Új Dunántúli Napló, 1992. október (3. évfolyam, 271-300. szám)
1992-10-15 / 285. szám
10 új Dunántúlt napló 1992. október 15., csütörtök Honismeret 1. Ferenc József avatja fel a tettyei vízvezeték forrásházát (archív kép) Ferenc József Pécsett Élettárs Meglepően bátor hangvételű kérelmet juttatott el 1823. július 19-én a Vajszlói Vallásalapítványi Uradalom úriszékéhez Hosszűfalusi Julianna, „Sámodi Jánosné”. Megtudjuk az ismeretlen által fogalmazott iratból, hogy a kérelmező 10 esztendőn át szolgált gazdaasz- szonyként Fülöp József ,,obschiedos katona” mellett. Élettársa vagyontalan asztalos mester volt, de ő maga is csak az édesanyjától örökölt „mobiliákat” (bútorokat), s a nagyanyja mentére való 13 pár ezüstgombját mondhatta magáénak. Boldogulni csak azután kezdtek, hogy eladták a gombokat és az árukból megvásárolták a mesterség folytatásához szükséges eszközöket. Az asszony értékeinek a felhasználásával indították hát el a közös vállalkozásukat, amelyben egyikük mint mester, másikuk mint gazdaasszony fáradozott. A tények hagyományos felsorolása után került sor a panasz megfogalmazására. Az asszony gondja akkor kezdődött, amikor Fülöp József 1823 januárjában bekövetkezett halála után az uraság közös keresményüket, amelyben a történetünkben fontos szerephez jutott „ezüstgombok ára is hevert”, azzal az indokkal vette el, hogy a kérvényező nem volt Fülöp József törvényesen meghitelt asszonya. Hosszúfalusi Julianna egy okos pécsi ügyvéd tanácsára tudomásul vette, hogy a törvény szerint a fenti körülmények ellenére sem succedál- hat (örökölhet) a hagyatékból, ezért csupán azt kérte, hogy rendezzék a felmerült tartozásokat, neki pedig térítsék meg a gombok árát és „10 esztendeig való szolgáló bérét”. A katolikus vallási célokat szolgáló Vajszlói Alapítvány úriszékén nem volt gyakori eset, hogy hivatalból ismerjék el egy „gyors és szíves háziasszony” élettársi szolgálatait, és neki ítéljék 10 évi egyenlő részletben a 150 forintot kitevő maradvány egészét, az uradalommal szemben. K. Z. G. Pécs története az ősidők homályába vész - írja egy, a húszas években napvilágot látott, városunkat bemutató ismertető füzet. A megállapítás ma is érvényes, sőt megtoldható azzal, hogy a már viszonylagos közelmúlt is feledésbe merül. Ennek okán kell megemlékeznünk egy ezekben a napokban 100 évre visszatekintő eseményről, mely Pécs kulturálódásának, fejlődésének eseménysorozatában ünnepi helyet érdemel és igényel. 1892. szeptember 13-án (egyes források szerint 23-án) I. Ferenc József király avatja fel a tettyei vízvezeték forrásházát. Erről a fent idézett ismertető a következőket írja: „A (tettyei) romok felett, a patak mentén volt egykor a törökök lőpormalma, mely 1714-ben robbant fel. Erről nevezték a németek Pulverstampnak, de belejátszott az elnevezésbe a német polgári lövészegyletnek a 19. században itt tartott lövöldéje is. A gróf Schmidegg-féle villa mellett van a vendéglő és még néhány villa. A keleti oldalon az egykori Scholz-villa, az egyik nyugati oldalon pedig a Pintér-féle villa. Ennek oldalán márvány emléktábla őrzi I. Ferenc József apostoli király 1891-i látogatásának emlékét. Ferenc József - jegyzi meg itt az ismertető - a vízvezeték megnyitásakor is itt volt 1892. szeptember 13-án. A tettyei fennsík fő nevezetessége hatalmas forrása (a hegy tövében kerek építménnyel körülvéve), mely már a török időkben is vízzel látta el a várost és 1892 óta a város vízellátásának feje. Ha a Tettye-forrás nem ad elégséges vizet, akkor bekapcsolják a vízvezetékbe a Tortyogói kutakat is. A tettyei téren áll a víztartóház (ma inkább forrásház néven említjük) mészkőből épült homlokzatával és szellőző kéménye befásított halmával. E tartóból természetes nyomás útján ömlik a víz a vezetékekbe.” Ennyit és így ír erről az ismertető. Már csak érdekességként - és az ünnepet magáénak mondó Vízmű történeti regisztrátuma- ként ebből a forrásból táplálkozik a város két közfürdője, a Madarász (Maléter)-féle a Ráth utcában (tehát a mai Hullámfürdő), és a Balokányi (városi) fürdő a Balokány-ligetben. További kuriózum, hogy a város területén élő és ipari tevékenységet folytató céhmesterek és a város között hosszú időn keresztül harc folyt a víz birtoklásáért. Az előrelátó városi honatyák egy a közösséget szolgáló rendelettel saját hatáskörükbe vonták a tettyei vízadó berendezéseket, megvetve ezzel alapját a modernizálódó város hosszútávú és minden akkori igényt kielégítő vízellátásának. Minderről - és egyéb érdekességekről - az a Böckh János hidrogeológus számol be 1900-ban megjelent „Vélemény Pécs szabad királyi város és környéke forrásvizei ügyében” c. és egyéb írott munkáiban, akinek nevét ma a környéken utca őrzi, s akiről tán még az utcában lakók közül is kevesen tudják, mit köszönhet munkásságának Pécs város közönsége. Jóllehet városunk műemlékek dolgában európai nevezetességű emlékekkel dicsekedhet, s bár a modem fejlődés és a történelem parancsszavai sok történeti és művészi emléket kívántak áldozatul, sok ismert és ismeretlen objektumunk őrizte meg a város arculatának ódon zománcát. Ezek közé a - kevéssé ismert és sajnos nem látogatható - műemlékek közé tartozik a fentebb említett forrásház is. Falai messze földön híres Zsolnay kerámiával borítottak, a látvány múzeumi jellegű. Irigylésre méltó az, aki akár hivatalból, akár egyéb módon megtekintheti ezt a 19. századi, kifinomult eszközökkel és stílusban épített forrásházat. Bokrétás András Otven éve történt... A félévszázaddal ezelőtti pécsi napilapok a Janus Pannonius Társaság október 28-án, a vár- megyeháza közgyűlési termében, nagy érdeklődés mellett megtartott első őszi felolvasó üléséről számoltak be. Fischer Béla, a társaság elnöke megnyitóját Móricz Zsigmond emlékének szentelte, és különösen baranyai kapcsolatát emelte ki. A továbbiakban a színház (Németh Antal dr.), a széppróza (Ignácz Rózsa) és a költészet (Erdélyi József) egy-egy mestere beszélt Móricz Zsigmond- ról. A felolvasó ülés nyitánya volt annak a nagyszabású, új kulturális programnak, melyet a város polgármestere, Esztergár Lajos hirdetett meg, és amelynek következő megnyilvánulása a Pécsi Nemzeti Színház évadnyitó előadása volt. A sajtó naponta foglalkozott a kulturális életben jelentős változások előtt álló színházzal. Tudósított Németh Antal dr. Pécsre érkezéséről, a próbák megkezdéséről, arról, hogy ő rendezi az évadnyitó Csongor és Tündét, Vörösmarty költői szépségű mesejátékát, melynek vezető szerepeit a budapesti Nemzeti Színház két művésze, Szörényi Éva és Pataky Jenő játssza. Olvashatták a pécsiek, milyen különös látványosságot ígér a kultuszminiszter által a pécsi színháznak ajándékozott budapesti Csongor és Tünde-előadás színpompás díszlete. Hukváry Jenő karmester vezetésével a zenekar megkezdte Farkas Ferenc kísérőzenéjének betanulását. Németh Antal dr.-nak arra is maradt ideje, energiája, hogy a bemutató délutánján vetített képekkel kísért előadásban ismertesse a Csongor és Tünde sikeres pályafutását a magyar és külföldi színpadokon. Az önállóvá lett Pécsi Nemzeti Színház ünnepélyes megnyitását követő napon a Dunántúl idézte a kultúrprogramnak a színházra vonatkozó részét: „Az átalakult színház fontos kultúr- missziós szerepét csak úgy töltheti be, ha össze tud forrni a tájnak kultúrájával és lelkűidével, ha tagjai beolvadnak a társadalomba, hogy megismerjék gondolkodásmódját, szokásait és az élettel folytatott küzdelmet. Csak így tud előadásaival a telkekhez férkőzni és így teheti vonzóbbá a színházi előadásokat a közönség széles rétegei előtt. Szükséges tehát a színház működését új alapokra fektetni.” A régóta sürgetett átalakítás megtörtént, Pécs kivált a gyö- kértelen vándortársulati rendszerből és Hlatky László új társulata - mely az évadnyitás napján a belvárosi plébániatemplomban Veni Sanctén vett részt, este pedig a Csongor és Tünde színrevitelével mutatkozott be a pécsi közönségnek -, szíves és baráti fogadtatásra talált. A kulturális élet újászületésének újabb bizonyítékaként a Kürschner Emánuel nyugalomba vonulásával megüresedett zeneiskolai igazgatói állásra egyhangúan Takács Jenő zongoraművészt hívták meg, aki meg is érkezett Pécsre és átvette a zeneiskola vezetését. Hamarosan két új hegedűtanárt nevezett ki, ifj. Mestrits Jenőné Gréf Matild és Molnár Klára személyében. Molnár Klára hegedűművésznő néhány nappal később, a Pécsi Zenélő Ifjúság Liszt-hangversenyén már fel is lépett, a Mester két Consola- tion-ját játszotta. A Zenélő Ifjúság szerencsésen illeszkedett bele a város kulturális célkitűzéseibe azzal a nagyszabású tervvel, mely öt igényes, fővárosi nívójú, a felnőtt közönség számára is megismételt színházi hangversennyel, a diákság nemes zenei élvezetét szándékozott biztosítani. Az első koncert érdekességeként említem, hogy a Les Préludest négy kézre zongorán Opritia Mária és Horváth Mihály szólaltatta meg. Dr. Nádor Tamás A siklósi nyomdák... Gutenberg János betűszedéssel nyomtatott első könyve után a XV. szd.-ban szinte minden európai országban könyvnyomdák létesülnek. Hazánkban Karai László budai prépost tette lehetővé, hogy Hess András vezetésével Budán egy könyvnyomda kezdje meg munkáját. Az első magyar nyelvű nyomda Sylveszter János nevéhez fűződik, aki Sárvár mellett Nádasdy Tamás birtokán 1537-ben hozta létre. Siklóson viszonylag hamar létesült nyomda. Énnek elsősorban az volt az oka, hogy a település mindig meghatározó szerepet töltött be a délvidéken gazdasági, kulturális és politikai téren. Az első feljegyzésekkel 1812-ben találkozunk. Egy bizonyos Tóbi János siklósi polgár kapott nyomdászati privilégiumot. Működését 1816-ig tudjuk követni. Majdnem 70 év kellett ahhoz, hogy újabb nyomda létesüljön Siklóson. 1884 novemberében Lővy Miksa nyit nyomdát. Alig kezdi meg működését az alis- páni hivatal pert indít ellene. A sajtóvétség miatti bűnvádi eljárás oka, hogy a nyomdáját nem az alispáni hivatalnál jelentette be, hanem csupán a főszolgabírónál. A 4 évig tartó pereskedés Lővy felmentésével zárult, de a meghurcoltatás nyomdája feladására késztette. A Lővy Miksa féle nyomdát a „Haran- gozó-Pandurovits” cég követte, melynek tulajdonosa Rédei Károly iskolaigazgató. A nyomdát 1888. szeptember 28-án jelentették be, és a főtéren az ún. Welding Mári-féle házban volt. A siklósi várbaráti egyesület birtokában még találunk néhány könyvet, nyomtatványt termékeik közül. Siklós első újságjának, a Siklós és Vidéke hetilapnak is az előállítója. A lap 2-300 példányban jelent meg. 1911. február 15-én megnyílt Siklós második nyomdája, a „Csemi-Krenhardt”-féle nyomda. Ennek engedélyezését már az a dr. Fejes János siklósi főszolgabíró adta, aki Siklós múltja címmel megírta a község monográfiáját. Ez a nyomda a későbbiek során Siklós-Dráva- völgyi Könyvnyomda néven vált ismeretessé. A nyomdában számtalan termék készült. Ízelítőül, néhány. Vörös Vince: Aranykalászos gazda. - Dülőúton. (A parasztság történelmi feladatai. Bakonya. 1940), Bálint Ferenc: Siklós monográfiája. 1928., Garbai Imre: Az egyetlen gyermek és a nevelés. 1942., Jubileumi Értesítők mellett Siklós újságai is itt készültek. 1912. augusztus 1-jével a nyomda kizárólagos tulajdonosa Csemi János. A nyomda neve pedig: „Drávavölgyi” könyvnyomda. A Csemi-család egészen az államosításig (1949) működtette a nyomdát. Különösen a háború alatt sok nehézségük volt. Az államosítással a gépek Nagykanizsára és Kaposvárra kerültek. A nyomdaipar 137 évig tartó működése ezzel Siklóson megszűnt. Csak 20 év múlva, 1969-ben lett Siklósnak újra nyomdája. Az ÁFÉSZ 3 fővel indította el.A 70-es évektől látványosan fejlődött. 1980-ban termelésük meghaladta az 50-60 milliót, létszámuk 82 fő. Két műszakban dolgoztak és mintegy 400 tonna papírt használtak fel évente. A megváltozott gazdasági helyzet újabb kihívást jelentett, de reméljük: Siklósnak hosszú ideig lesz nyomdája. Perics Péter Egy útszakasz mementói Vasárnap búcsúba hívtak Görcsönybe, Vérző Madonna, a templom védőszentje ünnepére. Gyalogoltam oda és vissza, miközben barátkoztam a műúttal. Ez az út is él, hátán hord embert, járművet, használják és kihasználják, sokan semmibe veszik. Árkai szemétgyűjtők. Már megszokott, pedig két helyen is kiírva: Szemetelni tilos! Hogy a tíz kilométeren át mindkét padkán, Keszűtől kezdődően búza-, kukorica- és napraforgómag-csíkok szaladnak, megdöbbentő. S nem járnak rájuk madarak, mert a madársereg a kukoricatarlók széttaposott csöveit csipegeti. Néhol emberek böngészték a csöveket, másutt a bennfelejtett répát csákánnyal feszegették mert ennyi eső után is 10-20 centi mélyen betonkemény a talaj. Az Úrra, a keresztények Istenére gondoltam - bár létét lelkemben, vagy a titokzatos Végtelenben hol bizonyosnak, hol bizonytalannak érzem, mikor milyen belső lelki válságok gyötörnek -, Őt, a hajdan megfeszítettet hogy fogadnák, ha épp itt haladna az úton? Az út mentén szinte mindenütt őrkutyák serege csaholt. Éjszaka ezek az állatok már lánc nélkül vérebként támadnak, mert a tolvajok világa ekkor köszönt be. A lőszerraktár reggel fél 9-kor is fényárban ragyogott, az egyik őr bóbiskolt, a másik odébb tessékelt a kezével, mintha autót terelne, hogy tilos diót szedni. Szinte mindenütt a pusztulást érzékeltem, eltévesztett beruházások torzói fogadtak: a megszüntetett harkányi vasút, a téglagyár, az agyagbánya, düledező bakterház, kísértetkastély-vas- útállomás. Két tehéntelepre csak a betonlapok és a most is ragyogó sorompók utalnak. A herdálás akkor sem volt különb, csak a jelenkori nem sunyi, s ezért roppant kegyetlen. S akik hagyják lehullani a magvakat, különbek, mint elődeik? Miért e közöny? Három balesetes sír tűnt fel a padkalejtőn, egyiken roncsolt bukósapka. Mindegyiket gondozzák, a fűnyíró is kikerüli őket. Lassan keresztek között fog vinni az út, de mégse késztet ez jobb belátására egy sofőrt sem, hisz majd tíz friss baleset üveg-és tűznyomaiba botlottam. Minden ember, nem is sejtve, a maga Golgotáján halad akár alkot istenképet, akár nem. De ez már a templomajtóban jutott eszembe. Benn Görcsöny és az ide sereglett német ajkú és délszláv lakosság vallásos közössége énekelt önfeledten, Meghatott a templomi szokás, amikor papok, ministránsok megfogják egymás kezét, felemelik és így énekelnek, vagy a pad- szomszédok kezet fogva jót kívánnak egymásnak. Ó, ez a templombéli családias béke miért nem tölti be mise után az utcákat, otthonokat?! Sokszor hangzott el a fohász: „Jöjjön el, a Te országod!”. Magamban csak annyit kértem: „Jöjjön el, a mi országunk is, végre!”. Csuti János
