Új Dunántúli Napló, 1992. október (3. évfolyam, 271-300. szám)

1992-10-10 / 280. szám

1992. október 10., szombat aj Dunántúli nopiö 9 „Látomásos előadást szeretnék” Zichy-illusztrációk Az ember tragédiájához Töprengések egy bemutató előtt A remekművek, tudjuk jól, többféleképpen értelmezhetők. De azért mégsem olyanok, mint Schlemil Péter zsebe, melyből hol távcsövet, hol sátrat, hol pe­dig tüzes paripát lehet előrán­gatni. Vagyis a magyarázatok száma nem korlátlan, ezeket nem koholhatják a befogadók kényük-kedvük szerint, mert hi­teles értelmezés csak a figyel­mes olvasó és a számára meg­nyilatkozó szöveg dialógusából következhet. Bevallom, e megállapítást most az önfegyelem igénye fo­galmaztatta meg velem. Ugyanis Madách Imre Az ember tragédiája című drámája olyan gondolatgazdag, hogy jónak lát­tam magamat a fenti figyelmez- • tetőssel mindössze néhány, má­sok által bejárt s feltehetően a műhöz vezető útvonal felvillan­tására szorítani. S közben töp­rengek csupán, a csalhatatlan ösvény titkát természetesen magam sem ismerem. Az alko­tással úgyis mindenkinek ma­gának kell megküzdenie, mint Jákobnak az angyallal. Azt mondtam, párbeszéd a művel. Palágyi Menyhért, aki 1900-ban könyvet írt a drámá­ról, közvetlenül a szerző szemé­lyes vallomását hallotta ki be­lőle. Főként azt a lelki tusát, melyet Madách hűtlen asszo­nyával, az elűzött, mégis holtig szeretett „Lidérckével”, azaz Fráter Erzsébettel vívott. Való­ban, házasságának kudarca töl­tötte el lelkét az Éden elveszté­sének fájdalmas élményével, mely állandóan ott sajog Ádám álmának mélyén. És bizonyára ezért jelentett számára oly gyötrő talányt a nő, hogy szinte minden színművében meg­idézte a „nemek harcát”, s még akadémiai székfoglalóját is a gyengébb nem kérdésének szen­telte. Ebben kendőzetlenül fel­tárja gondolatait, ám ha álmaira lennénk kíváncsiak, akkor, leg­alábbis Róheim Géza szerint (Nyugat 1934), ismét csak a Tragédiát kell elővennünk. Van ugyanis az álmoknak egy típusa, írja, mely epizódso­rozatból áll, ennek tartalma a meg-megűjuló vágy az anya után, és ez a vágy mindig va­lami szorongáson akad fenn, s rendszerint lidércnyomásos ré­vületté alakul. E mélylélektani magyarázat nemcsak arra utal­hat, hogy Madách, a gyenge tes­talkatú, mélabúra hajló, félszeg férfi, a nőben is az anyát kereste elsősorban, de a dráma egy fon­tos formateremtő elvére is fel­hívja a figyelmet. Később Sőtér István is (1965-ben) arra muta­tott rá, hogy a mű alapkonflik­tusát az anyaság motívuma oldja fel. Adám álma azonban, áttörve az idő falain, a történelem folyamát is megeleveníti, az „álomfejtés” ezért nem kerül­heti ki a történetfilozófiai néző­pontot. Jól látta ezt Szerb Antal, aki összefoglaló munkájában (1934) egyén és közösség ko­ronként megismétlődő küzdel­mét emelte ki a műből. De már Voinovich Géza észrevette (1914), hogy jóllehet, Madách az egyén pártján áll a tömeggel szemben, hősei azonban mindig népük előrehaladása érdekében folytatják, többnyire meg nem értve, harcukat. A mű egyik első bírálója, Szász Károly (1862) viszont Lucifert tartotta a kulcsfigurá­nak, a tagadás anyagelvű szel­lemét látva megtestesülni benne, akivel az idealista Ádám szegezi szembe a maga konokul megőrzött eszményeit. Ez a vi­adal, a szerelmi tusához hason­lóan, szintén a szerző lelkében zajlik, aki - kora egyik legkép­zettebb írója lévén - jól ismerte, s bizonyos fokig magáévá is tette a századközép pozitivista észjárását, amely az okszerű meghatározottságok kalodájába igyekezett zárni a szellemet. Nem is talált észérveket e cá­folhatatlannak tűnő, tényszerű­ségben bővelkedő, ám rideg gondolatrendszerrel szemben, így ütött Madách szellemében tanyát Lucifer, ám a szívét so­hasem volt képes meghódítani. Ádám hite tehát alkotója ér­zelmi lázadása önnön intellek­tusa ellen, s bár e harcban már-már győzedelmeskedik á fölényes tagadás, az anyagelvű- ség csábító ereje, végül mégis az emocionális remény látszik diadalmaskodni. Madách igen következetes, mikor a mű utolsó jelenetében az Angyalok karának elhangzása után nem a férfi, hanem Éva ajkára adja e szavakat: „Ah, értem a dalt, hála istenemnek!” Ezzel is kife­jezésre juttatta, hogy Istenhez csak a szív bejáratos, az észnek mindig várakoznia kell egy ki­csit. S máris eljutottunk az oly so­kat vitatott 15. színhez illetve a befejezés kérdéséhez. Még a művet egyébként nagyrabecsü- lő Riedl Érigyes is pálcát tört a szerző fölött e tekintetben (1880), mondván, a haladás gondolata benne van ugyan a Tragédiában, de nem érvénye­sül eléggé, így a reményteli végkicsengés sem hiteles. Erdé­lyi János már 1862-ben pesszi­mistának ítélte a drámát (meg­alapozva ezzel a későbbi leg­főbb vádpontok egyikét), s úgy vélte, az író jobban tette volna, ha „Az ördög komédiája” címet adja művének. Erdélyi és köve­tői azonban, Lukács Györgyről nem is szólva, aki (1955-ben!) „tragikus sikertelenség”-nek minősítette Madách alkotását, megfeledkeztek arról, hogy a pesszimizmus nem esztétikai kategória. Azt pedig a roman­tika végképpen igazolta, hogy az ellentmondások feszülése gyakran inkább lendítője, sem­mint akadálya a szerves mű­egész létrejöttének. Szerencsénkre jól tudta ezt a mű felfedezője, Arany János, aki így fogalmazott, amikor 1862-ben a szerzőt a Kisfaludy Társaságban bemutatta: „A mű­vészet harmóniája nem mindig az optimizmusé is egyszer­smind. De én nem találom e pesszimizmust Az ember tragé­diájában, mihelyt mint egészt fogom fel.” E szavak azért is fontosak számunkra, mivel Ádám nem­csak a haladásnak a liberális eszmékből táplálkozó kérdésére („Megy-é előbbre majdan fajza- tom ...’) kapott - talányossá- gában is bíztató - választ, ha­nem arra a másikra is, amelyre kevésbé szoktunk figyelni, noha Madách szemléletmódja épp úgy jellemzi: „E szűk határú lét-e mindenem, / Melynek küzdése közt lelkem szűrődik, / Mint bor, hogy végre a midőn kitisztúlt, / A földre öntsd, és béigya porod?” S ha az első kérdésre inkább a „küzdj”, amerre a „bízva bízzál” felszólí­tása cseng vissza. Sík Sándor joggal írta (Budapesti Szemle 1934) tehát, hogy Madáchban „a legsötétebb pillanatban, a legkétségbeejtőbb katasztrófa közepette is ott él egy kiirthatat- lan, elemezhetetlen végső igen minden tagadással szemben.” És ha Sík Sándor le merte írni az „elemezhetetlen” szót, mi se akarjunk okosabbak lenni nála. S főként ne kívánjuk tudni ott, ahol maga Madách is csak sej­tett. Ehelyett, miként egykor Arany, csak persze, a magunk szerény módján, próbáljuk meg elfogulatlanul újra felfedezni a művet. Remélhetőleg erre kínál majd jó alkalmat a Pécsi Nem­zeti Színház előadása. Nagy Imre Madách Imre: Az ember tra­gédiája című drámáját mutatja be vasárnap este a Pécsi Nem­zeti Színház. Ádám szerepében Besenczi Árpádot látjuk, Évát Varga Mária m.v. játssza, Luci­fer: Héja Sándor, az Űr: Szalma Tamás. Lengyel György rende­zővel a Tragédia értelmezéséről beszélgettünk.- Miért olyan nagyjelentő­ségű egy színház életében Az ember tragédiájának bemuta­tója?