Új Dunántúli Napló, 1992. augusztus (3. évfolyam, 211-240. szám)
1992-08-04 / 214. szám
8 új Dunántúli napiö 1992. augusztus 4., kedd Ökológiai katasztrófák a régmúlt korokban A mamutok és bölények sorsa Fennmaradásáért küzd a Mecsektej Minden állami támogatás megszűnt Poharas tejfölt csomagolnak a kacsótai üzemben Fotó: Fauler Évekkel ezelőtt a mezőgazdasági üzemek több közös vállalatot alapítottak. A szentlőrinci, a szigetvári, a szabadszentkirályi és a kővágószőlősi tsz-ek Kacsótán egy tejfeldolgozót. A Mecsektej január elseje óta kft-ként működik. Most is az alapító rózsafai tsz-től veszik át a tejet. Az ő vásárolóik pedig az áfészek és a nagykereskedelmi vállalatok. A korábbi évekhez képes jelentősen visszaesett a jugoszláv exportjuk, 1991-ig 2-5 millió liter tejet szállítottak erre a piacra. Az idén semmit. Emiatt lényegesen kevesebb tejet tudnak átvenni a termelőktől. A kaposvári és a pécsi tejipari vállalatnak szállítanak és az egykori szigetvári járást látják el zacskós tejjel, túróval, tejföllel. Többet tudnának termelni, de más piacokra betörni nem lehet, nagy távolságokra szállítani meg nem érdemes. Komolyabb fejlesztésekre nincs lehetőségük. Az elmúlt év végén vegyes vállalatot szerettek volna alapítani. Külföldi partnert kerestek, aki hajlandó új technológiát hozni, amiért esetleg a cég a termékeivel fizet. Több cég is jelentkezett, de egyikkel sem tudtak megegyezni, A gépek folyamatosan tönkremennek, a lecserélésükre nincs lehetőség, mert nincs rá pénzük. A lakosság tejfogyasztása várhatóan tovább csökken majd, ami jelenleg is már 15 százalékkal alacsonyabb, mint korábban volt - mondja Hoffmann Adám igazgató. - Az elmúlt évben még 10-13 millió forintos állami támogatást kaptunk, ebben az évben egy fillért sem. Ha a kétlépcsős áfát bevezetik, még tragikusabb lesz a helyzet. Ahol gyerek, vagy idős ember van, ott muszáj lesz akkor is megvenni a tejet. Legfeljebb nem kettő, hanem csak egy liter kerül az asztalra ... Sz. K. Sokan azt hiszik, hogy az ökológiai katasztrófa a XX. századi civilizáció „találmánya”. Valójában ez a probléma egyidős az emberiséggel. Az ősember az utolsó jégkorszak végére, kb. 12 ezer évvel ezelőtt teljesen kipusztította egyik legfontosabb húsforrását, a mamutot Európában, és ezzel szinte rákényszerült az állatok háziasítására. * Észak-Amerika indiánjai azért nem bajlódtak a háziasítással a fehér ember megjelenéséig, mert a hatalmas bölénycsordák korlátlan húsellátást biztosítottak. Volt ennek azonban egy hátulütője is; nem lévén háziállatuk, nem juthattak állati tejhez, és ezért az indián anyák rákényszerültek arra, hogy három évig szoptassanak, így viszont három évig nem eshettek teherbe, vagyis nagyon alacsony volt a népszaporulat az újvilágban. Cooper és May Károly indián törzsei általában néhány száz főt számláltak, és ez a létszám nem nőtt évezredek folyamán, hanem stagnált. Az európai ember a puskájával, a behurcolt betegségeivel, a bölények kiirtásával még tovább ritkította ezt az egyébként sem nagy népsűrűséget. Ha a mamut nem pusztul ki, az európai ember bizonyára ugyanúgy együtt él még évezredekig a mamutcsordákkal, mint Eszak-Amerika indiánjai a bölény seregekkel. A domesztikácia hiánya tehát megakasztotta az Újvilág fejlődését, és nemcsak északon, hanem délebbre is. Az inkák egyetlen háziállata a vikunya volt, és a Perutól délre élő népeknél a láma, azonban e két állatfajt döntően málhahordóként használták, igavonóként egyáltalán nem, húsukat ugyan ették, tejüket azonban nem, és külön húsfurrásként nem tenyésztették őket. így az állati fehérjeforrás itt is nagyon szűkös volt, a földek trágyázását pedig nem ismerték. A mayák halott városai Az első igazán klasszikus értelemben vett onkológiai katasztrófát a mayák és az aztékok élték át. Nekik a kutyán kívül végképp nem volt háziállatuk, a kutyát ugyan ették, de az nagyon szűkös állati fehérjeforrás volt. Sokan ennek a fehérjehiánynak tulajdonítják a mayák és az aztékok rendkívül vérszomjas hitvilágát, a tömeges emberáldozatokat. A spanyol krónikák szerint az aztékok egyetlen kultikus népünnepélyén húszezer embert, más népektől származó hadifoglyot áldoztak föl, ám sokáig a történettudomány ezt a kegyetlenkedő konkvisztádorok önfelmentő túlzásainak tartotta. Vannak történészek, azonban akik szerint nem túlzásról van szó, ugyanis élt a közép-amerikai prekolumbián magaskultúrákban a kultikus kannibalizmus szokása, és ez egyszerűen az állati fehérje pótlását szolgálta. A háziállat hiánya nem tette lehetővé a trágyázást, bár tudjuk, hogy a kínaiak a humán trágyával, a fekáliával pótolták a viszonylag szűkös háziállat állománytól származó kevés trágyát. A mayák és az aztékok viszont nem is ismerték a trágyázás jelentőségét, ők az öntözéses kukoricaföldek kimerülését a kukoricaisten haragjának tulajdonították, és ha ez bekövetkezett, egyszerűen elhagyták városainkat, elvonultak mesz- szire új városokat felépíteni. A történészek sokáig értetlenül álltak az előtt a jelenség előtt, hogy a hatalmas maya városok, mint Chitzen-Itzá, Copári, Mayapán, stb. miért nem mutatják az erőszak, a pusztulás nyomait, miért váltak a dzsungel által benőtt szellemvárosokká? Mintegy varázsütésre, egyik napról a másikra elhagyták őket lakóik, századokkal ezelőtt. A maya civilizáció a kukoricára épült. Más gabonát nem ismertek, ez volt a döntő táplálék. Öntözéssel termesztették, de nem trágyázták, tehát törvényszerű volt a földek kimerülése. Ez volt az első igazi ökológiai katasztrófa, amely egy egész civilizációt érintett. Peruban talán hasonló okokból hagyták el az inkák Ma- chu-Pichu-t és Vilcabambát, bár lehet, hogy az előbbi sohasem volt igazán lakott város, csak valamilyen kultikus központ. Arábia Félix Boldog Arábiának, Arábia Félixnek nevezték a rómaiak az Arab-félszigetet. Ennek déli részén, a mai Jemen területén virágzott Sába királynőjének a Biblia által is megénekelt országa. Észak-Afrika pedig Róma éléstársa volt, hatalmas olaj- és citrusültetvényekkel. Az egyiptomi civilizáció fénykora idején a Nílus termékeny völgye a mainál jóval szélesebb és gazdagabb vegetációval fedettebb volt. Az éghajlat szárazabbá válása tette Boldog Arábiát és Észak-Afrikát sivataggá az elmúlt kétezer év alatt. Valószínűleg annak a folyamatnak a napjainkban való továbbhaladása a felelős a Szahel-övezet katasztrófájáért, a Szahara évi 30 kilométerrel való délebbre nyomulásáért. Valószínűleg Európa és az arab világ vetélkedésének végső kimenetele Európa javára szorosan összefüggött ezzel az éghajlati változással, amely döntően az arab civilizációt sújtotta és hozta hátrányosabb helyzetbe. Pedig 1200 évvel ezelőtt még ők álltak nyerésre, hiszen 711 -ben elfoglalták Hispániát (Martell Károly csak 732-ben állította meg előrenyomulásukat Poitiers-nél), illetve uralták az egész Földközi-tengert és a távolsági kereskedelmet. Elvégre Kolumbusz is ezért volt kénytelen nyugatra hajózva keresni Indiát. . . A Balkán és Attika lepusztulása Az ókorban a Balkán és az Attikai-félsziget a görög szigetvilággal egyetemben erdővel borított, dúsvegetációjú vidék volt. Csupasz sziklatengerré az emberi beavatkozás, nevezetesen a juh, - kecske, - szamár - és öszvérállomány felduzzadása tette. A növényzet lelegelése után a talajt akadálytalanul moshatja le az esővíz, viheti el a szél, marad a csupasz szikla. A középkori török birodalom lehanyatlása ezekkel az ökológiai változásokkal is szorosan összefüggött. ✓ Ázsia: • az elszikesedés A civilizáció, vagyis a város, az állam és az írás hármas egysége Ázsiában, a Közel-Keleten született, majd Indiában virágzott ki. Ezek folyami kultúrák voltak, az öntözéses növény- termesztés fundamentumára épültek. A Nílustól az Indus fo- lyóig terjedt ez a folyami civilizációs régió, magában foglalva Mezopotámiát, vagyis a Tigris és az Eufrátesz közét; a Gangeszt, és a Brahmaputrát. Az intenzív öntözés azonban évezredek során kilúgozta a tápanyagokat és felhozta a mélyből a nátriumsókat, vagyis kiváltotta a szikesedést. India és a mai Pakisztán területén több tízmillió hektár romlott le, szikesedett el, csökkentve ezeknek a civilizációknak a vitalitását. Kínában az erdőírtás nyomán fellépő erózió miatt volt hasonló mértékű a termőföld pusztulása. A Sárga-folyó (a Hoang-ho) onnan nyerte nevét, hogy az általa szállított lösz tette sárgává, s ugyanez érvényes a Sárga-tengerre is, ahová a Hoang-ho folyik. A Sárga-folyó mentén két évezred óta tart a töltések egyre magasabbra való emelése, ugyanis a hordalék lerakodása miatt állandóan emelkedik a meder alja. Ma már a környező vidékhez képest húsz méterrel emelkedik ki a Hoang-ho folyó mederalja! Az 1930-as években egymillió ember halt meg, amikor Csang-kaj Sek csapatai átszakították a folyó gátját, hogy elzáiják Mao-ce Tung kommunista hadserege előtt az utat. Ez volt a világtörténelem legnagyobb eddigi természeti katasztrófája a halottak számát tekintve. Burgonyavész Írországban Az 1830-as-40-es években a burgonyávész Írországban egymillió ember éhhalálát, és kb. ugyanennyi ember kivándorlását idézte elő. Ez is ökológiai katasztrófa volt a javából, amit egy alapvető élelmiszernövény betegsége eredményezett, agrotechnikai hiányosságok, nevezetesen a burgonyánál kötelező vetésforgó be nem tartása miatt. Nagyobb volt ez a vérveszteség, mint amit Írország történelmének összes háborúja során elszenvedett. Látható tehát hogy ökológiai katasztrófák sújtották a régebbi társadalmakat is, igaz, csak lokális, vagy regionális mértékben. A XX. század abban hozott alapvető változást, hogy a problémák globálissá terebélyesedtek. Ezért volt szükség a riói csúcsra, vagyis a történelem legnagyobb áílam- és kormányfői szintű találkozójára. Remélhetőleg az ott elhangzottak és aláírtak nem csupán üres szavak maradnak, hanem kiindulását glóbuszunk megmentésére. Gazdag László Többek között Nézem a televíziót, hallgatom a rádiót, olvasom az újságot, beszélgetek emberekkel. Mindnnapivá vált szavak: harc, szörnyűség, gond, nehézség, . . . betörtek, feltörték, leütötték, kirabolták, ellopták. A legújabb az Új DN-ben: az ÜFO-k bemennek csak úgy falon át. Na ne! És ha lehet, ne a Mecsek-oldal családi házaiba! A Mecsek-oldalban lakom, családi házban, nem is kicsiben. Fal is akad bőven, az UFO-knak, ajtó is, ablak is a hívatlan látogatóknak, betörésre csábítóan védtelenek. Szép csendesen belém költözik a frász. Az egyébként népes családom és szintén népes baráti köröm tagjai szétszóródva a nagyvilágban. Párom külföldön, gyermekeim falun a nagyszülőknél, velünk lakó testvérem a Balatonnál. Ketten vagyunk itthon, a kutya és én. Már egy hete, és egy még vissza van. Esténként ijesztően üres tud lenni a ház, különösen ha az ember lánya nem szokta az egyedüllétet. Esti programot ötlöttem ki magunknak: sétálunk. Erre eddig sosem volt szükség, nagy a környéken a zöldterület, ahol kimozoghatja magát az eb, nekem pedig többnyire jobb dolgom is akadt a kutyasétáltatásnál. Persze azért mint minden kutyás, beszereztük - ahogy illik - a nyakörvet, pórázt, és német juhászról lévén szó: a szájkosarat. (Az utóbbit sem a kutya nem szereti, sem én.) Tizenöt éve nem barangoltam jó nagyokat a Mecseken, hát akkor rajta! Nézzük, mivé lett ennyi idő alatt! A kényelem persze már túl mélyen belopta magát az életünkbe, tehát egy jó darabon Trabanttal megyünk, miért ne kedvezzek egyszál ebemnek, aki imádja a család összes autóját, főleg a Trabantot, mert mostanra csak abból nincs végérvényesen kitiltva. Egy-egy útszéli beállóban leállítjuk az autópótló négykerekűt, innen irány tovább gyalog. Nem egészen úgy, ahogy illik, mert a póráz és a nyakörv fel kerül ugyan a kutyára, de a szájkosár nem. Ä nagyritkán, de elő-előforduló arra járók mellett lelassítunk, félrehúzódunk, ahol lehet, még a túloldalra is átmegyünk. Hátha valaki fél a kutyától. En ugyan tudom, hogy sosem kötött kutya, nem bánt, de ezt nem viseli táblán a nyakában. Az emberek általános reakcióitól kellemesen meglepődöm. Barátságos, kedves szavak szólnak kutyámház, vagy csak róla nekem, esetleg egymásnak mondják az éppen ott lévők. Néhány kisebb emberpalánta meg is simogatná, de én biztos, ami biztos, inkább ellenzem. Amilyen ebellenes kontra ebtartó vita zajlott nemrég az újság hasábjain, jobb a tisztes távolság a kutyátlanok- tól. Azért én mégiscsak felbátorodtam ezen tapasztalataim után, merthogy a következő napi séta iránya a belváros. Parkolás a Szalai úti parkolóban, onnan - azért szigorúan közel a falhoz - megcélozzuk az új Centrum kirakatait. Egy hölgy jön szemből, a falhoz lapulva megállunk. „Nem félek, nekem is van kettő!” szól a hölgy mentében. Fiatal apuka sétál arra bűbájos kislánnyal, mi megállunk, nézelődöm. Úgy tűnik, ha ők elmennek, mi is léphetünk egyet. Nem tetszik ez az egész sem nekem, sem a kutyának, nem ez az igazi! Éppen eldöntőm, hogy visz- szamegyünk az autóhoz, aztán újra valami zöldövezet után nézünk, amikor férfihang szók- Kérem, legyen szíves a kutyára feltenni a szájkosarat.- Ó, hogyne, persze, - felelem készségesen, hiszen ott lóbálom a kezemben, miért is ne! Az urak ketten vannak és feltehetően közterületfelügyelők, mert bár „civilben” vannak, de olyan „szürkének” tűnnek. Csendesen hálát adok az égnek, hogy a kissöprűt és a lapátot nem keresik rajtam. Áz ugyanis nincs. Nem valószínű, hogy elhinnék nekem: családi házból hozom e zord-vad kinézetű (?) ebet, többnyire dolga végezte után. Hazamegyünk és a szemközti erdőben fejezzük be a sétát. Az se rossz! No és persze nem szívesen verem nagydobra, de a szájkosár a Trabantban marad. Vacsorára ki-ki a magáét. Ebemnek ma este csak táp jut, mert velőscsontjait távollétünkben elorozta valamelyik szomszéd kutya. Oda se neki! A kutyám az udvaron próbálja meg szokása szerint őrizni éjszakai nyugalmamat, én a tévé előtt idegelem fel magam szép lassan, szintén szokás szerint. Amikor a műsortól már kellőképpen frászban vagyok, még befut férjem éjszakai telefonja, mely szerint Németországban ellopták az autóról a hátsó rendszámtáblát. Az autó" megvan még. De meddig? Köszönöm, én is megvagyok. De meddig? Engem még nem raboltak ki, nem támadtak meg világos nappal, nem tépték le rólam az utcán sem a kar- sem a nyakláncomat, még a Trabantomat sem törték fel. (A húgom Zsiguliját persze már igen,) Szóval meglennénk,de már a vélt biztonságom is inogni látszik, mert a kutya ugyan megvéd az esetleges támdóktól - ha le nem fújják gáz- sprével - az UFO-kkal szemben azonban ő is tehetetlen. Magasra tupírozott idegszálakkal kísérelem meg az elalvást, közben dajkamese után kutat a képzeletem, amitől esetleg lehiggadok. Például a mai nap valamilyen pozitív eseményére gondolok: vannak olyan emberek, akik mások nyugalmát, biztonságát, testi épségét vigyázzák, úgy este nyolc körül az új Centrum előtt. Jámbor közterületfelügyelők, akik csőre töltött CB-vel és hatósági de udvarias magatartással gondoskodnak arról, hogy az én még jámborabb német juhászom a járókelőkbe ne harapjon. Ez a dolguk. Többek között. De jó is lenne, ha máshol is, mások is, máskor is legalább ilyen lelkiismeretesen végeznék a dolgukat! Többek között. Faludi Vanda
