Új Dunántúli Napló, 1992. december (3. évfolyam, 331-359. szám)
1992-12-05 / 335. szám
8 új Dunántúlt napló 1992. december 5., szombat Szép magyar vers Hidas Antal Míg szeretlek - élek I Amíg engem szeretsz, meg nem halok, élek. Sarkcsillagként vezetsz, ■ haláltól nem félek. Távolság és idő széjjel nem tördelhet. Szerelmem egyre nő, j oldja e fortéimét. Vonszolhat a vihar, görgeteg forgathat: vakmerő óhajjal állom e borzalmat. Szeretlek oly nagyon, mint ahogy soha még. Nő a fű. Hallgatom zizegő énekét: tavasz lesz, tavasz van ... . " Felvonul az élet, tüzel a tavaszban .. . Míg szeretlek - élek! Pécsi színházi esték Egy doboz Bokor Mindig izgalmas, ha hazai színpadon külföldi vendég rendez. Nemrég a Pécsi Kisszín- házban az Egyesült Államokból érkezett Christian Heppinstall, a Pécsi Nemzeti Színházban pedig az ugyancsak amerikai Louis Fantasia állított színpadra egy-egy darabot. A Heppinstall rendezésében november 26-án bemutatott Vérrokonok Örkény István műve. Egy minden nyelven érthető groteszk mindig jó alap sikeres produkció létrehozásához, ezúttal pedig az is izgalmas, hogy Örkénnyel olyan valaki foglalkozott, aki mentes a hazai beidegződésektől, nem kötik hagyományok, más súlypontokra figyel, új felhangokkal színesíti a megszokott hangzást. A Kisszínház színpada ezúttal valódi színházi doboz, a padló lejt, mint egy kifutó, a díszlet egyszerű, csak a színek meghökkentők: éretlen citromsárga, ütődött narancs, vérfagyasztó pink. A jelmez majd mindenkin fekete, férfiakon türkiz a zokni, nőkön lila a harisnya. A természet megszokott színei tökéletesen hiányoznak, nincs egy tisztességes zöld, egy kellemes piros, egy nyugalmas barna, egy égszínű kék. Úgyhogy ezeket pótolni is kell, amint a szövegből kiderül. Az egyik család a zöldbe vágyik, telekre, másvalaki üldögélni szeretne a vízparton, s végül hát minden a vöröslő vér körül forog, hiszen abból kell Bokor Pálnak néhány icce a túléléshez. Itt mindenki Bokor. Elgondolkodhatunk rajta, kik ők. És hogy mi is a vasút, ahova mind kötődnek. Mi ez? Lehetne egy eszme, egy ország, de éppúgy egy etnikum is, lehetne egy életforma, sőt, akár mindez együtt. Bokor Pál, Miklós, Péter, Mimi, Veronka, Judit és özvegy Bokomé épp azon dolgoznak, hogy a helyüket ők is megállapítsák ebben a közegben, mely nem tűri a másságot, nem tolerálja az eltérő nézeteket. A szereplők közül nehezen lehetne valakit külön is kiemelni, mind karaktert formál. Legemlékezetesebb mégis Juhász László Bokor Pál-figurája, és Nagy Éva özvegy Bokoméjé volt, de Koszta Gabriellának, Mikuli Jánosnak, Tóth Andrásnak, Szíjártó Ildikónak és Győrffy Laurának is volt több remek jelenete, megjegyeznivaló pillanata. Kovács József Vannak érzések A „900 éves a város” című ciklusból Havak tél van s nagy havak vonulnak rajtam át jeges utca huzat s karácsonyi folyómról tábla-jegek édes szádról dermedt lehellet s nem emlékszem a szádra az édes buja ízekre hó fagy huzat s jégtábla évek torlódnak szivemre Mezők fehér öltönyben a város s fehér a Párizs Kávéház is miként fehér a tükrök mélye csöndje Nővéremen a fehér lepel s benne bennük agyonhajszolt évek összetorlódott idő s az arcok fehérsége csöndje alaszkai és szibériai fehérek hófehér mezők Igazi hazug, hamis világban Vincze Gábor Péter, Oláh Zsuzsa, Besenczi Árpád, Varga Péter és Pásztor Edina jelenete Fotó: Simara László Goldoni darabjait szereti a közönség, szereti a színész. A rendezőnek azonban olykor nem könnyű a kétszáz évvel ezelőtti történetek színre vitele ma, még akkor sem, ha Goldoni a commedia dell’arte kereteit új tartalommal töltötte meg annak idején, azért, hogy a szereplők bonyolultabb jellem- és lélek- rajzával új érvényességet adjon a hagyományos figuráknak. Louis Fantasia azt a feladatot vállalta, hogy a huszadik század végén csapatával bemutassa A hazug című komédiát. A Pécsi Nemzeti Színház kamaraszínházában a november 28-ai produkció alapos munkáról tanúskodik. A hagyományok és az újítások egyvelege sajátos előadást teremtett. Végig nem szabadulhattunk attól az érzéstől, hogy a bemutatott világ művi, hamis, mint a játék színhelye maga, Velence, mára giccsvá- ros. Ez láthatóan szándékos eltávolítás, része a koncepciónak, s a rendező ügyel is rá, hogy a néző ne igen élje bele magát a szerelmi félreértések köré szerveződő bonyodalmakba. A szereplők is kikacsintanak maszkjuk mögül, majd visszazökkennek a világukba, mely meglehetősen teátrális és élettelen. Az események sora kissé vontatott, s bár a szereplők tartják a ritmust, az előadás koronként lelassul, amin csak a szöveg erőteljesebb rövidítésével lehetett volna segíteni. Érdekes megoldás a hatvanas évek világába helyezni a történéseket, bár ez is csak jelzész- szerű maradt mindvégig. Az idő nem volt egyértelműen meghatározható, hiszen még a Szabó Lőrinc- féle fordítás is archaikus nyelvezetűnek tűnik olykor, míg egyes be (és kijszólások a mát idézik. A jellemek az előadást létrehozók közös, és szemmel látható erőfeszítése ellenére is inkább csak vázlatok maradtak, bár ki-ki megpróbálta kiszínezni a körvonalakat. E munkában elöl járt Vincze Gábor Péter, aki Leliót, a hazugot formázta meg. Az ő alakja a legéletszerűbb, és a legismerő- sebb is. Kifejező volt a magát gigolóból vőlegénnyé fölküzdő Bánky Gábor (Ottavio) játéka, de figyelmet érdemelt Pilinczes József Brighellája és Besenczi Árpád Arlecchinója is. A két famulus jelenései a hatvanas éveket sugalló világban nincsenek igazán megmagyarázva, bár Pilinczes ezt a hasadékot ügyesen hidalja át, és Besenczi Árpád is megpróbál furfangos szolgából dörzsölt vagánnyá válni. Balanzoni doktor (Paál László) és Pantalone (Barkó György) legemlékezetesebb kettősüket a városba való megérkezésük alkalmával adják elő, amikor is gondolástul kiemelkednek a süllyesztőből. Az előadásnak ez a pontja üdítően hatott, az irónia helyénvaló volt. Elkelt volna többször is. A három lány olyan, mint a lányok általában. E tekintetben a világ nem sokat változik. A nők szépek akarnak lenni, imádják, ha imádják őket, és férjet szeretnének maguknak. Rosa- ura (Oláh Zsuzsa) dinamikus és szenvedélyes, Beatrice - (Zá- vodszky Noémi) kevésbé látványos gesztusokkal ugyan, de nem marad el mögötte. Colom- bina (Pásztor Edina) ezúttal visszafogottabb és korántsem cserfes, viszont újszerű a józanság, mellyel környezetét értékeli. Florindo, a mulya szerelmes szerepében Bellus Attilát láttuk. Felléptek a színház stúdiósai is, Újláb Tamás, Varga Péter, Kiss Csaba és Berta Klaudia. A képeslapokat idéző díszlet Vata Émil munkája volt, a hollywoodi filmekbe is beillő jelmezeket a vendég Marianne Custer tervezte. H. I. Gy. Sárosi István: Magyar Kupa, Anno... Soha annyi embert nem látott még Alsó-Nyikla vasútállomása, mint azon a napon. A fővárosi csapat érkezése nemcsak a kisváros, hanem a környék valamennyi községének, falujának lakosát is odacsalta. A nyüzsgés, a túlfűtött levegő a búcsúk hangulatát idézte, az előző vasárnapi nagymisén még Ba- bolczy plébános úr is kiprédikálta a nagy eseményt, ameny- nyiben az isteni Gondviselés ujját sejteti a csoda mögött, hogy a kupasorsolás szerencséje a bajnokcsapattal hozta össze az alsó-nyiklaiakat. Apám fekete ünneplősében ott feszített a peron legszélén, vasmarkával bilincsként szorítva csuklómat, azidőtájt tomboló szilaj-csikó