Új Dunántúli Napló, 1992. április (3. évfolyam, 91-119. szám)

1992-04-18 / 108. szám

1992. április 18., szombat üj Dunántúli napló 11 Nem „ellen-Friderikusz-show” Vitray újra beszélget Megszoktuk Vitray Tamás­tól, hogy „valamit mindig ki­talál”, éppen ezért csodál­koztunk, hogy látszó­lag elégedet­ten vonult vissza az in­­tendánsi sze­repkörből, és a sportosz­tály mellett csak a min­­tacsalád-ke­­reső vetél­kedőjét, il­letve szom­batonként a Nap TV mű­sorát vezeti.- Most már nem - igazít ki Vit­ray. - A TV 2 vezetője az állami televízió konkurenciá­ját látja a Nap TV-ben, ezért ott már nem dolgozhatok.- Az Össztűzből is ezért hi­ányzik? Tudja, de nem tanítja- Nem hinném, hogy hi­ányzóm. Az a műsor nem az én stílusom: már a cím, a felál­lás is, hogy ketten-hárman egy ellen, s a cél, hogy minél in­kább zavarba ejtsék, megiz­­zasszák ... Nem. Szerintem nincs is ilyen módszerekre szükség. Ez - mutat dolgozó­­szobája sarkában a televízióra - sokkal kegyetlenebb tükör, amely a hazugságokra is rávi­lágít. „Beszélgessünk, majd leleplezed magad!” - mond­hatnám. Az Össztűzben sok kiváló kollégám dolgozik, akiknek más a stílusuk. Mivel ismerem az ilyen típusú mű­sort, már az elején ódzkodtam. Addig győzködtek, hogy részt kell vennem a műsorban, amíg beadtam a derekam. Hát két­szer ott is voltam ...- Ha már az Ön stílusáról esett szó: azt nem tanítja? Hi­szen rengeteg televíziós büszke arra a szakmai útrava­­lóra, amit Öntől kapott.- Húsz éve, amikor ösztön­díjjal Amerikában voltam, rá­jöttem: a beszélgető ember ér­dekes, egyáltalán nem unal­mas, mint itthon addig hittük. „Ezek nem jobbak, mint én” - gondoltam a műsorvezetőket látva, és itthon hamarosan el is kezdődött az Ötszemközt so­rozata. Akkor kezdett kiala­kulni az a műfaj, melyet „no­­vellisztikus riportnak” nevez­tek, s melyet valóban a ma­gaménak érzek. Bár a mai te­levíziós derékhad többsége megtisztelt azzal, hogy a kezdő éveikben valamilyen formában érdeklődött tapasz­talataimról, amit én csinálok, az csak egy lehetséges szemlé­let. Van aki alkalmazhatja, van aki nem. Az is lehet, hogy másnak nem áll jól, az is lehet, hogy már avítt... Nem tu­dom. De nem tanítom, ezt nem is vállalnám.- Az Ötszemközt után még nagyon sok sikeres sorozat következett, ezért aztán sokan izgalommal várták a legújabb Vitray-műsort, amely Töltsön velem egy estét! címmel indult április 13-án. Elő adás volt, a Mikroszkóp színpadról egye­nesben közvetítették, mint a Teleferét?- Nem egészen. Azt előbb felvettük. Es nagyon sok ne­hézséget jelentett, hogy ha a felvétel napjára nem tudtuk „megszervezni” azt a különö­sen érdekes riportalanyt, akit szerettünk volna, akkor úszott a lehetőség, a műsorban már nem szerepelhetett. Most akit az élő adásba nem tudunk be­hívni, az fel­vételről lát­ható és hall­ható a mű­sorban. Eh­hez azonban ki kellett ta­lálni azt a módot, hogy ez az ott ülő közönségnek azért ne csak pusztán lát­vány legyen, hanem jóval több. Pél­dául az első adásban az a kanadai or­­vosprofesz­­szor, aki a rákkutatásról fejti ki elméletét - telefonon elérhető volt, és a színház kö­zönsége rögtön rá kérdezhetett az elhangzottakra.- Igaz a hír, hogy a Töltsön velem egy estét! afféle „el­­len-Friderikusz-shownak” ké­szül? Lábszag igen, politika nem-Ez butaság. Nem akarok szerénytelen lenni, de miért kéne nekem „Friderikusz el­­len-mysort” készítenem? Kü­lönben - nem fogja elhinni! - de szinte egyáltalán nem né­zek tévét. Ami érdekel, itt van kazettán, de még azt sem lát­tam. A Friderikusz-showt sem, bár sokat hallottam róla. És teljesen megértem a közön­ségsikerét. (Közbevetőleg megjegyzem, hogy ezt a sikert a nézőszámmal mérik, nem a szerintem teljesen értelmetlen „tetszési index”-szel. Hiszen aki fanyalog, aki egyenesen utálja, az is nézi... és ez számít.) Szóval ma az kell az embereknek, hogy borzongas­son a.műsor, hol erről, hol ar­ról, még az sem baj, ha kicsit lábszagú. Egyébként, ha saját televízióm lenne, Friderikusz­­nak ott volna a helye.- És lesz?-Isten ments! Boldog va­gyok, hogy vezethetem a sportosztályt, hiszen sport van, eredmény van, és ami fontos: ezt nem lehet egyik párt színeire sem átfesteni.- De ha emellett más ötlete is van, mást is akar csinálni, teheti? A televízió mostani ve­zetése elismeri Önt?- Azzal fogadtak a kollé­gáim, hogy az elnök engem „sírva búcsúztatott”, amikor lemondtam az intendánsi megbízatásról. Más kérdés, hogy a lemondás igazi okát nem hozták nyilvánosságra. Úgy tűnhetett, mintha meg­sértődtem volna, hogy a Mű­sorszóró Vállalat nem közvetí­tette a hetek óta előkészített programunkat. Pedig nem a sértődés volt az ok. Egyéb­ként, persze, dolgozhatok. Úgy látom, az általam kedvelt műfajra szükség van. Régeb­ben a „beszélgetős műsoro­kat” egyéb programok, filmek, tévéjátékok vették körül, üdí­tően hatott egy-egy bensősé­gesebb program. Most azon­ban nincs gondosan szerkesz­tett tévéműsor, minden ösz­­szemosódik. Vért izzadok, hogy ebbe az új sorozatba olyan témák kerüljenek, ame­lyet szívesen néznek majd. Hogy beigazolódjék az alcím­ben elhangzó feltevésem is; Töltsön velem egy estét (hátha érdemes!). Molnár Gabriella Korszerű feltételrendszer és új jogalkotási filozófia kell! A mennyiség és a határtalanság csapdájában Gratianus, az egyházjog megalapítója több, mint 800 évvel ezelőtt már meghatá­rozta a joggal - törvénnyel - szemben támasztható legfon­tosabb követelményeket: tisz­tességeseknek és becsülete­seknek, lehetségeseknek, ter­mészeteseknek, az országos szokásokat szem előtt tartók­nak, nemcsak az egyes polgá­rok, hanem a polgárok közös­sége számára is világosaknak kell lenniük. Ezekhez a jogos kívánal­makhoz valamit még hozzá­tenni ma is alig-alig lehet. Számukat szaporítani már­­csak azért sem lenne célszerű, mert a jogalkotás - lovas díj­ugratás hasonlatával élve - a követelményekeknek ezen „versenypályáján” is csak ritka kivételként tud akadály­verés nélkül végigmenni. * Némi egyszerűsítéssel azt is mondhatnánk, hogy tulajdon­képpen ezekről az akadályveré­sekről, illetve azok megelőzését szolgáló „témingekről” írta ez év elején - még 41. születés­napja előtt - sikerrel megvédett nagydoktori értekezését dr. Kiss László, a JPTE Állam- és Jogtu­dományi Karának docense, ál­lamjogi tanszékének vezetője, a Magyar Közigazgatási Kamara alelnöke. A Jogállam és jogal­kotás című értekezés 1945-től a rendszerváltás időszakáig méri föl, hogy milyen is volt a ma­gyar jog mennyiségében, minő­ségében, változásainak intenzi­tásában. De nemcsak a diagnó­zist állította fel, hanem a terápi­ára is tett javaslatokat nyu­­gat-erurópai polgári demokrá­ciák gyakorlatának példái alap­ján. A diagnózis felállításához több éves, akadémiai támoga­tással folyó kutatás eredményei szolgáltattak alapot, a nyu­­gat-erurópai kitenkitekintéshez pedig az 1988-ban elnyert Humboldt-ösztöndíj, amelynek révén közel két évig Németor­szágban, a marburgi Phillips Egyetemen tanulmányozhatta a fejlett polgári demokráciák jog­alkotását. Nehéz örökség, minőségi hátrány • Hogy milyen volt a magyar joglakotás az elmúlt közel fél évszázadban, az leginkább a jog világában élőket érdekli. Hogy milyen most, az legalább közve­­tetetten mindegyikünket, hiszen hatásait megérezhetjük akár nap mint nap. A laikus számára is úgy tűnik, hogy a jogszabályok politikai tartalmától eltekintve, a változás nem számottevő: a jogalkotás még mindig a nehéz örökségből él, illetve azzal él együtt továbbra is.- A fejlett nyugati polgári demokráciák gyakorlatát össze­vetve a korábbi, meg a mai megoldásokkal, az eredmény nem túlságosan sok örömre ad okot - mondja erről dr. Kiss László. - Ma hajlamosak va­gyunk azt mondani, hogy ami a rendszerváltás előtt volt, az mind semmit érő, kidobni való, a rendszerváltás időpontjától pedig megkezdődött a felvilá­gosodás, s ettől kezdve már minden más színben tűnik fel. Ez rendkívül sematikus szemlé­ket, s ráadásul nem is igaz. A fejlett polgári demokráciák is küszködnek, a jogalkotás el­lentmondásaival, problémáival, de magának a jogalkotásnak a feltételrendszere jóval maga­sabb szintű, mint a miénk. Le-Dr. Kiss László, a Magyar Közigazgatási Kamara alelnöke jogalkotásunk betegségeiről, adósságairól maradásunk hozzájuk képest tehát mindenekelőtt minőségi, amit nem oldott, és önmagában nem is oldhatott meg a politikai kurzusváltás.-Melyek voltak, s maradtak jogalkotásunk neuralgikus pontjai?- Korábban is sok gondot okozott, a jogállamiságnak pe­dig minimális alapkövetelmé­nye, hogy tiszta képünk lehes­sen arról, mi is a hatályos jog. Magyarán: legyen hiteles, hiva­talos jogszabálygyűjteményünk a hatályos jogi normákról. Ilyen gyűjtemény azonban nincs, s nem is volt soha. Léteztek és lé­teznek különféle „magángyűj­temények”, amelyek a „hivata­los” címkét viselik, de nem vál­lalnak teljes felelősséget a ben­nük foglaltakért. Tetemes elté­rés mutakozik közöttük, s nem csekély számban hatályosként közölnek már hatályon kívül he­lyezett jogszabályokat is. Egy jogállamban elviselhetetlen S ha már itt tartunk: zavarják a tisztánlátást a jogforrások hie­­rerchiáját sértő hatályon kívül helyezések, amikor is a jogalko­tás törvényessége a kapkodás eredményeként esik áldozatul a jogalkotás praktikumának. Gyakran előfordul, hogy a sza­bályozás lázában egyik minisz­ter rendelete hatályon kíyül he­lyezi, illetve módosítja egy má­sik miniszter rendeletét. Káosz­hoz vezet, hogy alkalmanként nem állami szervek tartalmilag és gyakorlatilag főhatósági normákat bírálnak felül. A jog­szabályrendezésre kiható jelen­tőségű kérdés, hogy több mi­niszter által együttesen alkotott rendeletet hatályon kívül he­lyezhet, illetőleg módosíthat-e később ezek egyikének önálló rendelete, vagy éppen fordítva. A hatályosság kérdése egészen sajátosan vetődik fel azoknál a jogalkotási aktusoknál, amelyek gyakorlatilag már hatályon kí­vül helyezett jogszabályok mó­dosítását jelentik. Tisztázatlan, hogy hatályosak-e, vagy sem ezek a normák? Ha igen, transz­cendens jelenlétük már önma­gában is elgondolkodtató. Igen nagy szükség lenne a teljes jogi normahalmaz alapos megrostá­lására, mert egy jogállam rend­jében elviselhetetlen az átte­kinthetetlen, önmagának is el­lentmondó, érthetetlen jogsza­bályi matéria jelenléte. T örvényinfláció?- Sok kritika érte a korábbi rendszert a törvényalkotást hát­térbe szorító jogi túlszabályozás miatt. Most mintha a másik vég­letbe estünk volna.-Mindkét észrevétel helyt­álló. Korábban a végrehajtó hatalom szerveitől áramlott a jog; 1986, de különösen a rend­szerváltás óta megfordult a szi­tuáció, s ma már a törvényinflá­ció jelei tapasztalhatók. A mi­nőség a mennyiség csapdájába esett - mondtuk a korábbi idő­szakra, de ez a jelenre is igaz. Önmagában még nem lenne baj, s nemzetközileg sem kirívó kü­lönlegesség, hogy az utóbbi időben évenként mintegy 100 törvényt alkot az országgyűlés. A kétely és a gond ott kezdődik, hogy vajon megfelelő-e ahhoz a feltételrendszer, hogy az or­szággyűlésünk gyakorlatilag 3-4 naponta hozzon egy új tör­vényt? Kellően előkészítettek-e ezek? A feltételrendszert te­kintve biztos, hogy nem. A fej­lett polgári demokráciákban, amelyekben ennél általában jó­val kevesebb törvényt alkotnak egy év alatt, a törvényalkotás­ban nem kevés számban kodifi­­kátorként közreműködőket spe­ciálisan képzik. Az ugyanis nem születési adottság kérdése, hogy valaki értsen a jogalkotás­hoz, a jogszabályok előkészíté­séhez, megfogalmazásához. Ezt meg lehet, illetve meg kell ta­nulni. A törvényhozás külön tu­domány. Míg a fejlett polgári demokráciákban van ilyen jel­legű speciális képzés, addig ná­lunk szinte teljesen esetleges, hogy egy-egy főhatóság részé­ről éppen kik vesznek részt ko­­dofikátorként valamely törvény előkészítésében. Előáll az a fur­csa helyzet, hogy amíg a jogal­kalmazóknak speciális vizsgát kell tenniük, a jog szakmai al­kotóival szemben semmi szabá­lyozott követelmény sincs tá­masztva. A feltételrendszeren túl a törvényinflációnak - ami egyébként nemcsak magyar jel­legzetesség - van egy másik ve­­tülete is: mit kell, illetve érde­mes törvényben szabályozni, s mit elegendő, illetve célszerűbb a végrehajtó hatalom jogalkotá­sára bízni? Ennek a jelenleginél józanabb, pontosabb, praktiku­sabb körülhatárolását sürgősen el kellene végezni, mert külön­ben nemcsak inflálódhat, ha­nem devalválódhat is a törvény, a legmagasabb szintű jogforrás. Politikai csaták kereszttüzében- A mennyiség, az előkészítet­­lenség, az ismét csak túl sok po­litikai tartalom hogyan hat tör­vényeink időtállóságára?- Ebben az átmeneti korban született törvényeink időtálló­sága - pontosan a túl sok politi­kai tartalom miatt - erősen két­séges. Igazából azonban a poli­tikának a törvényelőkészítésben mutakozó szereptévesztése, mu­lasztása az aggasztó. Jó tör­vényhez jó indíttatás kell. A po­litikai szférának előre és ponto­san kellene meghatároznia a rendező elveket, hogy mit is vár a szakmai előterjesztéstől. Ná­lunk ez még hiányzik. A képvi­selők először a törvényterveze­tet látják a parlamentben, ott pedig a politikai csatározások kereszttüzében - hogy ki ho­gyan is szeretné szabályozni az adott kérdéskört - sokszor kiég a fontos szakmai tartalom. S nincs további kontrol: a terveze­tet így-úgy módosítgatva meg­alkotják a törvényt. A jogal­kalmazó pedig nem tud vele mit kezdeni, hiszen az egy politikai kompromisszum, az ő feladata pedig nem a politika, hanem a jog alkalmazása. Legalább egy fázis tehát kimarad a folyamat­ból, hiszen az országgyűlési bi­zottságokban is javarészt politi­kai munka folyik. A fejlett pol­gári demokráciákban a szakmai kontrolt beépítették a politikai törvénykezés mechanizmusába.- Eddig javarészt a jog leg­felső régiójáról beszélgettünk. De hol húzódik a kezdete?- Ezt Magyarországon to­vábbra sem tudjuk, legfeljebb csak elméletben. Hiába írja elő a jogalkotásról szóló törvény, ki alkothat jogot, mi ninősül jog­nak - hogy az állampolgár szá­mára jogot és kötelességet csak jogszabályban lehet előírni -, az ember dépten-nyomon azzal ta­lálkozik, hogy ez korántsem így van. A nem állami szervektől is kezd buzogni a „jog”. Például a pénzintézetek, az APEH, a biz­tosítótársaságok olyan belső szabályokat alkalmaznak, ame­lyek a gyakorlatban az állam­polgároknak jogokat, de legfő­képpen kötelezettségeket állapí­tanak meg, noha ezek megisme­résére nincs is módja, csak al­kalmazzák vele szemben. A jogismeret abszolút fikció, az állampolgár kiszolgáltatott, a jogszabályok nem őt védik, mi több: rendszerint abnormálisán a kivételes helyzetet emelik az általános, a tipikus rangjára. Mint például a biztosítási felté­teleknél.- Mi lenne a sok közül a leg­fontosabb teendő?- A legnagyobb problémát én abban látom, hogy nincs még a jogállami struktúrának megfe­lelő jogfilozófiánk, jogalkotási stratégiánk. Nem vagyok türel­metlen, csak megjegyzem: a mostani jogalkotási lázban jó lenne tudni, hogy milyen irány­ban akarunk elmozdulni. Ha - mint mondjuk - a fejlett polgári demokráciákat vesszük péda­­ként, akkor a majdnem min­denbe beavatkozó állam jogal­kotásából a feladatmegoldó, szolgáltató, kiszolgáló állam­­renszert és jogi matériát kell lét­rehoznunk, amelyben az álla­­polgárt az állam nagy barna­medvéjével szemben is megil­leti az a jog, hogy akár saját ál­lamát beperelje. Állampolgár vagy alattvaló De hol vagyunk még ettől? Egy jogállamban az állampol­gár nemcsak választópolgár, akit ciklusonként egyszer meg kell kérdezni, aztán ne zavarog­­jon többet a következő választá­sig, ahogy most még pártjaink javarésze tekinti. Első intézke­désként sikerült a jogalkotási folyamatból kiiktatni a társa­dalmi vitákat, ahelyett, hogy korábbi üres formalizmusokat igazi tartalommal töltötték volna meg. Félő, hogy így em­bertől és a társadalmi valóságtól abszolút független jogi konst­rukciók születhetnek. Az ál­lampolgárt alattvalói minősé­géből csak úgy tudjuk igazán kiemelni, kiszolgáltatottságá­ból, az egyoldalúan csak őt kö­telező jogi normák közül kisza­badítani, ha a jogalkotó napi kapcsolatban marad vele, vagy legalább az alapvető viszonyok­ról megkérdezi a véleményét. Dunai Imre

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom