Új Dunántúli Napló, 1992. május (3. évfolyam, 120-149. szám)
1992-05-23 / 141. szám
8 aj Dunántúli napló 1992. május 23., szombat Könyvespolcomon Egy mai Odüsszeusz Mindig haragszom, ha egy könyvet olyan elcsépelt kifejezésekkel dícsérgetnek, hogy, úgymond, „lebilincseli” vagy „rabul ejti” olvasóit. S lám csak, most, mikor majdnem egyvégtében elolvastam Elias Canetti Tömeg és hatalom című művét, melyet Bor Ambrus fordításában néhány hónapja jelentetett meg az Európa Kiadó, legszívesebben nekem is ezek a közhelyek fúrnának a toliam alá. Mert nagyon nehéz árnyaltabban kifejezni azt a rendkívüli hatást, mely arra késztetett, hogy sorra jáijam a könyvesboltokat, beszerezzem az író valamennyi elérhető munkáját, s szinte azonnyomban neki is fogjak lapozgatásuknak. Szerencsém volt, mivel, nem utolsósorban az 1981-ben odaítélt Nobel-díj következtében, Elias Canetti legfontosabb művei az utóbbi időben nálunk is napvilágot láttak. Emlékiratainak két kötete, a korábban megjelent A megőrzött nyelv és a nemrég kiadott A hallás iskolája, egy modem Odüsszeusz vándorújának dokumentuma. Spanyol anyanyelvű zsidó szülők gyermeke, aki Bulgáriában született, ott töltötte gyermekéveit, majd családjával Angliába költözött, hogy aztán Bécsben, Zürichben és Frankfurtban, majd ismét Bécsben tanulva és eszmélkedve a német nyelvet és kultúrát válasz- sza szellemi szülőföldjéül, és noha 1938 óta Londonban él, osztrák írónak vallja magát. Annak a kései Monarchiában kiérlelődött műveltségbeli igénynek és irodalmi nívónak az örököse tehát, melyet Musil, Kafka,Werfel, Broch és Stefan Zweig képvisel, csak a legjelentősebb prózaírókat említve. (A minap nagy élvezettel olvastam két frissen megjelent könyvet: Alma Mahler-Werfel Férjeim, szerelmeim című önéletírását, a századelő pezsgő kulturális légkörének érzékeny és személyes hitelű rajzát, és Stefan Zweig A változás mámora című regényét, mely hősnője sorsán keresztül a Monarchia szétrombolása utáni állapotokat idézi.) Azt hiszem, leegyszerűsítenénk a nyelve által a Nyugathoz kötődő, ám életfeltételei szerint a közép-európai régiót képviselő osztrák irodalom sokszínű képét, ha lényegi jegyét kizárólag valami tájélményben, egyfajta kedélyességben, a lélektani érzékenységben vagy esetleg a groteszk iránti fogékonyságban látnánk. Musil szerint az embernek tízféle indentitása van, így van ez az osztrák irodalommal is, melyet éppen sokoldalúsága, ötvözet jellege emel a legjelentősebbek közé. Olyan, mint az amalgám, mondta Franz Theoror Csokor. Ez a megállapítás Elias Canetti életművére is érvényes. Ha azonban támpontot keresünk e szellemi birodalomban való tájékozódáshoz, tán azt emelhetnéiik ki, hogy a szerző jellegzetes életérzése a polgári létforma szereplehetőségeivel való elégedetlenség. Káprázat című regényének fura anti- hőse, egy neves sinológus professzor, hogy könyvei nagyobb biztonságban legyenek, feleségül veszi házvezetőnőjét, s ezzel pokoli megpróbáltatások sorozatát indítja el. A világ nélküli fej és a fej nélküli világ konfliktusa által azonban nemcsak korunk jellegzetes magatartársformái lepleződnek le, de az úr és szolga, a félj és feleség, továbbá a törvény és a rab örök harcának is részesévé válunk. Canettit századunk egyik legfontosabb felismeréséhez vezeti hiányérzete. Rádöbben, hogy az emberi lényben kettős késztetés rejlik, elvegyülni a tömegben, s ugyanakkor kiválni belőle. „De hogy valójában mi is a tömeg, azt nem tudtam, ez olyan rejtély volt, amelynek megoldását célul tűztem magam elé, mert úgy éreztem, ez a legfontosabb, mindenesetre legszembetűnőbb rejtélye korunknak” - írta A hallás iskolájá-ban. Ezzel a titokzatos erővel néz farkasszemet Tömeg és hatalom című könyvében, mely végre magyarul is olvasható. Az első elcsodálkozásra a tárgyszerű, szenvtelen hang ad okot, ahogy a szerző előszámlálja a masszává gyúrt, arctalanná torzított egyedek- ből összeálló tömeg ismérveit, s bemutatja jelképeit, az erdőt, a pusztító tüzet s a számtalan egyforma szemcséből álló homokot. A magyar költészet ismerőjének az akkoriban még lelkesedő József Attila jut eszébe („A tömegjáró erdőrengeteg”) s Pilinszky alvó szegeket rejtő jéghideg homokja. Es Kosztolányi megvetett, labdákért ordító tömege. Ez utóbbi azért is, mert Canetti ezután az ember ősi csoportosulásairól, a falkákról kezd beszélni, s ennek egyes típusaiból mai tudatformákat vezet le. A hadi- falkából például az iszlámot, az általa gyarapító falkának nevezett gyülekezetét pedig a modem ipari termeléssel, a fogyasztás Isten nélküli vallásával hozza összefüggésbe. Az igazi meglepetés azonban az ötszázlapos könyv második felében vár ránk. Az író itt a hatalom zsigereiről szól, s arról az ^emésztési folyamatról, melynek az erő bűvkörébe kerülő vagy odakényszerített egyén lesz szenvedő alanya. Hajszálpontos logikával bemutatja, hogy a hatalom birtoklása a paranoiás kór veszélyét hordozza, majd Gogolt idéző elemzését adja a „Schreber-eset”-nek, egy elmebeteg 1903-ban megjelent elmélkedését véve alapul. A hatalom kisajátítója, mutat rá a szerző, mindenáron „túlélő” akar lenni, míg alattvalóit a kuporgó s térdeplő ember helyzetébe kényszerítve, a „parancsteljesítő” rabszolga feladatának elvégzésére szorítja. Ez a szerep a külsőséges utánzástól a sokszor nagyon és hiteles színlelésen át a teljes átváltozásig terjed. Bizony, kegyetlen, vesékbe látó könyv ez a javából. Nem véletlenül tiltották errefelé hosszú éveken keresztül. Most, hogy nálunk is megjelent, önvizsgálatra sarkalló fejtegetésein túl bizalmat sugalló megállapításaira is felfigyelhetünk, „A parancsok rendszere általánosan elfogadott rendszer. Aki a hatalmat le akaija bírni, az a parancsra vesse bátran a szemét, és annak lelje módját, hogy fullánkját törje.” Ez a mű végső üzenete. Nagy Imre Orosz István grafikái a Pécsi Galériában A távoliét hercege Orosz István kiállítása Fotó: Läufer László Az Idő urai mi vagyunk, felelhetnénk rá Orosz István képeivel korunk lélekben oly kaotikus és megrendítő állapotára. Az Idő uraiként nemcsak a múltat és a képzelet-bejárta jövőt birtokolhatjuk, de mindazokat a mutációkat, különös metamorfózisokat, amelyeket maga az Időben való barangolás, az Idővel való játék teremt. Lavater fiziognómiája a XX. század szarkazmusával beoltva, El Greco-portré újgótikus magánya megsokszorozva, bélyegnyomatokká kasírozva a plakát felületét kitöltő négyzetrács-kalitkákban. Egy másikon a snájdig, pöd- rött bajszú Kenta úr állatiságá- nak megrendítő, századfordulós lélek-zárványa. Vagy önálló grafikaként kölyökkorunk Verne Gyulájának pareidóliásan elrejtett ábrázolata, ahol a rejtőző arcformát két szikla, a sziklák közt habtarajokon vergődő csónak és a két árral küszködő hajós hívja elő. Akár ahogyan egy fényérzékeny, de ismeretlen hatásoknak kitett lemez egyszercsak „elárulja”, „fölfedi” legbensőbb, antropomorf tartalmát az előhívó vizében. Egy sárgán aranyló képén Voltaire írónikus, keskeny mosolya ködük elő Párizs középkori, Ptolemaios előtti térképén, ahol a mosolyt a várost kettészelő Szajna túlozza el, egy másikon Zrínyi erős járomcsontú ábrázata, a szigeti hős a vár felülnézeti, bástyákat masíroztató látomásából kirakva. Ennyi leleménnyel elegy ext- ravangancia, vagy ennyi képzeletfacsaró keserűség a játék oldóvizében oldva!? Orosz István grafikusművész második alkalommal jelentkezik önálló tárlattal Pécsett az 1985-ös első, kisgalériában rendezett bemutatkozása után. Méltán előzte meg ezúttal már a híre is az azóta már számtalan díjat - biennálé-nagydíjakat, animációs munkásságáért Balázs Béla-díjat - begyűjtő művészt. A budapesti Iparművészeti Főiskolám 1975-ben végez, majd rövidesen Duczky Kristóffal, Pinczehelyi Sándorral, Pécs Péterrel ők alakítják meg azt a DOPP-cso- portot, amely a hatvanas évek langyos plakát-kultúrájával szakít, ő az az animációs filmrendező, aki Dániel Ferenccel megcsinálja az Ah, Amerika! című, nevezetes dokumentumfilmet, a lélekölő tragédia és a meleg irónia találkozásának határpontjain egyensúlyozó celluloid-kiáltványt, amely a reményről és a hontalanságról szól. Élete delelőjén éppenhogy túljutva művészetének első forr- pontjához is eljut Orosz István: eszközeit fölényesen birtokolja, rajztudása tökéletes -, de e forrásban az igazi eredmény az, hogy művészi invenciója is „hibátlan részvéttel” működik a maga-bejárta úton. Ez a fennsík még lehet tériszonnyal teli, de már széttekintésre szólít, az elmélyülés további alkalmaira. A XIX. század kultúrhistóriai illetve technikatörténeti toposzait és a középkor ismeretelméleti-mitologikus világképét felidéző eszköztár, a „korabeli” fémmetszetek kedvelése mintegy alkalma és lehetősége annak ahol megrendítő, hol szeretetteljes, egyszersmind játékos iróniának, amely ennek a látásmódnak a sajátja. „Tág asszociációs tér és hatalmas ízlésbeli ballaszt terheli Orosz István fő kifejezésbeli közegét, s ő éppen ezt a másfajta látáskultúrában gyökerező kódrendszert fejleszti saját nyelvvé...” - írja róla Húsz Mária. Ez a tágasság mára delelőre jutott, az archaizáló irónia mérték- és távolságtartó eszközzé vált, hogy a létezés jelenlévő viszonylagosságát, szakadékait érzékeltesse. Ez az érzelmi beállítódás a találmányok századából, az új világokra való ráismerés korszakaiból merít erőt a saját „találmányaihoz”, a szerves és a szervetlen lét nagy és megmagyarázhatatlan találkozásaiból, hogy ezek a „felfedezések” azonmód be is legyenek vonva a múlt, az időtlenség patinájával. Hogy a hars pszeudo-látvány egy mélyebb realitásnak feleljen meg. Még a durva, gyűlöletkeltő „ Tovaris, konyec" címet viselő plakátján is ezt a filozofikus többletet lehetett volna mindenekelőtt elemezni és értékelni. Hiszen ennek a műnek eredetileg egyszerűen csak „Adieu” volt a címe, és a bosszú indulatait ugyancsak felcsigázó pártjelvény is hiányzott. Az „Adieu”-t ezekkel az olcsón hatásvadász eszközökkel kiegészíteni a választásokért hadba szálló Magyar Demokrata Fórumnak volt szüksége. A „nagy galériában” nyíló tárlattal csaknem egyidőben három kölni képzőművész mutatkozott be a Pécsi Kisgalériában. A közöttük híre szerint a legrangosabb Otto Mecky puffatag, amőboid gombócokkal hinti tele a vertikális képmezőt, László Mi- lasovszky jókora felületein a vonalhálózatok rendje a modem szőnyegek-falvédők egyszerű, szabályos textilmintáira emlékeztetnek, Andrea Kaiser dobozablakaiban pedig egy archaikus és egy sci-fi világ kaotikus együttállásának miniatűr látomásait szemlélhetjük. Az említett amőboid gombócok, amelyek korábban a nehézkedés törvényeinek engedelmes- kedve öltöttek testet, most különböző színkonstellácókat alkotva úsznak a levegőégben próbálván elszakadni a gravitációtól ismét, Milasovszky pedig mintha a Bauhaus-előképektől próbálna szabadulni. A geometrikus rácsokkal telített felület finoman hullámzik, lüktet Klee, Mondrian jó hagyományát idézve. Hármuk közül itteni műveiben ő legmarkánsabb, a leg- konzekvensebb. A tárlat pedig megtévesztően egységesebb összhatásában, a háromféle látásmód egymást váltó sorakozta- tásában, mint amennyit részleteiben mutat. Bóka Róbert Otto Mecky alkotása Pécsett a Kisgalériában Amsterdami levél Hakfort, avagy nem indul hajó Batáviába A Columbia Egyetemről érkező profesz- szor többnyire a belvárosban vesz ki egy lakást. Én egy külvárosi lakótelepen (kertvárosban) élek. Hakfort a hajlékom neve. Kilenc emeletes, hatszáz méter hosszú és négyezren laknak benne. Szalagház. A hatvanas évek közepén a progresszió szellemi támogatásával kísért megváltó alternatíva a magyar szociális lakásépítésben. Ahol megvalósult: ijesztő rémálom, és itt, a belvárostól 12 km-re a Bijlmermeer-negyed csupa ilyen házból áll. Itt lett volna az új, modem nagyvárosi paradicsom, ahol csak park, tó, természet van, ahonnan kitiltottak mindenféle járművet, közlekedést, de melynek városi kapcsolatai ideálisan megoldottak. Csak ne tudnám, hogy Amsterdamban vagyok, ahol az ember által heroikus munkával megformált város csatomaredszere, minden korban figyelemreméltó építészete is tökéletesen mustrálható! A közösség és egyéniség ellenállhatatlan eredetiségű együttműködése utcákon, tereken, lakásbelsők relikviáiban, a gyűjtemények évszázados dokumentumaiban, a monumentalitás igénye nélküli méretezéssel. Batávia pedig a gyarmati korszak nosztalgiáinak reprezentációja, az Enkhuizen- hez vezető húsz kilométeres gát elején álló hatalmas XVI. századi vitorláshajó neve, egy nagy projekt tárgya. Megépülése után az expedíció indulna az igazi Batáviába (Dzsakartába). Addig azonban még nagyon sok pénzre és időre van szükség. A romantikus szerkezet tehát felállványozva áll a parton, nem mozdulhat még sokáig. A kilencedikről leszállva a modernség még magabiztosabban teijeszkedő aranykorának bája is fogadhatna: vadkacsák a tavon, magától is bársonyosan serkenő fű, friss tengeri levegő, nagy távlatok. Ez, így leírva mulatságosan idilli, mert elvi lehetőség csupán. Ami fogad, az a töménytelen szemét, ami Hakfort függőfolyosóiról aláhull, vagy a nagy számú fekete műanyagzsákból kidől, s amiből a hetente egyszer erre kacsázó „szemetesvonat” walkmanes kukásai után is mindig marad annyi, hogy jellemzővé tegye a helyet. Sohasem felszáradó, gyanús szagú foltok a sarokban, száttaposott sörösdobozok, bevásárlókocsik szerteszórt maradványai között jut ki a gyalogúira az ember. Az eldobált öngyújtók és sztaniolpapír, fecskendők a liftajtók, a szemét- és kerékpártárolók előtt biztos jelei annak, hogy az ijesztően nagy számú fiatalkori munkanélküliség mellett a drog is itt szedi leginkább áldozatait. „Breeding boxes” (szaporítóketrecek) - becézi lakásainkat szurinami szomszédom a liftben, és még elmondja, hogy jól kifogtuk Hollandia bűnnel leginkább fertőzött négyzetkilométerét, ahonnan ő már biztosan nem fog tudni elszabadulni, pedig nagyon szeretne, „Tudja, a gyerekek .. Első órás amszterdamiként hallott jótanács: „Mindig tarts magadnál 25 gulden készpénzt. Ha hazafele menet hasadnak nyomják a kést, ezt azonnal add oda. Ennyi egy „adag”. Ami, ha nincs, acsarkodóvá teszi a szűkölködőt...” Miközben ezt lengyel kollégám elmondta, a háztól „egészséges” távolságban kialakított parkolóhelyen
