Új Dunántúli Napló, 1992. december (3. évfolyam, 331-359. szám)
1992-12-31 / 359. szám
8 oj Dunántúli napló 1992. december 31., csütörtök Meliorisz Béla Indulhatunk gyorsan merül a bogáncsos este a madárijesztők vékony teste s piciny gödrökben a víz megremeg nyilván ősz van szabad töprengeni esélytelenül múltunk menteni vagy ámulhatunk mint idegenek szétszórt szavak lebontott díszletek indulhatunk neki a semminek de a remény hálóját - ha teheti emeli majd az idő s a titok furcsa logikája rajtunk kifog sehogyan sem tudunk felejteni Kovács József Zuhanások az arcod fiam lányom egy ufó égi lábnyom még öregember-akácok s kiadatlan évek arany lapocskákkal a bőröd szentséges zuhanások labirintus a fasor az arcot csak álom emberi vonulásom Gyermán Júlia Mint seb Kéken hullik az ősz a fákról. Elém sodort téged, s végighempergett szívemen a hajlékony szél. Beleragadt arcod szemeimbe, s mint kötését oldani nem tudó seb - lapul Adorján Gyula Gerince roppan Dózsa-fejünkre koronát kovácsol a hajnal, megtépdesett jegenyékről ezüstös haj hull, puhán tollasodnak a dombok, trónszékek nőnek a réten. Égő lábuk belesüpped a földbe, ahogy feljön a Nap, szárnyát teríti kinyílt sebekre, kövér árnyak ülnek körbe: keselyűk a szírt tetején. Micsoda királyság! Porlad a reggel, bedagad az ég szeme is, a homály lomha teste lerogy ránk nehezéknek. Fogaknak harapása arcainkon, feljajdul, gerince roppan a tájnak, s a lázadókat elnyeli a föld. Kész Janka Nincs menekvés Nem menekülhetek, de miért is tenném? A vad sem élhet örökkön. Ha érzi már a hajsza végsóhaját, mentéjét leoldja, s biccentve hátraköszön. Gúzsba kötött kultúra? Ha bárki azt kérdezné; feleslegesek-e a mai Magyarországon a népművelők, némi megbotránkozás, megbotránkozta- tás után az a közmegegyezés születne, hogy semmiképpen sem! S mit mutat a valóság? Szükség van rájuk, de nehogy igazán dolgozzanak! Ez a tétel persze semmiféle magasabb határozatban, törvényben nem fogalmazódott meg, csupán a felerősödött antikulturális körülmények szentesítik. Könnyű és olcsó fogás lenne abból kiindulni, hogy üres bukszával nem telik nótaszóra. S mivel a kultúra is áruként viselkedik, fizessük meg az árát! Ezzel már a közvélemény és a népművelők is torkig vannak. Évszázadok során a népművelésnek klasszikus formái alakultak ki, elég csak a népfőiskolákra utalnunk, ám napjainkra ezek korszerűtlenekké váltak, elsorvadtak vagy használhatatlanokká üresedtek. Említsük meg például az ezüstkalászos gazdatanfolyamokat, bár jól betöltötték hivatásukat, nem követhették végig a társadalmi mozgásokat, tartalmuk és létük egyre szűkebb szakmai, speciális igényeknek felelt csak meg. Ez a szétaprózottság, az ezerféle igényeknek való szolgáltatás napjainkban is eleven gondja a közművelődésnek. Az emberek többsége erején felül is munkát vállal, hogy megélhessen, s a közművelődés lehetőségeit csak akkor veszi igénybe, ha hasznát látja. Méghozzá rövid időn belül. A kulturálódás, a művelődés időt és pénzt kívánó tevékenység. Sajnos, egyértelműen azok az önművelődési, s egyben közösségteremtő formái sorvadnak látványosan, amelyekre ma már a fenntartó intézmények anyagi keretéből nem futja; kórusok, amatőr színjátszócsoportok szűnnek meg egyik napról a másikra. Néhány évtizede még az állam magára vállalta a teljes mecenatúrát, az intézményhálózatot is úgy alakította, hogy csodapaloták épültek a művelődés hajlékaiként, s meglehetős szélsőségek szabdalták fel a közművelődés térképét. Ma pénzhozó rendezvények uralják a mezőnyt; lakodalmak, nótaestek, Videotanfolyamok, diszkók minden mennyiségben. Változott a gazdálkodás megítélése, szerepe és környezete, hát a kultúrában sem lehet ez másképpen. Kinek kellenek ma már irodalmi estek? Rossz és csapnivaló színházi tájelőadások? Erre toborozzanak hallgatóságot? Dehogy lesz ezeken telt ház, a bevétel a világítás és a fűtés költségeit sem fedezi! Különben is a tévé, a rádió ontja a hasonló és aránylag jó színvonalú rendezvényeket, a tehetősebbek videón, saját karosszékükből élvezhetik. Valahogy úgy tűnik, az egész intézmény- hálózat a levegőben lóg, lassú vegetálásra ítélve, mert se felszámolni nem tudjuk, de intenzíven, hasznosan működtetni sem. Nehéz pontos képet alkotni arról, hogy a mai közművelődési hálózat, intézményrendszer mennyiben tudja a jövőt szolgáló funkcióját betölteni. Bűn lenne azonban, ha elfeledkeznénk arról, hogy a kultúra, a művelődés nemcsak pénz- és időigényes szórakozás, hanem jó értelemben vett nemzetvédelem is. Hiába a kibontakozási program, a termelési célkitűzések holnapra és holnaputánra; hogyan válthatók ezek valóra képzett, kulturált emberek nélkül? Éppen az utóbbi évek tőkebefektetésének iránya árulja el (Tajvan, Dél-Korea, Hongkong), hogy nem elsőrendű szempont az olcsó munkaerő, hanem inkább az dönt, képzett-e, művelt-e a munkásosztály, tud-e megfelelően bánni a szupertechnikával? Kár lenne egy elhibázott, értelmiségellenes demagógia alapján az egész közművelődési hálózatot, szakembergárdát szélnek ereszteni, vagy hagyni, hogy addig pácolódjon keserű levében, ameddig cselekvési, megújuló képességét elveszíti, s hitehagyottan számolgatja a napok múlását jelenléti vigaszdíjért. Törvénytisztelő, országot emelő kultúrára van szükségünk, olyan generációkra, amelyek tovább viszik a munkát, a haza építését. A krajcáros kultúrának később fizetjük az árát. Az igazi számlát a jövő nyújtja be. Hiszen tömeges jelenség, hogy csak az anyagiakba kapaszkodnak az emberek, a gyarapodást tartják életük értelmének, igazolásának, amikor az álértékeket természetesnek fogadják el, hogy a professzor kevesebbet keres a segédmunkásnál. Ez a legtökéletesebb pazarlás, amikor nemcsak az anyagi javaink devalválódnak, de a közösségek értékítéletei és - sajnos - az erkölcsi is. Zsákban futtatjuk széf lemi erőink jó részét. Ettől így semmiképpen nem várható nemzeti megújulás. Félő, hogy alacsonyabb rendű társadalomként kezeljük a kultúránkat, lesöpörve évtizedek óta halmozódó gondjait azzal az indoklással; majd ha gazdaságilag jól állunk, akkor többet áldozunk rá. Létrejött egy túlméretezett intézményrendszer, amelyet a régi módon és a régi eszközökkel, s annyi anyagi ráfordítással már nem üzemeltethetünk tovább, s ugyanúgy, mint a gazdaságban, a kultúrában is foggal-körömmel, de szerkezetátalakításra kerül sor. Nem az a kérdés, fontos-e a kultúra, hiszen az nélkülözhetetlen. Különben, ha rövidebb-hosszabb ideig gúzsba is kötik, egyszer szétszakítja a köteleit, de nekünk egyáltalán nem mindegy, hogyan. Ezért lenne üdvös, ha az új kezdeményezések, módszerek erőteljesebben kibonta- kozznának. A szakemberek nem tőlünk várják a megoldást, de a megértésünket és cselekvő támogatásunkat igénylik. Nyújtsunk kezet. Sz. Lukács Imre Szalay Lajos rajza Rakok még a tűzre ... Most raktál! Fázom! Spórolni kell, tudod jól... Nézd, mit fel nem vettem .. . Ülj közelebb a sparherthez! Te