Új Dunántúli Napló, 1992. június (3. évfolyam, 150-179. szám)

1992-06-06 / 155. szám

1992. június 6., szombat aj Dunántúli napiö 3 Interjú Hanns Rehfelddel, Németország pécsi főkonzuljával Szép képet alkottunk Magyarország délnyugati részéről A diplomata a terroristák poklát is átélte Stockholmban Magyarország és a térség jövőjét az EK-hoz való csatlakozás határozza meg Hanns Rehfeld Németország pécsi főkonzulja 63 esztendős. Történelmi, művészettörténeti tanulmányokat folytatott, hosz- szú évekig politikai képzéssel foglalkozott Skandináviában és Németországban. Két évtizede dolgozik diplomáciai szolgálat­ban a politika, a kultúra, a sajtó, a jog és a konzuli munka volt fő tevékenysége - egy alkalommal három hónapig a katonai attasét is helyettesítenie kellett. Svéd­országban, Dániában, az Egye­sült Államokban, Franciaor­szágban, Portugáliában, Lu­xemburgban teljesített diplo­máciai szolgálatot.- Beszélgetésünk kezdetén önmagától adódik az első kér­dés: - Hol tudott a legeredmé­nyesebben dolgozni, és mit sze­retne kitörölni emlékezetéből? (Egy korábbi magánjellegű be­szélgetésünk alkalmával emlí­tette a főkonzul, hogy az 1975-ös stockholmi terrortá­madás idején az ottani nagykö­vetségen teljesített szolgálatot).- Ezt nehezen tudom megfo­galmazni. Alapelvem, hogy mindig azt az országot tekintet­tem a legfontosabbnak, ahol éppen dolgoztam és azt a fel­adatot, amit végeztem. Diplo­mataként az a feladatom, hogy Németországot megismertes­sük. Nem propagandát kell vé­gezni, hanem az országot úgy megmutatni, amilyen valójá­ban. Mi nem a kormányzatot képviseljük, hanem a szövetségi elnököt. Ez azt jelenti, hogy minden pártot. Itt Magyaror­szágon hozzájött ehhez még egy feladat, amelyet nagyon fontos­nak és nagyon szépnek tartok. Nevezetesen Kelet és Nyugat közelebb hozása egymáshoz, hogy azt a párbeszédet folytat­hassuk, amely az elmúlt 40 év­ben megszakadt,vagy csak na­gyon nehéz körülmények között folytatódhatott. Én személyesen nagyon szenvedtem Európa megosztottsága miatt. Berlini vagyok és minden alkalommal, ha valahova utaznom kellett, az NDK-ban úgy bántak velem a vizsgálatoknál, mint valami bű­nözővel. És láttam, hogy az emberek is mennyire szenved­tek körülöttem, nem annyira anyagilag, hanem inkább lelki­leg és szellemileg.- Az utolsó mondatba egy ki­csit belekapaszkodnék: ha né­hány mondattal a svéd nagykö­vetség elleni merényletről be­szélne.- Nagyon tragikus esemény volt. Idealista egyetemi hallga­tókat a 70-es években félreve­zettek. A kiinduló pontjuk, hogy az értelmetlen vietnami háborúnak véget vessenek - he­lyes volt. A módszerek azon­ban, amelyeket alkalmaztak, embertelenek. A német nagy- követség elleni támadás négy ember életébe került, két terro­rista és két túsz halt meg. A má­sik négy terrorista 17. évét tölti a börtönben. Németországban most arról vitáznak, hogy kap­hatnának-e kegyelmet. Nem vagyok sem mellette, sem el­lene ennek a döntésnek, azon­ban úgy vélem, hogy meg kel­lene kérdezni a támadásnál meghalt túszok hozzátartozóit. Számomra nagy emberi élmény a támadást követő három hó­nap, amikoris az volt a megbí­zatásom, hogy a követség mun­káját, valamint újjáépítését ve­zessem. Elsődleges feladatom volt a munkatársak megnyugta­tása, ennek során igen mély ta­pasztalatokat szereztem a kül­ügyi dolgozók emberi kvalitá­sairól. A támadást követő né­hány óra múlva Genscher kül­ügyminiszter Stockholmba jött, akkor mégcsak rövid ideje volt hivatalában. Most a búcsúbe­szédét a Stockholmra való em­lékezéssel kezdte. Nagyon jó emlékezetemben tartom a své­deket, nagyon sok költséget je­lentettünk, sok százezer korona a kórházi kiadásokra, sok szá­zezer korona az újjáépítés rá­fordításait tekintve. Minden al kálómmal visszaküld­ték a számlát azzal a meg­jegyzéssel, hogy már rendezve van. Szemé­lyesen ebben a három hó­napban iga­zából megta­nultam, mit jelent ez a szó diplomá­cia, ugyanis a legjobban úgy tanul­ható meg ez, ha az ember egy külkép­viseletet ve­zet.-Ön Genscher külügymi­niszter bú­csúját említette. Óhatatlanul adódik a kérdés: Németország külpolitikáját új ember irá­nyítja, új, szuverén személyiség, szubjektív elme, és ezzel bizo­nyára valamiféle változás is lesz hazája külpolitikájában . . .- Az új külügyminiszter, Kinkel úr már hosszú ideje kap­csolatban van a régi külügymi­niszter munkájával, ő volt Genscher személyi titkára, ami­kor még belügyminiszter volt. Tehát 18 éven át volt módja arra, hogy Genscher gyakorlati külpolitikáját megfigyelje. Hosszú évekig vezette Gens­cher irodáját, néhány évig az Alkotmányvédő Hivatalban te­vékenykedett, és a Hivatalt kül­politikai szempontokra tekintet­tel vezette, tehát nagyon sok ta­pasztalata van. Úgy gondolom, hogy ő az a személyiség Né­metországban, aki a leginkább alkalmas arra, hogy Genscher külpolitikáját törés -nélkül to­vább vigye. Kinkel külügymi­niszter azonban fiatalabb és más a stílusa. Sokkal direktebb a kri­tikájában, ezt már az első ülésen Liszabonban is lehetett érzé­kelni. Teljesen természetes, hogy minden generációnak megvan a maga nyelvezete. Az Ön munkájában változást okozhat ez?- Nem. -Az alapvető külpoli­tika rögzített. Azt szeretnénk, hogy a három közép-kelet-eu- rópai ország, Csehszlovákia, Lengyelország és Magyaror­szág - minél gyorsabban és mi­nél átfogóbban közelebb kerül­jön Európához.- Miről beszélnek, vitatkoz­nak ma az emberek Németor­szágban ?- Természetesen az újraegye­sítés utáni helyzetről. Ke- let-Németországban más társa­dalmi berendezkedés volt, más volt a gazdaság, az ipar szerke­zete. Mások voltak a jövedelmi viszonyok, az életkörülmények. Az egyesítés megannyi gondot vetett fel: hosszú időnek kell el­telnie, amíg a különbségek megszűnnek. Áldozatok nélkül viszont nem lehetséges azonos életkörülményeket biztosítani a volt keleti és nyugati országré­szekben. Az áldozatok súlya, a szükséges tennivalók foglalkoz­tatják legtöbbet az embereket, a viták többsége is ekörül zaj­lik...- A Pécsett eltöltött két évre hogyan em­lékszik visz- sza, Rehfeld úr? Melyek voltak a konkrét tevé­kenységek?- Nagyon szép évek ezek. A te­vékenysé­gek: a gazda­sági területen az informá­ciók közvetí­tése. Nem akarom egyértel­műen a fő- konzulátos javára írni, azonban az a tapasztala­tom, hogy azok a kérdé­sek, amelye­ket a magyar gazdaság szakemberei a nyugati piachoz való kapcsolódásról fel­tesznek, egyre jobban célirá­nyosak, jobban megfogalmazot­tak. A kérdések mind adekvá- tabb megfogalmazása megfe­lelő háttérinformációk követ­keztében történhetett meg. A kultúra területén korábbi jó kapcsolatokra tekinthetünk vissza, így a zene és festészet vonatkozásában. Nyelvi szem­pontból a hajdani NDK-hoz jól kialakult kapcsolatok fűződtek. Azonban ezen a területen is volt egy robbanásszerű fejlődés, az emberek mindenütt nyelveket tanulnak, angolt és németet és e tekintetben bizonyára sikerült az iskolák egyikének, másiká­nak értékes segítséget adnunk.- Ez gyakorlati segítség volt?- Igen. Tanárok, könyvek, ösztöndíjak, számítógépek és néhány technikai eszköz. Közö­sen valósította meg az NSZK és Magyarország a magyarországi német gyerekek számára létesí­tett iskolaközpontot Baján. Az ajándékoknak azonban az a tu­lajdonságuk, hogy egyszeriek. Nem várható, hogy ezt az aján­dékot itt Pécsett, a Tiborc utcá­ban megismételjük. Sem több, sem kevesebb nem lesz az anyagi támogatás - a legfonto­sabb, hogy legjobb helyre kerül­jön a pénz. A sajtó területén sokkal több kapcsolatot kíván­nék. Örülök, hogy az Új Dunán­túli Napló egyik munkatára Németországba utazhatott ta­nulmányútra, és remélem, hogy más újságok is követni fogják ezt a gyakorlatot. És természe­tesen az elmúlt két évben elvé­geztük azokat a szolgáltatási te­vékenységeket is, amelyek egy főkonzulátos hatáskörébe es­nek. Ez azt jelenti, hogy német állampolgárok részére örökösö­dési ügyekben igazolásokat állí­tottunk ki, útlevelet adtunk a számukra, a magyar állampol­gároknak munkavállalásukhoz vízumot biztosítottunk. És ami nagyon fontos, megismertük Magyarország ezen részét, ké­pet alkottunk róla, és erről tájé­koztattuk a kormányzatunkat. Szép az a kép, amelyet mi erről a részről alkottunk.- Mint diplomatának kényes le­het válaszolni arra a kérdésre, hogy mit szól a magyar parla­mentben, a magyar belpolitikai életben dúló háborúhoz ■ ■ Ha valóban így van, visszavonom a kérdést...- Diplomata nem nyilatkozik egy másik ország belügyeiről. Azonban azt el kell mondanom, hogy ez a Parlament rendkívüli módon szorgalmas. Nagyon meg tudom érteni, ha 40 évig nem volt mód a véleménycse­rére, akkor most nagy véle­ménykülönbségek alakultak ki, és igen nehéz a konszenzusig el­jutni. Ez emlékeztet engem a demokrácia kezdetére Német­országban, az 1949-es idő­szakra. Az emberek előtt tisz­tázni kell, hogy minden társada­lomban különböző érdekek me­rülnek fel, és ezeket az érdeke­ket nem lehet adminisztratív úton kiegyenlíteni, hanem csak véleménycserében, civilizált vita formájában. A demokrácia az a művészet, amelynek során mód nyűik az érdekek, vélemé­nyek civilizált formában történő egyeztetésére. Az állampolgá­roknak meg kell mutatni, hogy pártjukon, választási jogosult­ságukon keresztül módjuk van a véleményüket hallatni. A ma­gyar kormányzat a települések számára igen sok jogot biztosí­tott, és ez a demokrácia kezdete, iskolája...- Főkonzul úr. Minden való­színűség szerint még két eszten­deig hazánkban, Baranyában él. Milyennek ítéli hazánk, ezen belül is e térség jövőjét? ­- Magyarország jövőjét az EK-hoz való csatlakozása hatá­rozza meg. Németország min­den erejével támogatja Magyar- ország terveit. Gyorsítani is sze­retnénk azokat az átalakítási fo­lyamatokat, amelyek előfeltéte­lei a majdani teljes jogú tagság­nak. Nem szabad azonban tü­relmetlennek lenni. Ugyanaz a helyzet állhat fenn, mint Ke- let-Németországban. Ha pél­dául a magyar ipart gyorsan versenyhelyzetbe hozzuk a né­met, a francia, az angol iparral, az óhatatlanul nagy károkat okozhat az egész gazdaságban. Fokozatosan kell közeledni a politikai intézményrendszerben, a kultúrában, az idegenforga­lomban ... S hát nem győzöm hangsúlyozni a gazdaság élet- képességének fokozása meny­nyire szükséges. A jövő tehát a teljes jogú EK-tagságban van. Ez vonatko­zik Baranyára, a régióra is. Mi a magunk eszközeivel mindent megteszünk, minden segítséget megadunk. Dehát anyagi esz­közeink behatároltak. Folytatni kívánjuk, amit két esztendeje megkezdtünk a térségben, ami­nek eredményeit az itt élő né­metség csakúgy érzékelheti, mint a baranyai magyar­ság. Lombosi Jenő Pedagógusok köszöntése A tanév végén a közfigye­lem ismét az iskolák felé for­dul. Szülők és gyermekek köszöntik virággal, kedves szavakkal a pedagógusokat június első vasárnapján, ha­gyományos ünnepükön. A felnőtt nemzedékek sokféle iskolát kijártak és mindannyian őrzünk emlé­keket egykori tanítóinkról, tanárainkról, akiket akkor hol szerettünk, hol retteg­tünk, így utólag mégis tiszte­lettel gondolunk rájuk. Az oktató-nevelő pályát szeretetből és hivatástudat­ból vállaló pedagógus ma nincs könnyű helyzetben. A társadalmi változások és az értékek átrendeződése köze­pette felelőssége óriási mér­tékben megnövekedett. A gyermek is érzi a környeze­tében zajló változásokat, a bizonytalanság szülte kérdé­seire tanárától vár megnyug­tató választ. A szülő figyel­mét az olykor kényszerítő körülmények elvonják a gyermekneveléstől, a megél­hetés gondjai, a szociális fe­szültségek sokukat közvetle­nül sújtják és aggodalommal telítik. A pedagógus azonban nem engedheti meg magá­nak, hogy saját problémáival diákjait terhelje. Az iskolák döntő többsé­gét ma az önkormányzatok tartják fenn. A helyi képvise­lőtestület önállósága azzal is jár, hogy ugyan a központi­lag szabályozott keretek kö­zött, de településenként el­térő módon értékelhetik az oktatási intézményeket, és így az ott dolgozók helyzete is különbözőképp alakul. A közalkalmazott esetében is a helyi közösség szolgálata az elsődleges, a helyi társada­lom pedig ennek alapján ítél. A pedagógus számára minden év hoz valami újat, áldozatos munkával elért eredményt, néha nem várt kudarcot. A végzett munka sikere sokszor csak évek múltával mérhető. Ezért kell hosszabb távra tekintenünk, hisz minden tanítási év a jövő nemzedékének tudását alapozza meg. Ä közoktatás, a szakkép­zés és a felsőoktatás rend­szere sokadik változását éli meg. Változnak az igények is, új feladatok jelennek meg, s ezek gyors és hathatós in­tézkedésekre késztetik az in­tézményeket és irányító szerveket, fokozott követel­ményeket támasztva a peda­gógusokkal szemben is. Ma nem elég a tudás át­adása, azokat a készségeket is ki kell fejleszteni, amelyek a tanuló alkalmazkodását se­gítik. Mindezt emberséggel, szakmai tiszteséggel tenni, pedagógushoz méltó feladat. Megbecsülés illet minden pedagógust, aki e nemes hi­vatásra vállalkozott. Kísérje tevékenységüket megérde­melt siker, a gyermekek öröme legyen az ő örömük is. A köszönet és hála virágai ne a múló tiszteletadás kife­jezői legyenek, a pedagógu­sok munkájának elismerése a hétköznapok során is nyilvá­nuljon meg. Biztos vagyok abban, hogy a helyi önkormányza­tok is ennek szellemében cse­lekednek. E gondolatok jegyében köszöntőm a megyében te­vékenykedő valamennyi pe­dagógust és kívánok nekik további eredményes munkát, a közelgő szünidőre békés és nyugodt pihenést. Dr. Szűcs József, a Baranya Megyei Közgyűlés elnöke Héjjá Sándor Kazinczy-díjas A szép beszéd vérévé vált „... a gondolatok pontos, rö­vid, világos mondatokban formálódjanak beszéddé... ” Az 1960-ban Péchy Blanka által alapított, a „szép magyar beszédet” elismerő Ka- zinczy-díj egyik idei kitünte­tettje a Pécsi Nemzeti Színház tagja, Héjjá Sándor színművész.-Mit jelent egy színésznek, aki számára „munkaeszköz” a nyelv, a szép magyar beszéd? - kérdezem a kitüntetettet.- Hadd kezdjem azzal, hogy Erdélyben, Kolozsvárott, ahon­nan származom, a nyelv, s ily- • módon hivatásom, a színjátszás is a megmaradást jelentette a mindenkori történelmi szoron- gattatottságban. Tudjuk, miként tűntek el kis népek Európa pa- .lettájáról; én hiszem, hogy Ma­gyarország nyelve ápolásának is köszönheti fennmaradását.- Persze, minden nemzet számára a saját nyelve a leg­szebb, de ez nem jelenti azt, hogy úgy, ahogy van szép: mű­velni kell, bánni vele, ahogy annak idején Kazinczyék tették, magyar megfogalmazásba öl­töztetve a német, latin szavakat - ilyesmire ma is nagy szükség lenne. A mindennapi beszéd során szokásba jött hadarás, motyo­gás, trágárság az, ami főképp orvoslásra szorul. És fontos még nagyon, hogy a gondolatok pontos, rövid, világos monda­tokban formálódjanak be­széddé. Ebben rendkívüli sze­repe van manapság a televízió­nak, rádiónak; bár véleményem szerint - az igazi nyelvművelés még mindig az olvasással ér­hető el.- Most Kazinczy-díjat kapott. De vajon lehet-e valóban „dí­jazni” a szép magyar beszédet?- Egy epizód az életemben ez a díj, hisz munkámon nem fog változtatni, korábban meg, Er­délyben nem voltunk mi, színé­szek elismerésekkel elkényez­tetve. De abban megerősített, hogy a színészi pályán mérhe­tetlenül fontos a szép hangkép­zés, a világos beszéd. De ez mára annyira a véremmé vált, olyan, mint a szuszogás vagy a lépés. M. K.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom