Új Dunántúli Napló, 1992. október (3. évfolyam, 271-300. szám)
1992-10-22 / 292. szám
10 üj Dunöntült napló 1992. október 22., csütörtök k i „A diktatúra halálos sebét a magyarok adták” Beszélgetés Habsburg Ottóval a megíratlan emlékeiről Habsburg Ottó Pécsett Fotó: Szundi György Habsburg Ottóval, a Páneurópai Unió elnökével beszélgetünk a magyar történelem néhány olyan epizódjáról, amelyben eddig kevésbé ismert módon játszott szerepet.-Elnök úr, a közeljövőben megjelenik egy emlékirat Magyarországon, amelynek szerzője, Hennyey Gusztáv tábornok, Horthy Miklós utolsó külügyminisztere ezt írja: „Roosevelt elnök a Quebecben, 1944 szeptemberében megtartott konferenciára táviratilag meghívta Ottó főherceget - tehát Önt - ahol Churchill és Eden jelenlétében fogadta, s kijelentette, hogy elérkezett az utolsó alkalom, amikor még megakadályozható Magyarország feltétel nélküli alávetése Oroszországnak. ” Mi történt ott és akkor?-Én abban az időben folyamatos kapcsolatban voltam Roosevelt elnökkel. Amikor Que- becbe meghívott, pontosan nem tudhattam, hogy miről lesz szó. Tehát elmentem a konferenciára, ahol is kiderült, hogy az elnök azt kívánta még egyszer megbeszélni velem is, hogy mit lehetne csinálni azért, hogy Magyarországot a katasztrófától megmentsük. Roosevelt, a magyarbarát- Ez komoly szándéka volt a tárgyaláson jelenlévőknek 1944 őszén?- Rooseveltnek igen. Azonban voltak a körében olyanok, akiket egyáltalán nem érdekelt Magyarország sorsa. Roosevelt tehát egyedül maradt. Az elnök indíttatásához tudni kell, hogy őt személyes szándék vezérelte: őszintén magyarbarát volt. Az első világháború előtt, még fiatalon bejárta Nagy-Magyaror- szágot biciklin, megismerte és megszerette a magyarokat. Vagyis az ő magyarbarátsága szentimentális alapon állt. De egyedül volt. És ez a gyakorlatban azt is jelentette, hogy amikor a magyar ügyről Roosevelt- tel beszéltünk, s úgy tűnt, hogy el is értünk valamit, nem juthattunk tovább, mert más döntéshozók jó, ha közömbösek maradtak. Amikor a Lakatos-kormány hivatalba lépett és Hennyey Gusztáv lett a külügyminiszter, ő kapcsolatot keresett velünk. Erre lehetőséget nyújtott, hogy mi 1941 óta, Lisszabonon keresztül megteremtettük a folyamatos kontaktust Wodianer Andor nagykövet és Károly Lajos öcsém révén. Ezen a szálon voltunk kapcsolatban Kállay Miklóssal is.- Idézek egy másik részletet Hennyey visszaemlékezéséből: „Roosevelt és Churchill együttesen arra kérték Ottó főherceget, hogy továbbítsa a közlést Horthy kormányzóhoz, mire a főherceg megjegyezte, hogy nem bizonyos benne, vajon közlése alapján a kormányzó elszánja-e magát a cselekvésre. ”- Sajnos, ez így történt.- Ön elkésettnek vélte ezt az üzenetet? Vagy miért volt pesz- szimista?- Nézze kérem, a kormányzó, a véleményem szerint, képtelen volt jól megítélni a helyzetet, ő rosszul látta a világhelyzetet is, még mindig azt hitte, hogy van bizonyos manőverezési szabadságunk. De nem volt. És azt is meg kell mondani, hogy a kormányzó nem volt valami jó politikus, ennek következtében nem is érthette meg a helyzetet. Bethlen István megértette.- Ön az említett közlést végül is továbbította Horthynak?- Igen.- Mit tartalmazott a távirat?- A szöveget Eckhardt Tiborral fogalmaztuk, s lényegében a háborúból való kiugrás előkészítésével kapcsolatos teendőket tartalmazta. Például azt, hogy nyissanak utat a szövetségeseknek azért, hogy még az oroszok előtt eljussanak Kö- zép-Európába.-Rooseveltnek a magyarok iránti rokonszenvéből kiindulva, most októberben adódik a kérdés: Ön hogyan látja egy másik amerikai elnök, Eisenhower szerepét történelmünk oly fontos és kritikus időszakában, 1956 őszén? Ha Nagy Imre mellé álltak volna ...- Eisenhower gyenge, végtelenül gyenge szerepet játszott. Ő még Horthynál is kevésbé jó politikus volt. Katona volt, aki nagyon keveset értett a politikához és azon belül is lényegtelen volt számára a magyar ügy. Neki sokkal többet jelentett a Szuezi-csatoma, mint az, hogy mi történik Magyarországon.- Most már pontosan tudjuk, hogy a forradalom sorsa a nagyhatalmak pillanatnyi érdekeitől függött. S az érdekek középpontjában nem a harcát vívó Magyarország állt. Mi a véleménye erről a történelmi szereptévesztésről ?- Az a véleményem, hogy ha azon a napon 1956-ban, amikor Nagy Imre deklarálta Magyar- ország semlegességét, a nagyhatalmak ezt 12 órán belül elismerték és garantálták volna, akkor lehetett volna reményünk. Az Egyesült Államokra, Angliára, az ENSZ-re gondolok.- Hát ez nem történt meg ...- Nem történt meg, s ezzel megszületett a halálos ítélet.- Térjünk vissza a távolabbi múltba. Ön utalt Eckhardt Tibor tevékenységére, s hogy Amerikában szoros kapcsolatban voltak. A hazai közvélemény meglehetősen félretájékozott Eckhardt Tibornak a magyar ügyben végzett munkájával kapcsolatban. Ön mire emlékszik? Memorandum Spellman bíborosnak- Eckhardt magyar megbízással utazott Amerikába, ő volt a legjobb diplomatánk, nyelveket beszélt és kitűnő kapcsolatokat mondhatott magáénak. Teljesen megbízható magyar szempontból, ami akkor sajnos már nem volt természetes. Nem tudhattuk, hogy kitől mi jut el a németekhez. Eckhardt ilyen szempontból is teljesen feddhetetlen volt. 1943-ban memorandumot fogalmazott meg a magyar külpolitikáról Spellman amerikai bíboros számára. A főpapnak ugyanis erős befolyása volt a Éehér Házban és jóakarónk volt. Eckhardt a memorandummal meg akarta alapozni Spellman washingtoni tárgyalásait. A közelmúltban, emléktáblájának avatásakor Makón fel is hívtam a figyelmet erre. Elő kellene venni ezt a dokumentumot, valószínű a New York-i Magyar Házban van az eredeti.- Eckhardt kikkel állt kapcsolatban?- Minthogy sokat dolgoztunk együtt, elmondhatom, hogy őt sem érdekelték az emigráció marakodásai, meddő vitái. Nekem közvetlen kapcsolatom volt Roosevelthez, neki erős bázisa volt a Georgetown Egyetem, ahol több magyar profesz- szor támogatta.- Elnök úr, nem foglalkozik a gondolattal, hogy a szerteágazó történelmi kapcsolatai, a fontos eseményekben való szerepe alapján megírja a Magyarországra vonatkozó dolgok hátterét, összefüggéseit? „Sohasem fogok emlékiratot írni”- Nem. Az időmből erre nem telik. Tudja, sok teendőm van és elsősorban a jövőért kell dolgoznom és nem a múltat idézni. Meg aztán a hitelesség miatt is a legkülönbözőbb archívumokban kellene kutatnom. A dokumentumok persze megvannak, de ki tudja hol. Azt is elmondom, hogy mindenkinek megígértem, hogy sohasem fogok emlékiratot írni. Mert így bíztak bennem, én pedig jobban megismerhettem a dolgok lényegét, mintha azon tűnődtek volna: „Az Isten szerelmére, mit ír majd meg ebből?!” Az emlékirat egy kicsit a helyzettel való visszaélést is magában rejti. Ezért bátorítottam a partnereimet, hogy én nem fogok írni róluk.- Önről köztudott, hogy fáradhatatlanul dolgozik ma is a magyar ügyért. Ennek előrebocsátásával kérdem, hogyan látja, milyen Magyarország megítélése mostanában ?- Óriási különbség, ha a régi állapottal hasonlítom össze. A nagy fordulatot 1956 októbere jelentette. Azt tapasztalom, hogy az ifjúság forradalmára talán jobban emlékeznek külföldön, mint itthon. Döntő fordulatnak tartják. Olyasminek, mint a sztálingrádi csata volt; a magyar népfelkelés volt a hidegháború Sztálingrádja. Magyar- ország ugyan elvesztett egy csatát, de a diktatúra halálos sebet kapott. S ezt a magyarok adták. És azt sem felejtik el, hogy mi nyitottuk meg az utat a közép-európai zsarnokok megbuktatásához. Az a tény, hogy amikor az Európa Parlament egyhangúlag ratifikálta a magyar társulási szerződést ebből ered, hiszen ilyen, korábban ott alig történt. Azt mondhatom, hogy nagyon jó Magyarország híre a világban és ezt meg kell őrizni. — Szeretnék egy személyes emléket fölidézni Önnel kapcsolatban. A hatvanas évek végén, külföldön, hallgattam az egyik előadását Európa politikai perspektívájáról és olvastam az erről írott könyvét. Ön akkor fölvázolta a szovjet diktatúra bomlását, még azt is leszögezve, hogy ez 2000 előtt bekövetkezik. Nem tudom, hányán vették ezt komolyan akkor. Az idő Önt igazolta. Kérdezem tehát, milyen feltételezésre alapozta prognózisát? A kémfőnök magánleckéje-A magyarázat egyszerűbb, mint gondolná. De előzményként egy személyes találkozásra kell emlékezni. Az angolok a második világháború végén is azt tették, amit tettek korábban: a győztes háború befej eztekor elbocsátották azt a hírszerző főnököt, aki addig irányította a titkosszolgálatot. Azt tartották ugyanis, hogy újabb konfliktus esetén nem tud mást csinálni, mint korábban. Én ennek a tábornoknak a vendége voltam azon a birtokon, amit a szolgálataiért kapott és a hírszerzésről beszélgettünk. Akkor azt mondta nekem: „Titok nem létezik, az ember ugyanis nem tud titkot tartani. Az amerikaiak és a szovjetek titkolózásában az a különbség, hogy, ha az amerikaiaknak van valami nagy titkuk, az másnap olvasható a New York Timesban, vagy a Washington Postban. Az orosz titkot három hét múlva lehet olvasni valamelyik vidéki, jelentéktelen tartományi újságban.” Ez szöget ütött a fejembe és attól fogva alaposan tanulmányozni kezdtem azokat a helyi lapokat, amelyekhez a Szabad Európa Rádió hozzájutott. Ezekben minden megtalálható volt, csak fel kellett dolgozni az oroszok sajátos fecsegését. És ebből vontam le a következtetéseimet. Király Ernő „Az élőkre kell tekintettel lennünk, a holtaknak igazsággal tartozunk. ” (Voltaire) Körzeti orvos kollégám a kabáthajtókájára tűzött nemzetiszínű szalaggal és arra keresztben rávarrt fekete csíkkal jelent meg. Nem tudtam, mire véljem a szokatlan .jelvényt”. Újságolja, hogy nagy dolgok történnek a városban. Tüntetnek a rendszer ellen, kivágják a kommunista címert a zászlókból, gyászfátylas lobogókkal vonulnak az utcákon. Most láttam, milyen elszigetelten élünk legfeljebb öt kilométerre a város központjától, alig félórányira autóbuszon, mégis szinte elvágva az eseményektől. Távolinak tűnt a városi mozgolódás. A telepen, a völgyekben éppúgy vannak betegek, mint más napokon, és ellátásuk a legfontosabb tennivalóm. A városban történő dolgok váratlanul értek. Néhány hónapos házas voltam, és alig fél éve végeztem a körzeti orvosi munkámat, ami egész időmet lefoglalta. Sem időm, sem kedvem nem jutott a politikára. A sietve átfutott újságok hírei közt legfeljebb a Petőfi-körben zajló viták, a néhány merészebb cikk jelentett mozgolódást, ezeket inkább az írók belső ügyének véltem. A Rajk-per lezajlott. Az első felvonás nem döbbentett meg, mert visszalapoztam a történelemkönyvben a francia forradalomig, Dantéig, Robespierre-ig. Rákosi feje látszólag biztosan áll vastag nyakán. Merészebb jelnek vehető, hogy egy óriási feliraton „Éljen Gerő, a hídverő” - a „hidat” átmázolták a hímtag négy betűjére. A kínos felirat néhány órán át köznevetség vagy megbotránkozás tárgya volt. Az események meglódultak. A rádió hírei, bármennyire is megdöbbentőek voltak, mégis nagyon távolinak és bizonytalannak, ellentmondásosnak tűntek. Mindszenty beszéde felsőbb- ségesen hatott: -„tájékozódom, és majd azután fogok cselekedni”. Nem tudtuk, mennyi idő lesz a tájékozódásra, és jut-e idő a cselekvésre. Közel volt még a háború, a T 34-esek hordája előli menekülés, a budai ostrom hat hete. Sok fiatalt láttam elpusztulni túlerő elleni reménytelen harcban, kilátástalannak véltem a küzdelmet. Amikor a budai ostrom végső napján az utolsó magyar katonák közt pisztolyomat az oroszok lába elé dobtam, nálam megtörtént a fegyverletétel. Mikor néhány fegyveres fiatal jelent meg, és közölték, hogy a környéken harci esemény várható, nem mertem feleségemmel a különálló erdei házban maradni. Összeszedtünk két kofferra való holmit, ruhaneműt és ezüstöt is, lecipeltük a kórházba, és az éjjelt az igazgatói irodában töltöttük. Semmiféle rendzavarás nem volt, és a lakást érintetlenül találtuk. Azt azonban tudhattuk, hogy a magára hagyott lakás katonák nélkül is prédává válik, így elhatároztuk, hogy fent maradunk. Bezárkóztunk, sötétedéskor az ablakok elé pokrócokat függesztettünk, hogy fény ne szivárogjon ki, és a ház elhagyottnak lássék. A hosszú estéken a feleségem felolvasott. Hilary Mount Everest-expedíciója, a Kon-Tiki útja után a tatárjárás három kötete került sorra. Közben szólt a rádió, indulók, klasszikus zene és névsorok. A napfény még védtelenebbé tett. Mikor szovjet katonák vonultak az úton, falak mögött lapultunk, remélve, hogy házunk kihaltnak látszik. A rendelésre kevesen jártak, kihívás szerencsére nemigen volt. A telepen mindenki a házába húzódott és várt. A forradalom lángja nem ért el a városszéli telepre, csak füstje gomolygott vészjóslóan. Egy novemberi reggelen tört be házunkba Nagy Imre drámai segélykiáltásával a távol zúgó vihar. Primitív védelmünk, pokrócok az ablakokon, mintha le- foszlott volna, meztelennek, védtelennek éreztük magunkat itt az erdőben, különálló házban, ahonnan segélykiáltás is alig hallatszik el a távoli szomszédig, és ki mer előjönni más segítségére? Éjjel tíz körül rendszeresen néhány lövést adtak le feltehetően a meszesi dombokról a Mecsek sűrűjében, állítólag a kozári és a kantavári vadászházakat célozták, ahol a „mecseki fegyveresek” tanyáztak. A lövedékek felettünk siví- tottak át. A háborúban nehéztüzérségnél voltam orvos, és arra kellett gondolnom, hogy mi történik, ha a célzó egy kicsit lejjebb veszi az irányzékot, idébb lő „csak” egy-két kilométerrel? ... Nehezebb, rosszabb volt sokkal a lövészároknál, háborús gödörnél, ahol meg lehetett húzódni, ahol volt arcvonal, ahol magam voltam, és csak a magam élete számított, és még azért sem voltam felelős. November első napjaiban lehullott az erdő lombja, amely takarta, védte a bujkáló forradalmárokat, akiket egy volt lu- dovikás tiszt vezetett. Egy darabig meghúzódtak a vadászházakban, a Mecsek néhány erdei falujában. Amikor jött a hír, hogy a fővárosban minden elveszett, megpróbáltak Nyugat felé kitömi. Egyik reggel néhány magyar egyenruhás, géppiszto- lyos katona jön az erdő felől. Honvédek is voltak a mecseki partizánok közt. Amint a rendelő elé érnek, az ott várakozók odaszólnak: Éljenek a magyar partizánok!- Kérem, mi a bánya-robbanóraktárt őrző karhatalmisták vagyunk - szólt az udvarias, kissé tartózkodó válasz. Bizonytalanul nézegettük egymást. Sztrájkolt a bánya, hiába állt két szovjet harckocsi az aknatorony elé. Meresztgették ágyúcsöveiket, de hagyták, hogy a bányászok körülvegyék őket, és valami kevés beszélgetés is kialakult. Csendesebben, mint az előző napokban, mikor egyik szónok azt kiabálta, hogy menjünk megsegíteni testvéreinket Budapesten. Szent Borbála, a bányászok védőszentje ünnepén tüntető menet indult bányászzenekarral, régi bányász-, nemzeti és egyházi zászlókkal, képekkel az aknától a telep templomáig. Alig fértek be a templomba. Énekelték a Himnuszt, Szózatot, bányászhimnuszt, Boldogasszony-anyánkat, a székely himnuszt is. Láttam a tömegben a telep rendőrét, civilben. Két agyonlőtt forradalmár temetésén mondta ki először és utoljára a szónok: „ígérjük, hogy nem haltatok meg hiába!” A láng kialudt, a sztrájk mint súlyos füst ülte meg a telepet és a völgyeket. Majd újra leszálltak a bányába, és volt újra táppénzes állomány. Könnyű utólag bölcsnek és hősnek lenni. Egyik sem voltam, csak egy asszonyát és jövendő gyermekét féltő boldog, fiatal férj, aki mindenáron a talpa alatt levő hazai földön kívánt maradni. A félig kifeszített, vasalt kapu dörögve bezárult. Konkoly-Thege Aladár Pécsbányatelep, 1956. október