természetemet ismerve azt hiszem, ez teljesen érthető volt. Pedig én nem is annyira az érkezési oldal felé kacsintgattam, sokkal .inkább a rezeseket akartam látni, Alsó-Nyikla, Nyiklánfa, Felső-Mád vegyes zenekarát, mely a búcsúkat és az augusztusi szentistvánt kivéve soha máskor így nem állt össze. Suj- tásos ruhájuk, napfényben szikrázó kürtjeik, trombitáik izgattak, meg hát a tamburmajor a hatalmas, bojtos, cikomyás vezérbotjával, melynek egy mozdulata elég volt, hogy ezt a csodálatos zenegépezetet cintányérjával, nagydobjaival megszólaltassa, s egy ugyanolyan kis mozdulattal el is hallgattassa. Évekig nem tudtam, anyámék intelmeit betartva miért kellett oly messzire elkerülnöm Símén Kálmán bácsit, ezt a magas, babaarcú, még a legkeményebb indulóknak is parancsolni tudó fiatalembert, mondván, a fiukhoz való vonzódása nem teljesen normális, ez nekem akkor semmit sem mondott, szemem előtt pedig egyetlen egy vágy lebegett, ha megnövök, tamburmajor leszek. Na szóval, nyújtogattam a nyakam, ahogy csak tudtam, apám meg mint egy rakoncátlan kutyakölyköt újra és újra visz- szarántott maga mellé, s már majdnem felsikoltottam a karomban érzett fájdalomtól, amikor felmorajlott fejem fölött a tömeg, a rosszhírű Simán Kálmán bácsi hatalmas lendületű intésére pedig újabb marsba kezdett a banda: a távolból közeledve fekete füstfelhő kormozta sötétre az eget.- Emelem poharam a kedves vendégekre - fejezte be sírástól botladozó köszöntő szózatát Szepi bácsi, amúgy Szepesy Gusztáv polgármester, kívánom szívből, ha már a * mérkőzést úgyis hamar elfelejtik, városunk és polgáraink vendégszeretetét soha se felejtsék el! - Szepi bácsival az élen hat díszködmönös polgáris lány kenyérrel és sóval köszöntötte a pesti hírességeket, majd ünnepélyes poháremelés után mindenki fenékig burította az apró, füstszínű üvegcsét, városunk sok éve érlelt párlatával.- Tudja meg, mikor kezdünk!- kérte súgva, tenyerének takarása alól Külvári, a pestiek valamikori játékosa, most edzője. Hogy??? Értetlenkedett a kérdés címzettje, egy fölöttébb pocakos, sportzakós kopasz férfi, aki nyilván a fergeteges tapsvihartól nem hallott semmit. Külvári egészen közel hajolt a kopasz füléhez, és másodszorra már ordítva tette fel a kérdést, amit a hirtelen beállott csendben végül már mindenki hallhatott, kivéVe a kiskopaszt, akinek most a fülébe spriccelt tetemes mennyiségű nyál rontotta el a hallását, ennek ellenére szapora bólogatásba kezdett és fontoskodva elrohant, illetve csak rohant volna, mert játékosokkal, vezetőkkel együtt őt is magával sodorta az ünnepi menet, amely Símén Kálmán bácsi (akiről mindent elmondtam, amit tudtam) és zenekarának vezetésével lassan közeledett a város központja felé. A főtéren a mieink mezre, gatyára vetkőzött játékosai a helybéli lankák immáron külhonban is ismert könnyű vörösborával fogadták a pestieket, majd ezután, ma immár másodszor is, elénekeltük a nemzeti Himnuszt. A zenekar újabb két marssa után apám a helybéli iskola tanárai és diákjai nevében köszöntötte a nagyhírű ellenfél játékosait, csuklómat még a korábbiaknál is erősebben szorítva baljának gesztikulációs ütemére jobbjával akkorákat rántott rajtam, hogy homlokomat legalább ötször belevertem a pulpitus fakorlátjába. Megpróbáltam visszaráncigálni, de a harmadik negyedóra után már tudtam, hogy minden hiába, a legborzasztóbb az volt, hogy beszédének még a felénél sem tartott.- Na, mit tudott meg? - hallottam ismét Külvári recsegését, mire az épp akkor érkezett köpcös sportruhás herákolva lihegte:- Délután, délután valamikor ...-Nem akarom, semmiképp Mikuli János, Tóth András és Juhász László Fotói Tóth László
