Új Dunántúli Napló, 1992. augusztus (3. évfolyam, 211-240. szám)

1992-08-08 / 218. szám

8 üj Dunántúli napló 1992. augusztus 8., szombat Szép magyar vers Sinka István Anyám balladát táncol Egyszer volt szép az anyáin tánca, mikor kendőjét gyepre hányta, a Korhány vizénél, Pusztapándon, s bokázó Iába pásztortűznél, öles apám örömére szállt, mint illat a virágon. De gyönyörű lábán víg figurát eredő táncába ő se vitt, csak mutatta ringó mozdulattal halálba járó őseit. Mert ugyanaz sírt fel a flótán, hogy meghaltak azok ima nélkül, nagy szakállal, akasztófán. S hajnaltájon, lengő szélben, hogy fény nyíllott két nyárszemében, elébe raktak tíz szál gyertyát, hat másikat meg karikába. - Közöttük anyám ott sugárzott, s kis csizmája lángot vert át. Az ősi ritmust pásztorok fütyölték ... Kettő-kettő felállott szélrül, jelezve, hogy a csúfolt ős szép feje most halálba révül. S a holtak szemét, ahogy lezárták: ezt a sirató, örök búcsút a nyárfák alatt már öten járták Akkor meg, mikor sírt nyitnak, közéjük lendült hatodiknak apám is, kinek lépteit úgy mérte az öt táncoló, mint ki utolsó fordulattal az egész műbe értelmet vitt... Mikor a gyertyák porig égtek, még anyám eljárta a végét: egy szál virág körül koszorút táncolt... A juhászok meg már csak nézték, hogy az égen hold ballag át s csudálja nagy, fehér szemmel anyám lábán a balladát. Bertók László Ne siessen ha elkövet Lesz hogy megint gyönge leszek zavarba hozok valakit aki nagy gépen utazik jobban teszi ha megijed én erősen is tévedek kerülöm a csihi-puhit de a levegő ekrazit a türelem meg sistereg ne siessen ha elkövet úgy is arrébb megyek kicsit ezek nem azok a kocsik magától jár a szerkezet s ha nem tudja hogy mit tegyek számoljon előbb háromig. T Említettem korábban: az amsterdami egyetemen művé­szettörténetet és építészettörté­netet tanítok. Igen tanulságos észlelni azt a fogékonyságot, mellyel a hallgatók a Hollandi­ában könnyen megélhető építé­szeti tapasztalataikból és élmé­nyeikből kiindulva a legkülön­bözőbb kulturális tényeket ke­zelik. A mindig emberre fi­gyelő, emberi küldetést előse­gítő és kielégítő kultúra törté­neti ízeiben fürdőző hollandok soha nem szakadhattak el, füg­getlenedhettek a természettől, és párbeszédük vele nem mos­tanában kezdődött. Csak emberi erőforrásaikban bízhattak, pro­testáns világszemléletük és életelveik létfenntartó természe­tes prakticizmusa is nagy bizo­nyossággal itt gyökereznek. Köznapi viselkedésük közvet­lensége, a társaslét különböző formáinak fesztelensége, a más­ság elfogadásának gyakorlata teszik olyannyira kellemessé a Hollandiábn időző idegen nap­jait. A megformált környezet leg­kisebb részletei is hagyomány- tiszteletről és igényességről be­szélnek, ha egy kis holland szi­get halászházairól és akkor is, ha a Bussum, Harlem környé­kének villaépítéséről van szó. Itt nem jelenthet meglepetést az, hogy érdeklődnek az egye­temi hallgatók - de a „köznapi ember” is - az építés problémái iránt. Lényeges összefüggést mulasztanánk el, ha Hollandiá­ról úgy szólnánk, hogy az épí­téssel össszfüggő kérdéseket zá­rójelbe tesszük. A szellemi és fizikai energiákat összekap­csoló építésnek a jelentőségéről maga Hollandia a legfőbb bizo­nyíték. Hollandia „épített” or­szág. Egy Dunántúli nagyságú térségben, ahol a tenger szintje alatt néhány méterre több száz éve kialakult hagyományok alapján emelnek töltéseket, he­lyeznek el zsilipeket, melyekkel rendszabályozni képesek a víz szintjét, ott a kreativ és jól tájé­kozott szomszédságnak mindig nagy jelentősége van. Ahol ke­vés a föld, ott nem lehet terjesz­kedő a telek. Ahol nincs kő, ott csak téglából építkezhetnek, ahol bajos az alapozás, ott nem születhetnek egetverő épületko­losszusok, ahol működik a kommunikáció és a kooperáció ott nincs szükség a különböző- sések tárgyi reprezentációjára sem. Gazdaságosan kényelmes vi­lág ez, melyben éghajlat, víz, ál­lat, növény szerepét nem cserél­ték fel semmi mással. Érdekes módon érvényesnek látszik ez a megállapítás a modern építé­szetre is. Nincs az „új építészet­nek” olyan szegmentuma, melyre Amsterdamban jó példa ne akadna. Turista számára per­Amsterdami levél Az „építettország sze ritkán tárul fel Duivend- recht, Diemen, Bijlmermeer környéke, sajnálatosan kevesen jutnak el a Vondelpark északi végén teijeszkedő negyedbe, ahol a századforduló utáni mo­dernizmus első építészeti mű­veit emelték. Páratlanul gazdag téglaomamentikákat, tengeijáró hajókra emlékeztető iskolaépü­leteket, szigorú szimmetriájú templomokat láthatunk ezeken a helyeken. De beleütközhetünk modem „agórába”, bevásárló- központokba, művészeknek át­adott üzemcsarnokokba. Szinte számbavehetetlen a gondolat­gazdaság, technikai jártasság, a „szolgáló ésszerűség” sok bizo­nyítéka, melyek mellett a mai holland építészet posztmodem frazeológiája is megszelídül, vagy inkább - a másutt látot­takkal szemben - méltóságtelje- sebb lesz. Ugyanakkor ez a nagy területre érvényes össze­tett minőség az, ami a ma már monumentális méretű turista- forglomm érdeklődését kielé­gítheti és így első számú táma­dásponttá lépett elő. Éppen a szellemi elsajátíthatóság, fizikai áthatolhatóság, a kedély szol­gáltatta ki magát leggyorsabban a turisztikai nagyiparnak. Ha a szórakozást tömegesen kereső külföldi a történeti belvárosba húzódik (miképpen a prostitu­ált, a dealer és a jonks), akkor ennek a mozgásnak értelem- szerű következményei vannak az eredeti funkciókban is. Bi­zony másfajta világ ez, mint ami feltűnik H. Breitner fest­ményein, vagy a századforduló korának gondos fotográfiáin. Mint ahogyan más Amsterda­mot sajátít el az, aki a Kalverst­raat, Waterlooplein, Dam mögé merészkedik. A polgári, csendes és minden tekintetben mértéktartó holland életforma képeit. A turisták belvárosa gi­gantikus méretű társadalmi üresjáratok foglalata, mélységet sejtető kompenzáció a színt, ér­téket, tartósságot nélkülöző modem ember számára. Bár­csak sokan értenék az egykori börtön helyén, a Leidsepleinre felépített kaszinó posztmodem homlokzatán a sokféleképpen értelmezhető, de alapvetően ci­nikus feliratot: „Homo Sapiens Non urinat In Ventum” ... Szerencsére sokféle szél fúj Amsterdamban, és ez még ak­kor is nagyszerű adottsága, ha az így mutatkozó ,nyitottság” sokak számára éppenséggel a „huzat” képzetét jelenti. Mert­hogy itt minden megtalálható. Zenei, képzőművészeti és szín­házi élete folyamatos telített­ségben traktál mindent az el­képzelhető szélsőségek között. Nincs a világon gasztronómiai trükk, amit Amsterdamban meg ne ízlelhetnénk. Nincs viselet, hajdivat, tetovált ornamentika, fülbe-, és orrbavaló, amit itt ne lehetne látni. Az előkelő városi palotában Coster gyémántokat frakkban kínáló „boltosoktól” a bolhapiac árugazdagságából fil­lérekért lakberendezést válo­gató egyetemi tanárig mindenki nagyon közlékeny. Keresik, él­vezik a helyzeteket, melyekben szólni lehet, így nem feltétlenül kellenek intézmények főbenjáró kérdések megvitatására. Lehet egyetemi órát tartani kávézó­ban, könyvtárban. Lehet szak­mai vitákat folytatni séta köz­ben, egy „gracht” partján vagy egy parkban, egymás mellett biciklizve sétautakon. A kör­nyezet általános léptéke és meg- formáltságának derűs-egyszerű minősége nem okozhat gátláso­kat senkiben, az idegen gyorsan belátja: mintha neki is csináltak volna helyet itt. Mindezek miatt innen nézve ezrét kicsit sze­rénytelennek tetszik az építészi „egyéniségek” és az egymás mellett működő elemi „másság­nak” a látványa, ami Magyaror­szágon fogadja az embert. Két­ségkívül vannak érdekes épüle­tek. Amsterdamból nézve azon­ban pazarló és mégsem a tartós­ság képzeteit keltő a magyar ar­chitektúra. Extravagányo egyes megoldásaiban, de kitartóan el­viseli a városléptékű elhasznált­ság tényeit. A környezet mér­tékviszonyai iránt ritkán érzé­keny, és talán éppen ezért nem is tud nagyon mit kezdeni a nö­vényzettel. Mindennek van ma­gyarázata a múltban, a tulaj­donviszonyok másságában, az eltérő kultúrában. Egy azonban bizonyosnak látszik. Az ember ott is, itt is megérthető épített környezete alapján. Van sze­gény és gazdag architektúra, de ritkán látni rút építészetet. Az autót általában gyűlölő amster- damiaknak megfelel a kerékpár, ha messzebb szeremének utazni, bizonyos, hogy egy órán belül bárhová indul gyorsvonat. Nincsenek autócsodáik, mert nem ilyesmire van szükségük. De szerelmesek a távolságokba és nagyon jól ismerik magukat, meg a világot. Ez lehet az, amit csak tanulással nem lehet elsajá­títani. Aknai Tamás Bán Zsuzsa Nyárutó Európában ■. É T'valaszürkére fakult az ég, I—^köd szállong a völgyek és A a vizek felett. Hallgat az ' erdő, mintha várna valmaire, f csupán a lehulló makk halk ne- í szezése, csupán valami meg- fejthetetlen suttogás hallatszik ■ néha, olyan, mint az emléke- I zés. Hajnalban gímszarvas re­kedt kiáltozása a harmattól csa- I takos tisztásokon, idegen, és i mégis van benne valami em- I béri fájdalom. Panasz, vágya- S kozás, magány. Most, a száraz nyár után már l kicsit az erdő, hiányzik belőle a I gombák jellegzetes illata. Ami E pedig annyira hozzátartozik. I Kis pókok hálója feszül min- £ denütt az ágak között, s bosz- [ szankodva nevet, aki arra jár, I mert nem győzi leszedetetni [ őket magáról. érzik a bodza, és földutak E mentén a vadszeder, a dió zöld burka meghasad, és nő a csend, vattaként telepszik a fák közé. Úgy illene, hogy az emberek is megcsendesedjenek kicsit, belehallgassanak a feltámadó esti szélbe, és vigiggondolják higgadtan dolgaikat. De egyre jobban a felcsattanó hang, a düh, a türelmetlenség számta­lan megnyilvánulása. Egyre jobban érződik az egymás iránti tisztelet teljes hiánya. így nyár végén, ősz elején régen az sem volt ritka, hogy tüzet raktak a kertekben, és szalonnátsütöttek hétvégi dél­utánokon. De mintha ezer éve lett volna ez is, lassan leszok­nak ilyesmiről az emberek. Pe­dig nem pénz, csak kedv kel­lene hozzá. Az pedig egyre in­kább hiánycikk mostanában. Hogy miért? Vegyünk például ilyen nyárvégi vasárnap délutánt. Egy kertben kis beton-pancso­lómedence van, sok éven át tesz jó szolgálatot a gyerekek­nek. így szeptemberben, ami­kor fürödni már hideg lenne, el lehet benne égetni a lekaszált fűvet, száraz ágakat. Nem fúj a szél, a füst felfelé száll, hát tü­zet gyújtanak. Ég is egy ideig szépen, aztán valamiéit fojtó lesz a füstje, és alacsonyan ter­jeng hirtelen. A gyerekek beszaladnak a házba, és panaszkodnak, hogy a szomszéd lelocsolta a tüzet. Fogta a gumitömlőt, és átlo­csolt, hogy elaltassa. A szomszédnál vendégek vannak, egész délután azt mu­togatta nekik, hogy mije van, meg arról beszélt, hogy még mije lesz. Nincs hálásabb kö­zönség ilyesmi meghallgatá­sára, mint a vendég, akit kínál- gatnak, akinek a gyerekét meghintáztatják, s aki mind­ezért türelmesen végighallgat mindent. A szomszéd belelendül, mert dicsérik is, hogy milyen életre­való, milyen ügyes. Meg akarja mutatni a vendégeknek, hogy mennyire úr a portáján. Meg­látja a másik kertjéből felszálló füstöt, és azt mondja: Aza- nyád! Majd adok én nektek füs­tölni! És a többiek kaján kunco­gása közepette átlocsol. Az ad­dig szépen pattogó ágak meg- szenesedve füstölnek, az eddig felfelé szálló füst lent teijeng az ablakok magasságában, foj­togatva szomszédot, vendéget, mindenkit. Az eset persze nem múlik el ordítozás és veszekedés nélkül. Megtörik a vasárnap délután békés hangulata, akinek a tüzet eloltották, nem tesz féket a szá­jára. A szomszéd és a vendégei bemenekülnek a házba, onnan gyűlölködnek, aztán előkerül a már sok vitát kiváltott légpuska is. A szomszédnak légpuskája van, amivel vagy célbő lő a másik háza falára, vagy átlö­völdöz, és megöli a másik fáján a madarakat. De nemegyszer ráfogja a másik kisfiára is, hogy mellette süvít el a töltény. A szomszéd félelmetesnek sze- j retne látszani, és úgy őszintén, | valójában sajnálja, hogy nem géppuskája van, mert azzal jobban lehetne ijesztetni. nem gondolja végig, hogy « ezekre a játékokra egyszer na- | gyón ráfizethet. Az emberek hát nem csőn- desednek, mint a természet, így I ősz elején, harsányabbak, erő- s szakosabbak, mint valaha. S jj nem gondolják végig, hogy | amit adnak, azt kapják vissza. Hogy a gátlástalanság olyan, | mint a bumeráng, visszaüt. A természet hallgat. Már az j-; a része, amit még nem pusztí- i tottak el. Több bölcsesség van [ a fák és bokrok csendjében, I mint az emberek hőzöngései- 1 ben. A szőlődombok szüretre | várnak érő fürtjeikkel, és olyan I szelíd, halk ez a táj. Nemec József grafikája

Next

/
Oldalképek
Tartalom