Új Dunántúli Napló, 1992. november (3. évfolyam, 301-330. szám)
1992-11-02 / 302. szám
8 ü j Dunántúli napló 1992. november 2., hétfő rx »» I I > i > I Kul pali ci ka Ki lesz az USA 42. elnöke? Holnap választ Amerika 53 százalékos részvételre számítanak - A választási rendszer 200 éves Bili Clinton demokrata párti, Ross Ferót független és George Bush konzervatív párti elnökjelölt MTI-Telefoto „Subsidiarity” Mindenki beszél róla, senki sem tudja mi az Széthullhat Kanada Már nem kizárható, hogy a jövőben Kanada két legnagyobb városa, Toronto és Montreal között csak útlevéllel lehet közlekedni. Hiába dolgoztak a világ egyik legnagyobb területű országában az „Igen Kanadára” bizottságok: ami október 26-án történt, az szándékukkal ellentétes módon befolyásolhatja az ország jövőjét. Lehet, hogy drámaian hangzik, de igaz: október 26-án bizonytalanná vált, megmarad-e az egységes Kanada. A dilemma lényege, hogy a 27 millió lakosú ország egyik tartományában, a hétmillió lakosú Quebecben franciául beszélnek, a többiben angolul. A québeciek úgy érzik, hogy az angol nyelvű többség nem ismeri el „nemzeti, nyelvi és kulturális sajátosságaikat”. Ennek az aggálynak most azzal adtak kifejezést, hogy tartományi parlamentjük - egyedül Kanada tíz tartománya közül - nem ratifikálta a szövetségi alkotmányt. A probléma nagyságára jellemző, hogy Brian Mulröney szövetségi kormányfő (mellesleg angolul beszélő québeci!) 1984-ben azzal az ígérettel nyerte meg a választásokat, hogy visszahozza a tartományt „a nagy alkotmányos családba”. Ez eddig nem sikerült, és most sem, ami alighanem Mul- roney karrierjének a végét is jelenti. De ez a legkevesebb. A mostani szavazás tétje egy sajátos kompromisszum lett volna, aminek lényege, hogy az új alkotmánnyal ne mindössze Quebec kapjon nagyobb önállóságot, hanem valamennyi régió. Azt ugyanis nem tűmé el a többi kilenc tartomány, hogy Quebecrttk valamiféle különleges státusa legyen. Az új alkotmány helyi kézbe adta volna a Kanadában fontos erdőgazdálkodástól kezdve a bányászaton át, a kultúráig és a turizmusig a gazdasági pozíciók jó részét. A tartományoknak az eddiginél jóval nagyobb beleszólásuk lett volna a szövetségi döntésekbe is. A québeci „nem” viszont azt jelentheti, hogy eljöhet az idő, amikor útlevél kellhet Toronto és Montreal között. Sőt, az sem lehetetlen, hogy egy-két tartomány csatlakozik majd a nagy déli szomszédhoz. Mármint az Egyesült Államokhoz. S akkor széthullik a mai Kanada. Veszélyben a Barbie- baba Az Amerikai Egyetemi Oktatónők Egyesülete azt követeli a Mattel cégtől, hogy vonja visz- sza a piacról a beszélő Barbie-t. A baj okozója, hogy Barbie azt mondja: „A matematika nehéz.” Az egyesület tagjai szerint ez a megállapítás negatívan hat a kislányok önbecsülésére, bebeszéli nekik, hogy buták. A Mattel cég nem hajlandó eleget tenni a felszólításnak, mert a Barbie-baba számos nevelő hatású kijelentést is tesz. A vita vége, még várat magára. A bajt tetézte az Amerikai Matematikai Egyesület elnöke, Marcia Sward, aki azt a „kompromisszumos” megoldást javasolta, hogy a Mattel ne vonja ki az üzletekből a babákat, ragasz- szón rájuk egy címkét: „Figyelem! A baba esetleg olyasmit mondhat a lányának, ami ártalmas lehet a jövőjére nézve.” November 3-án - a cirkalmas szabály szerint a november első hétfőjét követő kedden - megválasztják az Egyesült Államok 42. elnökét. Száznyolcvanötmillió választópolgár járulhat az urnákhoz, ám legutóbb 50,1 százalékos volt a részvétel, s most is legfeljebb 53 százalékra számítanak. Néhány perccel a szavazóhelyiségek bezárása után (amit bonyolít, hogy a hatalmas ország hat időzónára oszlik) már tudni lehet majd, ki lesz az új elnök, akit valójában csak december 14-én választanak meg. A különös ellentmondás magyarázata az elektori („nagyválasztói”) rendszerben található. Két évszázaddal ezelőtt az alapító honatyák kettős gonddal küszködtek. Az akkori viszonyok között technikailag sem volt rá lehetőség, hogy a keleti parttól a vadnyugatig és a déli államokig az elszigetelten élő közösségek megfelelő ismereteik birtokában döntsenek. Ráadásul le is becsülték az akkori választók színvonalát. Ezért elektorokat bíztak meg, s azok szavaztak nevükben. Azóta sokat bírálták ezt a közbeiktatott lépcsőt, visz- sza-visszatér a közvetlen szavazás követelése, mégis lényegében maradt az elektori sziszA norvég fővárosban, Oslóban 1992. október 16-án tették közzé az idei Nobel-békedíj ki- tütetettjének nevét. ' A kalandos életű svéd robbanóanyag-gyáros mesés vagyonát a dinamit feltalálásával alapozta meg, de még 300 találmány fűződik a nevéhez. Ennek következtében rövid idő alatt a világ egyik leggazdagabb embere lett, halálakor milliói voltak Angliában, Franciaországban, Németországban, Amerikában. Alfred Nobel azon kevés ember közé tartozott, aki még életében elolvashatta saját nekrológját. Több lap ugyanis 1889-ben, bátyja halálakor a dinamit feltalálóját búcsúztatta, nem túl hízelgő szavakkal. Nobel ekkor úgy döntött, vagyonát a béke céljaira és az emberiség jótevőinek jutalmazására fordítja. 1890-ben kelt első végrendeletében még csak az ortéma. Eszerint az ötven államot annyi elektor képviseli, ameny- nyit a kongresszusba küldenek, ami 535 személyt jelent, valamint a törvényhozásban nem képviselt fővárosból, Washington D. C.-ből hármat. A megoszlás a népesség szerint történik, Kalifornia 54 elektorával szemben Alaszka csupán hármat állíthat. Az ugyancsak vitatott, de érvényben lévő elv, hogy minden a győztesé: ha például Kaliforniában az egyik jelölt csak egyetlen szavazattal előzi meg vetélytársát, „elviszi” az összes elektori szavazatot. Előfordulhat tehát, hogy a lakosság többsége X. jelöltre szavazott, mégis Y. tudhat több elektort maga mögött. Ez száz éve ugyan nem történt meg, 1876 és 1888 között négy alkalommal azonban nem az lett az államfő, akire a legtöbben szavaztak. Még egy érdekesség: az elektorok jogilag nincsenek arra kötelezve, hogy az államukban győztes jelöltre szavazzanak, de ez az íratlan szabály. 1948 óta összesen 5896 elektort választottak, s közülük csupán heten nem tettek eleget ennek a követelménynek. December közepén tehát az elektorok választják majd meg hivatalosan is az új elnököt. Kivéve, ha egyik sem szerzi meg vostudomány és az élettan művelőire gondolt, a kitüntetés végleges formáját 1895-ben kelt harmadik, svéd nyelvű végrendeletében határozta meg. A híres dokumentum azonban elég szűkszavú volt, ügyvéd sem látta, ezért a vitás kérdések rendezése több évig tartott. Kifogást jelentettek be a hopponmaradt örökösök, akiknek keresetét a bíróság elutasította, ellenezte a díj kiosztását a svéd király, II. Oszkár, több politikus erkölcstelennek tartotta a „vér áztatta” vagyon ilyen fel- használását és a Svéd Akadémia is csak négy év húzódozás után vállalta el a díjak kiosztását. A kialakult gyakorlat szerint a díjak megoszthatók, de legfeljebb három személy között, és nemzetközi szervezetek is megkaphatják. Elvileg csak élő személyeket tüntetnek ki, de kétszer kivételt tettek (Erik az abszolút többséget, vagyis 270 elektori szavazatot. Ilyenkor a képviselőház dönt olyan módon, hogy az ötven államnak egy-egy szavazata van, s 26 voks szükséges a győzelemhez. Utoljára 1824-ben John Quincy Adams lett így elnök, s az idén csak akkor ismétlődhetne meg e különleges eset, ha a harmadik, Ross Perot messze a várakozáson felül szerepel. Ami nekünk európaiaknak kissé bonyolultnak tűnik, az amerikaiaknak természetes, és rányomta bélyegét ajelöltek választási stratégiájára. A hosszú kampány során elsősorban azokat az államokat igyekeztek előtérbe állítani, amelyek a legtöbb elektort adják. Clinton számára például döntőnek tűnhet, hogy a hagyományosan demokrata New York mellett (33 elektor) jelentősebb vezetésre tett szert Kaliforniában (54) és Floridában (25). Mindez csupán három állam az ötvenből, de 112 szavazat a szükséges 270-ből. A papírforma tehát a demokrata jelölt felé hajlik, de a Bush-tábor az 1948-as emlékekre hivatkozik: akkor, még a választás napján is Dewy győzelmére esküdtek, végül hajszállal ugyan, de Harry Truman lett az elnök ... Réti Ervin Karlfeldt svéd költő és Dag Hammarskjöld volt ENSZ-fő- titkár esetében). A Nobel-díjat eredetileg a fizika, a kémia, az orvostudomány, az irodalom és a béke terén kiemelkedő tudósok, írók, közéleti személyiségek kapták. 1969 óta az eredeti Nobel-díj- jal erkölcsileg és anyagilag egyenértékű, de a svéd állam által alapított „Alfred Nobel-em- lékdíjat” osztanak a közgazdaságtudomány legjelesebbjeinek. A fizikai és kémiai díjat a Svéd Tudományos Akadémia, az orvosi díjat a Stockholmi Károly Egyetem, az irodalmi díjat a Stockholmi Akadémia, a békéért harcolók díját a Storting, a norvég parlament képviselőiből alakult öttagú bizottság ítéli oda. A fenti intézmények minden ősszel levélben kérnek javaslatot a világ vezető tudósaitól; a javaslatoknak február 1-jéig kell befutniuk, az értékelést szeptemberig végzik el, a dönT hathcher asszony, mint any- nyi másban, ebben is fején találta a szöget. Több mint két éve történt már, közvetlen azután, hogy Mitterrand és Kohl közös levélben „bedobták” a köztudatba a Politikai Unió ötletét is: két hétre rá, 1990. áprilisában a dublini rendkívüli EK-csúcson a „Vaslady” felettébb elutasítónak mutatkozott az elképzeléssel szemben, és a rá jellemző konoksággal leszögezte, mindaddig ne is számítsanak London áldására, amíg valaki világosan meg nem fogalmazza, tulajdonképpen mit is ért „Politikai Unió” alatt. Akkor a külügyminisztereket bízták meg ennek behatárolásával, utóbb kormányközi értekezletek hosszú sora tárgyalt hónapokon át a majdani Pénzügyi és Politikai Unió mibenlétéről - elvezetve egészen a ma- astrichti szerződés aláírásáig, amely látszólag ez ügyben már mindent tisztáz, mindent tartalmaz. Valójában Thatcher kérdésének lényege sok vonatkozásban mindmáig megválaszolatlan maradt. A közben élő legendává vált akkori brit kormányfőt ugyanis mindenekelőtt az érdekelte (volna) a legjobban: akkor tehát kik fognak majd dönteni (például brit érdekeket érintő ügyekben) és hol? Csorbul-e, s ha igen, milyen mértékben a brit nemzeti szuverenitás? Fel kell-e adni valamit a „700 éves brit parlament ősi jogaiból”? Mennyire valamiféle brüsszeli szuper kormány és mennyire a londoni kabinet marad az igazi úr a britek házatáján? Amíg ezt nem tudhatom, addig el sem fogadhatom - kötötte Thatcher az ebet a karóhoz. I dőközben persze az is kiderült, hogy a thatcheri aggodalmak nem állnak egyedül. Kisebb országok kormányai - a leglátványosabban a dánoké csakúgy, mint nagyobb országok eddig jelentős önállósághoz szokott tartományai (például a németek) egyaránt felvetették és felvetik ma is ezt a kérdést: ki fog majd dönteni (róluk) és hol? Mert hiszen az ördög itt is a részletekben van. Addig teljes az egyetértés, amíg arról van szó, hogy a közös pénz közös, demokratikus döntési hátteret feltételez, vagy hogy a közösségen kívüli (balkáni, poszt-szovjet, vagy akár amerikai, japán) kihívás egy tényletést októberben hozzák nyilvánosságra. A díjakat Nobel halálának évfordulóján, december 10-én osztják ki, a kitüntetettek egy érmet, egy oklevelet és nem utolsósorban egy csekket kapnak. A díj átvétele határidőhöz kötött, ennek elmúlta után csak az érem és az oklevéléi jár, a pénz nem. A pénzösszeg nagysága évről évre a Nobel Alapítvány bevételeinek arányában változik. (Nobel halála után a kitüntetettek fél évszázadig évről évre kevesebb pénzt vehettek át, mert a végrendelet értelmében 1953-ig a vagyont nem lehetett beruházásokra fordítani, legfeljebb kölcsönkötvé- nyekre. Ekkor módosították az Alapítvány rendelkezéseit, kivéve a teljes adómenteségre vonatkozó részt, és a kedvező befektetések révén a vagyon ismét növekedésnek indult.) Alfred Nobel, a közhiedelemmel ellentétben, nem volt sem radikális, sem békeharcos. Mint mondotta: „Dinamitgyágesen is Közös Piac mellett egyeztetett politikai akaratot, akciókat igényel. Tiszta sor. De jelenti-e ez azt is, hogy eztán a legendás bajor sör (francia sajt) előállítási szabványait is Brüsz- szelből diktálják majd? Ma még sok minden mást érintő kérdés. A politikusok is hamar átlátták ezt a csapdát, és a kételyek eloszlatására húzták elő a varázsszót: a „Subsidiarity” elvét, amely elméletileg a kérdés lényegére válaszol, méghozzá kedvezően: minden döntést a lehető legalacsonyabb (tartományi, nemzeti, stb.) szinteken kell meghozni, és csak azok kerüljenek brüsszeli asztalra, amelyek összetettségüknél, kihatásuknál fogva tényleges közösségi koordinálást is igényelnek. Azóta sem múlik el alkalom, hogy valamely közösségi politikus újfent meg ne erősítené ezen elv érvényességét. M iért hát, hogy mégsem csitultak a kétkedő, szembenálló hangok -, hogy a különböző országok „nemzeti mozgalmai” ugyanolyan dühödt elszánással küzdenek Maastricht ellen, mint korábban? Nos, azért, mert a bíztató elv mögül továbbra is hiányzik - a konkrét tartalom. Az ugyanis továbbra sem világos, hogy ki fogja majd eldönteni: mikor, melyik kérdés melyik szintre „való”? Ennek ugyan mi lesz a kritériuma? És kikből állhat az ezt „elbíráló bizottság”? Lehet-e - miként Gis- card d’Estaing Birmingham előtt szorgalmazta - tételes listát adni a „hovatartozásokról”. Voltaképpen ennek lehetetlenségét demonstrálták Bir- minghamban is, amikor az EK-csúcs rangos résztvevőitől ezúttal sem futotta többre a „Subsidiarity” fontosságának hangsúlyozásánál, megismételve, hogy közösségi szinten csakis „elkerülhetetlen” esetben kívánatos bármiféle beavatkozás, s hogy a döntéseket „lehető legközelebb” az állampolgárokhoz kell meghozni. Igaz, a briminghami határozat arra is tartalmaz ígéretet, hogy mindezt decemberben, az edinburghi csúcson majd konkrétabbá is teszik. Addig is elmondható, hogy a két és féléves thatcheri kérdés - a konkrét napi valóságban hogyan is néz hát ki az a bizonyos Európai Unió? - továbbra is időszerű. Fóris György raim hamarabb véget vetnek a háborúknak, mint az önök (béke)konferenciái”. Vagyonának egy részét mégis békés célokra hagyta. A Nobel-békedíj különbözik a többitől. Ez az egyetlen, amelyet nem az alapító szülőhazájában, Svédországban, hanem Norvégiában ítélnek oda. Nobel nem indokolta meg döntését, de halálakor a két ország még unióban élt, így természetesnek érezhette, hogy az egyik díjról Oslóban határozzanak. A jelöltek nevét előzetesen nyilvánosságra hozzák. Ez az utolsó olyan díj, amelyet méltó jelölt hiányában - 1972-ben - nem oszlottak ki. A díjazottra javaslatot korábbi kitüntetettek, maga a bizottság, a különböző államok parlamentjei és miniszterei, az Interparlamentáris Unió, vagy a Hágai Nemzetközi Bíróság tagjai tehetnek. Az idén rekordszámú - ösz- szesen 115 - jelölés érkezett a Nobel-békedíjra. Vladár T. A Nobel-díjak
