Új Dunántúli Napló, 1992. június (3. évfolyam, 150-179. szám)

1992-06-02 / 151. szám

1992. június 2., kedd Ui Dunántúli napló n Régi pécsi családok A Zsolnayak Zsolnay Vilmos gyermekei Teréz, Júlia és Miklós. Teréz Mattyasovszky Jakab geoló­gushoz ment férjhez, Júlia a lengyel származású Sikorski Tádé építész felesége lett. Mi­vel Zsolnay Miklósnak nem voltak utódai, nővére gyer­mekeit örökbe fogadta, hogy a Zsolnay név fennmaradjon, így lett a családnak egy Maty- tyasovszky-Zsolnay és egy Si- korski-Zsolnay ága. Visszaemlékezésünkben a Pécsett élő Mattyasovszky- Zsolnay Péter szólal meg. A család 1913-ban születtem Pécsett. Édesapám Mattya­sovszky-Zsolnay Tibor a gyár egyik tulajdonosa és vezetője. Édesanyám Nádosy Margit nagybirtokos családból szárma­zott. Anyai dédapám résztvett az 1848-as szabadságharcban mint őrnagy. Előbb halálra, majd ezt. módosítva 18 év vár­fogságra ítélték, ami kéz és láb­bilincs viselésével járt. Szaba­dulása után a szigetvári kerület országgyűlési képviselője 24 éven keresztül. Mivel apámat a gyár dolgai Pécshez, anyámat a birtokok Helesfához kötötték, a két hely­ség között ingáztunk. A nyarat a Nádosy-telepen töltöttem. Mint a családból mindenki, így én is a Nagy Lajos gimnáziumban érettségiztem. 1932-ben a Ma- gyarórvári Mezőgazdasági Fő­iskolára iratkoztam be. Itt dip­lomáztam mint okleveles me­zőgazdász 1935-ben. Édesapám, Zsolnay Miklós halála után vette át a gyár gaz­dasági irányítását, s azt Si- korski-Zs. Miklós és Mattya- sovszky-Zs. Zsolt nagy nagybá­tyámmal vezették. A gyár küz­delmes évek után túljutott a mélyponton. Zsolt halálával azonban nagy munakbírású és tehetségű embert veszítettünk. A család ekkor felkérte Si- korski-Zsolnay Mártát, Mattya- sovszky-Zsolnay László festő­művész özvegyét a gyár irányí­tására. Sok kapcsolatom ekkor még nem volt a gyárral. Pesten tanul­tam a József Nádor Műszaki Egyetem Mezőgazdasági Ka­rán. Miután itt végeztem, a csa­lád úgy döntött, hogy álljak be a gyárba dolgozni. Minden üzem­részben meg kellett tanulnom a munkafolyamatokat. A család­ban a végzett munkáért min­denki fizetést kapott, édesapám 1000, jómagam 300 pengőt ha­vonta. Mindenki azt hitte, hogy óriási jövedelmeink vannak,pe­dig nem így volt. Zsolnay Vil­mos óta, ami nyereség összejött, azt mindig visszaforgattuk a gyárba. Új fejlesztések, kutatá­sok, kemencék építése, nyers­anyag-lelőhelyek felkutatása, vagy az adósságok visszafize­tése volt a gond. Édesapám 1938-ban közgaz­dasági munkájáért a Kereske­delmi Főtanácsos címet kapta, ekkor felsőházi taggá is válasz­tották. 1939- ben ismerkedtem meg Sulkowsky Máriával. 1940-ben esküdtünk meg és azóta élünk együtt. A háború sodrában 1940- ben mint hadnagy egy rádiós törzzsel részt vettem az erdélyi bevonuláson. 1941-ben ismét behívtak, a Délvidékre kellett mennem. Ekkor született Zsuzsa lányom. Öcsém Tibor 1940-ben végzett az egyetemen államtudományi diplomával. Rövid ideig ő is a gyárban dol­gozott. Én 1941 őszén leszerel­tem, azonban alig voltam itthon, a család úgy döntött, át kell vennem a kolozsvári Iris Rt. porcelángyár irányítását, melyet a pécsi Porcelángyár bérelt. Nehéz feladat várt rám Ko­lozsvárott. Meg kellett tanítani munkatársaimat, úgy dolgozza­nak, ahogy mi Pécsett. Az épü­letek és a berendezések elha­nyagoltak voltak. Kevés tüzelő­anyag és massza állt a