Új Dunántúli Napló, 1993. január (4. évfolyam, 1-30. szám)
1993-01-02 / 1. szám
6 aj Dunäntült napló 1993. január 2., szombat Az év emberei - asszonyai Munkanélküliség: lehetséges stratégiák Megőrizni a munkahelyeket, vagy újakat teremteni? Vitathatatlan: érdekes emberek kerültek egy kalapba 1992 legvégén, s nem könnyű felelni rá, mi köti össze az év legkülönbözőbb értékelésein-válasz- tásain az év kiválóságaivá minősített férfiakat-nőket? Mi a közös például Clintonban, Clin- tonnéban, Cousteau kapitányban, II. Margit dán királynőben és - mondjuk - Szeles Mónikában? Vagy másik tíz emberben, akik szintén az év leg-jei közé küzdötték fel magukat. Talán az az érték, amit saját szakmájuk mesteri gyakorlásával nyújtani tudnak politikusként, emancipált asszonyként, bölcs természetvédőként, uralkodói trónon és teniszsztárként. Talán az az egyedülálló mód, ahogyan teszik azt, ami hivatásukká lett. Talán emberi tartásuk sem mellékes, amikor véleményt alkotnak róluk mások. Hogy a példáknál maradjak: Clintont talán újat ígérő bátorsága, feleségét az amerikai nők „felnőttként” kezeléséért vívott harca, Cousteaut tudós követJanuártól hozzák forgalomba az Egyesült Államokban az Elvis Presley 58. születésnapja alkalmából kiadott 29 centes bélyeget. Előrejelzések szerint az ország történetében ez lesz az a bélyeg, amelyből a legtöbb fog elkelni. Az amerikai posta által megbízott szolgáltató vállalatnak hatvan százalékkal kellett növelnie személyi állományát, hogy győzzék az érdeklődők Történelmi lehetőségként emlegették többen is Krakkóban a „visegrádiak” - immár Csehország, Lengyelország, Magyarország és Szlovákia négyese - által most aláírt szabadkereskedelmi megállapodást, a jól hangzó CEFTA-t. Valóban keleti EFTA, sőt kis közös piac válhat az egykori KGST együttműködésben „ nevelkedett” csoport szövetkezéséből? A lehetőség kétségkívül adott, a dokumentum s nem kevésbé a pillanat alkalmat nyújt arra, hogy a négy állam között olyan partneri viszony alakuljon ki, ami meghatározó lehet az egész közép-kelet-európai térség nemzetközi szerepére a közelgő új évezredben. Mit igér az egyezmény? Sokat, ha tartalmát és szellemét egyaránt érvényre juttatják minden fővárosban. A vámmentesség akár 4-5 év alatt kulcs lekezetessége, a dán uralkodót - minősítői megfogalmazásában - „sajátos kisugárzása”, Szelest pedig játéktudását megsokszorozó makacs akaratereje emelte az év emberei-asszonyai közé. Mennyire érzik magukat az év embereinek azok, akik most „vert mezőnyök” tagjai lettek? Hiszen - hogy megint a példáknál maradjak -, nem kis dolog a világ második sportolónőjének (Egerszegi) vagy éppen a 30. franciának (Mitterrand) lenni. Nem ők állnak-e a legközelebb ahhoz, hogy 1993-ban még előbbre lépjenek az év emberei- nek-asszonyainak nemzeti-nemzetközi élmezőnyében? Kivéve azokat, akik sértődötten indulnak neki az új esztendőnek, mert a felhúzott orrt nem díjazza a világ. Ezért az igazán nagy kérdés az, vajon mit értenek meg az idei „leg”-ek példáiból és tartanak követésre méltónak mindazok, akiknek szavuk van em- berek-országok sorsának alakításában? rohamát, akik telefonon is feladhatják rendelésüket. 300 millió darabot nyomnak az El- vis-bélyegből, de máris látható, hogy hamárosan utánnyomásra lesz szükség. Azzal is számolni lehet, hogy feltámad a „bélyeggyűjtő-szenvedély”, hiszen valószínűleg sokan nem fogják borítékra ragasztani a bélyeget, hanem ereklyeként őrzött Pres- ley-albumukba helyezik el. hét nemcsak az egymás közötti gazdasági kapcsolatokból újbóli kiépítéséhez és új szellemű partneri viszony megteremtéséhez, hanem az európai nagy közösséggel való kapcsolatok közös kialakításához is. A hagyományosan egymásra utalt szomszédok mai korhoz illő gazdasági szövetkezése olyan típusú politikai közlekedést is ösztönözhet egymással, s a kontinens többi nemzetével, amiben most inkább csak reménykedhetünk, mint bizhatunk. Lesz hozzá elég erőnk? Tekintsük jószerencsének, hogy ez az okmány éppen ott született meg, ahol annakidején Báthori István, a fejedelem és király sürgette az összefogást saját érdekükben és Európa javára azok között a népek között, amelyek egy része e megállapodással is új történelmi lehetőség megvalósításában reménykedhet. A magyar gazdaság ma válságot él át, és ennek a válságnak a gyökerei az előző rendszer működési mechanizmusában keresendők. Vagyis nem a rendszerváltás a felelős! Az más kérdés, hogy Magyarország első demokratikusan választott kormánya helyes terápiát al- kalmaz-e, tompítja-e a válság pusztító hatását, vagy erősíti? Először is a diagnózis helyes-e? Időnként hallani felelős vezetőktől olyan kijelentéseket, miszerint nincs itt válság, csupán nehézségek, stb. Nos, amikor egy országban nagyobb a termelés visszaesése, mint az 1929- 33-as nagy világválság idején volt, akkor talán mégsem csupán „nehézségekről” van szó. Korszakváltás 1929-33-ban a világot az utolsó nagy klasszikus ciklikus újratermelési válság rázta meg. Az 1970-es évek világválsága már egész más természetű, nevezetesen nem az újratermelés szokásos zavaráról, hanem egy grandiózus méretű világgazdasági korszakváltás nyitányáról, egy általános strukturális válságról volt szó. Ennek lényege, hogy véget ért az olcsó nyersanyagra és energiára alapozott II. világháború utáni fejlődés korszaka, és a fejlett világ átlépett a tudományos-technikai forradalom által vezérelt fejlődés korszakába. A fő termelési tényező a nyersanyag, az energia, a tőke helyett a „szürkeállomány”, a tudás és kreativitás lett. Tudás, kreativitás, információ a modem kor triumvirátusa, és ahol nem ez a három került trónra, ott menthetetlenül megindult a leszakadás, a lecsúszás a perifériára. Magyarország kimaradt A fejlett nyugati régió alkalmazkodott és nem védekezett ebben a helyzetben, leépítették, karcsúsították a nyersanyag- és energiafaló ágazatokat (a gyár- kéményes ipart), valamint az e szférát kiszolgáló kitermelőipart, és a másik oldalon felfuttatták a „brain-igényes” ágazatokat, vagyis a fehérköpenyes ipart. Ahol ez a váltás végbement, ott prosperál a gazdaság, a jólétből adódó emésztési zavaroktól eltekintve. Az ún. „szocialista világ- rendszer”, valamint a harmadik világ nagy része kimaradt ebből a váltásból, ezért itt napjainkig mélyül az általános strukturális válság, amelynek mellesleg jelentős szerepe volt a sztá- lini-neosztálini forma bukásában. Magyarország az 1950-es, 60-as években nagy áldozatok árán kiépített egy XIX. századi ipari struktúrát, legfeljebb kissé modernebb kiadásban. Itt a kohász, a bányász volt a jelkép, amikor másutt már a mérnök, a közgazdász, a tudós, vagyis a fehér gallér és fehér köpeny. Az 1970-es években minden erőnkkel ennek az elavult struktúrának a megmentésén, megőrzésén fáradoztunk. Valójában ez volt az oka eladósodásunknak is, nem pedig az, hogy „többet fogyasztottunk, mint amennyit megtermeltünk”. így azután a rendszerváltás küszöbére, sőt, az ezredforduló küszöbére egy valamelyest modernizált XIX. századi gazdaságszerkezettel érkeztünk, és ez a nehézségek, a válság fő oka. Mi a teendő? Márpedig ha egy strukturális válság a diagnózis, akkor eszerint kell a gyógyítást is végrehajtani a betegen. Nekünk is következetesen le kell építenünk az energia- és nyersanyagfaló ágazatokat, valamint az ezek hátterét képező kitermelőipart, és ezzel párhuzamosan ki kell építenünk e megfelelő csúcs- és húzóágazatokat. Ebből következik, hogy általában nem a régi munkahelyek megőrzése a feladat, hanem inkább új munkahelyek teremtése új szférákban. Ez alapvetően meghatározza a szakszervezetek szerepét is. Az 1970-es, 80-as évek fordulóján Nagy-Britanniában a bányászszakszervezet, élén a mili- táns Scargill főtitkárral, kifejezetten negatív szerepet játszott, amikor szembeszállt a Tha- cher-kormány modernizációs törekvésével, és a munkahelyek megőrzéséért hívta harcba a bányászokat, nem nélkülözve a demagógia fegyverét sem. Utcára lökni, vagy átképezni? A kérdés tehát az, hogy a szakszervezetek megértik-e az idő szavát, azaz szembeszáll- nak-e a struktúraváltási törekvésekkel, vagy pedig igyekeznek elősegíteni ezt a váltást? Sajnos Magyarországon ma éppen egy ilyen nyerskapitalista út bontakozik ki, ahol a dolgozók az utcára, a teljes létbizonytalanságba kerülnek, mindenféle perspektíva nélkül. Másrészt szó sincs arról, hogy a konzervatív ágazatok épülnének le valamiféle átfogó stratégia alapján. Azt látjuk, hogy tönkremennek nagyon is perspektivikus ágazatok, miközben támogatást kap továbbra is a kohászat, bányászat és „vidéke”. Svédországban, Japánban a dolgozók nem az utcára kerültek, hanem az át- és továbbképzés államilag jól szervezett intézményrendszerébe. A vállalatok pedig nem tönkrementek, hanem állami segítséggel átalakultak. De a szerkezetváltás Nyugaton nem azt jelentette, hogy a kohászat „szerkezetet vált” és rúdacél helyett ezentúl lemezeket gyárt, hanem azt, hogy a felrobbantott kohók helyén elektronikai összeszerelő üzemek jöttek létre. Nem keverték össze a piacvezérelte vállalati szintű termékszerkezetváltást (ami egy sosem szűnő folyamat), a kormányzati beavatkozást igénylő, nemzetgazdasági szintű, ágazati arányokat érintő és egyszeri, lökésszerű makrostruktúravál- tással, mely utóbbi kifejezetten a világgazdasági korszakváltáshoz kötődik. Munkahelyváltást! Az embereket néhány havi bérnek megfelelő végkielégítéssel az utcára lökni, az elviselhetetlen lakásrezsi, a ház- és lakásvásárláshoz fölvett nyomasztó kölcsön, az emelkedő élelmiszerárak mellett egyrészt antihumánus, méltatlan egy XX. század végi civilizált országhoz, másrészt közgazdaságilag is káros. A deviancia, a bűnözés, az alkoholizmus, a narkó terjedése olyan társadalmi többletköltséggel jár, ami a munkanélküliség gazdasági racionalitását kérdőjelezi meg. Sokkal többet nyer a társadalom, ha vállalja az át- és továbbképzés terheit. Nagyon fontos lenne az ifjúság „parkoltatása” a felsőoktatás területén, ahogy ezt Nyugaton tették igen bölcsen. Inkább az egyetem padjait koptassa a fiatal, semmint munkanélküliként őgyelegjen, kitéve szélsőséges erők, az alkohol, a drog csábításának. Magyarországon ma a 18-24 év között korosztály 9-11 százaléka tanul felsőoktatási intézményben, amivel Európában az utolsó előtti harmadik helyet foglaljuk el. Valójában ezt a létszámot meg kellene háromszo- rozni-négyszerezni, amihez nem kellenek új épületek, hiszen lehet oktatni délután és este is, valamint más célú létesítményekben. Ehhez persze az oktatói gárdát meg kell fizetni. Gazdag László Elvis-bélyeg Kis közös piac? A Szigetvári Cipőgyárban az átalakulás során többszáz dolgozó átképzésére lesz szükség Fotó: Proksza László Nyomor-gyilkosságok Csöveshalál ma és holnap Mintha olcsóbb lenne napjainkban az élet. Hajléktalanok, csövesek kapnak össze semmi-, ségeken, s máris folyik a vér. Gyakran emberhalál az összecsapások vége. Igaz lenne, hogy megjelent az emberölések új kategóriája, a nyomor-gyilkosság?- Én úgy találom, hogy a nyomor-gyilkosság kifejezés elég pontatlan - mondja Seres Nándor alezredes, az ORFK főelőadója, aki immár 30 éve dolgozik a bűnüldözés legklasszikusabb területén, az életvédelmi alosztályon. - Inkább érzékeltet, mint tartalmilag meghatároz valamit. Tény viszont, hogy az ilyen emberölés valós problémánk. Nehezen meghatározható körben kell például keresni a tettest és néha meghökkentő motivációkkal is számolni kell. Ugyanakkor használhatatlanok az egyéb esetekben jó eligazítást nyújtó adatbázisok, és más a lakosság reagálása is. Hozzá kell tenni különben, hogy ilyen emberölések régebben is voltak. Talán a legjellemzőbbet a hetvenes évek elején jegyeztük fel, amikor Budapesten a Salgótarjáni utón egy Katalin keresztnevű nőt azért ölt meg valaki, mert összetűztek egy olyan föld alatti üreg birtoklásáért, amelyet a közeli gőzvezeték melege fűtött. Az idei első félév 135 emberölési ügyéből, amelyek közül több mint 30 esetben a nyomozás ismeretlen tettes ellen indult, 8 áldozat volt hajléktalan. Mostanában csaknem egyidőben vertek agyon két nincstelent, az egyiket Sátoraljaújhely határában, a másikat a fővárosban, a BVSC Szőnyi úti sporttelepén. A tettes mindkét esetben ugyanabból a körből került ki, mint az áldozat.- Miért kellett meghalniuk ezeknek az embereknek?- Ahogy mondani szokták, józan ésszel ezt nehéz megérteni. Sátoraljaújhelyen azon vesztek össze, hogy kinek a guberálásából szerzett pénzén vegyék a következő üveg bort, Pesten pedig irigység szította az indulatokat. Az áldozat vállalta, hogy naponta kitakarítja a WC-t, ezért szemet hunytak afölött, hogy ott a melegen éjszakára meghúzza magát. Az őt irigylő másik hajléktalan viszont a szomszédos MÉH telepen didergett. Társa kedvezményezett helyzetét igazságtalannak tartotta - legalábbis most ezt mondja - s ezért a maga módján igazságot tett. Ebből is látszik, hogy azok körében, akik a társadalom perifériájára sodródtak, egészen más az értékrend. A tudat beszűkül, a gondolkodás az elemi létfeltételek minimuma és - sajnos legtöbbször - az alkohol körül forog. Akit nem vár meleg szoba, annak számára elképzelhetetlenül felértékelődik egy védett zug. Akinek nincs semmiféle jövedelme, az a kukák tartalmában reménykedik, s néhány boros- vagy sörösüveg a napi alkoholadag megszerzési lehetőségével bíztat. Az ilyen ember sok mindent eltűr, de aki az ő legbelsőbb köreit: lehetőségeit, szokásait zavarja, az vigyázzon, Az ő világában már nincs mérlegelés, a válasz nincs arányban a vélt vagy valós sérelemmel. Ha indulatból is öl, cselekedetét visszamenőleg már legtöbbször közömbösen ítéli meg.- Könnyebb, vagy nehezebb felderíteni az ilyen erőszakos halálesetek körülményeit?- Mindenképpen nehezebb. Az eddigiekből is látszik, hogy a hagyományos motívumokkal itt nem sokra- megyünk. Ezen túl óriási problémánk, hogy az elkövetők általában ugyancsak hajléktalanok, az ilyen emberek pedig nem kötődnek sehová. Nekik mindegy, hogy az ország melyik részén húzzák meg magukat. Nincs munkahelyük; nincs lakásuk, nincs legtöbbször személyi igazolványuk, nem szerepelnek a Népességnyilvántartó Hivatal adatbankjában sem. Hol itt tűnnek fel, hol ott, az állami adminisztráción kívül élnek. Valódi nevük is csak legtöbbször akkor kerül elő, mikor áldozatokká vagy gyanúsítottakká válnak, amikor ügy lesz belőlük. Különben közvetlen alkalmi környezetük is csak gúnynevükön ismeri őket. Például az említett sátoraljaújhelyi gyilkosság tettesét környezete Vagonos Lacinak hívta, mert egy csonkavágányon lecövekelt, kiselejtezett vagonban lakott. Csak a rendőrök tudták, hogy voltaképpen Háda László a neve. Ezt is csak azért, mert volt már vele dolguk. Gondolja el, hogy ha egy ilyen Vagonos Laci elmegy az ország másik végébe, s ott mondjuk Kukás Laci becenevet kapja, hogyan lehet utolérni? Kevesebb segítséget várhatunk a lakosságtól is. Nincs értelme az erkölcsi dörgedelmeknek, de tény: több információt várhatunk a lakosságtól, ha egy szép, fiatal lány vagy egy híres ember válik áldozattá, mint ha egy szegény csövest ér el ily módon a végzete. Utóbbiról az emberek nem jegyeznek meg semmit. Ahogy életében a nagy többség átnéz rajta, hiányát sem veszik észre. Nehezebb tehát a munkánk, de nekünk az ő gyilkosaikat is meg kell fogni. Hogy a jövő mit hoz? A logika azt diktálja, hogy mennél többen kerülnek a társadalom perifériájára, annál valószínűbb, hogy több lesz köztük a tragikus konfliktus is. Némethy Gyula
