Új Dunántúli Napló, 1992. május (3. évfolyam, 120-149. szám)
1992-05-02 / 120. szám
8 új Dunántúlt nopiö 1992. május 2., szombat Optimista komédia Ősbemutató a Pécsi Nemzeti Színházban Héjjá Sándor és Pilinczes József jelenete Fotó: Läufer László Mi történik akkor, ha két érték, két alkotó, két autonóm művészet találkozik? A tehetség összeadódik, megsokszorozódik, netán gyöngíti, közömbösíti, kioltja egymást? A művészettörténet mindegyik esetre ismer példát. Az Optimista komédiát Mihail Bulgakov Végzetes tojások című elbeszélése nyomán Spiró György írta. Bulgakov is, Spiró is kitűnő író, a színházat jól ismerik, mindketten drámai művek alkotói is. Hogy Bulgakov 1924-ben írt elbeszéléséből miképpen formált színpadi művet a magyar író, minden bizonnyal érdekes dramaturgiai kérdés, és drámaíró-képző iskolák számára (ahol vannak ilyenek) hasznos vizsgálati anyagul szolgálhatna. Bennünket a megvalósulás, a kész mű és a színpadi előadás foglalkoztat. Az „archimédeszi pontot”, ahonnét el kell indulnunk, mindenképpen Bulgakov jelenti. Tragikus emberi sorsát, műveit (több magyar fordításban is) többé-kevésbbé ismerjük. 1940-ben, negyvenkilenc éves korában hunyt el Moszkvában. Turbinák napjai című drámáját Sztálin (állítólag) tizenöt alkalommal tekintette meg. Ugyanakkor számos művét a személyi kultusz idején betiltották, több regénye, például a világsikerét aratott Mester és Margarita csak jóval halála után jelenhetett meg. Némi leegyszerűsítéssel: Bulgakov vállalta is a „létező szocializmus” elméletét, s bírálta is annak mindennapi, gyakorlati megvalósulását. A Végzetes tojásokban inkább bírálta, mint helyeselte. (Bár ezt a művét már a kortárs olvasók is megi smerhették!) A Végzetes tojások nagy fantáziával megírt, ironikus és gúnyos túlzásokbn gazdag, reális és irreális elemeket vegyítő elbeszélés. Perszikov föltalálja a csodálatos „életsugarat”. Találmányát a Vörös Fény névre hallgató állami gazdaságban csirkék keltetésére akarják fölhasználni. Ám végzetes tévedés történik: csirkék helyett szörnyeteg kígyók kelnek ki az ösz- szecserélt tojásokból... Spiró György színpadi alkotása híven követi Bulgakov szándékát és „meséjét”. Az ő műve is a húszas évek szovjetvalóságához (és a szovjet mintára formált szocialista rendszerekhez) tapad. Alapkérdése: milyen az értelmiség sorsa a szocializmusban? Bár elméletileg meditálhatunk azon, hogy a történelem irracionális menetének, fordulatának mindig (ma is, holnap is) megvan a lehetősége, Spiró műve nem lép ki a történelmileg meghatározott miliőből, nem emelkedik egy magasabb, elvontabb, általánosabb, emberibb, egyetemes és szimbolikus szintre. Eszközei is rokonok Bulga- kovéval: bírálatát humorral, gúnyos. szatirikus hangvétellel. fantasztikus és groteszk elemek fölhasználásával fejezi ki. Csak a befejezés emelkedik a költészet magasságába: egyfelől megjelenik a színen maga Bulgakov, valamint Ilf és Petrov, akikkel 1921-ben valóban együtt dolgozott Moszkvában a Gudok szerkesztőségében, másfelől a darab megéreztet valamit abból az irreális veszedelemből, természeti pusztulásból, amely világunkat ma is fenyegeti. A pécsi előadás híven követi az író szövegét és szándékát: széles, ironikus és gúnyos tablót rajzol a „létező szocializmus” éveiről, arról az időről, amit mi is, akik nem tegnap születtünk, olyan jól ismerünk. A rendezőnek, Lengyel Györgynek minden a rendelkezésére állt, és lehetőségeit kitünően, nagy fantáziával, sok szellemességgel ki is használta. Működik a zsinórpadlás. a süllyesztő, a forgószínpad. Tetézi ezeket mobilizálható díszletekkel, szellemes fény- és hanghatásokkal, a nézőtérre kinyitott játéktérrel. A színház mintegy félszáz kitűnő színészét a művészeti szakközépiskola diákjai egészítik ki. Egyetlen példa a remek ötletek közül: lámpák sokkoló villogta- tásával tökéletes illúzióját kelti a némafilmek szögletes mozdulatainak. Általában a mozgás, a fény és a hang egyidejű, egymást segítő, művészi erejű hatása valósul meg a színpadon. A technika szellemes és hatásos működtetése - a gúny, a groteszk irányában elmozdított - naturalista játékstílussal párosul. A kisérletezőasztalon valódi lombikok és kémcsövek csillognak. Az újságíró ceruzát és jegyzettömböt tart a kezében, nyakában fényképezőgép lóg. Az indulat harsány, a sípszó, a pisztolylövés, a jajveszékelés, a nyomozókon a bőrkabát valódi és élethű. A színészek fölszaba- dultan, jókedvvel játszanak, a groteszk, a szatíra iránti fogékonysággal komédiáznak. Láthatóan jól ismerik az elmúlt évek újságíróit, nyomozóit, úttörőtáborait, határőreit, „központi” és „helyi” elvtársait. Illetlenség lenne a félszáz harmonikusan, egymásra figyelve és egymást segítve játszó színész körül bárkit kiemelni. Perszikov, a fellegekben élő, a köznapok valóságában tragikusan csetlő-botló tudós szerepében Héjjá Sándor: primus inter pares, első az egyenlők között. Ő van legtöbbet a színpadon: valóságos karmesterként vezényli a játékot. Abban az értelemben is karmester, hogy ko- médiázást jobbára átengedi társainak, ő inkább rezignáltan figyeli és elviseli a megkergült világ kavargását. A néző (ha nem tegnap született) ismerősként hallja a „világforradalom”, a „nemzetközi reakció”, az „imperialista erők”, a „központi bizottság”, a „hangu- -latjelentés” kifejezéseket. S magában így meditál: szerencsére mindezen túljutott a világ. Hogy Spiró György mikor irta a darabot, nem tudom. De az ősbemutató 1992. április 24-én és Magyarországon zajlott. Ebben az értelemben az előadás elkésett. Ma már - „vagy még?” - mosolyogni se nagyon tudunk rajta. Ez a bírálat nem is bátorság, nem is humoros. Hogy mire gondolok? Az előadás egyetlen pillanatát idézem. A darab végén föl sorakoznak a forgószínpadra emelt áll állványzaton az előadás szereplői. Két színész - egy férfi és egy nő - a csúcson az ismert szovjet sarló-kalapácsos szoborkompozíciót formálja meg. Rábólintunk, fölismerjük: igen, éppen ilyen volt. Semmi több. Néhány évvel ezelőtt, amikor ugyanezen a színpadon Paál István rendezőként az Übü királyban egy színész kezében a sarlót és a kalapácsot egymásra tétette, az drámai pillanat volt. Az „érintettek” kivonultak a páholyokból, és Paál István másnap röpült a színházból. Az Optimista komédia mai előadása legföljebb a döglött oroszlánt idéző szólást juttatja eszünkbe. Tüskés Tibor K orán reggel, öt órakor Parancs András a vekker csörgése nélkül ébredt fel. Szertartásosan végezte el az ébredés utáni teendőket; vécézés, mosakodás, öltözködés, kávé- és teakészítés. Borotválkozás közben döbbent rá, hogy este sem húzta csörgőre az órát; belső időérzéke riasztotta a szokásos időpontban. Tulajdonképpen sietnie sem kell. A konyhában az ablak mellé ült le, a szemközti buszmegálló várakozó utasait nézte. Felhős nyári reggel volt, az emberek a korai szürkületben csaknem beleolvadtak a szürke kőporozású ház falába.- Nekem is közöttük lenne a helyem - gondolta Parancs, és kissé szorongva figyelte a megérkező, majd távozó autóbuszt. Ruhástól visszafeküdt a bevetetlen ágyra, és a plafonra meredt. A tegnapi nap eseményein jártak a gondolatai. Legfőképpen azon, amikor megkapta a munkakönyvét. A munkaügyis nő, aki bepecsételte a könyvbe a munkahely megszűnését, próbálta vigasztalni:- Ne búsuljon, ránk is ez vár. Tudta előre, hogy be fog következni. Várható volt. De reménykedett, hátha nem történik semmi, és minden megy a maga útján, mint eddig. Rá kellett azonban jönnie, amit sokáig nem hitt el: változások történtek. Parancs András, ha a tanuló éveit is beszámítjuk, huszonegy évig dolgozott a Magyar Hajó- és Darugyárban. Ebből tizenkilencet az angyalföldi gyáregységben mint lakatos. Annak idején vidékről jött fel, a Hajógyár iskolázta be. Szakmai gyakorlatra első évben a Népszigetre járt, ahol a vasas szakma alapelemeit sajátította el. Másodikban az óbudai hajógyári szigeten, a tmk-műhelyben volt, többnyire szerszámgépekkel foglalkoztak. Harmadikban került az angyalföldi gyáregységbe. Űszódaruknak a behajózását, vagyis a mechanikus gépek és elemek beszerelését végezték. Vizsga után csábították, maradjon, mert ha jó munkát végez, mondták, egy-egy úszódaruval külföldre is kijuthat garanciális szerelőként, mely akár több évet is jelenthet. Maradt, de az idő múlásával belátta, munkájával nem sokra megy. Amikor a kétszáz tonnás uruguayi darut építették, minden reménye megvolt arra, hogy néhány hónapot kint töltsön. Mégsem ő ment abból a tizenkét fős csoportból, amelyben dolgozott, hanem a főnökökhöz közelebb álló munkatársa. Igazságtalannak érezte a döntést, de nem szólt. Nem félelemből, nem abból az üres bölcseletből kifolyólag, hogy mindig a főnöknek van igaza, hanem azért, mert ilyen fajta volt. Tűrt és hallgatott. Továbbra is azokra a húsz-huszonöt tonnás úszódaruknak a merülési és terhelési próbáira járt ki az öbölbe, amelyeknek legtöbbje szocialista exportra, a Szovjetunióba és Romániába ment. Szerette ezeket a próbanapokat, mert olyankor az egész munkaideje azzal telt el, hogy fedélzeten ücsörögve le-föl járkáltak a Dunán. Szívesen emlékezett vissza a kétszáz tonnás uruguayi úszódarura. Minthogy tőkés megrendelés volt, állítólag tíz millió forint nyereséget hozott a vállalatnak. A többi hajó pedig veszteséget. Ekkora monstrumot addig még nem gyártottak. Szép volt. Emlékszik, amikor vízre engedték a sólya téren. Olyan volt, mint egy kecses, vasból készült hattyú. Akkora volt a vízkiszorítása, hogy pontosan már nem is tudja, de nagyon sok. Akkorát csobbant, sőt, inkább robbant, mint egy bomba. Emlékszik az első gémpróbára, mikor a kiegyenesített gémszerkezet az égnek emelődön. Téli idő volt, kissé ködös, szeles. A felemelkedett gém, melynek a végét alig látta, olyan hatást tett rá, mintha a daru az égnek fohászkodna. A kajütjei is eltértek a szocialsita típusúakétól. Mondhatni, a többiekéhez képest luxus módon volt berendezve. Gyönyörű vashattyú volt. Még a Clark Ádám, az egyetlen magyaroknak készített, százötven tonnás sem ért föl vele. A leglényegesebb különbség - a teljesítményen kívül - az volt, hogy az uruguayi úszódarú gémje egy fogaslécen körbe, háromszázhatvan fokos fordulatot tud tenni, míg a Clark csak hosszas manőverezés után képes a helyzetét megváltoztatni. Az elkészült daru tetejét a hidak miatt, szétszerelték, aztán lecsorgott a Dunán, majd átvontatták a Fekete-tengeren, át a Boszporuszon és a Dardanellákon, át a Földközi-tengeren, át a Gibral- tári-szoroson, át az Atlanti-óceánon. Ország-világ láthatta a munkáját. Csak ő nem láthatott országot, világot. Kilenc órakor éles fájdalmat érzett a fülében. Rögtön leugrott az ágyról, két kezét a fülére tapasztotta, és rázta a fejét.-Nem, nem! Nem akarom hallani! - üvöltötte, majd másodperceken belül elmúlt a rohama. Az ágyára nem akart visszafeküdni, az előbbi jelenségen töprengett. Éles kürtnek vagy valamilyen dudának a hangját hallotta. Ismerős volt, de hirtelenjében nem tudta eldönteni, hol hallott ehhez hasonlót. Aztán rájött, az üzem csarnokában, ahol esztergályosok, hegesztők, villanyszerelők és lakatos csoportok dolgoznak, ez a kürtszó jelzi a munkavégét. Huszonegy év alatt sem tudta megszokni a hangos és bántó jelzést. Mindig megijedt tőle, ha hallotta. Pedig olyan is volt, hogy szándékosan figyelte az óráját, tudta, mikor kell megszólalnia, és a kürt nem is késlekedett, de még felkészülten is megijedt. Parancs András nem nagyon értette, hogy mi történik vele; nem elég, hogy elveszítette a munkahelyét, de ráadásul még be is dilizett, gondolta magában. Szorongva várta a kürt megszólalásának legközelebbi időpontját, mely normális körülmények között az ebédszünetet jelzi. Délben ismét ugyanolyan éles fájdalommal hasított fülébe a kürtszó, mint először. Parancs András egy héttel később, éjjel átmászott a gyár kerítésén; látni akarta a műhelyt, a kürtöt. Már semmi sem volt a helyén. A csarnokból, úgy tudja, bevásárló központot, esetleg valamilyen raktárát csinálnak. A szolgálatban lévő éjjeliőr észrevette a betolakodót, és értesítette a rendőrséget. A rendőrök felszólítására, hogy adja meg magát, eleget tett. Nem tanúsított semmiféle ellenállást. A két járőr rögtön őrizetbe vette a lefülelt tettest, akit elfelejtettek felvilágosítani jogairól, de talán felesleges is lett volna. Csodálkoztak, hogy a betörőnél nem találtak semmiféle holmit; rögtön arra gyanakodtak, esetleg tettestársa van, akinek sikerült elmenekülnie. Még ott, a csarnok bejárata előtt kifaggatták Parancs Andrást, aki készségesen válaszolt a kérdésekre. A rendőrök hamar megértették, hogy miről van szó.- Menjen Isten hírével - mondta az egyik járőr, miközben leoldotta Parancs kezéről a karperecét. Á járőr társa nem csodálkozott az intézkedésen; tudta, ezelőtt pár hónappal a barátja is munkanélküli volt. Az egykori hajógyári munkás, Parancs András nem szólt semmit sem, köszönés nélkül indult a kijárat felé. Amikor kilépett a kapun, úgy eresztette szélnek az emlékeit, mint ahogyan őt szabadították ki a bilincsből. Papp András: A kürt Héjjá Sándor (balról) és N. Szabó Sándor
