Új Dunántúli Napló, 1993. január (4. évfolyam, 1-30. szám)

1993-01-31 / 30. szám

„Mindig szerettem valamit létrehozni!” Apáczai Csere János-díjas főigazgató Kaposvárról zem. Mindezt nem érhettem volna el tanárkollégáim segít­sége nélkül.- Hogyan fér meg a festés egyéb teendői mellett? ■- Fontosnak tartom, hogy egy olyan szakmát is műveljen az ember, amelyben hitelesnek tekintheti magát. 'Számomra ez a festés. És persze szeretem a munkámat - szeretek tanszéket létesíteni - ezek közé tartozik például az idegennylevi tanszé­künk -, több beruházást segítet­tem tető alá, kezdve egy új gim­náziumi szárnytól a 100 fős kol­légiumig, az öreg tanítóképző egyes traktusainak átépítésétől a 250 hallgatót befogadó nagye­lőadóig. De ezt a sok munkát hogyan is képzelhetném csak a magaménak, ahogy magát a dí­jat is csak úgy tudom elfogadni a sajátomnak, ha egyúttal vala­mennyiünk - tanártársaim, az itt dolgozó gazdasági szakembe-. rek - elismerésének tekintem.-Most nyilvánvalóan újabb feladatok előtt áll.- Valóban, ezekben a napok­ban több helyre is utazom, és mire ezek a sorok megjelennek, már túl leszünk az óvó- és taní­tóképzők szombathelyi orszá­gos konferenciáján. A tanács­kozás ezért jelentős, mert a le­endő tanítók alapműveltségi képesítéséről, a pedagógusi munkához szükséges követel­ményszint meghatározásáról lesz szó, összhangban a készülő közoktatási törvénnyel. A ta­nácskozás a művelődési tárca munkáját segíti. Az alapfokú pedagógusképzésért tett erőfe­szítések azért is figyelemre mél­tóak, mert ismerve más orszá­gok hasonló képzési formáit, egyáltalán nem lehet szégyen­keznivalónk. Sőt.. . Bóka R. Leitner Sándor Fotó: Csobod Péter Kolozsvártól a fonyódi partokig, Papp S. Gáborral Hollósy Simon sírját gondozta Papp S. Gábor festményeiről beszél Fotó: Proksza László Farsangoló dédanyáink Gipürcsipke, tafota, szalagcsokrok Bélyegre kerül az idén Mohács Legutóbb Mohács városa magyar bélyegen 1926-ban je­lent meg, a gyászos emlékű év­forduló kapcsán. Mint azVJakab Györgynétől, a Postavezérigaz­gatóság posta- és bélyegosztály vezetőjétől megtudtuk, az idén a baranyai város újból bélyegre kerül. Ugyanis a város 1993-ban ünnepli alapításának 900. évfordulóját. (A tarifavál­tozások miatt amúgy is szükség van új címletű, azaz 17 forintos forgalmi bélyegre.) A Posta tervei szerint 11 al­kalommal bocsátanak ki az idén új bélyeget, köztük a Nagy ne- vettetők sorozatot. Vajon milyen lesz a mohácsi? Mi kerülhet rá, ki tervezi, s mikor találkozha­tunk az első példánnyal? A bélyegek kibocsátásának felelőse, Wladár Ferenc szerint az első félévben elkészülhet a bélyeg. Ugyanis nagy szükség volna rá. Mint-említette, első fokon átadják a kezdeményezés jogát a mohácsiaknak. Azaz mondják meg ott, hogy mit sze­retnének e bélyegen látni. Kuti István, Mohács város polgármestere szerint vagy a városról legkorábban készült metszetet, az 1689-est kéne a bélyegre rátenni, vagy esetleg a fogadalmi templom terét, eset­leg úgy, hogy a városháza is rá­férjen. Június 6-án tartják a vá­ros első nagy ünnepségét a Szentháromság szobor avatásá­val, s a meghívókat már mohá­csi bélyeggel szeretnék pos­tázni. Egyébként akad helybéli tervező is, de ez ügyben még nem született döntés. Kozma F. képző Főiskola főigazgatója. Kollégáim említése nélkül ne­hezen tudnék arról beszélni, hogy az Apáczai Csere Já­nos-álfát - amit a magyar kul­túra napja alkalmából vehettem át - minek is köszönhetem. Eh­hez hozzá tartozik az a bizalom is, hogy a kollégáim többször választottak újra, erősítettek meg vezetői tisztségemben. Szerepet játszhat az elismerés­ben az - legalábbis életem, pe­dagógiai munkám szerves ré­sze,- hogy nagyméretű mun­káim vannak kaposvár több kol­légiumában, s most egy újabb megbízásom van egy eddigiek­nél is nagyobb méretű panno elkészítésére, amit a barcsi Szé­chenyi Gimnázium számára ké­szítek. Köszönhetem talán an­nak is, hogy az óvó- és tanító­képzők Főigazgatói Kollégiu­mának elnöki teendői is vég­Vajon milyen szemmel néz­ték Papp S. Gábornak, a fiatal rajzpedagógusnak és barátainak kegyeletteljes buzgólkodását a Nagybányai Iskola megalapító­jának, Hollósy Simonnak a sírja körül Máramarosszigeten? Ko­rántsem talányos kérdés. A ko­lozsvári születésű, 1971 óta Fo­nyódon élő Papp S. Gábort, aki Szatmárnémetiben a Kölcsey Gimnáziumban érettségizett, a Kolozsvári Tanárképző Főis­kola elvégzése után mégis hív­ták tanulni a bukaresti képző- művészeti akadémiára. Talán azért is - mondja Papp S. - hogy bebizonyítsák, a kolozs­vári Szépművészeti Főiskolán végző édesapja - Szervátiusz Jenő, László Gyula iskolatársa - tulajdonképpen román...- A díszítő és monumentális festő szakon végeztem - mondja a festő - , ahol az elit-kollégium titkári teendőit, a színi és zéneakadémisták turis­taútjainak szervezését is rám­bízták, és ahol nagyon jól meg­tanultam, hogy a különböző ná­ciók - zsidó, magyar, román, szász - milyen békésen élhet­nek együtt, amikor - hacsak egy szűkebb körben is -, de megta­lálják egymással a hangot. Csurkának azért sincs igaza, mert Szatmárnémetiben, abban a magyar-zsidó városban, ahol ugyancsak éveket töltöttem, nem volt nehéz rájönni, hogy a zsidóktól inkább tanulnunk kel­lene, nem szólva arról, hogy amikor büszkék vagyunk a ma­gyar Nobel-díjasainkra, kiderül, hogy. szinte valamennyi zsidó származású, olyan, aki magyar­nak vallja magát. Fonyódra a véletlen hozott. Apósom erdé­lyi, anyósom győri - a felesé­gem pedig orvosként Fonyódon kapott állást. Az én diplomámat pedig még Domanovszkyék ho­nosították.- Festészeteddel már a bala­toni tájhoz kötődsz, kiállításod volt Kaposvártól Budapestig, Finnországtól Ausztriáig egyre több helyen. Neved azonban ka­ritatív vállakózásaid révén is ismertté vált.-Valóban, 1991 őszén alapí­tottuk meg a Lions Klubunkat Fonyódon, Pánczél Tibor irá­nyításával. A helyi lakosság összefogásával Somogy megye egész területén támogatni igyekszünk minden rászorultat, partnerünk ebben Fonyód test­vérvárosa, a német Wolfhagen, munkánkat a polgármesteri hi­vatal, az OTP, a Hunnia KFt, az AB. AEGON és más intézmé­nyek, szervezetek is támogat­ják. Képzőművészeti kiállításo­kat rendezünk, amelyeken az eladott képek utáni bevétel nagyrészét adományként ajánl­juk fel. Két éve nagyszabású' tárlat létrehozásával próbálkoz­tam, amelyen a hazaiak mellett az egész történelmi Magyaror­szágon élő vagy onnan elszár­mazott művészek mutatkozná­nak be. Az Új Magyar Hírekben olvasható felhívásra hatvanan válaszoltak a Felvidékről, jöttek levelek sokfelől, a tengerentúl­ról is. A szegediek először kap­tak az ötleten, de mégsem vág­tak bele. Győrött és Kaposváron is próbálkoztam. Egy kisebb ki­állítás létrejött Győrben még 1991-ben, amellyel mozgássé­rült gyerekeken segítettünk, és hozzájárultunk egy templomi orgona felújításához. Egy na­gyobb tárlatot a fővárosi Virá- nyosi Közösségi Házban hoz­tunk tető alá. Bóka Róbert Erősen befűzött derék, de már a csípő vonalát követő hosszú szoknya, lágyan, sely­mesen omló, finom anyagokból, csipkedíszítéssel. Kalap és kesztyű. Magas, zárt gallér; avagy - farsangi bálokon, na­gyestélyeken épp ellenkező­leg: mély dekoltázs, mellyel, mint önmegkülönböztető csábe­rővel, a férjezett, de még fiatal asszonyok élhettek. Az első bá- lukra készülő lánykák szoli­dabb, zártabb öltözékben - hó­fehérben netán halványrózsa­színben - bájolhatták a férfiné­pet. Az úrinő orcájához ekkor még a sápadt színek illenek, tá­vol a paraszti munka aszaló napsugaraitól, és túl a negyve­nen, a telő éveket egyre söté- tebb, zártabb ruhák jelzik.- Ez tnár egy polgárosodott Pécs úri divatja volt a század- fordulón - mondja Horváth B. Csilla, a Janus Pannonius Múzeum múzeológusa -, az az idő, amikor még a Színház té­ren, Kon Katicánál varrattak ru­hát a középosztálybeliek, és Kon Katica az éppen divatos ka- lapmodelleket egyenesen Pá­rizsból hozta. Hiszen a divatot a világkiállítást is rendező Párizs, itthon a nyüzsgő Bécs diktálta. A század első évtizedeiben el­dobják a midért (fűzőt) déd­anyáink, s a reformdivat hagyja érvényesülni a női formákat, bár a hosszú szoknya leszűkül a század első évtizedében, sőt kurtítani is kezdik. Ez már ame­rikai hatás. Amerikában a szok­nyák a rossz, sárdagasztó utak miatt rövidülnek meg. Ez az a korszak, amikor íz­lésben és tehetősségben is ösz­szegződnek, letisztulnak a múltbéli értékek, a divat talál­kozik a tetszeni vágyó jelen le­leményével. Ez az a korszak, amikor Pécsett a Nemzeti Ka­szinó és a Pécsi Dalárda báljai viszik a prímet, tudom meg Horváth B. Csillától. „Ruha csipkederékkal. Min­tázott organdyból készült, és ujja szalaggal átfűzött csipkéből összállított derékkal nyer kiegé­szítést. A csipkés felsőszövet fehér tafotára helyezkedik. Elől zsínórbetét fölött áttűzött tafo­tabetét látható, melyet apró bár­sony szalagcsokrok fognak ösz- sze. Hasonló szalag szegélyezi az ujjak és derék, valamint a tu­nika szélét is. A kreplisszel be­vont állógallérhoz bársonysar­kok illeszkednek. A bélésszok­nyát az elől kikerekített tunika alatt látható széles pliszéfodor díszíti.” A csábító ruhakölté- mény leírása a Divatújság 1899 júliusi számában olvasható. Tessék próbálkozni az elkészí­tésével ! Tehetős dédanyáink ezzel ko­rántsem elégelték meg a szép­ségnek áldozó procedúrát - a hajukat sem hordhatták akárho­gyan. Kedveltek a dúsan re­megő műhajtornyok, színházba pedig hullámosra sütött, kö­tésbe szorított, „két széles ol­dalfésűvel megtámogatott haj­jal” készülődtek, (nappal pái könnyű puffot fűzni belőle!), í kötéshez egy kis fürtös kont\ való - s köré csavarva a hajat - hosszúkás konty volt a módi Hölgyeim, akinek mindehhe; ideje s pénze van, az a farsang bálokon ezzel az eleganciává most is csak hódító lehet. B. R Rádió mellett. Valamelyik héten azt talál­tam írni, hogy én kedvelem Kupa Mihályt, jószándékú „pesti vagánynak” tartom, még akkor is, ha a „Kupa prés” en­gem is szorít, mint mindenki más adófizető polgárt. A levél­ben - amelyet C. Z. küldött Komlóról - elmarasztalt emiatt, mondván, hogy „... a szilvesz­teri buli, félhomályos bódulata íratta ...” velem gondolatai­mat. Közbevetőleg: több okból nem szilvesztereztem, hanem aludtam, egyik oka - hatvanhat esztendős vagyok, másik, a nyugdíjam silány, a harmadik a másodikból következik. A to­vábbiakban ezt írja: „. . . Ha Ön nyomon követte a „pesti va­gánynak” tartott miniszter ígér­getéseit, a jószándék csak mese . . .!” Majd néhány sorral alább: „No, de sebaj ... lényeg, hogy lesz Expo, lehet, hogy addigra kukázáshoz is a „pesti vagány” engedélye kell, no persze adó+ÁFA.” Levelét köszönöm, végülis tisztességes hangnemben író­dott, amely persze nem mond­ható el minden küldeményről, például egy másik írásról, ame­lyet majd alább idézek. Ahogy mondani szokás: „Gond egy szál sem”, Önnek - valamiről - eltér a véleménye az enyémtől, ennek hangot adott, én meg vá­laszolok rá. Szemrehányás nem illethet engem azért, mert netán kedvelek egy minisztert. Miért ne? Neveket nem sorolok, de képzelje: akár a kormánypárti, akár az ellenzéki parlamenti so­rokban ülnek többen olyan kép­viselők, akiket szintén kedve­lek, elismerem képességeiket, világképüket, még ha enyémtől eltérőek is egyike-másikánál. Akiket nem szívlelek - ajaj, vannak néhányan - azok ponto­san azok, akik a gyűlöletet szít­ják a közéletben és ennek a ma­gatartásnak az ég-egy-világon semmi köze a demokráciához. De különben is: nem kell min­denkit a keblünkre ölelni, „sze­retni”, hiszen az ilyen nyá­las-hájas vonazlom merő ha­zugság lenne. Azt sem állítom, hogy a nekem rokonszenves magyar állampolgár kivétel nélkül derék, jellemes fickó. És fordítva: az általam utált állam­polgár tőlem függetlenül jóra- való - köztiszteletnek örvend­hető - ember lehet. Bizonyára ismeri azt a lélektani teszt-vizs­gálati módszert, amely szerint egy utcai baleset tíz szemtanúját kifaggatják, és csak egyben kö­zös a véleményük: hogy az autó fellökött egy kerékpárost. A to­vábbiakban a történetet min­denki másképpen meséli el. És mindenki esküszik saját iga­zára. De hát mit lehet tenni. így kerek a világ. . Kutatók mondják - a rádió­ban hallottam nemrég -, hogy a levélben írott gondolat mindig őszintébb, mint az élő szó. Le­het. Bár ... egy kicsit kétkedve fogadom ezt a megállapítást, mert a fentebb beígért levél - postai küldemény - olyan go­nosz lélekre vall, hogy szinte el sem hiszem. Természetesen névtelen, illetve az írás alján ez áll, s amiből most idézek, de a helyesírási hibákkal együtt kö­zölve: ,Magyarok ilegális Szer­vezete”. A mindössze kilenc sor - gépelve - ezeket tartalmazza: „ Tűnjetek már el, még nem késő ... Nem fogtok nyerni... Rá­tok pedig liberális bitangokra csakis halál várhat. . . Megfok- tok döggleni bitangok . . . Úgy jártok mint a Sz-erbek... A po­fatokra nem kiváncsi senki... Internacionalista Férgek ... Kommunista bérencek . . . Nem maradhattok az Intézmények el­len de még az országbansem .. . Még egy uszittás a lapodban, meg nézheted magad...” Feltehetően e levél írója soha nem kap annyi hatalmat sem a kezébe, mint egy szelíd falusi kisbíró. Elképzelhető micsoda gonosz világot álmodhat magá­nak az „írás” szerzője, aki kép­telen megütni emberi hangot, aki anyanyelvéből a legotrom­bább jelzőket sorakoztatja fel eltérő véleményének kinyilvá­nítására. Azt mondják, senki sem születik gyilkosnak'és gaz­embernek. Ezért el sem hiszem, hogy a levél írója ily an mélyre süllyed. Csupán az indulat hab­zott fel benne, és csak remény­kedem, hogy végülis megtisz­tul. Két könyv 1956-ról Két 1956-os dokumen­tumkötet jelenik meg a na­pokban a magyar könyvpia­con. Az egyik a „Jel­cin-dosszié”, amelyet az 56-os Intézet és a Századvég Kiadó mutatott be, a másik a „Hiányzó lapok 1956 törté­netéből” című könyv, amely a Móra Könyvkiadó gondo­zásában jelenik meg pénte­ken. A „Jelcin-dosszié” kézira­tát Jelcin elnök adta át Göncz Árpádnak hivatalos magyar: országi látogatása során. A kéziratot az 56-os Intézet és a Századvég Kiadó rendezte sajtó alá. A 8000 példányban megjelenő könyvet névmu­tató és jegyzetek teszik hite­les forrássá. A „Hiányzó lapok 1956 történetéből” című könyv kéziratát Vjacseeszlav Sze- reda és Alekszandr Sztikalin válogatták és látták el jegy­zetekkel. Két levél, két vélemény ... 4 Új VDN 1993. JANUÁR 31., VASÁRN/ Aggályos egyéniségnek a legkevésbé sem nevezhető. Le- itner Sándor festőművész, a Kaposvári Tanítóképző Főis­kola főigazgatója inkább mun­kabírásával, megfontoltságával- tűnt ki már a Pécsi Tanárképző Főiskolán is, ahol magyar-rajz szakos tanárként végzett 1969-ben. Többek közt Soltra Elemér festőművész tanbánya­ként. Az első kiállítások is Pécshez kötik, sőt, 1975-76-ban, két évet oktató­ként is a rajztanszéken tölt, majd azzal bízzák meg, hogy az Iparművészeti Főiskolán indít­son rajztanári képzést. ..- Hiányzott az iparmű­vész-beállítottságú rajztanár - teszi hozzá, amikor életútját fel­idézve a fővárosban végzett munkájához érünk. - Végül ha­zakerültem Kaposvárra, hét éve vagyok a Kaposvári Tanító-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom