Új Dunántúli Napló, 1992. augusztus (3. évfolyam, 211-240. szám)
1992-08-15 / 225. szám
10 aj Dunántúli napló 1992. augusztus 15., szombat Alpok-Duna-Adria Magazin A régiók növekvő nemzetközi szerepvállalása az európai együttműködés és fejlődés új és fontos tényezője. A „vidék” felemeli a fejét. Az Alpok-Duna-Adria nemzetközi televíziós magazin továbbra is az önismeret elmélyítését, az értékek feltárását és bemutatását tekinti főfeladatának, és ezzel azonosul szerkesztőségünk is, amikor havonta összeállítást közöl az MTV Pécsi Stúdiója által sugárzott műsorok alapján. Mai szerzőink: Virgilio Boccardi (RAJ Velence), Franz von Walter (RAI Bolzano), Otto Stängel (ORF Niederösterreich), Tito Malaguerra (TV Lugano) és Maria Serena Tait (RAI Trento). Rovatszerkesztő: Békés Sándor. 400 éves a Rialto Négyszáz éves, de jól tartja magát! A velencei Rialto-híd a múlt század közepéig - amikoris az osztrák uralom idején elkészítették a Canale Grande-n a Ca- rita, avagy Accademia nevét viselő hidat - egyedül kötötte össze a Canale Grande két partját a város kereskedelmi központjában. Ezt a kőhidat megelőzően századokon keresztül - talán már 1172-től - volt itt egy fahíd, amelynek a közepét fel lehetett vonni, hogy áthaladhasson alatta a Bucintoro, a Doge nagy hajója. Ezt a fahidat többször is átépítették, de mindig két üzletsorral az oldalán. 1530 körül a híd azonban összeomlással fenyegetett. Velencében már két kőhíd is volt ebben az időben. Az egyik egy egyíves, a másik egy háromíves. Három magas rangú hivatalnokot bíztak meg, hogy kérdőív útján gyűjtsék össze a véleményeket: az egy-, vagy háromíves híd-e a biztonságosabb? Illetve, hogy a két rendszer közül melyik lesz a megfelelőbb a hajók áthaladása szempontjából, és hogy a kettő közül melyik biztosítja jobban a víz folyását? Miközben Velence vitatkozott és álmodozott a hídról, jött a pestis és a török háború. Eltelt fél évszázad, amelynek során tovább foltozgatták a fahidat. Azután, végülis, rábízták egy Antonio Da Ponte nevű építészre az új egyíves kőhíd tervét. Ez 1588-ban történt. Hozzákezdtek az alapozáshoz: a sárba több száz, három és fél méter magas szilfaoszlopot vertek le. 1590-ben már az ív is szinte kész volt. A híd kívülről két lépcsősorral készült, és egy szélesebbel középen. A híd tengelyét módosították a fahídhoz képest. A Rialto-piac oldala felől a Ruga Dei Oresi-t összekötötték a híddal és a Canale mögött egy új úttal a San Bortolomio tér felé. A híd belső részén, mint fából készült elődjén, a széles ívek alatt két üzletsor húzódik meg. És az ívek az új utcán folytatódnak. Az üzleteket, mint egykor, ólomlapokkal tervezték lefedni. Öt év alatt, 1593-ig, 245 ezer dukátot költöttek a hídra, mely összeget a pénzverde, a Zecca adott kölcsön. Nem volt könnyű ezt a pénzt az üzletek eladásával és bérbeadásával visszaszerezni. Most a híd jól érzi magát, főleg azután, hogy néhány évvel ezelőtt az Új Velence alapítvány restauráltatta. A megbékélés parkja Már csaknem 65 éve általános megütközés tárgyát képezi Bozenban, Tirol 1919-ben Olaszországhoz csatolt déli részének fővárosában, a fasiszta győzelmi emlékmű. Mussolini akaratának megfelelően ezt a diadalívet majdnem pontosan egy befejezetlen, a császár vadászatát ábrázoló emlékmű helyén emelték. Egyrészt az volt a célja, hogy az összeomlott Habsburg-birodalom fölött aratott győzelemnek állítson örök emléket, másrészt pedig, hogy állandó figyelmeztetésként szolgáljon a környék őslakosai, a legyőzött dél-tiroliak számára. „Innen vittük másoknak a nyelvet, a jogot és a kultúrát!” - így szól az emlékmű falán lévő latin nyelvű felirat. A 30-as években Róma politikáját a többségi elv jellemezte. Az iparosítás és az olasz anyanyelvűek tervszerű letelepítése következtében Bozenben a német anyanyelvűek többsége alaposan megcsappant, és a város összlakosságának már csak a negyedét tette ki. 1939-ben a két diktátor, Hitler és Mussolini, a dél-tiroli kérdés megoldására egy, a korábbinál sokkal radikálisabb tervet eszelt ki, az úgynevezett opciót, vagyis a német lakosság kitelepítését. Hogy ez a kitelepítés csak részben sikerült, illetve jórészt visszacsinálhatóvá vált, azt a dél-tiroliak részben a két diktátor bukásának, részben pedig az 1946-ban Olaszország és Németország között megkötött Degas peri-Gruber-egyezmény- nek köszönhetik. Az egyezmény lehetővé tette német iskolák létrejöttét és autonómiát biztosított a dél-tiroliak számára. A győzelmi emlékmű azonban továbbra is a helyén maradt, és így szinte nyomon követte az említett egyezmény megvalósítása körüli vitákat: az Ausztria által 1960 őszén az ENSZ elé tárt konfliktushelyzet megvitatásától, a magasfeszültségű berendezések ellen elkövetett robbantásokon és az autonómiáról folyó hosszú tárgyalásokon át egészen a közelmúlt nagy eseményéig, a formális békekötésig. Az Olaszország különböző részeiből Dél-Tirolba telepített olasz lakosság egy része a nemzetükkel való azonosulás egyik tényezőjét látta ebben az emlékműben, míg a dél-tiroliak újra, meg újra követelték a lebontását. Az elmúlt évben dél-tiroli vadászok vonultak az emlékműhöz, tiltakozva annak restaurálása ellen. Olasz neofasiszták ellendemonstrációval válaszoltak. Mindennek ellenére az az elképzelés, miszerint a képrombolás a múlt legyőzéséhez vezethet, a dél-tiroliak körében is egyre halványabban jelentkezik. Az az út, melyen Dél-Tirol eddig haladt jogai megvalósítása felé, békés volt. Nem kis szó ez, éppen most, amikor Európa különböző pontjain etnikai csoportok között véres harcok dúlnak. Talán ez ad különös aktualitást annak, hogy Silvius Magnagot, az új dél-tiroli autonómia atyját teijesztették elő az idei Béke Nobel-díjra. A békességet szem előtt tartva a Dél-Tiroli Nemzetgyűlés által létrehozott bizottság egyhangúlag az emlékmű és környéke szimbolikájának megváltoztatása mellett voksolt: mint történelmi dokumentum maradjon fenn az emlékmű, de többé ne a leigázottak fölötti diadalt jelképezze, hanem figyelmeztetésül szolgáljon a háború és a nacionalizmus ellen. A Marchfeldi csatorna A Marchfeldi csatorna alig néhány kilométerre Bécstől kezdődik, és csak részben mesterséges alkotás. Az első 19 kilométerét úgy kellett kiásni, más szakaszai azonban a természetes erek, vízfolyások útját követik. A Marchfeldi csatorna főága 56 kilométer hosszú, szélessége 35 métertől 60 méterig terjed. Az építési munkálatok eddigi összköltsége 2,8 milliárd schilling. A tartományi kormány ezzel a létesítménnyel kettős célt tűzött maga elé. Normalizálni szeretné mind a talaj-, mind pedig a felszíni vizek minőségét. A Duna-vizet úgynevezett „szépítő-tóban” ülepítik, tisztítják, mielőtt a csatornába vezetnék. A tavat elhagyva 19 kilométeres utat tesz meg a víz természetes áramlással. Itt a területet egy hatalmas - 8-10 hektárnyi -, természetes szűrővé alakítják át. A kutatások szerint ugyanis éppen ezen a helyen alkalmasak a földalatti áramlások arra, hogy a talajvizet March- feld egész déli területére eljuttassák. Nem ilyen kedvező a helyzet Marchfeld északi részén, melyet - fekvése miatt -, magas-terasznak hívnak. Itt a vizet nagyon drága emelkedő vezetékeken kellene célba juttatni. Nos, ennek a finanszírozását még nem sikerült megoldani. Az első 19 kilométer után a Marchfeldi csatorna a Russ patakban folytatódik. A csatorna mentén végig láthatóak a gondos kömyezetkialakítás nyomai: a frissen telepített parti növényzet, vagy éppen a tájba illeszkedő, gyalogosoknak szánt fa-hidak. A csatorna főfolyamát októberben nyitják meg, addigra azok is elkészülnek. A megnyitást követően másodpercenként 15 köbméter víz áramlik majd Marchfeld felé, és ezzel Ausztria éléskamrája visszakapja legfontosabb éltetőelemét, a tiszta vizet. Ticinoi építészek a nagyvilágban A százfrankos svájci bankjegyen Francesco Borromini látható, akit az olasz barokk egyik legnagyobb építészeként tartanak számon. A bankjegyen egyik fő műve, egy római templom is látható. De ez a művész, aki beírta nevét a barokk történetbe, csak egy a ticino-i építésziskola nagyjai közül. Ez az iskola az évszázadok során egész Európában bizonyította nagy mesterségbeli tudását. Szentpétervár, ez a nagyszerű város, amely a Néva torkolatában született meg, szinte teljesen Olasz-Svájcból származó építészek alkotása. Az ötlet, hogy az Északi-tenger fölé ka- tedrálist emeljenek, egy ticino-i művésznek jutott eszébe. Domenico Trezzini-nek hívták az építészt, aki 1712 és 1733 között a Péter-Pál Katedrálist felépítette Szentpétervárott. De nemcsak erről az egy épületről van szó. A híres Téli Palotát, a cári monarchia központját, a cár abszolút hatalmának szimbólumát, számos más pompás palotával egyetemben egy ticino-i művész, Bartolomeo Rastrelli építette. De az Ermitázs, a színház, az orosz Múzeum és a város sok más köz- és magánépülete is a ticino-i tóvidékről származó művészek alkotása. Ezt megelőzően, a XVI. században, a svájci-olasz művészek döntő részt vállaltak Moszkvában, a Kreml felépítésében. A Kreml falain belül az olasz reneszánsz ízlés szerint épült csodás palotát ugyancsak a ticino-i Pietro Antonio Solari készítette, ugyanaz az építész, aki a Kreml-béli templom-erőd híres kőtornyainak felállításában is részt vett. A hagyomány folytatódik. Olasz-Svájcban ma is működik egy építész-iskola, amelyet az egész világon elismernek. Teljesen különleges, avantgárd építészeti elemekkel dolgozik. Az anyagiak, melyeket a nagy bankok és a Ticino-ban működő multinacionális vállalatok biztosítanak, lehetővé teszik, hogy olyan merész és ultramodern terveket is kidolgozzanak, amelyek egyébként a költségek és a sajátos funkcionalitás miatt nem lennének megvalósíthatók. Szédülés A Brento Alto keleti fala sok-sok alpinistának volt visz- szatérő álma az elmúlt évtizedek alatt. A Sarca völgyében ez a fal jelentette az utolsó nagy - és még megoldásra váró - feladatot. A fal magassága 900 méter, és hatalmas, előreugró, sárga sziklák teszik félelmetessé. Joggal kapta tehát a Szédülés nevet, mint ahogy joggal nevezhetjük azok teljesítményét is szédítőnek, akik végülis megmásztál Az időpont 1992. április 20-27. A csoport három tagú volt, és trentói alpinistákból állt. íme, a nevek! Marco Furlani, alpesi vezető, a vállalkozás kezdeményezője és megszervezője. Adrea Andreotti alpinista, kardiológus és sportorvos. Diego Filippi, a csapat legfiatalabb tagja, kiváló hegymászó. A vakmerő csoportot a bázistáborból Heinz Steinkotter segítette, aki 1976-ban már megpróbált egyszer utat találni a nagy sziklára, továbbá Giuliano Gottardi szakács és alpinista, valamint Fabio Bertoni, alpinista, a baráti társaság tagja. Az igazi nehézséget a fal hatalmas kiszögelései okozták. 45 méteres sziklakiszögelés kevés van Európában, itt az alpinisták valóban a semmiben lebegtek. A kitűzött cél eléréséért rettenetesen meg kellett szenvedni. Nyolc napig másztak és hét éjszakát töltöttek a falon. Négyszáz különböző fajta csavart használtak fel, különleges fúrók, speciális eszközök alkalmazása mellett. Ezek a bonyolult segédeszközök tették lehetővé, hogy a semmibe felfüggesztve alhassanak. A hegymászókat egy kötél kötötte össze a házi stáborral. Ily módon biztosították az utánpótlást: a legcélszerűbb és legfinomabb ételektől kezdve az elemekig. A barátokkal és a rokonokkal rádióösszeköttetés biztosította a kapcsolatot. Az idő, szerencsére, majdnem mindig szép volt. Némi felhő, gyenge köd és egy kis szél persze azért akadt, és a fal csöpögése sem volt éppen kellemes. A nagy szikla-ki- szögeléseket végülis a három alpinistáról nevezték el. Az első Balkan lett, ami a Furlani család ragadványnevére utal, a 45 méteres kiszögelés a Filippi nevet kapta, míg a legutolsó Andreotti lett. A csoport a nyolcadik nap délutánján ért ki a csúcsra. Nagy volt az öröm, de még furcsább volt az érzés, hogy nyolc levegőben töltött nap után, végre ismét szilárd talajt érezhették a lábuk alatt. Szülőföldem szép határa... Az Új Dunántúli Napló augusztus 8-i számában Mészáros A. szép cikkét olvastam Meghívó Palkonyára címen. Ebből értesültem, hogy 16-án Palkonyán a község műemlék templomának felújítása alkalmával szép ünnep lesz, amelyen Mayer Mihály megyéspüspök úr is megjelenik. Talán nem véletlen, hogy ugyanakkor vettem kézbe messzeszakadt barátomnak, Blum Lőrincnek szülőfalujáról írt könyvét, amely Göppingenben jelent meg 1992-ben (Lorenz Blum: Erinnerungen an Pal- kan). Tudtam ennek a könyvnek a készüléséről, hisz Blum Lőrinc, aki jelenleg nyugalmazott tanár, több éven keresztül folytatott kutatásokat szülőfaluja történetét vizsgálva, és ilyenkor itt a Baranya megyei Levéltárban többször is találkoztunk. Maga a szép kiállítású könyv két részre oszlik. Az I. rész Emlékek Palkonyára címen a szülőföld szereteté- vel átfűtött tanulmányban ismerteti ennek a délbaranyai falunak a mindennapi életét a török utáni benépesítéstől 1944-ig. Megismerjük a lakókat, egyes időszakokból pontosan, névszerint sorolja fel őket. Egy szociográfiai kutató pontosságával ismerteti ezek mindennapi életét, a lakóházat, a gazdasági életformát. Bemutatja a mindennapi életet télen és nyáron. Szinte benne élünk a kor falujában. Tudjuk, mit esznek, hogyan készítik el az ételeket, milyen szokások vannak. Mit és hogyan játszanak a gyerekek. A szerző saját és családja életén keresztül hiteles képet ad szülőföldjéről. Néprajzkutatóknak, szociográfiával foglalkozóknak, helytörténészeknek pótolhatatlan forrásmunkát adott a szerző. A könyv II. részében tulajdonképpen az éveken keresztül folytatott és hivatásos történésznek is dicséretes módon feldolgozott történetét ismerjük meg Palkonyá- nak az első telepesektől kezdve a II. világháború végéig. Nagy érdeme a szerzőnek, hogy általában eredeti forrásokkal foglalkozik, amely források fénymásolatát is rendszerint közli. így név szerint megismeijük az első telepeseket, másolatban közli az 1767-es úrbáriumot, amely először rögzíti a szolgáltatásokat. A szerző kronológiai képét adja a templomépítésnek, amely 1815-ben kezdődött. Név szerint felsorolja az 1848-as palkonyai lakosokat, ismerteti azok anyagi helyzetét. Megismerjük az 1866-os telekkönyvi állapotokat, szintén név szerint felsorolva a tulajdonosokat. A két világháború közti időt már a kortárs ismeretével tárgyalja, ugyanígy a II. világháborút követő napokat is. Végül név szerint és helység szerint felsorolja a Németországba telepített palkonyaia- kat. Dicséretes munkát végzett Blum Lőrinc. Megismerteti a palkonyaiakkal községük múltját, mert csak erre a múltra épülhet a jövő, de a kényszerből elhagyott szülőföld emlékét is őrzi és továbbadja az utódoknak. Reméljük, hogy most, amikor Európa mindig kisebb lesz, hisz ma már távolságok nincsenek, ez a könyv is hozzájárul ahhoz, hogy szűkebb hazánk és a nagyvilág szorosabb kapcsolatba kerüljön egymással. Dr. Rajczi Péter A Rialto híd Velencében
