világot, s abban magát és társait. Ahol a Természet és a művészet megannyi titka feltárul, törvényei értelmet nyernek. Ahol a komplex művészeti nevelés megvalósításában Szent-Györgyi Albert eszméire hivatkoznak: „A Természet nem épít külön elveket egy fának, egy bokornak, egy virágnak, egy embernek. Minden egy közös, nagy alapelvre épül - úgy, hogy végeredményben mindegy, mit tanulmányozunk, ha elég értelmesek vagyunk ahhoz, hogy az élet alapelveit, szerkezetét megértsük.” Hát nem gyönyörű és felemelő axióma? Létezhet ennél iga- zabb, bölcsebb, teljesebb eligazítás? Szülők, gyermekek, megszállott pedagógusok közös akaratából már eddig sok minden történt Apagyi Mária és Lantos Ferenc sajátos iskolájának érdekében; most éppen az alapítványi forma kidolgozása van soron. Bárki, aki csatlakozik hozzá, legyen az egyszerű állampolgár, bank, vállalkozó vagy önkormányzati testület, a legjobb befektetést választja. A kamat felmérhetetlen: egészségesen gondolkodó-érző, a világ befogadására és a másság elfogadására képes, művelt és széles látókörű nemzedékek sora minősíti majd a pécsi művészeti iskola-műhelyt. Beleértve hivatásos muzsikusokat és képzőművészeket - meg polgári foglalkozású, de a zenét, a képet, szobrot, s a bennünket körülvevő világ jelenségeit értő-élvező embereket. Mert Apagyi és Lantos pedagógiája, ez a szeretetteljes, türelmes és követelményrendszerek helyett képességek fejlesztésére koncentráló nevelői magatartás ilyenné képes formálni a gyermeket. Kerényi Mária Közös alkotómunka a képzőművészeti műhelyben Varga Domokos: Kivert kutya A legszomorúbb kutyaszemek, amiket életemben láttam, Szirakuzában meredtek rám, annyi kínnal telve, hogy még ma is gyötör az emléke. Az ókori görög színházat övező ligetben történt az eset. Néhány napja kezdtem csak csodálni, s mindjárt itt délen, Itália múltjának emlékeit, először jutván el erre a tájra. Mohón szívtam magamba az immár nekem is feltáruló szépségeket, deresedő fejjel, de friss kíváncsisággal és örömmel, hogy például itt, Szirakuzában - Szicília földjén - Arkhimédész és Pál apostol nyomában járhatok. Ez a szabadtéri színház az ő korukban is megvolt már. Mikor leültem a nézőterére, évezredek telepedtek mellém, és mondták a magukét, hangtalanul, némán, de nagyon is jól érthetően. Ültem, hallgattam, átadva magam a ritka élménynek. Az járt az eszemben: egészséges lélek meg sem lehet anélkül, hogy ki ne lépjen néha a jelenből, s ki ne nyújtózzon a végtelen időben. Az ember azért ember, mert nem csak jelene van, mint az oktalan állatoknak. Tud emlékezni, és tudja azt is, hogy meg fog halni: ezért élhet „az örökkévalóság jegyében”, legalábbis földi léte legszebb perceiben. Ezeket a percekete itt, a félköríves görög színház öblében én ilyeneknek éreztem. Fölöttem a szikrázó kék ég, alattam a fehér, faragott kövekből rakott üléssorok, majd a lenti szabad téren, a „színpadon” egy váratlanul megkezdődő, rögtönzött előadás. No nem igazi színészekkel, csak alkalmi szereplőkkel, akik épp a saját életüket alakították. Egy násznép vonult ugyanis errefelé - ki tudja, miféle helyi szokást követve ahol nem hogy kápolna, de még egy árva feszület sincsen, csak ez az ősi pogány színház, s körül az ősi pogány liget. A vőlegény feketében, a menyasszony természetesen tiszta fehérben, fátyolénak oly hosszú uszályával, hogy csak néztem, miként húzza maga után a porban. Miért húzza? - tűnődtem el. Miért nincs uszályhordozója? Vagy ez is valamilyen sezrtartásnak számít? Az biztos, hogy őket nem zavarta. Az ünnepi hangulat nem fulladt bele sem az uszály kavarta, sem a lábak verte porba. A fiatal pár arca lángolt - nyilván a hőségtől is, nemcsak a boldogságtól -, s úgy vonultak végig ott előttem kísérőik seregével, mint akik nem e közön- ségves, való világban járnak már, hanem félig a múltban, félig a jövőben. Innen harmadfél ezer év emlékei néztek rájuk, onnan az ő saját, még megélet- len életük álmai. Lassan vonultak, így jó ideig követhettem még őket a szememmel, míg csak el nem tűntek a fák között kanyargó egyik ösvényen. Akkor én is felálltam. Azt hittem, vége a különös színielőadásnak, amelyben a sors véletlen szeszélye részesített. De még hátra volt az epilógus. Ez pedig - modem, formabontó módon - nem a félköríves színház belső terén játszódott, hanem mögötte, a ligetben. A tűző nap engem is áthevített. Jólesett belépnem a fák árnyékába, lombjaik homályába. Csak akkor hökkentem meg, mikor a közeli bokrok közül egy szempár villant felém. Egy kóbor kutyáé. Első pillanatban szinte csak a szemét láttam, de azt tudtam, hogy egy kutya néz rám. Meg is riadtam egy kicsit: kisgyerek korom óta hordozom az idegeimben - hajdani megharapott- ként - a gazdátlan ebektől való félszet. De most hamar kiderült: ez a szegény pára jobban fél, mint én. Nem is tőlem. A kegyetlenül gonosz és aljas emberiségtől. Kifutott a bokrok közül, de nem elfelé, hanem oldalvást, fejét folyvást felém tekergetve, mint aki menedéket is szívesen keresne annál, aki elől menekül. Keresne, de nem mer, mert tudja már, milyen vadállat az ember. Bal hátsó lábát valahol elütötték: három lábon szaladt. Barnás szőre tenyérnyi foltokban kihullott. Bordái mint egy csontvázé. Ugyanilyen sovány volt a pofája, nyitott szájából csörgött a nyála. Mindig újra felém fordult, s mindig újra odébb inait. Bár ez is olyan ván- szorgó inalás volt már: látszott, hogy alig áll a lábán. Nem vagyok kutyabarát. De ezekben a percekben a szívem szakadt meg. Az előbb még az öröklét ízeit éreztem a számban: most a végső nyomorúságét, ahol szinte már nincs is különbség ember és kutya között. Az az állati rettegés, amely ennek a kivert ebnek a szeméből sütött felém, annyira emberi volt, hogy beleborzongtam. Igen, ez az emberi tekintet volt az, amely akkor úgy megrendített. Az elütött láb, a kikopott szőr, a bordák rácsán feszülő, s itt-ott ki is sebesedett bőr, a csontvázpofából csorgó nyál mind együttvéve sem árasztott annyi nyomorúságot és szomorúságot, mint ezek a vén, csipás szemek. Az előbb még az öröklét ringatott. Most mintha lezuhantam volna a mélybe: ezekébe a kárhozottak kínját idéző kutyaszemekébe. A z a szánandó, kivert eb e találkozás után talán már csak napokig húzta ott Szirakizában, ahol Arkhimédész és Pál apostol nyomában jártam. De én ma is látom, ahogy háromlábú futása közben a fejét tekergeti, s újra meg újra rám néz ott, a ligetben. Akkor még álltam a tekintetét. Most már nem állom. Rágondolok, s fájdalmamban, szégyenemben lehunyom a szemem. Michaelis József: Sturmvolle Zeiten (Nyugtalan idők) Kiss Benedek kortárs költőnk írja egyhelyütt: „szolgál a vers és kiszolgáltat”. Nos, elfogadva a kijelentés igazát, kiszolgáltat a vers még inkább, ha a kisebbségi lét talajából szökkent szárba, s magán hordozza annak minden specifikumát. A múltat (annak minden kiszolgáltatottságával) a mindennapok kenyérkereső gondjait, s a művészi létforma ihletett nyelvi kényszerét. Azt, hogy a vers hatalom a gondolat, a jellem, az emberi érzés és cselekedet jobbá tételében. Ezek az érzések, gondolatok sugárzanak ki Michaelis József, magyar- országi német költő napokban megjelent verseskötetéből is, amit a Magyarországi Német Szerzők és Művészek Szövetsége adott ki egy sorozat első darabjaként. Michaelis megőrizve korábbi kötetének (Varázskalap) nyelvi virtuozitását, új - újabb meglepetésekkel szolgál. A konkrét költészeti elemeken túl, verseinek gondolatiság érdemel figyelmet. Színessé teszi a válogatást a képversek sora, a közösségi és szerelmi líra sajátos szőttese. Michaelis képiességét erősítik azok a Baranyában készült tollrajzok, melyeket Mandulás János álmodott papírra, s amelyek a költő tájhoz és régióhoz fűződő érzelmeit illusztrálják. Michaelis hűséges ember. Anyanyelvéhez éppúgy, mint ahhoz a környezethez (Somberek), amelyből vétetett, s amit permanensen magáénak vall. Azon ritka embertársaihoz tartozik, akikből egyre kevesebb egzisztál már, viharosan felgyorsult jelenünkben. Bayer Béla Visszapillantás Az éveket megemésztette az idő korgó gyomra. Magamra maradok lerágott emlékcsontokkal. A megálmodott tovabattyog, s én bámulom míg csapását elnyeli a horizont 1989 Viharos idők Az évek hordaléka gátakat emelt fülünkben szennyes dogmaáradatok ellen, a töltések azonban átszakadtak, házaink beomlottak, alattomos örvények kényszerítettek bennünket a hallgatás barlangjaiba. A denevérek közben árgusszemekkel lesték visszafojtott lélegzetünket, szürke penész talált táptalajra hajlatainkban, homlokunkon paraziták élősködtek. Az évek folyamán keserűségünk hegyi patakká duzzadt, könnyeink kősójából cseppkövek nőttek, nyelvünkön kiütött a salétrom. Reménykedtünk, a Messiásvárás hangulatába ringattuk magunkat, tettük, amit tehettünk . . . Még fáj a szó . .. 1987 Sztárpletykák „Ha nem lennék színésznő, ugyan mihez kezdhetnék?” — teszi fel a költői kérdést Beatrice Dalle. „Nincs diplomám, dolgozni meg lusta vagyok. Talán prostituáltként keresném a kenyerem.” Franciaország két éve felfedezett szexbombája (Betty Blue) állandóan arról panaszkodik, hogy a férfiak már kislánykora óta zaklatják. „Kurvaként azt hiszem, egész jól keresnék. De azt hiszem, nem tudnám megtenni pénzért). A 27 éves színésznő legújabb filmjét december elején mutatták be Párizsban, de a megkeresett-pénz úgy látszik nem volt elég: nyáron, az egyik forgatási szünetben ékszerlopáson kapták rajta. Beatrice mással is felhívta magára a figyelmet: újabban igen mélyen dekoltált ruhákat hord, melyből kivillan szépségtapasza a bal mellén. Ez már a XVIII. században is divat volt, a színésznőé viszont valódi. Az még nem tudható, hogy Beatrice új filmje sikert arat-e, de annyi már bizonyos, a szépségtapaszt újra divatba hozták Franciaországban. Frank Sinatra hű marad 50 éven át a koncertek után elfogyasztott menühöz. Fellépések után mindig elropogtat egy tipikus német sós peredet, mielőtt hozzálátna a vacsorához. Ez 50 éve ugyanaz: hat szendvicse közül kettő pulykás, kettőn pedig tojás és saláta van. Hogy az elmaradhatatlan levest a szendvicsek előtt vagy után fogyasztja-e, nem tudni, de azt igen, hogy egy-egy tábla csokoládé is elfogy vacsora után.