- A magyar dráamirodalom- nak a huszadik századig ez a legkiemelkedőbb alkotása, sőt világirodalmilag is igen jelen­tős. Annak ellenére, hogy ösz- szesen két sor szól a magyar tör­ténelemről, azt hiszem, a leg­többet mondja el a magyarság létéről. Filozófiai gondolatai­val, általában az emberről alko­tott véleményével a legtöbbet mondó és leggazdagabb alko­tás. Azon különös darabok közé tartozik, a világirodalomban is, amelyek a legnagyobb kihívást jelentik azoknak a színházak­nak, amelyek nem elsősorban szövegszínházat akarnak ját­szani, hanem megpróbálnak a szavak mögé nézni. Hiszen na­gyon gazdag értelmezésre ad lehetőséget: a műből kiindulva minden korban más és más kér­déseket tesz fel, más és más vá­laszokat ad.-Mi az a Tragédiában, ami itt és most közép-európainak, magyarnak mondható?- A darabnak egész sor olyan vonatkozása van, ami ma másként szólal meg számomra, mint tegnap. Azért mondom ezt, mert a darabot éppen tizenkét évvel ezelőtt rendeztem utoljára Budapesten, a Madách Szín­házban, és akkor is törekedtem egy saját megközelítésre, amelytől persze, ez a mostani előadás sok mindenben külön­bözik. Én a darabot ahhoz a magyar irodalmi tradícióhoz csatolom, amelyben megszüle­tett a Gondolatok a könyvtár­ban, A vén cigány, a Rendületle­nül. Ezek azt a kérdést tették fel: itt és most érdemes-e küzdeni, egyáltalában mi a szerepe az embernek, van-e reménye an­nak ellenére, hogy minden nagy eszme mindig elbukott a törté­nelemben, sőt, Madách utópisz­tikus álmaiban a jövőben is el­bukik. Egyáltalán: miért élünk e világban, van-e reményünk. Azt hiszem, Madách nagyon ponto­san válaszol az űrben elhangzott szavaival: „az élet célja a küz­dés maga”, másrészt pedig ab­ban a híres levelében, amelyet Erdélyi Jánosnak írt .„Egész művem alapeszméje az akar lenni, hogy amint az ember Is­tentől elszakadt és önerejére támaszkodva cselekedni kezd, az emberiség legnagyobb és legszentebb eszméin végig egy­másután cselekszi ezt. Igaz, hogy mindenütt megbukik, s megbuktatója mindenütt egy gyönge, mi az emberi természet legbensőbb lényegében rejlik, melyet levetni nem bír, ez volna csekély nézetem szerint a tragi­kum, de bár kétségbeesve azt tartja, hogy eddig tett minden kísérlet elvesztegetett erőfo­gyasztás volt, azért fejlődése mindig előbbre és előbbre ment. Az emberiség haladt, ha a küzdő egyén nem is vette észre." Madách hisz abban, hogy az emberiség minden tragikus bu­kás ellenére fennmarad és előre megy.-Ez ma engem sokkal job­ban foglalkoztat. Akkor első­sorban eszmeileg érdekelt, hogy önmagában nézzem mint filozó­fiai drámát. Ma elsősorban mint embert érdekel ez a gondolat- menet. Amikor vigasztalást ke­resek, amikor a gondolataim próbálom azokkal a nagy költő-gondolkodókkal megtá­masztani, akkor magam is ide­jutok. Úgy érzem: Madáchnak a legrokonabb társa Ady. Az egész mostani előadásra Ady- nak e gyötrődő, önemésztő, té- pelődő magatartása a jellemző. Akkor ezt nem éreztem.- A történelmi környezet volt más?- Alapvetően más volt. Nem feszített annyira a jelen, a mű­vet önmagában néztem, elemez­tem. Azok az évek, ha vissza­pergetem, olyanok voltak, mint a londoni szín: egy lapos kor volt. Ha az ember vissza akart gondolni nagy forrongásokra, visszagondolt 68-ra, 56-ra. Az élmény hevületét kerestük, az eszméhez való menekülést, a felfrissülést. Ma sokkal jobban keressük a helyünket. A kérdé­seink sokkal vergődőbbek, éle­sebbek.- A mostani bemutató mire kérdez rá?- Sokmindenre - csak néhá­nyat ragadhatok ki. Miért van az, hogy az ember minden nagy eszméje, ha megvalósul, szem­beütközik a tömegek értetlensé­gével? Miért bukik el a hős a madáchi beállítás szerint min­den történelmi korban? Ezek alapkérdések. Még sohasem volt olyan aktuális, amit Lucifer mond a hetedik képben az eszme bukásának okáról: "A bűnös önmaga a győzelem, / Mely szerteszór, száz érdeket nevel. / A vész, mely összehoz, mártírt teremt, /Erőt ád: ott van az eretnekekkel.” Ezt láthatjuk is majd: itt van Athén, a demok­rácia, ahol keresztül-kasul küz­denek egymás ellen ahelyett, hogy megpróbálnák megterem­teni a demokráciát. Láthatjuk a falanszterben, amely a mi ér­telmezésünkben az utópisztikus szocializmusból egy gulagot formál.- Azt hiszem, elég szokatlan lesz az, hogy Lucifer alakjából minden ördögi vonást töröltem, mert én sokakkal együtt úgy hi­szem, hogy Lucifer Madách másik énje: tehát Ádám és Luci­fer egy. Mindazokat a mefisztói elemeket, amelyeket Goethétől Madách átvett, én kivettem, hát­térbe szorítottam. Ezt a gondo­latot a prológ is kifejezi majd.- Ugyancsak ilyen egyéni megközelítés az, bár erre is vol­tak már próbálkozások, hogy az Úr alakját nemcsak színre vi­gyük, hanem beépítsük a cse­lekménybe. Egykori ötletemet most tovább bővítettem.- Egy sok ideológiai-művészi vitára okor adó szereplő: a tö­meg...- Az előadásnak főszerep­lője. Ebben a témában most ön­gyötrőén őszinték lehetünk. Mert, ha visszapergetem azokat az előadásokat, amelyeket lát­tam, mindig megpróbáltuk a népről azt mondani, hogy Luci­fer manipulálja az embereket. A madáchi ábrázolás a tömeget manipulálhatónak tartja, fel­elősnek, tragikus szereplőnek. Egyesegyedül - és ezt ki aka­rom ragyogtatni az előadásban - a forradalmi kép eszméje az, ami az istenben való hit mellett Madáchot éltetni tudja: az is­tenhit és az 1848-as párizsi for­radalomban találja meg az él­tető erőt. Én szépíteni semmim­képpen nem akartam, ezért megpróbálkozom azzal - ennek semmiféle hagyománya nincs a magyar színpadon -, hogy a tömeget arctalannak fogom bemutatni: nem egyes emberek összessége, hanem egységes egész.-Ha mondták a Paulay-féle bemutatóról, hogy látványos­ságra törekedett, hogy Hevesi víziónak nevezte a Tragédiát, Németh Antal misztériumjáték­nak, Hont Ferenc népszínműnek fogta fel, jellemezhető-e hason­lóképpen egy szóval Lengyel György felfogása?- Kicsit leegyszerűsítve: a Tragédiának két nagy rendezői hagyománya van. Az egyik az úgynevezett oratórikus előadás, a másik a revű, a színes történeti képek sorozata. Utóbbinál azt vallják, hogy ez maga a történe­lem, míg az előző azt mondja: ez elsősorban szódráma, amelyben a filozófiai gondola­toknak van súlyuk és a purita­nizmus uralkodik benne. Az én elképzelésem szerint is vízió ez a mű. Egyáltalában nem akar semmit sem pontosan ábrázolni. Minden egyes kép mint törté­neti keret csak újabb alkalom arra, hogy az író bemutassa ugyanannak a gondolatnak a küzdelmét egy más aspektus­ban. Az egész előadás hangsú­lyozni kívánja, hogy e mű egy nagy egyéniségnek a víziója, aki a múlt század második fel­ében élt Magyarországon. Egy látomásos előadást szeretnék tehát.-Szokás a darabot rövidí­teni. Most milyen részei marad­nak el? Hány részben látjuk az előadást?-Mindenütt, ahol a könyv­dráma lép elő, húztam a szö­vegből. Két részben megy az előadás, és három órán belül marad. Filmszerű, pergő elő­adás szeretne lenni. Gárdonyi Tamás Archív felvétel az 1957-es előadásról

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom