Új Dunántúli Napló, 1992. június (3. évfolyam, 150-179. szám)
1992-06-08 / 157. szám
1992. június 8., hétfő üj Dunántúli napló 3 Egy igazi pedagógus: dr. Lomniczy Vilmosné A valódi tudás az élet Dr. Lomniczy V ilmosné Fotó: Kóródi Gábor A Baranya Táncegyüttes hollandiai fesztiválsikere Tíznapos hollandiai fellépéssorozatát befejezve a napokban tért haza a Baranya Táncegyüttes. A hazánknnak mintegy harmada nagyságú, 15 millió lakosú ország rendkívül gazdag folklór hagyományokkal rendelkezik, az emberek kifejezetten büszkék népművészeti, népzenei, néptáncos múltjukra. Áthatja napjaikat, ennek jeleit felfedezhetjük, láthatjuk öltözködésünkben, otthonaikban, mindenütt. A hires közhely-sorozat, miszerint Hollandia a tulipán, a sajt, a fapapucs és a szélmalmok hazája, csak úgy teljes és igaz, ha valahol a sorba illesztjük: a népzenei, néptáncos hagyományok hazája is. Ezért érthető az a feltűnő érzékenység és vonzalom, amellyel a holland emberek más ország folklór-világa felé fordulnak. Rendszeresen szerveznek és tartanak hazai és nemzetközi népzenei, néptánc-fesztiválokat, melyek közül magasan kiemelkedik az, amelyiket Hollandia ötödik legnagyobb városában, a 160 ezer lakosú Apeldoornban tartanak minden harmadik évben Európai Néptánc Fesztivál néven. Együttesünk a hollandok leghíresebb és legtöbb tagot számláló együttesének, a Phoneix Táncegyüttes meghívásának tett eleget, amikor elutazott az idei, a 7. nemzetközi fesztiválra. Hágai, amszterdami, rotterdami, deventeri fellépésekt követően találkoztak a résztvevő országok képviselői a történelmi múltjáról, művészetéről, vásárairól és hatalmasan elterülő kertvárosairól is híres fesztivál- városba. A néptánc csoportok szerte Európából érkeztek, a helybeli együtteseken kívül találkozhattunk többek között angol, román, skót táncosokkal is. Ismételt szabadtéri fellépéseket követően a város zsúfolásig megtelt Népszínházában találkoztak a fesztivál résztvevői, ahol három órás gálaesten adtak ízelítőt repertoárjukból. Táncosaink sikeréről csak felsősokban lehet beszélni. Autentikus és tematikus fogalma- zású néptáncaik is ismételten nyíltszínű tapsokat arattak, fergeteges lendületű csárdásuk, baranyai, kalocsai, dunántúli, dél-dunántúli táncaikkal hírükhöz és nevükhöz méltóan újra csak meggyőző erővel képviselték hazánkat és városunkat Európa egyik legtávolabbi, de egyik legkedvesebb országában. S. I. Azzal kezdi, hogy utálja a közszereplést. És még azt is elmondja, hogy akár megbotránkoztat, akár nem: voltaképpen nem is akart pedagógus lenni soha. Mégis, dr. Lomniczy Vilmosné, vagy ahogyan mi, a tanítványai szólítjuk, Magdi néni a szó legjobb értelmében véve lett példaképünk. Az egykori középiskolás osztályból nem én vagyok az egyetlen, aki úgy emlékszik vissza rá, mint valakire, aki nem csupán a földrajz és történelem tanára volt, hanem sokkal több: tanácsadó, akinek néhány szava egy életre iránymutató lehetett. Ha nem is tanárnak készült, mégis évtizedekig tanított. Magdi néni 1916-ban született Kassán. Családjával kitelepí- tettként érkeztek Magyarországra, először Győrbe, majd Pécsre. Az elemi iskolát itt végezte, majd Nagykanizsára került gimnáziumba a piaristákhoz. Csak néhányan voltak lányok a fiúk között: s tán a bizonyítás kényszere is arra vitte, hogy megmutassa: ő is ér any- nyit, mint bármelyik társa. Aztán 1934 és 39 között a pécsi Erzsébet Tudományegyetem következett. Történelem-földrajz szakon végzett, s állást keresett magának.