rendelke­zésünkre. Élelem alig volt. Bé­reltem egy 16 holdas gazdasá­got. Burgonyát, kukoricát hagymát, gyümölcsöt termel­tünk. A gyár 16 holdas területén rét, legelő és kert is volt, beke­rítve 2 m magas kőfallal. Tehe­neket, hízókat neveltünk. így volt mit enni adni a munkások­nak és családjuknak. A munka szépen javult. Új mintákat ho­zattam német gyárakból, szebb lett az árunk, mint a pécsi. Jó szakembereim voltak Pécsről, Krausz Brúnó, Nagy Géza, Sterr Rudolf, a festészetben Koltaváry-né és Kopári Klára. Amikor elkezdődtek a bombá­zások, a dolgozók behozták gyermekeiket a gyárba. Ekkor már a családom is lent volt. Fe­leségem vezette a napköziott­hont és a bölcsődét. A gyerekek étkezése ingyenes volt. Az egyik nagy égetőkemencét át­alakítottuk óvóhellyé. A légiri­adó alatt ott voltak a gyerekek. 1944- re igen nehéz lett a hely­zet, a háború tombolt a köze­lünkben. Újra behívtak katoná­nak Pécsre. Kifizettem munka­társaimat és a Magyar Nemzeti Bank utolsó teherautójával hagytam el Kolozsvárt. Előtte pár héttel távozott onnan a csa­ládom. Mintegy 300 000 dol­lárnyi érték maradt ott... Éz évben temettük el Zsol­nay Vilmos lányát, Teréz nagy­anyámat. Tibor öcsém valahol a fronton volt, Miklós bátyám a pécsi, Tamás öcsém a pesti gyárban dolgozott. Pécsett csatlakoztam csapat­testemhez és az oroszok elől visszavonulva indultunk a nyu­gati határ felé. A visszavonuló katonákkal jöttek a családok is, szüleim, feleségem, gyerme­keim lovas társzekereken, ponyva alatt. 1945 virágvasár­napján léptük át az osztrák ha­tárt. Szüleim a weisensteini tá­borba kerültek, mi Dél-Karin- thiában elszegődtünk cselédnek szállásért és élelemért. A család szétválása ekkor kezdődött. Miklós bátyám 1945- ben hagyta el az országot, Tibor öcsém orosz fogságba esett. Onnan hazatért és Párizs után Kanadában települt le. 1945 őszén, hogy megnéz­zem mi van itthon, elindultam haza. Fehérvárig vonattal, on­nan gyalog, bujkálva, istállók­ban aludva értem Helesfára. Megnéztem a birtokot, majd be­jöttem Pécsre. A gyárat Márta néni és Sikorski Miklós bácsi vezették. Az orosz katonák be­mentek ugyan a gyárba, de ők különösebb kárt nem okoztak. A termelés kevés volt. Szentlő- rincen szavaztam a kisgazdák mellett, majd visszaindultam Ausztriába. A családom egy wolfsbergi patikus házában kapott mene­déket. Szüleim még mindig a táborban voltak. 1946 januáijá- ban úgy határoztunk, hazaté­rünk. Grazból indultunk lovas kocsival 14-16 fokos hidegben. A gyerekek a kocsin a dunyhák között, mi az akkor már terhes feleségemmel a kocsi mellett gyalog. így értük el a határt Szentgotthárdnál. Itt 3 nap kar­antén után mehettünk tovább. Esténként bekéretőztünk egy-egy családhoz. A felesé­gem és a gyerekek bent aludtak a házban a földön, én kint az is­tállóban. Két hétig tartott az út. Pécsett a gyárban még megvolt a lakásunk, oda költöztünk. Vasraverve Újra a gyárban dolgoztam. A termelés lassan javult, főleg szigetelőt és fehérárut gyártot­tunk. A dolgozókat áruval is fi­zettük, azt legalább be tudták cserélni a falvakban élelemre. Márta néni nyitott egy boltot, ahol a munkások tudtak szalon­nát, burgonyát, zsírt vásárolni. Mivel szüleim még Ausztriában voltak, kiköltöztünk a birtokot felügyelni Helesfára. Apámék 1946 őszén tértek haza. Ő Pécsett Ángyán pro­fesszornál lakott és bejárt dol­gozni a gyárba. 1948 tavaszán a húsvéti ün­nepek előtt bejött a gyárba egy-két ember. Élkérték az iro­dák kulcsait és közölték a gyár államosítva van. Zsolnay Vil­mos leánya, Júlia, aki ekkor 93 éves volt, bent lakott a gyárban. Meg kellett érnie mindezt a ki­lakoltatással együtt. A gyár ve­zetői másnaptól már nem me­hettek be az üzembe. Ki kellett költözni és megválni attól a helytől, amit a család épített. Apám mint a gyár tulajdonosa rendőri felügyelet alá került. A birtokra olyan adót és be- szolgáltatási terheket vetettek ki, amit teljesíteni nem lehetett, így a lakóházat és a szőlőt fel kellett ajánlani az államnak. Mi Dinnyeberkiben építettünk egy családi házat, ott gazdálkod­tunk. Szüleim ekkor Tamás öcsémhez költöztek fel Pestre. 1949-ben meghalt Márta né- ném, a gyár nagy munkabírású vezetője. 1950-ben 94 éves ko­rában temettük Zsolnay Vilmos lányát, Júlia nénit. 1951 március 29-én laká­sunkban megjelent három AVH-s, feljelentés alapján pisz­tolyt kerestek nálam. Ä padlá­son volt éltévé. így azonnal el­vittek. A családom egyedül ma­radt. Pesten négy és fél évre ítél­tek. A tárgyaláson az ügyész azt mondta, hogy a pisztoly mellett talált lőszerrel 50 kommunistát akartam lelőni. Büntetésemet először Felnémediben a kőbá­nyában kezdtem, ide vasra­verve, lábbilincsben vittek ben­nünket. 1951 augusztusában felesé­gemet valuta- és aranybeszol­gáltatás elmulasztása vádjával letartóztatták. Úgy vitték el, hogy a gyerekek egyik percről a másikra magukra maradtak. Egy falubeli 15 éves lány vi­gyázott rájuk, amíg a 3 nagyobb árvaházba nem került. Äz I éves Zsófit rokonok fogadták be. Feleségemet 18 hónapra ítélték, és ezen a tárgyaláson én is kaptam még két és fél évet. Szüléimét, Tamás öcsém csa­ládját, apósomékat Pestről kite­lepítették. Én a második tárgya­lás után Márianosztrára, majd Miskolcra kerültem. Ott az egyetemi várost építettük. Innen Várpalotára vittek, ahol a szén­bányában mint főcsatlós még munkavesenyt is nyertem társa­immal. Feleségem 1953-ban szaba­dult és hazajött Pécsre. Alkalmi munkákból élt, dolgozott tehe­nészetben, szőlőkben, a parket­tagyárban. Önálló lakása nem volt, így a gyerekeket csak al­kalmanként láthatta. Én 1954-ben szabadultam. Végigjártam jó néhány munka­helyet, dolgoztam a parketta- gyárban, voltam éjjeliőr és lóá­poló az Állatorvosi Rendelő­ben, ahol gerincsérülést szen­vedtem, leszázalékoltak. Isme­rősök jóvoltából kaptunk egy albérletet, ahol a gyerekekkel együtt voltunk végre. Ekkor portásként foglalkoztattak az egyetemen. Szabadnapjaimon szőlőkben dolgoztam és takarí­tani jártam. így tudtuk gyerme­keinket tisztességesen taníttatni, ami nem volt egy egyszerű do­log, hiszen nevük mellett ott szerepelt az X. Csomagokból, melyek nagyrészét sógornőmtől kaptuk, öltöztettük őket. Zsuzsa drogista szakiskolát végzett, László Münchenben végezte az Akadémiát szobrász diplomá­val, Péter múzeológus, Zsófi gyógypedagógus lett. 1969-ben kaptam erkölcsi bi­zonyítványt és útlvelet, de ké­pesítésemnek megfelelő mun­kát azóta sem. Szüleim vissza­költöztek Pécsre, és egy alag­sori albérletben laktak. Margit néném élt még itt, a család többi tagja szétszéledve a nagyvilág­ban. A legnagyobb csapás Sorsommal megbékéltem. Egy dolog azonban nagyon fáj: átadtam az államnak dédszü- leim és szüleim családi otthonát a gazdasági épületekkel. Elvet­ték tőlem családi házamat, szü­leim Szt. István téri lakását, és a gyári lakásokat s mindezekért még egy szoba-konyhát sem kaptam. 1967-ben a családunk segítségével sikerült egy társ­bérletet szerezni. Önálló ottho­nom 77 évesen lett. Legvégül pedig szeretném elmondani, hogy a családunk a hányattatások ellenére nem halt ki! Volt idő, amikor az a hír járta, hogy nincsenek élő Zsol­nayak. Hát vannak mindkét ágon. Gyermekeink és unoká­ink büszkén viselve e nevet hir­detik őseink álmait. Álljanak itt apám azon szavai melyek erőt adtak a fennmara­dáshoz, s tükrözik gondoaltain- kat: „Az emberek állandóan azt hiszik, hogy a vagyon elvesz­tése a legsúlyosabb csapások egyike. Tévednek. Én legaláb­bis soha nem keseregtem ezen. Sőt, sokkal nyugodtabb, derű­sebb a kedélyem, amióta meg­szabadultam a vagyonkezelés­sel járó gondoktól. Ámi valóban fáj ma is, ha rágondolok, az a családi otthonnak, az ahhoz fű­ződő tradíciónak, a család kul- turértékének többé nem pótol­ható elvesztése.” Lejegyezte: Kehidai László A szülőföld vonzásában Boldogasszonyfa A magyarországi honismeret újabb kiadvánnyal gazdagodott. Az egyszerű, tengerkék színű borítólapos kötet címe: Bol­dogasszonyfa - stílusosan gót betűkkel szedve. A 310 oldalas könyv szerzője Dr. Habich Jó­zsef, a falu szülötte, aki az auszt­riai Steyrben éL . A szerző falutörténetnek ne­vezi munkáját. Ha műfaji beso­rolásra törekednénk, elfogadha- juk ezt a minősítést, de ha falu­monográfiának mondjuk, akkor még közelebb kerülünk az igaz­sághoz. A 14 fejezetből ugyanis csak az első kettő: 1. A felszín kialakulása és 2. Boldogasz- szonyfa múltjából a szorosabb értelemben vett történelem; a többi a falu egykori, a II.világ­háború végéig élt és virágzott anyagi, társadalmi és szellemi kultúrája, más szóval: tárgyi és szellemi néprajza, folklórja. A falu lakóinak többsége osztozott a hazai németség tragikus sor­sában. A török hódoltság alatt csaknem lakatlanná vált és el­vadult tájat megszelídítő és be­népesítő németséget Kelet- Németországba, Bad-Schandau környékére telepítették ki. A történetírás számára rop­pant fontos adatokat igen gaz­dag forrásanyagból meríti, filo­lógiai pontosságú hivatkozá­sokkal. Közöttük több olyan is van, amelyekre ő hívja fel elő­ször a szakemberek, kutatók fi­gyelmét. Annál inkább méltány­landó érdeme ez, mert nem tu­dományos ambíciók fűtik, csu­pán a falu gyorsan pusztuló ősi kultúrájának még meglévő és az emlékezet mély kútjából elő­hívható értékeit kívánja az utó­kor számára megmenteni. A magyar törvényhozás ki­sebbségi törvény megalkotására készül. A német nemzetiség tör­ténetének felvázolása nagyon hasznos tájékoztatást nyújthat ehhez, s egyúttal világossá teszi a háború után bekövetkező száműzetésük történetét. Hig­gadt megállapításokat tesz a magyarosító politikáról helyi példákkal alátámasztva. Ugyanakkor a fordított asszimi­lációt sem hallgatja el. „Az 1758-ban még színmagyar csa­ládok 1900 után már sváb nép- visletet hordtak, németül be­széltek ... Nevüket - Kisasz- szondi, Péti, Hosszú, Farkas, Matyók, Teleki - megtartották ugyan, de nem lehetett őket a sváboktól megkülönböztetni.” A németlakta falukban, így Boldogasszonyfán is általá­nossá vált a magyar-német két­nyelvűség. A különböző korokból szár­mazó kimutatásokban, lajstro­mokban, adóösszeírásokban szereplő személynevek joggal tarthatnak számot a névtudo­mány érdeklődésére a falu föl­sorolt földrajzi neveivel együtt. A német nevek eredete című fe­jezettel a névtörténeti kutatás szakembereit örvendezteti meg. A 3.-tól a 14. fejezetig a falu népéletének történeti áttekinté­sét adja a szerző. Az olvasónak az az érzése, hogy sokkal gaz­dagabb anyagból válogatott. A népélet jelenségei közül kieme­lésre kívánkozik néhány olyan szokás, esemény, amely ke­vésbé általános. Ilyen például a „Kaszaköszörülés”, a „birkás- legények”, a „Hersäpraj”. A könyv tartalmának, adatai­nak hitelességét az igazolja, hogy a szerző szemlélője, mi több, cselekvő részese volt mindannak, amit a falu népéle­téről, népi kultúrájáról leír. Mi­vel a nyelv, hű tükre a világról alkotott képnek, ez a tükör el­sődlegesen német, s ezért a szö­veg gyakran úgy hat, fegyelme­zett és tárgyszerű stílusa elle­nére, mintha fordítás volnan németről magyarra. Ez főként a 9. fejezetben (Jeles napok) tű­nik szembe, amelyben a német mellett mindig ott találjuk a magyar fordítást is. Egyébként ezt tartom a könyv egyik legsi­kerültebb részének. A német nyelvű szövegek írásában kö­vetkezetlen. Itt ugyanis az iro­dalmi németet alkalmazza, a Gyermekjátékok című fejezet­ben viszont nyelvjárásban rög­zíti a szöveget egyéni fonetikus írással. Nagyon szerencsésnek találnám, s ezért melegen javas­lom, hogy jelenjék meg a mű német nyelven is. Gyanítom, hogy néhány esetben a két nyelv rendszeré­nek, szemléletbeli különbségé­nek, a Wörter und Sachen köz­ismert kapcsolatának a követ­kezménye a szokatlan szóhasz­nálat. Néhány példa: a kézi­malmot, a malom ősét nem a hajdina „őrlésére” használták, hanem hántoláshoz, magyar nyelvjárásban: koptatásához. A „csuta” a magyar nyelvjárásban kukoricaszár és a cső lemorzso- lása után visszamaradó fás rész. Ezért félreérthető, ha ezt olvas­suk: (a kukoricát) „csutástól hozták haza”. St. Bartolomeus magyarul Szent Bertalan, Urban pedig Orbán. A szántóföld „át- gereblyézése” nyilván elboro- nálást vagy még köznyelvie- sebben: fogasolást jelent. Ezek a megjegyzések csak a két nyelvkontrasztivitásának a következményeit jelzik, és semmit nem vonnak le a könyv tartalmi értékeiből. De igenis a nyomda ördögének a számlájára kell írnunk a „kényúr” szerepel­tetését a kegyúr helyett, vagy a „fürsztpénz” & füstpénz helyett. Azt hiszem, azok, akiket a szerző az Előszóban név szerint is megemlít, mint a kutatásai­ban, a könyv megírásában segí­tőtársait: Neiczer Mártont és Dr. Vargha Károlyt, valóban kö­szönetét érdemelnek. A Zselic- nek, kis hazánk e kevéssé is­mert gyönyörű tájának ez utób­binál aligha van jobb ismerője. A méltatást nem tudom befe­jezni, csak abbahagyni, mégpe­dig azzal a sommázó megjegy­zéssel, hogy a szóban forgó könyv sokkal többet ad, mint amennyit címében ígér. Törté­nelmi és néprajzi szempontból megállapításainak nagy része ugyanis Boldogasszonyfán kí­vül a környező német falukra is érvényes, vagyis a Zselicnek mint kistájnak a németségéről szól. Egyben lehetőséget ad a táj kutatóinak az interetnikus és az interlingvális kapcsolatok vizs­gálatára, vagyis arra, hogy föl­mérjük a magyarok és németek együttélésének, jószomszédsá­gának eredményeit. A könyv megjelenésén érzett örömünkhöz társulnia kell a szerző fáradozásáért mondott köszönetnek és az ártatlanul szenvedettek, meghurcoltak őszinte megkövetésének. Rónai Béla

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom