Új Dunántúli Napló, 1992. november (3. évfolyam, 301-330. szám)
1992-11-12 / 312. szám
10 üj Dunántúli napló 1992. november 12., csütörtök Honismeret „ Ott folytattuk a kutatásokat, ahol Barla Szabó abbahagyta ” A gyermekek orvosa A megtalált vírus Asszonysorsok Hosszú időn át vizsgáltam a XIX. századi ormánsági társadalom változásit, de mostanában szívesebben állítom meg az idősorok szüntelen futását és magukat a változást hordozó embereket kérdezgetem. Nem divtos tesztekkel dolgozom, hanem csak közérzetük után érdeklődöm egy-egy konkrét szerep kapcsán, hogy jobban érthessem mentalitásukat és viselkedésüket. Most nem a nagyívű forrásoktól, hanem a bennük szereplőktől kérdezem: kinek maradt kedve, lehetősége és módja, hogy a XIX. század romló körülményei között is Isten áldásának tekintse még a népes családot? A mások által lejegyzett visszaemlékezés, vagy kortársi tanúvallomás csak tájékoztatásul szolgálhat ezúttal. Gyűjteményem 143 iratán vallanak magukról nők és hajdan játszott szerepüket, kimondott szavukat megmásíthatatlanul őrzi az írás ereje. Cselekedeteik - akárcsak Homérosz embereié - az idő által színűket nem veszítik. Magatartásukon, véleményükön nem változtathat többé a múló idő, sem a gyarló, vagy valami okból megregulázott emberi emlékezet. A történelem részei ők már valamennyien s eljátszott szerepüket csak kommentálhatja, de nem módosíthatja az utókor. Az ősz az elmúlás, a halottakra emlékezés ideje, az évek múlásával szaporodnak az emlékeink. A hála érzése és a tisztelet előírja, hogy azokra emlékezzünk, akik nekünk kedvesek. Bizonyára jelentős számban lesznek, akik munkatársai, ismerősei, és még többen, akik betegei voltak Barla Szabó Jenőnek. A Gyermekklinikának volt fiatalon a tanársegédje még Heim Pál professzor idejében. Itt kezdett foglalkozni a He- ine-Medin betegséggel, és kutatta a betegség eredetét. Jó úton indult el, mert vírusbetegségnek tartotta. A háború után, amikor az Állami Rheumakórházban dolgoztam, egy napon beállított hozzám kedves barátom, volt évfolyamtársam, hogy lássa, miként élünk a budai parton lévő kórházban. A viszontlátás öröme azzal is kiegészült, hogy a gyermekgyógyász elmondta, óriási szenzá- > ciója van a tudományos világnak, mert megtalálták a poliomyelitis, a Heine-Medin betegség vírusát. Azokban a hónapokban történt, hogy valaki a rokonságból, aki egészségügyi intézményben dolgozott, nagy hírrel jött haza. Az intézeti fűtő olvasta egy angol újságban, hogy megkérdezték a tudományos kutatókat a részletekről, mi módon jutottak el a szenzációs felfedezéshez. Mire a kérdezett azt felelte: mi ott folytattuk a kutatásokat, ahol a magyar Barla Szabó abbahagyta. Ezek után biztosra vettük, hogy a magyar orvoslást ért kitüntetés rövidesen közismert lesz, és egy idő múlva a verebek is csiripelik. Nem csiripelték, sem akkor, sem azóta. Jó tíz év múlva, amikor már Baranyában dolgoztam, egyszer feltettem a kérdést az érintettnek, hogy mi lett az újsághír folytatása, miután a hír a tudomására jutott? Hatalmas meglepődés és visszakérdezés volt a válasz. Ahogy lenni szokott, épp az illetékes nem tudott a dologról, de láthatólag rendkívüli mértékben érdekelte és megörvendeztette. Meg kell keresni a forrást, honnan származott, kitől az eredeti nyilatkozat? Sorba vettük az ismert nagyságokat, Salk, Sabin és a többiek is sorra kerültek, de az udvarias válasz mindig nemleges volt. Most már be is fejezhetnénk a tanmesét, levonva a tanulságot imigyen: vannak az életnek egyszeri, nem ismételhető pillanatai, ha nem ragadjuk meg azonnal, soha nem ismétlődnek meg. Van azonban egy fejezet, mit el kell mondani, ez pedig a szaksajtó idevágó része. Bizonyos évfordulók alkalmából az érintett témáról összefoglaló tanulmányok jelennek meg. Ez történt a gyermekparalízis esetében is. Részletesen vázolták a betegség múltbeli vonatkozásait és azokat a hatalmas erőfeszítéseket, amiket a leküzdése terén végeztek. A rengeteg adat és név között Barla Szabó Jenő még véletlenül sem szerepelt. Pedig a levelezés kapcsán párbeszédre került sor többek közt a Yale egyetem orvosi könyvtárának igazgatójával, aki történetesen magyar ember volt. Meg is küldte az angol nyelvű összefoglalók fotómásolatát, amik igazolják, hogy a világ e távoli pontján számontartják: a pécsi egyetem egykori orvosa milyen munkát végzett a Heine-Medin betegség kór eredetének kutatásában. A harmincas évek elején, amikor a már említett dolgozatok megjelentek, sorban idegen nyelvekre is lefordították, csak még a spanyol hiányzott, mivel nehezen találtak fordítót. Aztán ez is elkészült, és elment Spanyolországba. A válasz pedig így szólt: megállapítottuk, hogy a fordító csak alapfokon ismeri nyelvünket, és így az egész szöveget átjavítjuk, de aztán letettünk róla. Ugyanis az írás annyira új és érdekes, hogy eredetiben leközöljük. Dr. Barla Szabó Sándor Jobbágyasszonyok A közerkölcs íratlan szabályait tisztelő örg szüléket, sorsukat hordozó menyecskéket ne keressünk ezeken a lapokon, mert írástudók tollára csak azok kerültek, akiket valami nagyon személyes ok lendített ki kortársaik közül. A történész számára azonban olyan élő ingák ők, akik éppen elmozdulásukkal teszik lehetővé a társdalom valós értékrendjének, kapcsolatrendszerének, vagyoni viszonyainak tanulmányozását. Hidvégén például az 1835-ben özvegyen maradt Szőke Samuné azon álmodozott, hogy a régi szokásnak megfelelően, míg erejéből futja, változatlanul sűt-főz majd két fia családjára, hogy azok zavartalanul dolgozhassanak. Bánatára idősebb mennye lett a gaz- daaszony, ő pedig „felesleges” megtűrtként vergődött két marakodó fia és menye között. Drávapalkonyai Dömös Judit életében az okozott megújuló konfliktusokat, hogy elkényeztetett egykéből nehezen tudott engedelmes ormánsági asz- szonnyá válni. Szerdahelyi apósa szerint „nyelves, penyhe, lusta” volt, és a község vezetői is úgy vélték, jól tette apósa, hogy annyiszor-amennyiszer visszafeleselt, alaposan elverte mindaddig, amíg meg nem tanult alkalmazkodni. A sok némán tűrő asszony közül kiemelkedett hídvégi Geri Péter hitvese, aki megható levélben íratta le, hogy jó ideig szótlanul tűrte férje hűtlenségét, gyakori gorombáskodásait, de végül tehetetlen dühében a templomból jövet megleste riválisát és egy bottal alaposan ellátta a baját. A levél végén naiv bizalommal kéri a Pécsi Káptalan fiskálisát, döntené el, hogy az életét megrontó másik asz- szony volt-e bűnös, vagy ő, akinek a sorozatos megszégyenítés fájdalma adta kezébe a botot? Akadnak olyan jobbágyasz- szonyok is, akik az úrbéri világ keretei között maguk akarják kezükbe venni sorsuk intézkedését. Páprádi Tavali Istókné elhalt félje telkét visszakérve, 18 éves fiával kíván önálló életet kezdeni. - Besencei Futó Istvánná, az öntudatos Gyenis Zsuzsa elvett negyed telkének visszaadását kéri, hogy mint féltelkes özvegy, jobb házasságot köthessen. - Másfél száz év távolából is felém csendül kémesi Kis Kovács Jószefné vádja férje, fia, menye ellen. A vita tárgya ezúttal 3/8 telek, amelyről Kovácsné 1844-ben már joggal irathatja: „ .. .ez a telkiállomány nékem ősisségem, a férjem csak vő abban.” Végül pontosan rögzítteti a panaszt motiváló véleményt: „ .. .nem akarom, hogy az én tulajdon gyermököm légyen néköm uram, a saját, ősi vagyonom- ban.” Sáros levelek Gyűjtő utamon ilyenek után is lehajoltam, hogy szélesíthessem ismereteimet. Ezek egyikén özvegy édesanya panaszkodik - az erkölcsi felügyeletet ellátó esperesnek - részeges ve- jére, aki feleségét „kemény tsi- pésekkel és öklözésekkel sanyargatta” pénzért, mert örökké italra szomjazott. - Egy másikon ugyancsak özvegy édesanya kér segedelmet „örökös sinlődővé” tett 16 éves fia számára, akit (mint kirendelt hajtót) egy úri vadász nagyvadra való „ficzkóval” ágyékon lőtt. - Egy harmadikon mai fogalmaink szerint élettársnak sem mondható nő emel vádat három törvénytelen gyermekének apja ellen, aki sem elhagyni, sem elvenni nem akart, de úgy bánt vele, mintha „esküdt felesége lett volna”: számtalanszor mocskolta, ütötte, verte. Ezt a „kákicsi parázna” által megfogalmaztatott hasonlatot igen sok tisztes „polgárnő” használja panaszos levelein . .. Ezúttal nem egy zárt etnikai csoport mentalitása, csak a hely szűke tiltja, hogy „emberként” foglalkozzam a polgár világ peremén élt marha- és libapásztorokkal-, bábákkal-, kereskedőkkel, „téglahányónékkal”, „árokmetszőnékkel”, sásszedőkkel, akik még kiszolgáltatottabbak voltak, mint a jobbágyasszonyok. Azt azonban ide- kell írnom, hogy a mai Ormánság nem református magyaljainak őseit jórészt ők szülték, ha számuk a jobbágyvilág elmúlta után más foglalkozású asszonyokkal ki is bővült. Moralista püspök a modernizálásról Kutató hálómon olyan tömegű női elégedetlenség, panasz, sérelem akadt fenn, amely világosan mutatta egy kibontakozó erkölcsi válság körvonalait. Ezek miatt látogatott Baranyában 1886-ban és 1887-ben Szász Károly dunamelléki református püspök, aki itt szerzett tapasztalatait 1888-ban „Népünk és társadalmunk némely uralkodó bűnéről” című döbbenetes tartalmú írásban publikálta is. (Protestáns Egyházi- és Iskolai Lap, 1888. febr. 26.) Szász Károly nemcsak a kibontakozó egykerendszer tényeit látta az iskolás gyermekek számának 7 évtized alatt történt megfeleződésében, hanem látta a házat, bútort, ruházatot minden áron újjáteremtő „modernizáció” velejáróit is. Ezek között említette a férfiak és nők által mérték nélkül fogyasztott pálinkát, „ .. .trágár dalokat, fajtalan beszédek és mozdulatok között mulatozó” elkényeztetett lányokat, legényeket, majd a népi írókat messze megelőzve bélyegezte meg azt a torzult erkölcsöt, amely „göbének” nevezte a több gyermeket vállaló fiatal anyát. Saját szemével győződött meg arról, hogy elsősorban a nők fizetik meg a fogyasztók számára építő „sikerpolitika” árát. Az „Asszonysors” drasztikus megváltozása pedig azt jelentette, hogy Munkácsy Dániel (1842), Hölbling Miksa (1845), Csukás Elek (1858) által még erősnek, sőt kívánatosnak leírt ormánsági nők lányai, majd unokái közül egyre több pusztult el fiatal anyaként, vagy vált örökké beteges, élő koporsóvá. Kiss Z. Géza kandidátus S zázhatvan éve született Alexandre Gustave Eiffel francia mérnök, a vasszerkezetek tervezésének és építésének világhírű úttörője Eiffel 1832-ben látta meg a napvilágot. Dédapja Kölnből vándorolt Franciaországba, ő ragasztotta a család eredeti Boenickhausen nevéhez a lá- gyabb hangzású és szülőföldjére emlékeztető Eiffel nevet. Apja Napóleon seregében harcolt. Egy helyőrségben ismerkedett meg Catherine-Mé- lanie Moneuse-zel, egy faáru-kereskedő lányával. Házasságukból három gyermek született, Gustave, majd két húga. Gustave 1854-ben fejezte be tanulmányait az Ecole Centrale des Arts et Manufactures-ben, Europa első és igen szigorú mérnökfőiskoláján. 1862-ben elvette egyik gyermekkori játszótársát, Marie Gudelet-t, aki öt gyermeket hozott a világra. Marie viszonylag fiatalon halt meg, de Eiffel sohasem nősült újra. A Tornyon kívül számos jelentős munkát végzett el. Magyarországi megrendelései közül kiemelkedik a budapesti Nyugati pályaudvar óriási díszes csarnoka. Eiffel a vasból és kőből épült szerkezetek harmó- nikus egységeként a világon az elsők között alkalmazta az Art Nouveau művészeti elveit, és a pályaudvar 13 000 m2-es csarnokát borító tetőzet fő díszítőelemeit is magából a vasszerkezetből alakította ki. Két évvel később, 1879. március 12-én Szegedet elöntötte a Tisza árja. A szegedi Tisza-híd újjáépítésére 1881-ben Eiffel kapta a megbízást. Első komoly megrendelése - híd Garonne folyón. Már ekkor kimutatta tehetségét, hiszen nem a helyszíni szerelés közben alakította ki a végleges szerkezetet, hanem ragaszkodott a pontos tervekhez. Emellett a hídpillérek alapjainak kiásáshoz nem a hagyományos cölöpkerítése s módszert alkalmazta, hanem sűrített levegős kamrákat süllyesztett a folyóba. így a munka sokkal gyorsabb és biztonságosabb lett. Párizsban 1867-ben elkészíttette a Gépek Csarnokát, amely 490 méter hosszú, 386 méter széles és 25 méter magas vasz- szerkezetével nagy elismerést váltott ki. Az előkészítés során nem elégedett meg a becsléssel, hanem pontosan kiszámította a kovácsoltvasból épülő szerkezetek egyes csomópontjaiban ébredő húzó-, hajlító- és nyomófeszültségek értékeit. Az elkövetkezett tíz évben Eiffel tehetségét számos kiállítási csarnok, vasútállomás és templom dicsérte. Igazán nagy feladatot jelentett 1875-ben a Douro folyó felett felépített vasúti híd Portugáliában. A víz itt olyan mély volt, hogy nem lehetett pillért állítani a folyóba, ezért a szerkezetnek 157,5 méter távolságot kellett átívelnie. Az amerikai mérnökök ilyenkor függőhidat alkalmaztak volna, de Eiffel a szél nagy ereje miatt, mely lengésbe hozta a hidat, ezt nem tartotta biztonságosnak. Ezért egyszerre kétoldalról indított parabola-iv- szerkezetet alkalmazott. Amíg a két szár össze nem ért vastag kábeleken függtek a hatalmas rácsszerkezetek. A folyó felett 60 méter magasságban átívelő hidat a portugál királynőről Maria Pia hídnak nevezték el. A mérnök nevéhez fűződik a szintén Portugáliában készített Vi- ana-híd is. A „Journal Officiel”-ben 1886-ban jelent meg egy pályázati felhívás, amely 125x125 méter négyzetalapon álló, 300 méter magas torony építésére szólt. A nyerő száz terv közül Gustave Eiffel lett elegáns és könnyed vonalvezetésű toronytervével. A vállalkozás tartalma szerint egy soha nem volt nagyságú tornyot épít fel 7 ezer tonna vasból, 1,6 millió frank költséggel. Az első kapavágásra 1887. január 27-én került sor. A Párizsi Világkiállításig csak két év volt vissza és erre az alkalomra a toronynak el kellett készülnie. A legtöbb gondot a tervezőnek a szél okozta. Ezért olyan rácsos tartószerkezet alkalmazására került sor, amelynek a lehető legkisebb a légellenállása és minimális anyagmennyiséget kíván. Ha elolvasztanák a szerkezetet, a 125x125 méteres alapon csupán 62 centimtéer magas vastömb maradna. A munka méreteit és pontosságát mutatja, hogy 2,5 millió szegecset használtak fel és az előfurt szegecslyukakat egyetlen egy alkalommal sem kellett módosítani. Az építés legkritikusabb szakasza 1887 decemberében kezdődött, amikor a négy vaskos láb 16 oszlopát 54 méter magasságban kellett egy síkban összefogni az első szint övszerkezetével. A toronylábak látszólag fölösleges hidraulikus papucsai ekkor elevenedtek meg. Vizet szivattyúzva a tartóhengerekbe finoman billenni kezdtek. Ennek hatására 1888. március 26-án a torony biztonságosan megvetette lábát. A francia trikolort 1889. március 31-én 21 ágyulövés kíséretében tűzték ki tetejére, május 15-én pedig megnyitották a nagyközönség előtt. Eiffelt 1892-ben igazságtalanul belekeverték a Panama-csatorna sötét pénzügyi manővereibe, így 2 év felfüggesztett börtönt és 20 ezer frank pénzbüntetést kapott. Bár három év múlva ártatlanságát bizonyító okiratot vehetett a kezébe, többé hivatalosan mérnöki alkotás tervezésében nem vett részt. A századelőn érdeklődése a repülés, az aerodinamika felé fordult. Szélcsatomás laboratóriumok megépítésével korának több repülőtípusát ellenőrizte, utolsó éveiben óriási lendületet adva francia aviati- kusok szárnypróbálgatásainak. Dr. Erdődi Gyula G. Eiffel Magyarországon
