Új Dunántúli Napló, 1992. május (3. évfolyam, 120-149. szám)
1992-05-16 / 134. szám
1992. május 16., szombat oj Dunántúli napló 9 Versenyfutás az idővel Az egyházi ellenállás krónikása Állandóan figyelték, lehallgatták a telefonját, felbontották a postáját, idó'nként őri- zetbe vették. Olyan egyházi személyek után nyomozott, akik az elmúlt ötven évben hitükből fakadóan kerültek szembe a fennálló rendszer rel, s akik emiatt üldöztetést szenvedtek. 1968-ban egy házkutatás alkalmával megtalálták nála a Beszélgetés a Mesterrel c. könyvének kéziratát, ezért kitették tanári állásából. Több ezer akta sorakozik katonás rendben a komlói lakás padlótól mennyezetig érő polcain. Ahány irattartó doboz,annyi sors. A dobozok oldalán egy-egy fotó és egy szín. A piros azokat jelöli, akiket kivégeztek, a zöld a koncentrációs táborba hurcoltaknak jutott, a sárga pedig a letartóztatottaknak, bebörtönözöttek- nek.-Nem lehet elmenni az utolsó ötven esztendő mellett anélkül - mondja az egyháztörténész Hetényi Varga Károly -, hogy ne vegyük észre: diktatúrák vonultak el a fejünk fölött. Diktatúrákat szolgáltak ki emberek, s azok nevében tiportak le másokat, a megalázó kínzásokig, börtönig, halálig.- Én mint hívő ember magam is szembetalálkoztam evvel a problémakörrel mint egyed, mint szenvedő alanya ennek a korszaknak. Ugyanakkor a környezetemben is felmerült egy kérdés vagy inkább vád: „Mit tett a te egyházad a háború, a nácizmus ellen, szót emelt-e a zsidók érdekében?”- El kellett gondolkoznom azon, hogy az az egyház, amelyet én szeretek, valóban nem tett-e semmit az elkövetett borzalmak ellen? Ha ez így van, szégyellnem kellene magamat, hogy az a közösség, amihez tartozom, nem teljesíti feladatát, amiért létrejött, nem védi meg a gyengéket. Ezért kezdte el a magyar-német szakos tanár a kutatásait. Akkor még eszébe sem jutott, hogy később több nyelvre lefordított cikkeket, tanulmányokat, könyveket fog írni a témából. Egyszerűen tisztánlátási vágya vezette. Aztán nem is olyan messze, Baranyaszentgyörgyön fölfedezett egy plébánost, Uhl Antalt, aki 1941-ben a párizsi magyarok lelkészeként a rábízott zsidó családok életben maradásáért mintegy 900-1000 hivatalos magyar állampolgárságot igazoló okmányt csempészett Budapestről Párizsba. Második útja alkalmával a Gestapo lecsapott rá, majd 1942-ben 5 hónapi szigorított börtönre ítélték. A történet az Új Ember című katolikus hetilapban jelent meg, hősének a Békéért érdemrendet hozva, írójának pedig hasonló sorsú emberek, illetve ilyenekről tudomással bírók áradatát. A témától már akkor sem szabadulhatott volna, ha ez szándékában áll. A felszínre bukkant adatok azt bizonyították, hogy az egyház nemcsak fasiszta és náci nem volt, de egyik olyan szervezetként működött, amely legjobban szembenállt a nemzeti szocializmussal és minden diktatúrával - csak mindezt halkan, feltűnés nélkül tette.- Kutatásaimban nem különítem el egymástól a nácizmust és a bolsevizmust. A háború ideje alatt az egyház persze, szervesen összefonódott az államhatalommal, s aki az egyiket megtámadta, az közvetetten a másikkal is szembekerült. A felső klérus nem vette jó néven, ha alárendeltjeik szembekerültek az ország vezetőinek politikájával. A Szálasi-időszakra aztán megszűnt a kettősség. Annyira nyilvánvalóvá vált az államhatalom brutalitása és terroriszti- kus jellege, hogy a papság felső rétegének is be kellett látnia azt, amit az egyszerű, a néppel közvetlen kapcsolatban álló egyháziak már régen tudtak: hogy a hatalommal szembeszállni Istennek tetsző cselekedet. így lehetséges, hogy - nyomozásaim szerint - 1944-ben Magyarországon 80 ezer hamis keresztlevél volt forgalomban, s végül már maga a pápai nuncius mondta egyik papjának, hogy „Itt vannak az üres keresztlevelek, vigye őket a gettóba, ossza szét a zsidók között, én pedig előre föloldozom magát a bűn alól”. Ekkor már nem voltak szabályok, embereket kellett menteni. Papok, apácák bújtatták az üldözötteket, szereztek nekik hamis iratokat.. . Az anyaggyűjtés persze, nem állt meg 1945-nél, s mint kiderült, míg a nácizmus alatt kb. 150 egyházi személyt hurcoltak meg, addig a bolsevizmus idején legalább 2000-et. A háború után nem kellett törvényeket sérteni ahhoz, hogy bajt hozzon magára a pap - ehhez elegendő volt pusztán hivatásának gyakorlása. Szemléltetésként levesz néhány aktát. Bennük életrajzok, levelek, hivatalos iratok, túlélők emlékezései - fotók, elképesztő anyagmennyiség. Mert a mellettem ülő törékeny nyugdíjas az utóbbi években beutazta Európát. Kutatott a koncentrációs táborok irattáraiban, Koblenz- ben a Gestapo és Bonnban a Külügyminisztérium politikai levéltáraiban, ahol a Magyarországról érkezett összes titkos helyzetjelentést megtalálta. Egy idő után a magyar püspöki levéltárak is megnyíltak előtte. Zöld utat persze, nagyon sokáig nem kapott, hiszen a 60-as, 70-es években nem volt divat az egyház és papjai hősies kiállásáról beszélni.- Nagy szerencsém volt, hogy Magyarországon létezett a bonyhádi úgynevezett Hűségmozgalom, ami 1942-ben alakult meg, s a Volksbunddal szembehelyezkedő svábokat tömörítette magába. A mozgalmat félig-meddig a marxisták is elismerték, vele lehetett foglalkozni. Ezt lovagoltam meg, s formálisan ehhez kaptam kutatási engedélyt. A zárt levéltárakba való bejutáshoz azonban még egy ajánlólevél is kellett. De hol kaphat ilyet egy „kicsapott” tanár, akiről köztudott, hogy kritikusan áll szemben a fönnálló rendszerrel?- Ebben is szerencsém volt, sikerült találni olyan embert, aki vállalta a kockázatot. Páll Lajos az akkori TIT-elnök - én is tagja voltam a szervezetnek - aki ma a Komlói Művelődési Központ igazgatója, minden évben megadta a szükséges iratot aláírással, pecséttel ellátva. Miután ő távozott erről a posztról, Adószegi Zoltán engedélyével kutathattam a „Komlói TIT-szerve- zet megbízásából a Hűségmozgalom történetét”. A túlélők, szemtanúk visszaemlékezései legalább olyan fontosak, mint a hivatalos adatok megszerzése. Ezen a téren az idővel, a halállal kell versenyt futni, megtalálni, szóra bírni idős, beteg embereket, akik bármikor magukkal vihetik emlékeiket, ezzel pótolhatatlan veszteséget okozva az utókornak. A kutató nem szalaszthat el egyetlen adatgyűjtésre kínálkozó alkalmat sem, ez most sokkal sürgetőbb, mint az adatok feldolgozása. „Azt később, utánam is el lehet majd végezni.” Legfőbb segítőtársával, feleségével járja az országot és a határon túli területeket. Erdélyben, Kárpátalján gyakori vendégek - nemegyszer csak leleményükön, lélekjelenlétükön múlott, hogy veszélyes iratokat (pl. a Gulagot járt Bendász István kéziratát) sikerült baj nélkül át- . csempészni a határon. („Még mondja valaki, hogy az egyháztörténet-írás csendes, levéltári munka!”) Hetényi Varga Károly rokkantnyugdíjas. Amikor az utazások anyagi hátteréről kérdezem, csak mosolyog, majd a család jövedelmét, óraadásokat, publikációkat emleget, beszél a Soros alapítványról, és főként azoknak a szegény embereknek az erkölcsi és pénzügyi támogatásáról, akikkel munkája közben került kapcsolatba.- Elmondta, mennyire fontos tudnunk, kik voltak azok, akik áldozatot vállaltak értünk - helyettünk. Hogy nekünk kell nyomozni utánuk, hiszen ők nem szívesen beszélnek tetteikről. Ugyanúgy, mint ahogy azok sem, akik bűnöket követtek el. Róluk mi a véleménye?- Bármilyen furcsán és utópisztikusán is hangzik, véleményem szerint olyan világot kellene magunk körül mielőbb teremteni, amelyben maguk az egykori bűnelkövetők kérnék maguk ellen a múltjukat tisztázó eljárásokat. Egy erkölcsileg tisztább világot, melyben a hajdani gyilkos és verőlegény lelkileg képtelenné váljon arra, hogy háborítatlanul sétáljon közöttünk, mintha mi sem történt volna.- Hogy bibliai példával éljek: a testvérgyilkos Káin is beismerte és mélységesen megbánta tettét. És homlokára nem azért rajzolta Isten a megbélyegző jegyet, hogy azzal megbüntesse, hanem hogy őt a senki a világon ne bánthassa. Hát nem így lenne szép ma is? Kőhalmi Andrea Sárközi György: Virágok beszélgetése — Külön indákon tekeregve bús virág voltam, bús virág voltál, Köszönöm, hogy nagy bolygásodban mégis-mégis hozzámhajoltál. Ideges, keringő kacsokkal akkor futottál mellém éppen, Mikor már-már alákonyultam sötét levelek hűvösében. — Külön indákon tekeregvve bús virág voltam, bús virág voltál, Köszönöm, hogy nagy magányodban mégis-mégis hozzádkaroltál. Már-már sírásán becsukódó kelyhedet rámnyitottad önként, S lelked lelkembe átejtetted, hogy ott forogjon csípős könnyként. — Egymás mellett és egymás ellen nyílunk mi, nyugtalan virágok, Kergetőzve és összeborúlva, mint tengeren játszó sirályok, Rázkódva forgó viharokban, bukdosva pergő jégesőkben, Idegenül tán mindörökké, de mindöröktől ismerősen. — Egymás mellett és egymás ellen nyílunk mi, nyugtalan virágok, Megtört gőgben összeakadva, mint száműzött koldus királyok, S úgy nézzük egymást szomorúan, kíváncsian s mindent tudóan, Mint hulló csillagok figyelnek egymás útjára lefutóban. Elmegy valaki Nem kellene szem elől téveszteni Egy tehetséges ember ismét elmegy a városból, elmegy mielőtt bizonyíthatott volna. Nézem a pécsi Művészeti Szakközépiskola tánctagozatának képesítővizsgáját a pécsi balett próbatermében. Szemem önkéntelenül is Szigeti Oktávi- ára téved a legtöbbször. Magasabb társnőinél, arányos teste sportosabb, mint amit táncosnőtől megszoktunk. Olyan, akit nézni kell, s akit jó nézni. Ideges lehet. Rutinosabb a többieknél, mégis aránylag sokat ront, azaz többet, mint szokott, bár ezt csak kevesen vesz- szük észre. Szigeti Oktávia kisdobos korában tornázott, versenyszerűen. Majd felsőtagozatos korában Kovács Hanna remek jazz- balett csapatában dolgozott. Felnőttekkel, asszonyokkal táncolt együtt. Sokan alig hittük el, hogy az együttesben ő az általános iskolás. Egyszer a Nyári Színház egyik produkciójában szerepelt az ANK jazzbalett társulata. Az előadást én rendeztem. Oktávia próbán és előadáson fegyelmezett volt, instrukciót értő és boldog. Akkor vették fel a „művészetibe”, tánctagozatra. A klasszikus balett tanulga- tása közben sem lett hűtlen az akrobatikus jazzbaletthez. Tovább dolgozott régi társnőivel, látványos magánszámot dolgozott ki magának. Másodéves volt, amikor a Tánc Világnapján sugárzott tévéműsorban e látványos szólóval szerepeltettem. Ha egy tévéstáb odafigyel valakire, ha a műszak minden tagja bentmarad a felvétel alatt, az ritka dolog. A felvételek és utómunkálatok alatt mindenki tudta a nevét. Ha csak találkoztak vele az utcán, mint eseményt jelentették nekem műszaki kollégáim. A Művészeti Szakközépiskola jubileumi programjában már negyedévesként szuggesz- tív szólóbalettet mutatott be Körmendy László koreográfiájában. Itt a legnehezebb feladattal is megbirkózott: zene nélkül, néma csöndben, egyszál egyedül a színpadon, percekig le tudta kötni a nézőt. A vizsgán kiderült, a színpadi tánc az igazi területe. Mindig úgy gondoltam: végre egy pécsi kislány, aki itthon érik jó színházi táncossá, a pécsi színház könnyűzenei produkcióinak erőssége lesz. Adottságai révén új Dómján Marikát láttam benne - bocsánat, de a huszonöt évvel ezelőtti Dómján Marikát -, s már a kezdeteknél is méretarányos társat Seprényi Tímea mellé. Az olyan jellegű produkciókban, mint a Noé, amely parádés táncokban bővelkedik. Nincs egy ilyen táncosnő. Szigeti Oktávia vágya teljesedik. Színházi táncos lesz. A budapesti Madách Színházban. Futó produkciókban is szerepek várják őket. Mert hárman szerződtek oda. Majd megnézem őket a Macskákban - mert abban mutatkoznak be. A PNSZ színpadán lehet, hogy holnap lépnek fel utoljára. Itt töltötték a színházi gyakorlatukat, itt adnak vasárnap délelőtt 11 órakor Gálaműsort a Táncművészeti tagozat végzősei, a kitűnő mes- temő, Kovács Zsuzsa növendékei. Hogy Pécsre senkit sem szerződtettek, annak objektív okai is lehetnek. Ám én mindenképpen sajnálom, hogy Szigeti Oktávia elmegy. Közönségcsalogató tényező lehetett volna, hamarosan. Ha most el is megy. Nem kéne szem elől téveszteni. Bükkösdi László Cím nélkül Hámori Gábor felvétele Szép magyar vers
