Új Dunántúli Napló, 1992. december (3. évfolyam, 331-359. szám)
1992-12-12 / 342. szám
1992. december 12., szombat aj Dunántúli napló 11 Alig-alig sikerült elkerülni az agrárháborút Észak-Amerika és Nyugat-Eirrópa között Mint ismeretes, az Egyesült Államok 200 százalékos büntetővámot vetett ki az import fehérborra, amelynek fő szállítója Francia- ország. Az ürügyet az amerikai növényolaj-export európai korlátozása szolgáltatta. Az ember csak kapkodja a fejét, hogy a szabad piacgazdaság elszánt védelmezői milyen nyíltan suhogtatják a protekcionizmus kardját, ha agrártermékekről van szó. Pedig az USA-ban a hivatalos statisztikák szerint a munkaképes korú lakosságnak mindössze a négy százaléka dolgozik a mezőgazdaságban. 100 millió foglalkoztatottból négymillió a farmer és a mező- gazdasági dolgozó. Ez a törpe kisebbség képes saját kormányát az egyik legfontosabb alapelv feladására kényszeríteni. Nyugat-Európában is csak a népesség 4-10 százaléka dolgozik a mezőgazdaságban, mégis úgy tűnik, hogy ez a csoport sokkal jelentősebb rétegeket is túl tud harsogni érdekei védelmében. A Nyugat szentháromsága a demokrácia, a tulajdon és a piacgazdaság. Nos, a lakosság néhány százalékának érdekei e három alappillér egyikét, a piacot képes negligálni. Látszólag legalábbis így van. De vajon mi húzódik meg a dolgok felszíne mögött? Strukturális válság A mezőgazdaságban ugyan csak a lakosság néhány százaléka dolgozik, azonban az élelmiszerbiznisz az USA-ban már a népesség 36 százalékának, Nyugat-Európában a 40-60 százalékának a megélhetését biztosítja, a mezőgazdasági gép- a kemikáliagyártástól kezdve az élelmiszeriparon át a kereskedelemig. Emellett az egész regionális vidékfejlődés, beleértve a „vidékies”, földszintes, vagy egy-két szintes településeket, a falusi turizmust, mind valamilyen módon az agrárbizniszhez kapcsolódik. A Coca-Cola, a rágógumi, a Cherry, a csokoládé, a fagyi, vagyis a „fogyasztói társadalom” rengeteg kelléke, vagy gondoljunk a ruházkodásban reneszánszát élő természetes anyagokra, a gyapjúra és a gyapotra. A „vidéki Amerika” az USA lakosságának nagyobbik hányadát teszi ki — a közhiedelemmel ellentétben. Ilyen óriási fundamentumot hordoz az a néhány százalék farmer tehát! Amikor a farmert támogatja az állam, akkor arról is gondoskodik, hogy virágozzon a bevételt hozó falusi turizmus, hogy ne málljanak a falusi, kisvárosi házak vakolatai, hogy telefonálni lehessen a legeldugottabb tanyáról is a világ bármely végébe, hogy ne verje föl a gaz a földeket, hogy működjenek a falusi, kisvárosi iskolák, intézmények. Hát ezért vállalja a fejlett Nyugat, vagyis Észak-Amerika, Nyugat-Éu- rópa és Japán az évi 300 milliárd dollárnyi állami szubvenciót saját agrártermelőinek. De miért van szükség ekkora szubvenciókra, ha olyan hatékony ez a nyugati farmergazdaság, ahogy ezt nálunk hiszik sokan? Nos, éppen azért, mert egyáltalán nem hatékony! Ezt ők is elismerik, nem csinálnak belőle titkot. Rögtön fölmerül a kérdés, hogy vajon a piacgazdaság körülményei között miért működhet egy egész nemzetgazdasági ágazat alacsony hatékonysággal? Azért, mert a piac éppen ebben a szférában nem működik igazán. Nem hatnak azok a mechanizmusok, amelyek egy rosszul működő, de rendkívül Agrárháború konzervatív, merev struktúra megváltozását kikényszeríthet- nék. A rossz struktúra lényege a mai modem technikához nem alkalmakodó, az e technikát hatékonyan működtetni nem tudó birtokszerkezet. 20-30 hektáros farmokon nem lehet elérni a megfelelő technika- és tőkehatékonyságot. A számítások szerint Nyugat-Európában minimum 80 hektáros farm képes eltartani állami dotáció nélkül egy családot, átlagos színvonalom Ettől a birtoknagyságtól bizony nagyon messze vagyunk. Az Európai Közösség központi költségvetésének közel háromnegyedét ma már agrártámogatás teszi ki. Az amerikaiak egyébként joggal vetik az európaiak szemére, hogy miközben ők a parlagoltatást, a termelés csökkentését ösztönzik, addig az európai támogatási rendszer a termelőt éppen a feleslegek szaporításában teszi érdekeltté, hiszen a farmer a közösségi raktárakba szállított, és onnan exportált mennyiség után kapja a szubvenciót. Mi lehet a megoldás? Nyilván a föld- és tőkekoncentráció fokozása. Ez azonban feltételezi a farmerek kétharmadának, háromnegyedének tönkretételét, ezt a kockázatot pedig a kormányok nem merik fölvállalni. Ördögi kör alakult ki, túl sok a farmer, túl kicsi az átlagos birtoknagyság, túl alacsony a hatékonyság, a farmer a viszonylag kis földterületen minél nagyobb termés elérésében érdekelt. Vagyis túl sok lesz az áru, mégis alacsony a tőkehatékonyság és a jövedelem, tehát ezt a jövedelmet ki kell egészíteni az állami költségvetésből. Egy több száz hektáros farm kisebb hektáronkénti termésátlag mellett is produkálhatja ugyazazt a jövedelemszintet, vagyis a termelő nincs annyira rákényszerülve a termelés fokozására. Ugyanakkor egy ekkora farmon már kedvezőbben alakul az eszközhatékonyság is, vagyis ren- tábilisabb a termelés. Megszívlelendő tanulságok A nyugati agrárszakemberek időnként figyelmeztetnek bennünket, hogy ne hagyjuk tönkremenni jól működő nagyüzemeinket, amelyeket ők már régen nem azonosítottak a szovjet típusú kolhozzal. Ezen bizony sokan meglepődnek nálunk, hiszen a sztálini kolhoz és a nagyüzem sokak fejében szinonim fogalmak: Párosul ehhez egy már-már ideológiai töltetű elgondolás, miszerint a termelő szférában a piacgazdaság körülményei között nincs létjogosultsága a szövetkezeti formának. Először is éppen a fejlett nyugati régió agrárszférájában működik nagyon is korlátozottan, sőt, jelentősen torzítva a piac, mint láthattuk. Másodszor, figyelembe kell venni a nyugati típusú, kisméretű, erősen specializált családi farm működési feltételeit. Fontos ökológiai feltétel az- Atlanti-partvidék csapadékellátottsága. Ahol tíz évből nyolc nem aszályos, ott megengedhető a specializáció, hiszen a farmernek képződik a jó években elegendő tartaléka. Kelet-Európábán viszont nagyon fontos a több lábon állás. Az agrártermelők nagyon jól ismerik, hogy a búza, a kukorica és a napraforgó milyen jól kiegészíti egymást üzemen belül. Vagy az állattenyésztés és a növénytermesztés hasonló kompenzáló szerepe is megemlíthető. Még fontosabb azonban az ökonómiai feltétel. Ahol másfél évszázad alatt föl tudott halmozódni családok millióinak a kezében akkora tőke, ott valóban működhet a családi farm. Ahhoz persze, hogy legyen elegendő tőke, elegendő jövedelem, megfelelő árrendszerre és dotációs mechanizmusokra is szükség van. Egy harminc hektáros családi farm fölszerelése nyugati színvonalon 15 millió forintba kerül legalább. Ezt a hektáronkénti félmillió forintos eszközigényt akár standardként is kezelhetjük. Másrészt egy magyar termelő két-háromszor annyi gabonáért vásárol egy kombájnt vagy egy traktort, mint a nyugati farmer a Lajtán túl. Ezekről a kemény realitásokról nem szabad megfeledkeznünk, amikor az ágazat jövőjéről gondolkodunk. A jövőbeni magyar agrárstruktúra képét csakis egy organikus, alulról kiinduló fejlődés rajzolhatja meg. Ha érzelmek, ideológiai megfontolások, fölülről oktrojált minták és receptek helyettesítik a szerves fejlődést (ami nem feltétlenül lassú!), akkor azokat a hibákat ismételjük meg, mint amik a kolhozosítást is jellemezték. Gazdag László Magyarul magyarán „ Jelen pillanatban" A magyar nyelvnek nincs olyan rétege, változata, amelyben ne fordulnának elő az úgynevezett közhelyek, ezek az oktalanul és jogtalanul használt nyelvi klisék. A közhely általánosan ismert, minden eredetiséget nélkülöző, gyakran használt, elcsépelt nyelvi kifejezés, néha mondat. Frázisnak is nevezik. Annyi van belőlük, hogy egy ismert szerző kötetbe gyűjtötte össze őket mindany- nyiunk okulására, de főként azért, hogy megismervén a feltűnőbbeket, védekezni tudjunk ellenük. Most azt mutatom be, amelyik előfordulásának gyakorisága alapján a legelsők közé küzdötte fel magát. Ez a közhely a: jelen pillanatban. Beszerző körúton vagyok, s ki tudja, hányadszor érdeklődöm egy régóta keresett áru után. A kereskedő kifogástalan udvariassággal közli: Jelen pillanatban nincs - Jelen pillanatban elfogyott - Jelen pillanatban nem tudok adni. Belekapaszkodom a múlt-je- len-jövő sor grammatikai bizonyosságába, de azért szorongva és reménykedve megkérdezem: Na és mikorra várható? - A felelet rendszerint már nem pillanatokkal méri az időt. Egy másik üzletben is belépnék. A pillanat hosszúságai? gondolkodva az utolsó pillanatban veszem észre a Leltározunk táblát. De valaki barátságtalanul tudomásomra hozza imigyen: Jelen pillanatban leltározunk. S amikor harmadnap ismét arra visz az utam, még mindig azt csinálják. Fontos ügyben kell beszélnem valakivel. A hivatalában keresem. Azt a tájékoztatást kapom: Jelen pillanatban -nincs benn. Gyanútlanul kapok a szón. - Az előző pillanatban még itt volt? - A titkárnő érti is meg nem is, ám valamivel többet elárul: - Ma még nem volt benn. Ha olyan sürgős, akkor talán otthon! - Igenis. A jövő pillanatban, azaz egy fél óra múlva lihegve csöngetek a lakásán. Meg se lepődöm a tájékoztatáson: Jelen pillanatban nincs itthon. És ez így megy másutt is. Az iskolaigazgató azt nyilatkozza: Jelen pillanatban 510 tanulónk van. - Pedig tudom, hogy a tanulók létszám még a legszigorúbb iskolákban sem szokott pillanatonként változni. Kérdezem a barátomat: - Na és a lumbágód? - Köszönöm kérdésedet, jelen pillanatban ... De erre már elönt a méreg. Csak később eszmélek, mennyire igazságtalan voltam, mert ugye a nydaliás,.az ösz- szecsuklás valóban egy pillanat műve.- A jelen pillanatban unos-un- tig ismételt közhelyről a bor- bélyötperc jut eszembe. Ha választanom lehetne, akkor gondolkodás nélkül az utóbbinál maradnék. Rónai Béla Az erős hazai symphonia