- Akkor is volt állásnélküliség - mondta. - Végülis Nagykanizsára mentem, ahol egy apáca líceum működött, több világi tanárral. Akkor a fizetésem épp zsemlére és szilvára volt elég. Mégis, örökösen jóked- vűek voltunk. Ezért is sajnálom a mai fiatalok közül azokat, akik csak szenvedni tudnak. . . Aztán jött az álom: egy könyvtárosi állás. 80 pengőért a Statisztikai Hivatalban. Családi okok miatt kellett ezt a helyet elhagynia, s így jutott Zom- borba, kereskedelmi iskolások közé. Emlékszem, jó tíz éve egyszer mesélt nekünk azokról az időkről. Kevesek hallották a történetet, mi, azt hiszem, kiválasztottak voltunk. A történet idején háború volt. Horvát, bu- nyevác, szerb, német, magyar diákok ültek az iskolapadban. Köztük többen a frontról jöttek vissza. Nem volt könnyű velük, s azokkal a hitlerjugendekkel sem, akik tüntetőleg sapkával a fejükön ültek az órán. Az akkor 28 éves tanárnő elérte, hogy levegyék. Ahogyan azt is, hogy az ő óráin a csillagos zsidó gyerekek ne üljenek külön a szé- gyenpadban. 1944 október 6-án mégis menekülnie kellett, a diákjai segítették ki az iskolából. Családjával nyugatra szöktek, s estek ott amerikai fogságba. 45-ben tértek haza. Nehéz idők jöttek. Magdi néni volt nyomdai mindenes, német külkereskedelmi levelező, egy ideig pedig pénzügyi osztályvezető egy vállalatnál. 1952-ben új párttitkár érkezett. A vezérőrnagy édesapa, a Bar- lay családnév végén a ipszilon, a doktori cím bűn lett. És menni kellett. Lett házi ipari bedolgozó, javítóintézetből kikerült gyerekek tanára. De közben már keresték az ávósok három testvére közül papnak tanult öccsét, akit eszméivel „az ifjúság megrontójának” tartottak. Egyedül ő tudta, hol bujkál a testvére. Napokig tartó, szünet nélküli kihallgatások sora alatt sem árulta el a rejtekhelyét. Aztán kiengedték. Egy évig nem kapott állást. Csak 57-től taníthatott a siklósi Táncsics Mihály gimnáziumban, idővel szaktanárként, osztályfőnökként, majd igazgatóhelyettesként. 1971-ben ment nyugdíjba. Ma azt gondolom, óriási szerencsénk volt, hogy később visszajött óraadónak, és megismerhettük.- Azt kérded, hogyan bírtam ? Tudod, volt az édesapámnak egy mottója, amit még a katona- iskolából hozott: „Akarom, tudom, meg kell tennem”. Ez vezérelt minket a testvéreimmel. Az ember akarjon valamit, legyen célja. Állapítsa meg, hogy képes rá, s aztán tegye meg. Muszáj, hogy tartásunk legyen. Anélkül annyi megaláztatásban lenne részünk. Azt mondják, nem véletlen, ki kivel találkozik az élete során. Sokat gondolkodom azon, hogy mi történt volna velünk, érzékeny, forrófejű kamaszokkal, ha nem ismerünk meg egy ilyen nagyszerű embert. Sok mindent, amitől felnőttek lettünk, neki köszönhetünk. Azt, hogy nem szabad megelégedni a látszat szemlélésével, a dolgok mögé kell nézni, és föltenni mindig a kérdést: miért van, mi az oka annak, amit látok? Aztán azt is, hogy az ember nem egyedül áll a világban, másokra is figyelnie kell. És még azt, hogy az igazi tudás nem tételek bemagolásából áll, hanem abból, hogy az életünket emberi módon éljük. Utálta a strébereket és elvárta az őszinteséget. Szigorú volt, de tudtuk, kedvesek vagyunk neki. Soha nem éltünk ezzel vissza. Nem is volt rá szüksége, hogy tiszteletet, fegyelmet csikarjon ki. Megteremtődött az magától. Most, hogy újra találkoztunk, mintha ugyanott folytatnánk egy félbehagyott beszélgetést. Magdi néni 76 éves, de a tartása olyan, mint volt. Élénk vitába kezd a mai politikáról, szárnyaló gondolatokkal, mint régen. Hazafelé arra gondolok, hogy az a szigorú erkölcsiség, amit - ahogy hinni szeretném - útrava- lóul kaptam tőle, hányszor jelentett inkább hátrányt kicsinyes emberekkel folytatott vitákban. Mégsem bánok semmit. Hiszem, hogy lesz olyan megmérettetés is, ahol majd az lesz az igazi érték, amit ő adott át: a tudás, az őszinteség, a szeretet. Hodnik Ildikó Borsos Miklós éremkiállítása Pécsett Világ a tenyerünkön Az éremplasztikának, ennek a intim és öröklétű - mert már a kezdetekkor felbukkanó - műfajnak az egyik legnagyobb varázsa, hogy az érem elfér a tenyerünkön. Egy-egy arcmásban, az emblémák tömör nyelvén „leírt” alakzatokban megcsillanhat az „egész”. Reneszánsz temperamen- tumú, Európát a nagyvilág számára is képviselő szobrászművészünk, az 1990-ben elhunyt Borsos Miklós 1947-ben fordult ehhez a műfajhoz.- A háború után. Akkor, amikor még nem volt Tihany, amikor újra meg kellett teremteni az otthont - mondja Borsos Miklósné, a művész özvegye, akivel Pécsett a Martyn Múzeumban a szombati kiállításmegnyitón találkozhattunk. *■ Az érdeklődők már korábban megtöltötték a földszinti termeket - még jóval Cigány György költő megnyitó előadása előtt. Merthogy a megnyitó beszéd’ indokolható, baráti elfogultságból kerekedett egy verssel is megtoldott kiselőadássá, s még ezelőtt két Bach-korál - Maros Éva hárfa- és Geiger György trombita-játéka is megidézte a nagy szobrász művészetét. Az érmeket, s a lavírozott, leheletkönnyű tus- és diópácraj- zokat itt, a városban először láthatják a pécsiek a szeptember végéig látogatható kiállításon. És persze nem először győződhetnek meg Borsos Miklós mindenre figyelő szelleméről, aki prédikároktól festőbarátok és filozófusok soráig, Takáts Gyulától Tüskés Tiborig mindenkinek méltó módon nyújtott szellemkezet. Bizonyítván, hogy a világegyetem egy féltenyérnyi helyen is elfér. B. R. Borsos Miklós: Liszt Ferenc emlékérem A fal Tegyük a dolgot általánossá. Tehetjük, mert valóban sok helyütt tapasztalható jelenségről van szó. Jelenségről? Falról! Példát persze, Pécsről, közelebbről a Citrom utcából is hozhatnánk. De mondom: tapasztalat számos helyről gyűjthető. Gondoljunk egy építkezésre. Mindegy, mi készül: «#Hsaládi ház, szálloda, irodaház vagy parkolóház. Az építőnek elfogy a pénze. Egyébként minden rendben van: az építkezési engedélyt megkapta, mi több, ha a létesítmény olyan fokban kész már, akkor a használatba vételi engedélyt is. Ehhez - természetesen - nem kell például kívülről vakoltnak vagy az emeleti szinten is lakhatónak lennie az épületnek. Csakhogy - esztétikai, városképi okokból is - illendő lenne befejezni. Ne csúfkod- jon az ugyan már használt, de befejezetlennek tűnő ház. Mert vannak olyanok is sokan, akik szeretnének büszkék lenni városukra, arra, hogy szép és rendezett utcákon járnak, élnek, sétáltatják ideutazó ismerőseiket. A teendő: az építési engedélyt kiadó hatóság felszólítást küld a kivitelezőnek: a határidő lejárt, 15 napon belül kéri a választ: mi- : korra lesz teljesen, külsejében a normáknak megfelelően el- ] fogadható az épület. Kötelezni a befejezésre sen- ; kit sem lehet. Mert például azt jelzik vissza: elfogyott a pénz, a beruházást egyelőre nem tudják folytatni. E pillanatban a probléma megoldhatatlanná válik. Ha tíz évig nincs pénze a kivitelezőnek, ha a létesítményt nem tudja olyannak eladni, aki majd befejezi, ha nem tud a szükséges hitelhez hozzájutni, az épület úgy marad: félkészen, rútul, mintha már nem is újnak készült volna, hanem egyenesen romnak. Ne adj’isten, emlékműnek. Jogi út ennek rendezésére pillanatnyilag nincsen. Lehet, a különös körülmény - hogy tudniillik számolni lehet mind több ilyen félkész építménynyel, mert nagyobb a vállalkozási kedv, mint az ehhez szükséges pénz, a józan előrelátás - kikényszeríti majd a megoldást. Kérdés persze: ennek érdekében kinek kell elsőként gondolkodnia: az építőnek vagy a városképre ügyelő szakembereknek. Továbbá az is kérdés: ha valaki a kellő előrelátás hiányában fog bele egy, az erejét meghaladó beruházásba, akkor attól egyéb vonalakon milyen magatartás várható? Hogy megfordítsuk: ha még csak nem is válaszol a szakhatóság már említett felszólítására - végül is megteheti, van rá példa! -, akkor egyéb kötelezettségeinek megfelel? Aligha. Valószínűleg lepereg róla minden, a városkép érdekében küldött felszólítás, levél, dörgedelem, javaslat. Mint félbehagyott épületéről a malter. M. A. A megyéé a talajerőgazdálkodási vállalat „Csődöt mondott” szippantás A Baranya Megyei Talajerőgazdálkodási Vállalat - mint több más, korábban tanácsi felügyelet alá tartozó közüzemi szolgáltató vállalat - teljes egészében a Baranya megyei ön- kormányzat tulajdona. A vagyonátadásról a héten hozott döntést a Vagyonátadó Bizottság, amely természetszerűen még nem jogerős. A folyékony hulladék szippantásának megyei körülményeiről, a döntés jogerőre emelkedése esetén várható változásokról Weller Jánost, a megyei közgyűlés osztályvezetőjét kérdeztük. Szavaiból kitűnt, semmiképpen sem nevezhető szerencsés területnek a szippantás. Más „monopolhelyzetet” élvező közigazgatási cégekkel szemben a talajerőgazdálkodási vállalat esete speciális, mert a szippantás mára nem kizárólag közigazgatási, hanem részben vállalkozási terület. A konkurenciával, a számtalan magán- szippantóssal szemben a vállalatnak a távoleső kis településekre is vállalnia kell a veszteséges fuvart, ugyanakkor a közeli, jó ellátási területről gyakorta kiszorulnak magasabb áraik miatt. Munkája azért is drágább, mert míg a szabályos ürítő-telepek használatáért fizetnie kell, a maszekok sokak- szerint gyakorta „láthatatlan” területeken szabadulnak meg hulladékaiktól. Mindezt a környezetvédelmi hatóságnak, illetve a helyi önkormányzatoknak volna módja ellenőrizni, szankcionálni. A vállalat csődbe jutott. A megyei közgyűlés tudomásul vette csődeljárását, egyben utasította arra, hogy 90 napon belül rendezze hitelezőivel szemben fizetési kötelezettségeit. 18 cégnek összesen 4,2 millió forinttal tartozik. Ugyanakkor régóta pereskedik egy kft-vel, amely nem fizeti ki adósságait, mialatt a veszteséget tovább fokozza az elmaradt haszon. Ezen felül a vállalat kintlevősége két millió forintot tesz ki. Mint Weller János hozzátette, a „kereszttartozás” ma, sajnos egyre gyakoribb jelenség hazánk gazdaságában. Ha az adósságokat nem törlesztik, két megoldás lehetséges: a pénzt kifizeti a megyei közgyűlés, vagy a kevésbé szükséges vállalati eszközök, épületek eladásából teremti elő.- A szippantás nem lehet jól jövedelmező tevékenység - mondja Weller János. - Ennek tudatában is működőképes vállalat létrehozása a feladatunk, valószínűsíthetően gazdasági társasággá alakítással. Másfelől fontos, hogy ehhez a környezetvédelmi hatóság azonos jogi körülményeket teremtsen. A profil ésszerűsítése mellett erős mozgatórugó a belső érdekeltség kialakítása; a dolgozók fizetésükben lássák viszont a többletmunkát. A tevékenységi kör bővítésével, nyereségesebb vállalkozásokkal biztosíthatnánk a működőképességet. Annyi bizonyos, hogy drasztikus áremelést nem hajtanánk végre, ami ismét öngólt jelentene. A döntés jogerőre emelkedése után azt is ^.feltárjuk, a vállalat dolgozói mennyiben éltek lehetőségeikkel a cég talponmaradása érdekében. Tröszt É.