sosem fázol, te nem is tudod Amóka, mi ez ... Anyám volt ilyen ... Terítsd ezt is magadra! S te még ezt a hideg vizet is iszod... A kútvíznél nincs jobb ... De hideg! A vasaló melegít, látod, folyik rólam a víz ... És hogy ha nem tudunk ösz- szeszedni annyit? Ennyi van, mindent megpróbáltunk ... És ha ennyiért meg se csinálja? Nem igaz, hogy nem látja, hogy öregek vagyunk! Tényleg ő a legjobb? Mindenki azt mondja ... Nekem nem is szimpatikus ... Nekem az! És különben sem az számít. Csinálja meg jól. Az a legfontosabb! Nagyon félek, Amóka! Azt mondják, csak az első nap a rossz. Azt meg úgyis vé- gigalszod ... És ha még sincs igazuk? Ha tévednek? Akkor nem rözgönyöztek volna annyiszor . . . Gyulladástól miért köpnék vért? Fáj vagy nem fáj? Na látod! Ez a lényeg! És csak alig köhögtél! O egy szót sem szólt! Meg kell operálni, azt mondta. Megnézte a képeket, neki elég volt ennyi is. Nem véletlenül őt javasolták ... Meg kell volna mondani neki, hogy csak nekem van nyugdíjam! Nem hiszem, hogy érdekelte volna... Nagyon fázom! Mondtam, hogy ülj közelebb a sparherthez! Közelebb már nem tudok ... A láztól mindenki fázik ... Hadd rakjak rá még egy fát! Várd meg, míg leég! És hogyha nem sikerül? Azt mondta, sikerülni fog. És ha téved? Gyulladásban nem szoktak meghalni. Itt a pokróc ... De a műtétben igen! A hátamra terítsd! Nem azért fizetünk, hogy ne sikerüljön! Még ha fizetnénk ... Te is tudod, hogy mindent összeszedtünk.. . És ha más kevesebbért is megcsinálná? Másra nem mondtak annyi jót mint rá ... Ha a kacsákat is eladnánk, biztos, hogy jelentene valamit! Mit akarsz te két kacsától? Nem igaz, hogy nem kapunk érte... Fogalmad sincs, mennyire nem érnek semmit! Kéijünk kölcsön! Kitől? És miből fizetjük visz- sza? A nyugdíjadból? Ennyiből? Össze akarom szedni mindet! Azt mondják, jó ember, nem igaz, hogy nem fogja megérteni ... Nagyon félek Amóka, nagyon félek... Minden nap ott leszek, napontajövök ... Nem fogok felébredni... Azt mondta, másfél óra, egy perccel se hosszabb ... Nem is akarom az egészet. Minek? Mert vért köptél! Na és? Mikor volt az első? És látod? Itt vagyok! Azt mondta, akkor kellett volna jönni! Valamiben mindenkinek meg kell halnia ... Engem nem hagysz itt, megértetted?! Adjuk el a kisszekrényt! Szülétől kaptuk, nagyon jól tudod! A pántos ládát! Hova tegyem az ágyneműt? Hidd el, ha nem fizetünk rendesen ... Beszélek vele! Azt mondtad Amóka, nem halok meg . . . Akkor a temetésiből... onnan igazán kölcsönvehetünk ... Ahhoz nem szabad hozzányúlni! Lesz idő visszatenni! Sose tudhatjuk ... Azt mondtad, az egészségem mindennél fontosabb! A legfontosabb! Akkor ez az egyetlen ... Mindent kiszámoltam. A sírásóktól a kántor borravalójáig! Az én részemből! Ahhoz sem nyúlunk, értsd meg, évekig kuporgattunk ... Nekem nem kell szemfedő, nem kell semmi olyan ... Hallani sem akarok róla többet! Azt hittem, tetszik az ötlet... A Jóisten meg fog segíteni! De nem ő fog operálni .. . Mindig is bíztam benne .. . Nézd, a zsekendőm! Megint véres... Most már csak napok kérdése ... Ne vasalj már, ülj ide mellém ... Sötétedik, be kell fejeznem ... Az ünneplősöm ráér, mit akarsz vele? Azt akarom, hogy minden rendben legyen ... Tényleg beszélni fogsz vele? Mindent elmondok neki, meg fogja érteni, jó ember ... Biztos, hogy sikerülni fog? Azt mondta, ő mondta ... Gyújts villanyt! Látok még ... Nagyon fázom! Mindjárt végzek . .. Rakhatok a tűzre? Sár ősi István: Etűd