Új Dunántúli Napló, 1992. április (3. évfolyam, 91-119. szám)
1992-04-04 / 94. szám
8 üj Dunántúli napló 1992. április 4., szombat Bertók László Cincogna a farsangi bál Lehettél volna február március mint a mostani fél tavasz fél tél fél halál de amit ki kell mondani telnének a fák ágai a titokzatos ruhatár számolnánk az órát ami az esztendőből visszajár cincogna a farsangi bál lámpát kellene gyújtani tudná az idő ha megáll hogy melyik falat rúgja ki s ha az álarc nem igazi nőhetne rajta a szakáll Kerék Imre Gyümölcs Délpontra ért az év. Sűrű lomb közül Tűzzel, zamattal teljesedő gyümölcs fénylik harmatzáporban ázva, súlya lehúzza a gyönge ágat. Nem sejti még bőrén a falánk rigók csőrkoppanását, undorító-mohó férgek pusztító ostromát, s hogy majd iszamós, puha sárba rothag talán nem is sokára: a létezés Nagy Mérlegén a sorsa lemérve már. - Most még barna megszíve lüktet lángözönében arany napoknak. Mihalik Zsolt Fejlődés Mivé lett az öklömnyi-agyú kinek feje felhőt riasztott? S az uszálya-vágta csapás merre rejtőzik a föld alatt? És a kardfogú nevetése a kucorgó kis éjszakában? A félelem hideg gyöngyei? Jóllakott. Dorombol lám a táj. Dörgő léptétől a mammutnak Remegtek a súlyos csillagok. Zajtalan az elefánt -topán. Megóv a hangyavár? Csápolunk. Biztosan lesben a havazás. Pusztulnak a tücskök. Ki bánja? A túlélők felelőssége Ősbemutató a kamaraszínházban Nyugodtan szenzációnak lehet minősíteni azt a produkciót, melyet néhány fiatal pécsi művész együttes munkája hozott létre. A Noé című rockoperát a színész Fillár István zenéjével, s a színész-rendező Moravetz Levente szövegkönyvével nemrég mutatták be a Pécsi Nemzeti Színház kamaraszínpadán. Nem hétköznapi egy ilyen vállalkozás, és az sem, hogy a bizalom mellett pénz és hely is jut rá. A rockopera pécsi ősbemutatója után még nem lehet találgatni, vajon meddig jut el ez a mű, követik-e az itteni előadást mások. Annyi biztos, hogy az alapötlet eredeti és megkapó, maga a sztori megéri, hogy foglalkozzanak vele. Az Úr haragjában elpusztítván a földet, Noét választja ki arra, hogy továbbvigye az életet. Bárkáján hím és nőstény állatokat menekít. Köztük van az igen értelmes Nogo, ez a „nogo” fajú állat, aki szellemi társa és egyben ellenfele is Noénak. A bárkán harc lángol fel. Noé isten igazságának kíván megfelelni, míg Nogo vitatja, hogy az ember erre képes. Példákkal világítja meg, hogy az ember pusztító lény, s nincs biztosíték rá, hogy bűnei miatt nem zúdul alá újabb vízözön. A túlélők felelőssége át nem hárítható. Ritka pillanat, hogy azt is lehet tudni, miképpen született egy mű, s ha a műelemzők szerint ez mellékes szempont is, az olvasónak talán érdekes lehet, hogy Moravetz Levente és Fillár István egy tanyán pihenve, egy szál gitárral kezdett a megvalósításhoz, miután a szerző fejéből - miközben egy este a Bibliát lapozgatta -, kipattant az isteni szikra. E keresetlen, természetes együttmuzsikálásnak az öröme érződik is a kétrészes rockopera zenei anyagában, melyet műfaji sokszínűség, zenei humor jellemez. Helyet kapott itt klasszikus és modem elem, country, dzsessz, népdal. Zeneszerzéssel évtizedek óta foglalkozó szakemberek valószínűleg több duettet terveztek volna, míg itt a szólók domináltak. Vedres Csaba és Torma Ferenc hangszerelése kellemesen fogta egységbe a dalokat, s ez még élvezhetőbb lett volna, ha nem válik olykor üvöltőn hangossá a play-back. két bajkeverő patkány (Szebeni János és Dévényi Ildikó) dinamikus párost alkított, kiemelkedők voltak. Nagy teljesítmény volt a kenguruk (Papp Viktor és Kozmáim Judit) munkája, so-A történet hálás szerepeket kínál. Szimpátiánk Nogóé, aki Németh János megformálásában kemény, logikus lény, felelősséggel a jövőért. Igazi jellem, elbukó, tragikus hős. Képes valódi ellenféllé, esélyes vezérré válni, míg Noé csak halvány érvekkel védheti meg magát vele szemben. Párjának veszte után azonban faja kihalásra ítélt. (Eljátszhatunk a gondolattal, hogy ha hasonló kozmikus baleset nem végzett volna a dinoszauruszokkal például, akkor talán ma ők saccolgatnák, mekkora volt az ember agya egykor. Nogo igazsága szerint ennek így kellene lennie.) A keddi előadáson Várnagy Zoltán Noéja (második szereposztás) kevésbé volt erélyes, inkább egy meditáló, tépelődő figurát épített fel, akit nem maga, csak a sors és az isteni ’’véletlen” tesz naggyá. Kevesebb lehetőség jutott a két női szereplőnek. Noémi, Noé felesége (Bukszár Márta) hangjával szerzett igazi élményt. Jónás Judit Nogo párjaként, Nego szerepében az örök asszonyt és anyát próbálta megformálni, a jövőért aggódó, de épp ezért Nogó és Nego kettőse. A felvételen Németh János és Zalay Lídia látható. Fotók: Kóródi Gábor óvatos nőt. (A premieren Noét Nádházy Péter, Negót Zalay Lídia játszotta.) A személyi számmal is bíró katmondó a lajhárok (Hagenthurn Endre és Szabó Ildikó) megjelenése. A mindenáron való túlélésre készülő hortobá-Jelenet a Noéból: a képen Nádházy Péter és Bukszár Márta gyi ridegmarhák (Radnay György és Tadits Ágnes) valódi karaktereket formáltak. Nem volt világos, hogy a spanyol bika (Kocsis Tamás) mellett miért volt három tehén, hacsak azért nem, mert valahogy meg kell magyarázni, miért van ma a Földön annyi marha. Az összehangolt hármast Baráth Ildikó, Dér Dalida és Nagy Yvette alkotta. A faji előítéletek témáját vetette fel a párducok (Lamek Zimba és Júliette Wamala) kettőse. A két zebra Nagy Zoltán és Daczó Eszter, a két macska Benkovics Gábor és Seprényi Tímea, a két strucc pedig Máté Gábor és Bötkös Lívia volt. A tücskök szerepében Gáspár Jánost és Bazsó Gabriellát, a galambéban pedig Győry Helgát láthattuk. Az énekhangokkal általában elégedettek lehettünk, kivéve a galamb esetében, ahol megerősödni látszott az az ornitológiái tény, hogy a galamb nem énekesmadár. Feltétlenül kiemelendő a koreográfus, Tóth Sándor munkája. Zeke Edit díszletei és jelmezei korrekten idomultak a történethez. Összegészében elmondható, hogy ígéretes előadást láttunk, mely fésületlenségében is képes volt színházi élményhez juttatni a közönséget. Hodnik I. Szeretnék egyszer felébredni, mielőtt a kutyám odajönne hozzám, megnyalogatná az ágyról lelógó kézfejemet, és én fölriadok anélkül, hogy bármi mást tehetnék. Fölriadásom teljességgel különbözik a rémülettől, a rémületemtől, mert a szememet még nem bírom kinyitni, akár más állat is nyalogathatná a kézfejemet. Ha olyan recés a nyelve, mint a kutyámé, akkor biztosan azt hinném, hogy ez az én kutyám, és mielőtt a szememmel is meggyőződhetnék róla, a riadás után elöntene a nyugalom, meg némi bizalom, hogy mégis van egy állat, aki reggelente foglalkozik velem. A kézfejemet általában nyolc óra után nyalja meg, de semmiképpen sem kilenc után, ami azt jelenti, hogy biztosan beérek a hivatalba, ahol végre lesz majd annyi erőm, hogy kinyissam a szemem. Nem tudom, hogy kitől örököltem, hogy kinek a szavai nyomán hullott a fejemre ez az átok, de ébredés után még két óráig nem látok a szemhéjaim rátapadnak a szemgolyóimra, és tegyek bármekkora erőfeszítést, vagy ráncolgathatom a homlokom az ágy szélén gubbasztva, nem eresztenek. Ilyenkor legszívesebben újra bevágnám a szundit, csakhogy az se vezetne eredményre, mert az újabb ébredés után megint ráncigálhatnám a szemhéjamat. Nem születésemtől fogva ilyen a szemhéjam, gyerekkoromban rendesen ment minden, az iskolákban is, csak miután felvettek a hivatalba, hosszas könyörgésemre. Eltelt vagy fél év, mire abba a stádiumba jutottam, hogy a szomszéd asztalnál ülő, szerintem túlkoros, kövér, de folyton rúzsos szájjal mosolygó - úgy hívtam - dömperbaba figyelmeztetett, hogy a főnök lekap a fizumból, ha még egyszer elkések. Nem volt valami haj de jó állás, mégis féltettem, ha már egyszer annyit könyörögtem, hogy felvegyenek. Akkoriban esténként megpróbáltam könynyezni, hogy valahogyan megszabadulhassak a hivatalfőnök megalázásai miatt érzett gyűlölettől, dühtől és elkeseredéstől. Egy csepp könny nem sok, de annyit se bírtam kipréselni magamból. Lehet, hogy akkor lett valami a szememmel, hiszen eddig soha nem vetettem hasonló kényszerű erőfeszítés alá a könnyzacskóimat. Ha a kutya megnyalt, gépiesen előkészítettem magam az aznapi munkára, kinyitottam az ajtót, és a póráz másik végébe kapaszkodva követtem a jószágot. Hamarosan szereznem kellett egy fekete vakszemüveget, egy fémpálcát, amit kellő alapozás után fehérre festettem, mert a buszon folyton szidalmaztak (tudtam, hogy melyik káromkodás szól nekem), hogy micsoda fiatal, a buszon sétáltatja a kutyáját. A pálcával és a szemüveggel már egészen más volt a helyzet, csend vett körül, olykor hellyel kínáltak, s gondolom, azoknak, akik felismertek megelőző állapotomhoz képest, kisebb fajta lelkiismeretfurdalásuk is támadt, és azután nem fiatalnak, vaknak tekintettek. De igazából azok lepődhettek meg és állhatták e tény előtt értetlenül, akik a hazafelé vezető úton vagy egy-egy délutáni focimeccsen felfedezték bennem a reggeli vakot. Ennek ellenére senki nem vont kérdőre, s jómagam is úgy éreztem, senkinek nem tartozom ~ betegségem magyarázatával. Eleinte bíztam abban, hogy csak múló fáradtsággal van dolgom, de az idő múlásával ráébredtem, beteg vagyok. Elmentem egy neves szemorvoshoz, aki azzal próbált megnyugtatni, hogy ugyan még nem találkozott ezzel a kórral, de biztosan nem fertőzés, reménykedjek, talán hamarosan elmúlik. Áthidaló megoldásként felírt egy jól idomított vakvezető kutyát, akire betegségem megszűnéséig nyugodt lélekkel rábízhatom magam. Ez így is történt hónapokon keresztül, a kutyám milliméter pontossággal irányított a hivatalig, tehát látszat szerint rendben ment minden. Azonban ahelyett, hogy megszoktam volna betegségemet, egyre jobban bosszantott, arról nem is beszélve, hogy a vakvezető kutyát egy intézettől béreltem, és nemrég felemelték a bérleti díjat, amit szerény hivatali fizetésemből egyre nehezebben tudtam kigazdálkodni. Csődbe visz a vakság, állapítottam meg , mikor elém raktak egy egész köteg számlát, hogy ellenőrizzem, csakhogy a szememet még nem bírtam kinyitni. A számlákat áttoltam a dömperbaba asztalára, és megkértem, hogy ellenőrizze helyettem, bár tudtam, a dömperbaba nem sokat konyít ehhez a munkához, de a számlák leadási határidejét csak így tudtam betartani. Egyik reggel, miután megnyalt a kutya, hisztérikus roham fogott el. Csapkodtam, hadonásztam, a tévét is összetörtem, hogy ezt így nem bírom tovább. A kutyám is vonyított, és csak azért hagytam abba, mert eszembe jutott, talán átragad rá a roham, és akkor széjjeltép, amit először nem is bántam volna, de ahogy higgadtan kezdtem, egyre csak erősödött bennem a félelem. Aznap reggel megint a dömperbabával kellett átvizsgáltatnom a számlákat, és ő is adta le anélkül, hogy ellenőrizhetettem volna. A kávémat is ő hozta, a- hogyan máskor, amikor még láttam. Délig lecsillapultam, és megpróbáltam áttekitneni siralmas helyzetemet. Nem ment, nem láttam semmiféle összefüggést, teljesen elvakultam. A hivatalfőnöktől délutánra szabadidőt kértem, hogy pihenhessek, és arra is megkértem, fogadjon másnap reggel, szeretném a segítségét kérni, mert a sok érthetetlen dolog közül az mégis különösnek tűnt, hogy éppen a hivatalba kerülésem után támadt rám a betegség, és az orvos is perceket szentelt hivatalban eltöltött időmnek. Ezért akartam hát a hivatalfőnökkel beszélni, talán újabb adalékokkal szolgálhat, amelyekre idáig nem is gondoltam. Éjszaka próbáltam aludni, de minduntalan a nap vakon töltött ideje jutott eszembe. Úton a hivatalba, a kávézás, számlák egyeztetésével. A hivatalfőnök készségesen fogadott, már nyitva volt a szemem, elmondtam, hogy mivel küszködök, és vártam, mit válaszol. Cigarettára gyújtott, kifújta a füstöt, és nyugodt hangon kezdte: „Nézze, kedves kolléga, vannak nálunk beosztások, amelyek sokszor a látás romlásával járnak együtt, a sok papírmunka, a sok szám, vizsgálódás. Én úgy gondolom, hogy jelen állapotában nagyon jól el tudja látni a feladatát. Ha úgy gondolja, mégsem, hát munkahelyet változtathat. Amennyiben nálunk akar maradni, igya meg szépen a kávé adagját, a számlákat már „dömperbaba” hibátlanul ellenőrizte.” Podmaniczky Szilárd Vakvezető
