Új Dunántúli Napló, 1992. május (3. évfolyam, 120-149. szám)
1992-05-14 / 132. szám
10 aj Dunántúli napló 1992. május 14., csütörtök Honismeret Ma az olaszok Dániába járnak hízott lóért Baranyai lóhistória Örömmel olvastam Schöffer Jenő írását az Új Dunántúli Napló április 21. számában arról, hogy a lótenyésztő egyesületeknek köszönhetően Baranyában is jobb nap virradt az évtizedek óta „búsuló” lovakra. Azt is tőle tudom, hogy a lelkes mai tenyésztők tekintélyes hányada őszintén szomjazza a paraszti civilizáció hasznosítható tapasztalatait, ezért az ő számukra dióhéjban összefoglalom a honismeret vonatkozó eredményeit. A feudális kor baranyai lótartása Baranya török utáni „lótörténete” arról beszél, hogy ebben a vonatkozásban is eltérő gyakorlatot folytatott megyénk keleti és nyugati felének lakossága. Kelet-Baranya német falvaiban szántásra és fuvarozásra lovat -használtak és nem ökröt. Minden nagyobb helység válogatott ménlovakat tartott, hogy biztokezdetét vette a hidegvérű lótenyésztés. A kezdeményezés az ormánsági parasztok érdeme, akik nagyon jól tudták, hogy istállóikat nem tölthetik meg bőven tejelő nyugati szarvasmarhákkal, mert azok a vizes tájon előbb-utóbb a tuberkulózis áldozatai lesznek. Közülük is azok ismerték fel elsőnek a Nyugat-Magyarországon széliében elterjedt muraközi lovak erényeit, akik százados hagyományt folytatva, disznaikkal a határszéli megyék vásárait járták. Korábban a nyugati megyék kisgazdái jöttek az Ormánságba ökörnek való bikaborjúért, tinóért, most a mi embereink hoztak nyugatról csikókat ott eladott disznaik árán. Eleinte csak igavonó ökröket cserélték le a felnevelt csikókkal, de hamar megtanulták, hogy ha kocsihoz szoktatják azokat, akkor akár a hadseregtől, akár más tájak parasztjaitól jó pénzt kaphatnak értük. Ezeknek a lovaknak az árából épült djeik minden munkáját el tudták végezni, s ökröt ezután csak hizlalásra tartottak legelőiken. Kitűnő tapasztalataik birtokában kérték azután a vármegyét, hogy a siklósi és szentlőrinci járások után náluk is engedélyezzék a hidegvérű lótenyésztést. Ennek sikerét hamarosan kitűnő kancaállomány és kellő számú magán, illetve bérmén biztosította. Mának szóló üzenet Nem tudjuk időhöz, vagy valamely személyhez kötni a hegyháti lóhízlalás gyakorlatának megteremtését. Annyit tudunk csak, hogy itt egyfajta munkamegosztás alakult ki lótenyésztők és hizlalók között. A jótestű, választott csikókat kisgazdák vásárolták tenyésztőktől, majd nevelték kétéves korig. Ezek közül a módosabb gazdák válogatták ki a hizlalásra alkalmas egyedeket. A hízott ló annyira keresett volt Jó szolgálatot tesz a ló még ma is a kisgazdaságokban Fotó: Proksza László sítsa a kitűnő lóállomány utánpótlását. Ennek köszönhetően Szederkény, Lovászhetény, Szajk, Nyárád, Boly, Kéménd, Babarc, Lak, Geresd „ ... a legjelesebb parasztlovakat nevelte”. A nyugati oldalon, a siklósi, szentlőrinci és a hegyháti járás néhány falujában (Drávasza- bolcson, Kovácshidán, Kis- csányban, Sásdon, Vázsnokon) sok lovat tartottak fuvarozás céljából. Ezek a melegvérű lovak a 19. századi kortársak véleménye szerint „serények, jó futók és állják a sarat”, de mivel gazdáik a csikókat idő előtt befogták, „ ... jobbára aprók, görhesek, hitványok” voltak. Az egyébként is szegény községek vezetői a szabadságharc előtt nem jutottak el odáig, hogy önállóan tartsanak csődö- röket, csak arról szólnak feljegyzések, hogy e nyugati tájon a vármegye tartott ménlovakat „ ... a köznép lovainak nemesítése végett”. Hidegvérű lótartás a Dráva mentén A földesúri és paraszti birtokot véglegesen szétválasztó úrbéri perek lezajlása után (az 1860-1870 közötti évektől) Kelet-Baranya lótenyésztése továbbhaladt a 18. századtól járt úton, a drávai síkságon és a Hegyhát falvaiban azonban a 19. század második felében újjá az Ormánság és Dél-So- mogy szinte valamennyi faluja. A lakóházakat meghaladó méretű és kivitelű téglaistállók és pajták is elsősorban ezek számára készültek. A hegyháti tájfajta Határozott továbblépést tapasztalhatunk a századforduló hegyháti falvaiban is a lótenyésztés és értékesítés irányába. A hegyhátiak kezdetben Somogybán vásároltak keresztezett, választott csikókat, majd felnevelve ugyanott fedeztették azokat, mert Baranyában a 19. század végén még tilos volt a hidegvérű lovak köztenyésztésre alkalmazása. Később azonban az ormánysági és somogyi kisgazdák nyomán ők is eljutottak a Muraközbe, a hidegvérű lótenyésztés jeles centrumába. (Innen hozatta első hidegvérű ménjeit a bolmányi és az üszögi uradalom is.) A gazdák többsége azonban a Hegyháton nem adta el a nehéz hegyi terephez szokott kancáját sem, hanem azt is muraközi ménnel fedeztette. Többszörös keresztezés eredményeként született meg végül a hagyományos magyar ló gyorsaságát és szívósságát a muraközi ló értékeivel egyesítő hegyháti ló. Ennek az alig 160 centiméter magas, tömör felépítésű, igénytelen lónak köszönhették a hegyháti gazdák, hogy kötött talajú fölOlaszországban, hogy a hegyháti kancák nem győzték az utánpótlást, ezért sok kisgazda továbbra is a nyugati megyék gazdáit kereste fel csikóért. A csikóneveléssel és hizlalással foglalkozó hegyháti községek közül is kiemelkedett Ba- ranyajenő, Magyarszék, Me- csekjánosi, Oroszló. Mindegyik községben próbált recept szerint folyt a lovak exportra való előkészítése. Általában 6-8 kilogramm, kevés zabbal kevert kukoricát adagoltak nekik és szénát jóllakásig. Az abrak felét-harmadát rendszerint szemesen adták, hogy elősegítsék a jó nyálelválasztást, a másik felét pedig dara alakjában, szecskázott, majd megnedvesített lucemaszénán. Ezen kívül naponként háromszor adtak 1 -1 vödör vizet, amelybe vödrönként 2-2 kilogramm vöröslisztet kevertek. Ezzel a recepttel a jó húsban lévő lovat hat hét, a soványabbat három hónap alatt lehetett a kívánt súlyúra felhizlalni. Emberi fogyasztás céljára az olaszok legszívesebben a jól hizlalt, hároméves lovakat vásárolták. Igen nagy kár, hogy az ötvenes évek gazdaságpolitikája állattartásunknak ezt a jövedelmező ágát is elsorvasztotta. Az olaszok most Dániába és Svédországba járnak hízott ló után. Kiss Z. Géza kandidátus A Vasárnapi Újság 47. évfolyamának 1900. április 1-én megjelent 13. számában, a 200. oldalon találtam rá erre a fényképre, melyet Morelli Gusztáv tanár készített a múlt század végén. Zsolnay Vilmost és családját örökítette meg a világhírű gyártelep parkjában. Az idős mester jobbján állt fia: Miklós, baloldalán felesége, valamint két leány: Julia és Teréz. Az írói tehetséget sem nélkülöző Teréz visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy az 1881-es farsangon ismerte meg későbbi férjét, Mattyasovszky Jakab geológust, aki tudva Teréz szenvedélyéről, a remek erdélyi hímzésekről beszélve hódította meg a leányt. Szeptember 15-én tartották az esküvőt. A gyártól a városon át „az utcák tele voltak emberekkel, amikor bevonultunk a Dóm térre, a téren pedig annyian álltak, akárcsak körmenetkor. Mi voltunk az utolsó pár, aki a templom restaurálása előtt itt tartotta az esküvőjét” - jegyezte fel Teréz, majd leírta azt is, hogy „este a kertet lampionokkal világították meg, a nagy sátor megtelt vendégekkel, katonazenekarés cigánybanda játszott, munkásaink az új műteremben táncoltak.” A Zsolnay család otthonában kezdettől fogva élénk társadalmi életet éltek, még tánciskola is működött. „Atyánk szerette a fiatalságot, és gyakran ottfogta vacsorára az egész társaságot. Utána zenével és társasjátékokkal töltöttük az időt. . . Atyánk még egy függönnyel és díszletekkel ellátott színpadot is felállíttatott a nagy ebédlőnkben.” A Zsolnay-lányok kis koruktól kezdve lelkesedtek az irodalomért, a zenéért és a természetért. Holdfényes estéken a teraszon ülve, áhitatos csendben hallgatták barátaik a Preuss testvérek remek zongorajátékát, akik zeneórákat is adtak. Preuss Adolf zongoraművész sok pécsi koncerten szerepelt a múlt század második felében. így 1868. decemberében, az újonnan alakult Pécsi Városi Zenekar nagysikerű koncertjén Mendelssohn g-moll versenyművét adta elő. Két évvel később, az 1870. december 19-én rendezett jubileumi Beethoven hangversenyen (melyen a vezénylő Hölzl Ferenc a Pécsi Dalárdának ajándékozta Beethoven hajfürtjét), Preuss Adolf a B-dur zongora- versenyt játszotta. Kitűnő művész irányította hát a Zsolnay-lányok zenei képzését, ami természetesen eltörpült képző- művészeti tehetségük mellett. Teréz részletesen leírta, miként kapta meg másolás tanulmányozás céljából a Nemzeti Múzeum edény gyűjteményének legjellegzetesebben magyar darabjait. „Számos remek népies motívum származik a fazekasedényekről is, amelyeket ez idő tájt kezdtem gyűjteni. Pécsi régi zsuptetős kis házacskáiban akkor még sok szép, öreg tál és korsó díszítette a falakat, itt bukkantam a régi pécsi hímzések és szőttesek legkiválóbb darabjaira is.” E gyűjtőszenvedély hatására ő is szeretett volna ebben a stílusban festeni. Ismételten kérte édesatyját, készítsen ilyen ónmázakat, de ő másra, jobbra törekedett. Álma a magas hőfokon égethető zománctechnika volt. Amikor ezernyi kísérlet után megoldotta ezt a maga nemében egyedülálló feladatot, tréfásan megkérdezte Terézt, igaza volt-e, amikor ezt az utat követte és nem leánya kedvenc ónmázaival próbálkozott. A lányoknak atyjuk iránti szeretetét tükrözi az a kedves epizód, amikor karácsonyra kerámiával akarták őt meglepni. „Júlia egy lapos tálat tervezett kék, zöld és barna festésű díszekkel. Én, nem csekély fáradsággal, egy 80 cm magas magyaros mintájú vázát eszeltem ki, amelyet aztán kék, zöld, sárga és fehér majolika technikával készíttettem el. A darabok jól sikerültek, és atyánknak nagy öröme telt bennük.” A Vasárnapi Újságban megjelent fénykép alatti írás rátapintott a lényegre: „A magyar fa- jence mestere abban is hasonlított nagy olasz elődjeihez, hogy művészetének szeretetét bele tudta oltani környezetébe, s legbuzgóbb, legtehetségesebb munkatársait saját gyermekeiben találta.” Dr. Nádor Tamás Ormánsági „k” A verbunkosok és a perpetum mobile korában, egy régi infláció idején találkoztam a kor naiv gazdasági vállalkozásainak egyikével. Akkoriban a Dráva mentében semmit sem tudtak még a modem gazdasági szerveződésekről, ezért azok, akik a munka és tőke nélkül szerettek volna meggazdagodni, egyszerűen kompániákba tömörültek. Közös vonásuk az volt, hogy apportként csak találékonyságukat vihették az üzletbe, sikerük ezért csak kérészéletű lehetett. Egyik elvetélt vállalkozásukat belülről írta le két luzsoki jobbágy: Nagy Bazsó Mihály és Kún Miska. A kezdeményező ezúttal a vajszlói Kis Tóth Pista Josi volt, aki megvett a két lúzsoki embertől egy falka sertést, de adósuk maradt 529 forinttal; tőle megvette a falkát a vajszlói Szűcs Samu, attól Hídvégi Kún Tamás kompániája, a hídvégiektől pedig a két lúzsoki vett egy másik sertést. A pompásan eltervezett , Jcörmagyar” azért nem jött forgásba, mért a megvett falka után járt 800 forintnyi összeget Szűcs Samu nem Pista Josinak fizette, hanem 100 forint ellenében, - ami akkor igen tekintélyes „feladás”, vagyis kenőpénz volt - adósának, vajszlói Kálmán Istóknak. A szép álmok összeomlása a két lúzsoki ember véleménye szerint nem következett volna be, ha Szűcs Samu közvetlenül a Pistának fizetett volna, mert akkor Pista tartozását a lúzsokiaknak megadhatta volna, ők a hídvégieknek, azok Szűcs Samunak régen megfizettek volna és most nem volna panasza egyikünknek sem. Minthogy azonban az első lépés megtételéhez közülük senkinek sem volt tőkéje, az úriszékkel szerették volna Kún Tamás kompániáját kényszerít- tetni, hogy fizessen Szűcs Samunak, az majd kielégíti a lú- zsokiakat, ők megfizetnek a Pista Josinak és már csak egy rendelkezés szükséges, hogy Szűcs Samu Pistával tartozzék megegyezni.. . Arra a résztvevők közül senki sem gondolt, hogy a legjobb bírói döntés ellenére is hiányozni fog az üzletből más célra elvont 800 forint. Ezek az analfabéta vállalkozók akkor úgy hitték, hogy a hitelt és kamatait újabb adósságból törlesztve is magasabbra lehet jutni. K. Z. G. Mesélő fényképek A Zsolnay család
