Új Dunántúli Napló, 1992. május (3. évfolyam, 120-149. szám)

1992-05-03 / 121. szám

„A tehetség (majdnem) mindenre mentség.. Bálint András és egy polgár vallomásai Bálint András sikeres szí­nész. Már akkor az volt, amikor én születtem. Ez az elképesztő, hiszen már én sem vagyok ka­maszlány, ő viszont messziről legalább húsz évet letagadhat. Tizenötöt közelről is, bőven. És még így is csak 49 éves. Csak egy-két napja, hogy a születés­napját ünnepelte. Kevesen tudják, de Pécsett látta meg a napvilágot, s itt is élt három éves koráig. Aztán már csak középiskolába jött ide vissza. No és játszani a szín­házban. Pécsi pályakezdésére már többen emlékeznek. Most Márai Sándort mondani érkezett. Nem is mondani, hi­szen így fogalmaz: „most meg­mutatnék egy részt”, mint va­lami festő, vagy fotográfus, egy filmrendező. Máraiban az em­bert akarja láttatni, s az ironi­kus, néha keserű, máskor pök­hendinek tűnő író színei össze­keverednek az övéivel. Az „Egy polgár vallomásai” naplórészle­tekből készült összeállítás. Nézem, ahogy ül, beszél, áll, előad, szaval. Égy percig nem nyugodt, ha azt akarnánk, hogy az legyen, az annyit tenne, mintha megkérnénk a forgósze­let, foglaljon helyet egy csöp­pet. „Az embernek dolga van a világban, amit el kell intéznie” -így tartja. Nem ér rá pihenni.-Ezt jól látja - mondja ne­kem tényleg nem vagyok lassú, inkább aktív, kemény, olyan valaki, aki tempót diktál. Nem kétlem, hogy ezt néha ne­hezen viseli a környezetem, vagy a családom.-Beszélt a rendről. Az "ér­zékeny, indulatos, szubjektív, igazságtalan színművész és a tárgyilagos, bölcs, megfontolt, objektív színházigazgató” egy személyben hogy áll ezzel a renddel?- Ez is igaz! A rend nagyon fontos a számomra. Utálom a rendetlenséget, a pontatlansá­got. A rend, a belső rend külö­nösen, biztonságot ad. A tehet­ség persze majdnem mindenre mentség, de például az ön- és közveszélyes tehetséggel, a túl­ságosan kitűnő zsenivel, vagy mondjuk csak az alkoholistával nem. tudok mit kezdeni. Bálint Andrásról azt tartják, intellektuális színész. Ez is csak egy skatulya persze, mégis, kí­váncsi vagyok, maga is így látja-e önmagát. Azt mondja rá: „nem vagyok ösztönös lény, de hát az ösztönök, az érzések na­gyon fontosak. A konfliktus lé­tezik”. Enélkül persze túl szép is lenne. Bár ő a sikereit is úgy látja, hogy egy színész pályája sohesem egyenes ívű, s mindig, minden munkában élőiről kezd mindent... Régebben mintha több film­ben láttuk volna. Mai napig em­lékezetes alakítások sorát je­gyezte nevével. A film ma? „Egymás torkának estek” mondja rezignáltam A színház azonban más. Az ottaniak meg­fogták egymás kezét, hogy har­coljanak az igazukért. Sokat tud a színházi bel- ügyekről, hiszen a Radnóti Színház igazgatója már hetedik éve. Mint „esélytelen ló” futott be két versengő közt. Ez az „átmeneti mellékállás”, ahogy fogalmaz, egy ideig még vár rá. Addig is játszik, rendez, forgat (egy Sztálinról készülő kopro- dukciós filmben szerepel), előad, résztvesz a színházművé­szeti szövetség munkájában, ahol vezetőségi tag. A színház­ban egy Kafka-színdarabtöre- dék bemutatására készülnek, amivel Olaszországba utaznak majd. Ha marad szabad ideje, úszik, fut, kerékpározik, haté­ves kisfiával foglalkozik. Ami készülhet róla, csak egy pillanatfelvétel. A helyi rádió, tévé várta beszélgetésünk után. Rohant, el sem köszöntünk. Ké­sőbb arra gondolok, olyan volt, mint egy vibráló hologram, lát­ható, de megfoghatatlan. Egy bizonyos szögből azonban feltá­rul, mi rejtőzik odabent. Ki tudja, megtalálják-e valaha. Hodnik Ildikó Baranyai gólyakataszter Néhány hete, március vé­gén,április elején tértek haza af­rikai telelésükből a gólyák, leg­kedvesebb, s talán legféltettebb költöző madaraink. A baranyai madárvédők egyesületi tagjai most abban reménykednek, hogy a megye gólyaállományának idei költése sokkal sikeresebb lesz, mint az akár szinte katasztrofálisnak is minősíthető tavalyi, hiszen ak­kor - elsősorban a kedvezőtlen időjárás miatt - a kirepülő fió­kaszám az összes fészkelő párra vonatkoztatva minden korábbi­nál alacsonyabb értéket muta­tott: 1,59-et. A legutóbbi adatok szerint egyébként 272 fészket tartanak nyilván a megyei gó- lyakataszterben. Ebből 173 épült villanyoszlopra, amelyek közül a DÉDÁSZ jóvoltából most már csak 20 nincs a mada­rak, illetve az áramszolgáltatás biztonságát megteremtő fészek­tartó állványra helyezve. D. I. A püspök festője Virgilius van Liempd holland építész és festő La- don, ahová adományokat hord, ismerkedett meg dr. Szendi József veszprémi püspökkel. A ladi esperes- ség a Veszprémi Püspök­séghez tartozik, amelynek élén a mostani püspök a századik, aki szívesen ké­szíttet festményt önmagá­ról. Elődei közül 37-ről ké­szült kép, az elsőt még 1435-ben Rezsgony Simon rendelte. Liempd úr, akinél járt is a püspök, sokáig in­gázott Veszprém, Lad és városa, Schijndel között, mire megszületett az 55x75 centis olajfestmény. A mi­nap meghozta ajándékát, az erről készült fotóval fele­sége, a siklósi Kántor Ilona kedveskedett nekünk. A há­zaspár és a püspökség létre­hozta az egyházi épületek renoválását segítő Agape Alapítványt. Cs. J. A hollandok Gemencből tanulnak Feléled a holtág? Jelenetek a Paraszt Hamletból. Stenczer Béla (balról), Koszta Gabriella és Besenczi Árpád. Horvát tagozat a Pécsi Kisszínházban Május 7-én és 8-án Budapes­ten vendégszerepei a Pécsi Kisszínház. Többek között a Várszínházban kétszer is bemu­tatják a neves horvát drámairó, Ivó Bresan Paraszt Hamlet című groteszk tragédiáját: 7-én magyarul, 8-án pedig horvát nyelven. Az utóbbi ünnepi be­mutató lesz, s egyben színház- történeti jelentőségű esemény is, amely mérföldköve lehet a nemzetiségi anyanyelvi kultúra támogatásának, ápolásának: az előadás alkalmából jelentik be, hogy a Pécsi Kisszínházban. megalakult a horvát tagozat. A Pécsi Kisszínház már a ko­rábbi években is létrehozott horvát nyelvű előadásokat. Elég utalni a tavalyira, Miroszlav Krleza Szentistvánnapi bú­csú-járd, amely itthon is, kül­földön is nagy sikert aratott. Az új szervezeti keretek kö­zötti indulásnak így is számos nehézsége van, amelyek éppúgy fogalkoztatják Mikuli János igazgatót és Vidákovics Antal tagozatvezetőt, mint az ünnepi bemutató. A horvát tagozat mű­ködésének finanszírozását az Etnikai és Kisebbségi Alapít­vány, a Művelődési és Közokta­tási Minisztérium Etnikai, il­letve Színházi Főosztályai, va­lamint a Magyarországi Horvá- tok Szövetsége vállalta. A szín­ház azonban ezidáig még az eredeti felére lefaragott költ­ségvetést sem kapta meg. A tagozat legfőképpen tájoló Színházként működik majd: előadásokat tart a horvátok és más délszlávok lakta vidékek településcentrumaiban, de akár a kisebb falvakban is. Ehhez többek között könnyen szállít­ható világító és hangosító be­rendezés kellene. A színház azt tervezi, hogy a Soros Alapít­ványhoz fordul támogatásért. A tagozat nem állandó társu­lattal működik. Erre, valamint a színészegyeztetések problémá­ira és a tájolásra tekintettel az az elképzelés, hogy a tagozat évente egy nagy, nyári szabad­téri produkcióként is bemutat­ható előadással, valamint akár pajtákban is játszható kamara­darabokkal jelentkezik. A színészutánpótlás különö­sen nehéz kérdésének megoldá­saként ígérkezik, hogy az ősztől színházi képzést indít a JPTE irodalomelméleti tanszéke. A gyakorlati képzés a Pécsi Kis­színházban lesz. A horvát nyelvi tanszék bizonyára sok hallgatót buzdít majd ennek a kurzusnak az elvégzésére. D. I. Kiing Béla bizakodó. A je­lenlegi helyzet ellenére is. A Vízügyi Igazgatóság szek­szárdi szakaszmérnökségé­nek vezetője egy megváltozó szemléletre és a hollandok közreműködésére alapozza reményeit. Az utóbbi tűnik - egyelőre - reálisabbnak. Jómúltkorában ugyanis a tengerrel örökké viaskodó kis ország vízügyi szakemberei szekszárdi látogatásuk során megnézték Gemencet is. „El voltak ájulva.” Részben azért, mert az itteni, csodálatos ár­téri erdőket, a természet e holtágakkal díszített tünemé­nyét még megőrizhetőnek vé­lik, másrészt azért, mert náluk az ilyen jellegű erdők már tel­jesen eltűntek, ám egy prog­ram keretében újra akarják ezeket „csinálni”. Erre pedig előtanulmánynak leginkább Gemencet vélik alkalmasnak. Felajánlották - természete­sen holland pénzből - a terü­let kutatását: honnan hova és milyen beavatkozások miatt jutott el a tájvédelmi körzet. Egy évvel ezelőtt már elké­szült a tanulmány. Az idei esztendő feladata: meghatá­rozni azt, hogy mit kell tenni az ökológiai pusztulás megál­lítása érdekében.- Romlik ugyanis a ge- menci ártéri erdő - mondja Kiing Béla. - Következmé­nye ez a Duna múlt századi szabályozásának, amikor a régi holtágakat elvágták a vízutánpótlástól, s oka az is, hogy az itteni erdőművelési gyakorlat, vadgazdálkodás egyértelműen nyereségcent­rikus. Azaz: más szempont nem­igen volt... A múlt héten ismét itt jár­tak a hollandok, hajózási, vízügyi, természetvédelmi szakemberek, ökológusok. Idén még többször jönnek, hogy egy tervet tegyenek a döntéselőkészítők asztalára. Kiing Béla szerint a politiku­sok - tehát a döntési szféra - „ráharaptak a javaslatra, már interpelláció is elhangzott a tájvédelmi körzet megóvása érdekében”. Ez végső soron azt jelenti, hogy Gemenc nemzeti és nemzetközi rangja az elismerés felé tart. Amit többek között az is magyaráz, hogy Gemenc jószerével egyedülálló természeti érték Európában. Arra a kérdésre, hogy Kiing Béla - ha erre lehető­sége lenne - mit csinálna meg azonnal Gemenc érdekében, a válasz: a holtágak új életre keltése érdekében a víz után­pótlásának biztosítása, illetve az erdő- és vadgazdálkodás szabályozása.- Mert eddig - tette hozzá - Gemenc tájvédelmi körzetté minősítése igazából semmi­lyen korlátot, gátat nem jelen­tett a terület használatá­ban ... Mészáros A. Rádió mellett. Ha valakit - éppenséggel - érdekel, hát megmondom, nem szeretem a gazdagokat, de tisz­tázandó mindjárt az elején: nem a „lángos-sütőt”, nem a kisipa­rosokat, nem a butikos kiske­reskedőket sorolom közéjük, mert tudom, hogy keményen dolgoznak és küszködnek a ha­zai átlagkeresetnél valamivel több pénzért, tudom, hogy nyögnek az adóprés alatt, tu­dom, hogy szenvedik a bank­kölcsönök adta adósságokat a már szemérmetlenül magas ka­matok miatt. Következmény­ként: egyre többen húzzák le a rolót, adják vissza az iparenge­délyt, a jobb életlehetőségre épült álmaik szétestek, nincs tovább. Én a nagyon gazdago­kat nem szívlelem, még akkor sem, ha köztük néhány bizo­nyára szorgalmuk, rendkívüli szakmai képességük révén érik el azt a pontot, amikor már mil­liós dohány fekszik - titkosan persze - nevükön a bankok páncélszekrényeiben. Nincs ha­zánkban az az autószalon, ahol a legújabb évjáratú milliós ko­csiknak ne lenne előbb-utóbb gazdája, vagy ne őriznének elő­jegyzésben várható vásárlót, vagy - mint ezt tudjuk - már némelyik helikopter, sőt, kis re­pülőgépek megszerzése után érdeklődnek, nem is reményte­lenül. Ma már az utca embere is tudja - főleg az utcán sétáló munkanélküliek körében -, hogy az életszínvonal tekinteté­ben ma hazánkban két irányba mozdult ki erőteljesen a grafi­kon görbéje: egyfelől a tömeges elszegényedés, illetve a gyors, és persze nem tömeges meg­gazdagodás felé. Statisztikát említenek a rádióban, miszerint a lakosság 40 százaléka már a létminimum, vagy az alatt él, tíz éve még 20 százalékkal számol­tak, ám ezt nerft kell elhinni, mert még az átkosban történt, márpedig - tudvalevő - az át­kosban minden, de minden sok­kal rosszabb volt, kivéve egyet, hogy akkor még fiatalabbak voltunk. De talán még ez is gyanús. Divatosabb manapság, ha a múltat illetően sötét festék­kel dolgozunk. A hatalomnak is jobban tetszik. Mert például egy rádiómű­sorban - nevet mellőznék - egy irodalmár mesél a pesti kávéhá­zak világáról. Említi a Belvá­rosi Kávéházat, amely talán a New York-kávéház után a leg­kedvencebb helye volt az írók­nak, költőknek, ilyen-olyan művészeknek. De csak a hatva­nas évek végéig, mert aztán „ ... lassan elmaradoztunk, mert soványpénzűek lévén, már-már kinéztek bennünket a pincérek” - mondja az író. Az­tán felsorol - nagy meglepeté­semre - több közismert, köz­tiszteletben álló és megbecsült írót-költőt, akiket „kinéztek” a márványasztalok mellől. Lehet, hogy így volt, csak nem hiszem el. Mert éppen hogy a kávéhá­zak mindig is nagy tisztelettel fogadták a művészvilág szemé­lyiségeit, akik félnapokat eltöl- töttek saját társaságukban akár csak egy kávé, vagy egy-egy zónaétel mellett is; vitatkoztak, egymást dicsérték-szidták, új­ságokat olvastak, politizáltak vagy a nőket nézték. De soha, egyetlen kávéházban sem fi­gyelmeztették őket: „Hapsikám, sovány a számlád, ne ülj itt tét­lenül ...” Aztán pedig: a felso­rolt íróknak főleg volt mindig annyi pénzük, hogy költekezze­nek ha akarnak, a köztük lévő egyik Kossuth-díjasról, József Attila-díjásókról nem is be­szélve. De hát mondom, az említett - egyébként általam tisztelt - író azért e^yet odavágott az átkos- nak. Jól van. Nem ő az egye­düli. Mert a múltkorokban egy szintén közismert kitűnő író - a riporter faggatására - elmon­dotta, hogyan kapta a Kos- suth-díjat az átkosban. Úgy, hogy amikor a jelölésről érte­sült, „ ... vissza akartam utasí­tani. De aztán próbáltak meg­győzni, rábeszélni, hogy fogad­jam el, meg minden, aztán vé­gül is megtörtem ...” Gondo­lom ma, milyen kínos perceket élhetett át, no és az álmatlan éj­szakák, egyebek. Egyébként megérdemelte a díjat. De ezt az utólagos mosakodását nem hi­szem el. Ez még az én dolgom. Gazdagok, szegények 4vasárnapi

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom