Új Dunántúli Napló, 1992. augusztus (3. évfolyam, 211-240. szám)

1992-08-01 / 211. szám

1992. augusztus 1., szombat

új Dunántúli napló

9

„ ... életedből adsz mindent!”

Beszélgetés Morvay Gyulával

Fülledt júliusi délután. Átvágok a Széchenyi téren, útban az 1985 óta Pécsett élő idős író, Morvay Gyula otthona felé. Sorsa Tardoskedd, Pered, Rimaszombat és Nagykanizsa után vezette ebbe a városba. Kilenc önálló könyve jelent meg. Három verseskötet és öt regény még 1930 és 1948 között látott napvilágot, majd ezeket negyvennégy évi szünet után, az idei könyvhéten követte a kilencedik, Az öreg kőfejtő című novellagyűjtemény, a Pannónia Könyvek sorában. Egykor Ily- lyés Gyula figyelt fel munkáira a Nyugatban, Balogh Edgár pedig az eredeti hangnak kijáró elismeréssel szólt verseiről: „... újraizzott benne a paraszti szókincs, sejtető tájszavak ropogásával új igények lángja, új emberség csapott fel belőle” - írta. A szlovákiai magyar irodalom krónikása, Duba Gyula a két háború közti időszak legjobb elbeszélői közé helyezi, különösen kiemelve Emberek a majorban című regényét.

Morvay Gyula barátságosan invitál szobájába. Hajlott hátán nyolcvanhét esztendő terhe, de sűrű, fekete szemöldöke alól elevenen csillog a tekintete. „Feleségem halála óta élek itt a fiamnál”, mutat körbe, így aztán akaratlanul is a családjára terelődik a szó.-Nagyapám, Morvay Márton „forspontos” szolgálatot teljesített az 1848-49-es szabadságharc idején. Ő küldte a lovakat a peredi csatába. Az események előtt nincstelen gyalogjobbágy volt. később „egészhelyes” gazda lett belőle. Apám, Morvay Ferenc már harminchat holdon gazdálkodott. Hét gyermeket nevelt. Én 1905. október 2-én éjjel születtem Tar- doskedden, a község névtelen utcájának 700-as számot viselő házában a „sopolla” alatt. így nevezi a tardoskeddi nép a bal- dachint, amit úrnapi körmeneteken visz az ájtatos nép, esetemben pedig azt a ponyvával fedett helyet kell érteni rajta, amelyet vajúdó anyám, Zsi- linszki Örzse számára különítettek el.

A sopolla alatt szüléimén kívül csak a bába volt jelen, akit a faluban „Hallácská”-nak neveztek. Amikor megszülettem, Hal- lácska e szavakkal fordult apámhoz: „Ferkó, íme a fiad, aki kék színnel jött a világra. Fogadd gyermekeddé!” Hal- lácska szerint ugyanis minden újszülöttnek más és más színt adtak a csillagok. Nekem kéket.

A mestergerendán egy fűzfa- teknő függött, abba beletettek engem, s akkor édesapám levette kopott vidrabőr kucsmáját, s az én fejemre helyezte. Ezzel fiává fogadott.- Ön hűséges is volt ehhez a kötelékhez, hiszen műveiben a paraszti életről adott hírt, így Zsellérdal-ában, vagy Falu a havasok alatt című regényében.

s mindig az egyszerű emberek megpróbáltatásairól vallott.- Családomnak főként két örökségért lehetek hálás. Általa ismertem meg a falusi nép életét, könyveim valóságanyagát, s tőle kaptam a gazdag, tardoskeddi palóc nyelvet, melyen kifejezhettem élményeimet.

Vaskos, barna irattartót vesz elő, benne szorgos kutatómunka eredménye rejtőzik. Ez a felírás olvasható rajta: Anyanyelvi és idegen szók a tardoskeddi nép ajkán.- Szülőfaluja után egy másik felvidéki hegység is fontos sze- rept játszott az életében. Gombaszög. Itt, a Sajó völgyében indult útjára 1928-ban a „Sarló”, a szlovákiai magyar értelmiség jelentős mozgalma, melynek On alapító tagja volt, s immár egyik utolsó tanúja. Hogyan emlékszik vissza azokra az évekre, s miként értékeli akkori törekvéseiket ma ?

