Új Dunántúli Napló, 1992. december (3. évfolyam, 331-359. szám)
1992-12-05 / 335. szám
1992. december 5„ szombat üj Dunántúlt napló 11 A szép környezet is segíti a gyógyulást Fotó: Läufer László Kórtermünk ablakán betűz a késő őszi fényözön Gyógyulni akarunk A hosszú hajú, idén érettségizett fiú hanyatt fekszik az ágyon. Csigolyatörés. Jobb lába térdtől lefelé gipszben, lepedője alatt gumilepedő, csupasz feneke alatt ágyat beterítő, több rétegű papírvatta. Az imént nyomta meg a feje fölötti vészcsengőt. Néhány perc múltán a hozzá hasonló korú ápolónő berobog a szobába, pálcikával kioltja a vészlámpa fényét, s ránk néz:- Ki hívott?-Én - mondja a mellettem lévő ágyon fekvő M. - Úgy érzem, van kakám. Hangjában már nincs semmi szégyenkezés. A csigolyatörést és az azt követő ausztriai műtétet követően már megszokta, hogy olyan fiatal és többnyire csinos hölgyek - jelesül ápolónők teszik tisztába, akikkel néhány hónapja akár még diszkóba is szívesen eljárt volna. Az ápolónő megemeli a paplant, a véznára fogyott combokat óvatosan széthúzza és kedves mosollyal nyugtázza: „Tényleg, rögtön tisztába teszlek.” S gondos-óvatosan nekilát, akárcsak a saját újszülöttét tenné tisztába. M.-et egy hete hozták a pécsi idegklinikáról, miután a jobb külső bokáján elszakadt inakat a sebészeten műtéttel helyrehozták. Ezért a lábán a gipsz. Anyja és apja előbb érkeztek kocsival, mint ahogy a mentők megérkeztek vele. Az édesanya szemeit könnyek áztatják, s tőlem, a már alig sántító, rehabilitáción itt lévő betegtől kérdezi aggódva, jó helyen lesz-e fia.-Ne aggódjon, itt mindent megtesznek, hogy fia mielőbb rendbe jöjjön - nyugtatom itteni tapasztalataim alapján. Magam is meggyőződhettem már, hogy M. főorvos úr érti a szakmáját, a csupaszív T. adjunktusnő.nek is alig valamivel idősebb a fia, az ápolónőket sem a kereset, hanem a hivatástudat tartja itt. M. több mint egy hónapja Ausztriában, építkezésen szenvedett balesetet. Pénzkereső vendégmunkásként dolgozott már hatodik hete, amikor leszakadt a födém, s egy elszabadult gerenda eltörte a csigolyáját és a bokáját is megroncsolta. Lényegében szerencsésen megúszta, tudtam meg később az adjunktusnőtől, nem szakadt el, csak megsérült az idegpálya. Néhány hónap és teljesen rendbejön. Míg M.-et az ápolónő tisztába teszi, s üríti a hasfalából kivezető katéter végén lévő vizelet-fogó tasakot, az ablak felőli ágyon lévő, ugyancsak gerinctörés-műtét után több hete idehozott I. készülődik. Várja T.-t, a kedves mosolyával a torna gyötrelmeit feledtető gyógytornászt. T. amint megérkezik leszedi a paplant, párnát, hogy I. szabadon végezhesse ágyán a különféle gerinc - és más izmokat erősítő gyakorlatokat. Megkezdődik a „kínzás”. A huszonegy éves I. már mosolyogni is tud, miközben végrehajtja T. kedvesen évődő, tege- ződve adott, ám ellentmondást nem tűrő utasításait. Amikor idekerültem a harkányi gyógyfürdőkórház rehabilitációs osztályának egyes kórtermébe, I. már javában itt lakott, s örült, ha tolókocsiban ülve, később már járóketrec segítségével képes volt a helyváltoztatásra. Kéthetes pécsi urológiai kezelését követően már nem hiszek a szememnek. I. már két mankóval tud járni a folyosón, igaz, eleinte még bizonytalanul, merev térddel, aztán úgy belejön, hogy már bottal, sőt már bot nélkül is elindul T. óvó-féltő társaságában. Vajon, mikorra feledheti azt a nyári éjszakát, amikor elaludt a teherautó volánja mellett, s a vele utazó feleségét már csak holtan emelhették ki a tűzoltók mellőle, a roncs alól? Fia még nincs egyéves... * Könnyű nekem, legalábbis hozzájuk képest. Nekem csak a jobb belbokám, és nem a gerincem törött tavaly. F. főorvos úr sikeres operációval, két csavarral rögzítette törött csontjaimat. A röntgenfelvételek szerint tökéletes anatómiai helyzetben jól forrtak össze, nyugtatott meg K. ortopéd professzor idén szeptember elején, addig - több mint egy éven át - mégis a kínok kínját álltam ki. Az újabb műtéttel F. főorvos eltávolította bokámból az utolsó - második - csavart, s megnyugtatott: „A harkányi rehabilitációs utókezelés és a pihenés, ne félj, majd helyrehoz”. Ébben is hittem neki, s nem kellett csalódnom. Valóban, napról-napra, sőt percről-percre csökkennek a fájdalmaim, s az adjunktusnő is mosolyogva nyugtázza, hogy egyre „szebb” a járásom. Hinni akarok. S az eredmények alapján hiszek is az engem gyógyítókban: a kemény-ujjú masszírozónőnek, a száraz- es a vízi tornát vezénylőknek, az iszappakolónak, az ultrarövidhullámmal és a kétre- keszes galvánnal kezelőknek, a kénes- és paraffinpakolást elrendelő orvosoknak és az azt felrakó ápolónőknek, mindenkinek. Ahogy a sorstársaim is türelmesek, hisznek a gyógyulásukban. Kegyetlen sorscsapásokat élt eddig túl legtöbbjük. A kijelölt dohányzóhelyen egymást követik a viccek. Ez; a gyógyulni akarók, legalábbis a bajukat feledni kívánók legjobb önvédelmi eszköze. Velünk nevet, legalábbis mosolyog a tolókocsival - és próbaképp néha már műlábbal is - közlekedő J., aki két hónapon belül vesztette el térd alatt a bal lábát, autóbaleset következtében feleségét és egyetlen gyermekét, s jött a baloldalát bénító agyvérzés. Vagy a vétlenül autóbalesetet szenvedő, járóketreccel és mankóval már járni tudó, kínjai ellenére is derűs házaspár. Aztán A., a korábbi hangszálműtét miatt nehezen érthető, rekedt hangú, amputált lábú, és a másik A., a hajdanán mozgalmas életet élő, évek óta a baloldalára béna, bottal járni tudó férfitársam, avagy L. a gerincproblémás menedzser, aki itt se képes csökkenteni a vállalkozói mókuskerék fordulatszámát, továbbá Á., a gerinces és I., a térdével immár vagy ötödször műtött családanya, K. a boka- műtött és a többiek. Amint tehetjük szívjuk a büdös füstru- dakat, segítünk egymáson, hallgatunk vagy sztorikkal szórakoztatjuk egymást. Munkánkról, családról és bérekről beszélgetünk, egyetértve abban, hogy az egészségügyiek egyáltalán nincsenek megfizetve. Gyógyulni akarunk. Legalábbis elviselhetőbbé tenni helyzetünket, amibe immár bele kell törődnünk. A gyakori esőzéseket kísérő nappali félhomályt végre felváltja a kórtermünk hatalmas ablakán betűző késő őszi fényözön. Szinte melegít. I. visszaért sétájáról, T. kedvesen nógatja M.-et, hogy készüljön a tornára. Óvatosan elforgatja és felteszi a fiatalember gerincét rögzítő fűzőt, ágya mellé helyezi a járóketrecet, felsegíti őt az ágyból. M. nagynehezen felegyenesedik, kezével támasztva fel magát az alumínium korláton, s megkezdi a helyben járást. Arcán látni: erőlködik. S szenvedését legyűrve mégis mosolyog. Megy ez! Neki már ez is megy. A focizástól megerősödött, most pipaszárrá vékonyodott combjai egymást váltva emelkednek. Egy-kettő, egy-kettő ... A jobb lábán lévő járógipsz műanyag talprésze ütemre dong a műanyag padlón. Mintha csak le akarná kopogni ... Ha ezt most látná az édesanyja! Murányi László Magyarul magyarán A „témánál” vagyunk A téma szó idegen eredete ellenére régi ismerősünk. Hosszú időn keresztül azt a szerepet játszotta, amelyet nyelvünk működési törvényei kiosztottak neki, vagyis szakszóként használtuk. A művészetek, az irodalom szaknyelvében a téma valamely képzőművészeti vagy irodalmi alkotásnak a tárgya, tartalma vagy alapgondolata, alapeszméje. Az iskola szaknyelvében kifejtendő tételt, írásbeli feladatot jelent. A zenében pedig bővebb kifejtésre alkalmas, önmagában is teljes zenei gondolat az értelme. Azaz csak volt. Kilépett ugyanis a szakszókincs tartományából, és általánosabb érvényű, köznyelvi szerepet vállalt. Egyre többen és egyre gyakrabban a téma szót a beszéd tárgya, a beszédmű tárgya jelentésben használják. Ez mindenekelőtt a szaknyelvben okozott zavart. A művészetek és az irodalomtudomány szó- használatában ugyanis mást jelent a tárgy és mást a téma. A tárgy az ábrázolt vagy ábrázolni kívánt valóság egy része, egy darabja úgy, ahogy van; a téma viszont tartalmazza a választót, azt, akinek a választása az adott tárgyra esett, minden tudatos vagy ösztönös indítékával, személyiségével, egyéniségével együtt. A téma szó szerepcseréjével, használati körének kiterjedésével éppen ez a sajátos jelentéstartalom sikkadt el, homályosodott el. De térjünk vissza a témához! Egy idő óta már nem is mint idegen szóval van bajunk, hanem mint divatszóval. Ha ugyanis ilyeneket mondunk vagy olvasunk: „Maradjunk a témánáV. - „Eltértünk a témától” - Jó témát választott” - „A témát részletesen kifejtette”- a szemünk se rebben, arcizmunk se rándul annak bizonyságaként, hogy teljesen helyénvalónak, nyelvünkbe illőnek tartjuk a használatát. A téma azonban nem érte be ezzel a győzelemmel. Újabban már efféle mondatokban is föltűnik: „A testnevelés témájában vagyunk” - Aki mondta, csupán azt a tényt fogalmazta meg, hogy a jelenlévők a testnevelésről tanácskoznak. Egy munkaértekezlet megnyitásakor a tárgyalás vezetője így szólt: „Mindenki tudja, hogy milyen témában jöttünk össze”- Nehéz megjósolni a téma di- adalútjának a végét. Legföljebb csak sejteni lehet abból, hogy egy nagy gyár vezérigazgatója ezt mondja a tévériporternek: „Jövőre legyártjuk a témát” - Akik nem tudják, miről volt szó, azoknak eláruljuk, hogy a' téma nem volt más, mint egy magasnyomással működő festékszórógép. Rónai Béla Német hír-tv Az amerikai CNN televíziós állomás mintájára megkezdte adását az első német hírcsatorna: az N-TV (Nachrich- ten-TV), amely a nap huszonnégy órájában csak híreket sugároz, s az összes „bekábelezett” német háztartásban fogható. A német közszolgálati televíziós állomások - ARD, ZDF - is bejelentették: fontolgatják, hogy külön hírcsatornát hoznak létre. SS-17-esek békés célokra Az orosz kormány hozzájárult ahhoz, hogy az SS-17 kódjelű egykori szovjet interkontinentális ballisztikus rakétákat békés célokra alakítsák át, és a későbbiekben kereskedelmi jellegű feladatokra, például műholdak világűrbe juttatására használják - jelentette az orosz tévé. Csalt Japán leggazdagabb embere Japán leggazdagabb embere követte el a szigetország eddigi legnagyobb összegű adócsalását - tette közzé Tokióban az adóhivatal. A szerencsejáték üzletben érdekelt vállalkozó mintegy 400 millió dolláros bevételt titkolt el, és emiatt most több mint 200 millió dolláros büntetést kell fizetnie. Nakadzsima Kenkicsi, aki néhány éve a Fortune listáján a leggazdagabb japánként szerepek elismerte, hogy adócsalást követett el. Keresztrejtvény Beküldendő a helyes megfejtés december 14-én (hétfő) déli 12 óráig beérkezőleg, LEVELEZŐLAPON 7601 Pf: 134, Új Dunántúli Napló Szerkesztősége, Pécs, Rákóczi u. 34. VIII. em. A november 21-i lapban közölt rejtvény megfejtése: Nyugodtan meséld el ígérem, hogy nem mondom el senkinek. Utalványt nyertek: Rip- számné Báling Mária, Nagypall, Szabadság u. 22., Szabó József, Pécs, Pintér u. 2., Tóth Gyu- láné, Görcsöny, Ifjúság u. 12., Varró Miklós, Pécs, Kisdeindol u. 44., Veres Gyuláné, Pécs, Eszék u. 9. Az utalványokat postán küldjük el.