Morvay Gyula nem titkolt büszkeséggel válaszol. Először a Szent György Körről szól, melyet Prágában az ott tanuló magyar egyetemisták alapítottak a Kolozsvári-testvérek nevezetes szobránál a falujárás és a néprajzi hagyománygyűjtés szándékával. Azután feleleveníti, hogyan fejlődött a mozgalom országos hatásúvá a csehszlovákiai magyarság körében, miközben felerősödött radikális

jellege. Túlzó, „balos” törekvéseiket és utópisztikus álmaikat az akkori körülmények ismeretében lehet csak helyesen értelmezni, feleli egy kritikus közbevetésemre, majd így folytatja: - A Kör 1928. augusztus 3-ra hívta össze Gombaszög határába azt a tíz napig tartó táborozást, ahol a „Sarló”-t létrehoztuk. Többek között ott volt

Scherer Lajos szerkesztő, Csá- der Mihály orvos, Gwerk Ödön festő, Szalatnay Rezső tanár, Győry Dezső költő, s természetesen a mozgalom szellemi vezetője, Balogh Edgár. Segíteni akartunk a szlovákiai magyar nemzetiségnek, ez a közös szándék hozott bennünket ösz- sze. Kijártunk a falvakba, tábortüzet gyújtottunk, s az egybese- reglett magyarságnak azokról a feladatokról beszéltünk, amelyek az akkor tíz éves csehszlovák államban várnak rájuk. Elsősorban arra kértük őket, hogy őrizzék meg és támogassák a magyar iskolákat, oda írassák gyermekeiket. De hozzátettük, tiszteljék a környezetükben élő szlovákokat, ruszinokat is. Ezeken az összejöveteleken gyakran felcsendült az ének, s táncra perdültünk. Fiatalok voltunk. Ebből a szellemiségből táplálkoztak verseim és regényeim.

Az üveges szekrényből könyveket vesz elő, lassan egész halom magasodik az asztalon. Belelapozunk A nagy út című regényének 1944-es kiadásában, majd a Cemá zeme kerül kezünkbe, azaz egy másik művének, a Fekete föld-nek cseh fordítása. De itt látom Panyko Simon ruszin író kötetét is, s a cseh nyelvű világirodalmi folyóirat, a Svetová Literatura számait. „Ezt a lapot rendszeresen olvasom, igen megbízható

és érdekes”, fűzi hozzá. Rámutat néhány orosz nyelvű könyvre.„Kedves olvasmányaim”, mondja, s lelkesen ecseteli Gogol Holt lelkek című regényének és Babel Lovashad- sereg-ének szépségeit. Aztán előbukkan egy régi kiadású, latin Biblia Sacra s egy görög nyelvű Újtestamentum, mindkettő sűrűn megtűzdelve cédulákkal, melyeken Morvay Gyula jegyzetei láthatók. „Á transzcendens problémákat én valójában nem értem, mivel mindig konkrétumokkal gondolkodom”, veti közbe mosolyogva, „ám e két könyvet gyakran forgatom”, s hálával emlékezik görögtanárára, Vayer Lajosra, aki először adott eredeti nyelven hellén klasszikusokat a kezébe. S máris Démok- ritoszt deklamálja görögül, a végtelen időről szóló híres passzust. Közben Az éhség legendája című könyvet lapozgatom, mely 1975-ben jelent meg Pozsonyban, benne Balogh Edgár és Éábry Zoltán művei mellett Morvay-írásokat találok, köztük A mozi megnézésé-t, egyik legjobb novelláját. E kötet jelzi, hogy ha idehaza 1948 után fokozatosan ki is szorult az irodalomi életből, sőt írásait gyakran visszaküldték az itthoni lapok, „odaát” azért nem feledkeztek meg róla.- Útja egy időben párhuzamosan haladt Balogh Edgáréval. Milyennek látták őt az egykori „sarlósok”’- Hosszú éveken keresztül szoros barátság fűzött hozzá, ma is tartjuk a kapcsolatot. Akkoriban gyakran találkoztunk, mindaddig, míg ő Csehszlovákiában tartózkodott.

Rendkívül képzett, baloldali meggyőződésű, nagy szervező- készséggel megáldott embert ismertem meg személyében. Igaz magyart, aki válogatottan szép nyelven szólt és írt, s ezt megkövetelte másoktól is. Véleménye mértékadó volt számunkra. Fontosnak éreztem, s igen megtisztelőnek tartom ma is, hogy figyelemmel kísérte munkámat, s most is számon tart.

Egy nemrég kapott levelet vesz elő, melyet Balogh Edgár küldött neki Kolozsvárról, megköszönve Az öreg kőfejtő számára dedikált példányát. A lassan erősödő félhomályban e szavak tűnnek szemembe: „ .. .ez a különös valóság-értéke munkásságodnak, hogy életedből adsz mindent!”

Nagy Imre

A „Sarló” megalapítói 1928-ban Gombaszögön. Az álló alak Balogh Edgár, a második sor jobb szélén Morvay Gyula.

Mi újság a Micsurin utcában?

Mármint hogy mi újság a : Micsurin utcában? - kit érdekel! Különben is, a Micsurin utca ma már nem Micsurin ! utca, és egészen más szelek ' fútták akkor, amikor volt ott valami újság, de az is már kit j; érdekel.. .

Tényleg, kit érdekel - pél- : dául - a Micsurin utca pora?

Ha már egyszer úgy adódott, hogy az ember ágrólsza- : kadt kölke nem akárhova született bele, hanem, mondjuk, , éppen egy Micsurin utcába, s porbafingóból itt lett apá- nyi-anyányi felnőtt, mi több, ivadékaiknak is ide merészel álmodni szebb jövőt, kiknek - l temető, ha van - majdan teste I is e földbe süpped el. .. Ha már így adódott, a Micsurin utcai Horvát Huszonhárom Jánost például nagyon is ér- 1 dekli, mi lesz a környék sorsa, s nem csak jövője, de húsbavágó jelene is. S igaza van, hogy nem érzi bűnének: őt bizony egy cseppet sem érdekli az államháztartás, a papolás

aktívumról-passzívumról. Nem érzi bűnének, ha kormányváltások és elnökválasztások, eltévedt vagy éppen jólcélzott rakéták úgy szállnak el a feje fölött, hogy szeme se rezdül. Horváth Huszonhárom János már nagyon jól tudja: ha valamibe őt bevonják akkor az azért van, hogy kihagyják, leszereljék, átejtsék: kikapartassák vele azt a gesztenyét, amiből pürét habbal ő aztán nem i lát - igaz, látni nem is nagyon I kíván.

A Micsurin utca pora - | merthogy minden Micsurin I utcának van pora - az emberi 1 élet „aktívumát-passzívumát” j jelképezi; a legfontosabb i problémát, ami meghatározza ! a mindennapokat. Az embernek ezzel a porral kell együtt élnie; reggelre kelve, munkába menet és jövet, munka | nélkül verődve, cimborák sörére lesve, nap mint nap találkozik vele. De hát mit lehet ! csinálni ezzel a porral? Azt mondja Horváth Huszonhá- ; rom János, hogy őt felvidítja, mert annyi mindenre jó ez a por. Úristen, mi mindent tudna ; ő kezdeni vele, ha igazából az : övé volna! Közművet lehetne I takarni velel... el lehetne dugni aszfalt alá ... szidni leli hetne az autóbuszt, ha erre ! járna, és felkavarná ... be le- I hetne csukni a telefonfülke ajtaját, hogy a felszálló por ne : köhögtessen - telefonfülke ha ' lenne, de mert nincs, nyáridőben, gyerekkori emlékekben fürdőzve, mezítláb lehetne gyalogolni benne a jó két kilométerre levő távhívóig . . . amit kifosztottak éppen, vagy csak egy hete fennakadt benn a tízforintos, a huszas, a három lejes... vagy fenn sem akadt, csak nyeli a zsozsót.. .

Hol van a Micsurin utca? - Senki ne keresse, ha nem veszi észre a cipőjére szitáló, nyelve alatt karcosodó porszemeket. Akit pedig vád ér, hogy csak ezt veszi észre, ok- kal-joggal keljen ki magából: az ember - minden egyéb híreszteléssel, elmúlt s újkeletű súlykolással ellentétben - éppen ilyenképp politikus. Természetünk szerint való, hogy a világ dolgai között a legelső helyre tesszük közvetlen életterünket - aligha lehet ennél nagyobb valami a legegyszerűbb gyakorlati és a legma- gasztosabb filozófiai értelem- j; ben. Saját sorsunk és szűkebb pátriánk sorsának alakítására csak oktalanul süthető rá az újabban ismét rosszallóan felkapott, de kellőképpen soha nem definiált „kispolgári” | vagy „önző” bélyeg. Mert sor- 1 sunk-életünk hozzáadódik az

a

egészhez, és miénk a rész igazsága.

Azt persze mindenki tudja a Micsurin utcában, hogy nincs pénz; hogy ne tudná hál Huszonhárom János. De volna néhány ötlete ahhoz, hogy hogyan, miképpen lehetne pénzt csinálni. Csakhogy őrá mosta- ; nában megint nem nagyon ki- j váncsi senki. Meghallgatják - mert ma már meghallgatják ám! - aztán ennyiben marad- nak a dolgok. S mire a Micsu- | rin utca pora eljut - ha eljut -, i ahova a Micsurin utcai szél ä szándéka szerint röpíti, már megint kit érdekel, hogy mi t újság a Micsurin utcában?

Mi újság hát?

Emberek születnek, élnek s | halnak meg, mint mindenütt. De nagyon-nagyon érdekli őket, mivé lesz ez a haza - | ezért érdekli őket oly nagyon a , Micsurin utca pora. E porból leszünk naggyá, de addig is, j amíg „megvalósul gyönyörű képességünk, a rend” - érdé- | mes volna odafigyelni: mi szél ! fújja a Micsurin utca porát? I Herceg Árpád

Kende Sándor:

„Be nagy öröm!”

A

z ember szíve is megdobban néha arra a szóra, hogy: - magyar. Néha - mondtam. Két esetben viszont egész biztosan. Az egyik: külföldön. Én a múltban, ama vasfüggönyön belül is „sokaknak nem tetszőén” azt mondtam mindig, hogy helyesebb „kiengedni” az embert, mint bezárni: odakint válik majd hazafivá, illetve döbben rá arra, hogy kicsoda ő voltaképpen. Mégpedig nagyon gyorsan. Ez a rádöbbe- nés egyik percről a másikra bekövetkezik, mihelyt egy bennünket fitymáló szó a fülébe szúr. Az egészséges önérzet ágaskodása, természetrajzunknak ez a legősibb rugója, hatóereje és élesztője. Egyben lánca is, összemarkoló, s a csiriznél százszorta biztosabban tapasztó tehetetlenségi tényezője.

A másik - s erről szólna jelen példám: - itthon, amikor más honbélivel hozza össze a világméretű kavargás. Hát még akkor, ha az illető külföldi egyén netán magyarul szólal meg!

A minap például az egyik könyvesboltban két* beszélgető

fiatalember szavaira figyeltem föl.

Azért csak lapozgattam a pultnál tovább, s mintha igencsak mélyen merültem volna el olvasmányomban, egyre inkább összehúztam magam, mozdulni is alig mertem már, mert semmiképp sem akartam kockáztatni, hogy kiváncsiskodásom- mal véletlenül megzavarnám őket, s ettől netán abbahagynák, isten ments! Észre se vegyék, hogy figyelem, udvariatlan hallgatózásom el ne rémítse őket - megilletődésem talán gyanakvóvá tenné valamelyiküket.

Pedig csak ne hagyják abba, az istenért, ne!

Mert ugan ki beszél ma mifelénk, itthon, igazán magyarul, igazán szépen? Hát még hibátlanul, ugyan kicsoda?!

Lám, külföldiek a fiúk, persze (hamarosan mégiscsak megtudtam)!

Igen. Mert így, „nálunk”, „idehaza”, már senki se beszél; - csak aki könyvből tanulta ezt az összehasonlíthatatlan kemény és egyenes nyelvet. így

csak az vigyáz a szájára, a szórendre, a hangsúlyokra és a tárgyas ragozásra, így csak az becsüli ezeket a térhatású, szobor- szerűen domborodó szavakat, aki bizony megkínlódott értük. Aki nem anyjától kapta, hanem önerőből vállalta. Aki nem csak úgy örökölte, hanem küszködve és kitartó elszántsággal maga szerezte meg. Vagyis: aki eny- nyire szereti.

Előbb-utóbb ki kellett derülnie. És - nagy megkönnyebbülésemre - egyáltalán nem ütköztek meg kiváncsiskodásom miatt. Sőt, szinte örültek, hogy szóba áll velük valaki. Hogy válaszolhatnak. Azaz hogy - beszélhetnek. Magyarul - Magyarországon! És ami a legfőbb gyönyör, hogy lám, megértik őket! Vagyis, hogy tapasztalhatják, ellenőrizhetik magukat, hogy amit mondani akartak - jól mondták.

Franciák ugyanis. A Sorbonne diákjai, magyar szakosok (keleti nyelvek tanszék), s most azért utaztak hazájukból ide, hogy gyakorolják, amit tanultak. Hogy kipróbálják új tudományuk gyakorlati hasznát.

Hm. Ki bírná tovább is szótlanul? Ki az a hazánkfia, aki ilyenkor közömbös tud maradni?- De hát miért éppen magyarul? - merészeltem (eléggé el nem ítélhetően megkérdezni.

(Mert, ugye, ha mi, pár százezren vagy pár milliónyian, összebújva, fojtogtó magányunkból kifelé kíváncsiskodván, mások szavait pörgetjük, rágjuk, emésztjük, hiszen ezeréves a tapasztalat, hogy különben a kutya se áll szóba velünk - ez logikus és kíméletlen kény- szerűség. De, hogy ők? . .. Például ezek ketten?! ... Akik a világon bárhol érnek is partot,

azonnal válaszolnak nekik: ők miért kínlódnak ezzel a vastag nyelvvel, ezzel a nem rokonít- hatóval, pont ezzel; minek ez nekik?!- Be nagy örömömre szolgál, hogy megtekinthettem önöket! - magyarázta egyikük, nem udvarias félmosollyal, hanem a legteljesebb nyílt komolysággal.

Ráadásul, hogy így, ezekkel a szavakkal.

Nagyot nyeltem. Nem a hallottak hízelgő tartalmi jelentése miatt, hanem ahogyan elhangzott. Ez a „be nagy”! Csak a Vörösmartytól vagy Berzsenyitől tanulta nyelvünket?!- Mi nemes dolog, hogy eny- nyi könyv található itt meg a mi népünk nyelvén is!

Lám. O magyarul lelkesedik, amiért franciát (honit) talált itt.

Hegyibeszédként hatna, ha ezzel próbálnék előbbi kijelentésem bizonyítására alátámasztó példát statuálni. Hogy amiképp mi odakint - ők ugy- nígy itt. . . Nem, én inkább újra csak a nagy kérdést feszegettem akkor abban a könyvesboltban:

tudniillik, azt a csudaszép miértet. Hogy hát igazán: - minek ez nekik?

Óriási csodálkozás kezdődött. Nem afféle színpadias ámulat, hanem a legőszintébb, szinte megilletődő és elhárító értetlenség.

Képtelenek voltak fölfogni, mit kérdezek (én meg istentelenül megijedtem, hogy netán arra következtet ebből egyikük is, másikuk is: ím, hátmégse tudnak még jól magyarul, ha egyszer nem értik meg a kérdésemet.)

A szőkébb azonban - szerencsémre! - egy villanásnyi idő alatt fölocsúdott, és kivágta, mint valami győzedelmi tromfot:- Ó, kérem, a magyar nagyon intelligens nép!

És addigra a társa szeme is megvillant, majd jókorát bólintott hozzá:- Bízvást hiszem! - nézett vissza az arcomba.

Én meg csak odakint, az utcán már, és inkább, csak magamban. dünnyögve:- Bízvást. .. Bízvást. . .