Új Dunántúli Napló, 1992. április (3. évfolyam, 91-119. szám)
1992-04-18 / 108. szám
1992. április 18., szombat ty Dunántúli napló 9 A verseken evickéltem ki a bajok közül Faludy György életről, költészetről Faludy György, az ősz, bozontos szemöldökű költő kis füles táskával kezében felmegy dobogóra, meghajtja magát, köszönti a közönséget. A terem zsúfolásig tele: szinte minden korosztályból elzarándokoltak erre az estre. Vajon mi vonzza őket Faludy Györgyhöz? A kalandos életút? A Villon-átköltések? A versek? Kiderül a kérdésekből, mert Faludy nem telepszik rá a közönségre saját mondókájával, hanem csak kérdésekrer válaszol (kettőre nem: napi politikára és költőtársai értékelésére).- Amikor én születtem, még olyan világ volt, hogy az utcánkban ostorfonó műhely működött és világosbarna mäcklenburgi lovak húzták a szekereket. Minden tökéletesnek tetszett: nem voltak halottaim, rokonaim, barátaim éltek, akik korábban meghaltak, azokról nem tudtam. Kilencévesen festőnek készültem, de nen tartottam magam eléggé ügyesnek, hát áttértem a költészetre. Első versem 23 éves koromban jelent meg, az akkori Magyar Hírlapban; addig jobbára csak annyit írtak vissza a lapok szerkesztői üzeneiben, hogy „F. Gy. - hagyja abba a versírást”. Én úgy képzeltem el az életemet, hogy a Rózsadombon, ahol olyan sok csóka volt, veszek egy kis telket, építek egy házat, közben tanítok az egyetemen, nyitott házat tartok... No, ebből nem lett semmi, sokkal előbb tanítottam Uppsalában vagy Vancouverben, mint Magyarországon.- Két hosszú emigráció áll Ön mögött. Számított-e rá egyáltalán arra, hogy hazatér?-Az első után feltétlenül. Haza is jöttem rögvest, 45-ben. Meg is kaptam érte a magamét. Mikor egyszer személyesen Péter Gábor előtt álltam, egyszerűen közölte, hogy azért fogok megdögleni, mert „Hülyékre nincs szükség”. Kérdeztem „Mért hülyékre?” Erre rámüvöltött: „Te nem vagy hülye, hogy Amerikából hazajöttél ebbe az országba?” Szerencsémre - ez tán egyfajta adottság - én nem éreztem szenvedésnek, ami az volt. Annyira szerettem az életet, hogy mindig megtaláltam a magam csöndes gyönyörűségét. A recski sötétzárka ajtaján például besütött egy egészen pici fénycsík. De igazából mindig a versek segítettek kievickélni a bajból.-A második emigrációban nem számítottam rá, hogy valaha is hazatérhetek. A postán beküldött könyveimet egyszerűen ellopták, és maguk az ávósok adták el méregdrágán. A „Pokolébli víg napjaim”-at is angol közönségnek írtam, azért ilyen sok benne a magyarázat. Igyekeztem ragaszkodni a valósághoz, emiatt van, hogy a gazembereket néven neveztem, a jókat viszont álnéven, nehogy bántódásuk essen.- Es hogy él most, a mai Magyarországon? Min dolgozik?- Nézzék, ha éppen nem vagyok börtönben vagy hadseregben, próbálok írni. Amióta hazatértem, mintegy 110 verset írtam, ezenkívül a Magyar Hírlapban közlök néha egy 4-5 flekknyi cikket régi és új dolgokról. S hogy az életem milyen itthon? Jó és rossz is. Jó, mert mindig erre vágytam, hogy hazatérhessek. Sok hallgatóm van, sok örömem, hogy olyan dolgokról beszélhetek, amit a tengerentúlon meg sem értenek. De közben meg már hiányzik Kanada, sok apró-cseprő dolog, amit a kapitalizmus - legyen bármilyen rossz is - mégiscsak biztosít, azaz nem pazarlóm az időmet olyasmire, amire már-már felesleges. M. K. Falud) Györg) a költő M egjöttek egy szép napon az amerikaiak. Kockás inges turisták képében holmi professzorok. Otthon előbb megkérdezték az illetékes hivataltól, vigyenek-e magukkal szappant, vagy lehet kapni a vasfüggöny mögött? A vasfüggöny megszűnt, közölték velük. A szappanról nem szóltak. Ültek aztán Budapesten a professzorok nyakig szappanban, amire szükségük is volt. Ok hordták be a poros asztalokat, székeket az oktatási központba, amelyben majd tanítani fognak. A nemzetközi alapítvány intézete olyan régi, patinás épületben kapott helyet, hogy attól irigyen megsajdult az amerikaiak történelmi érzéke, ha volt nekik. Cipelték a bútorokat, seperték a történelmi lerakódásokat az intarziás parkettáról, portalanították a stukkódíszeket, olajozták a kovácsoltvas ajtósarkokat, és várták otthonról a számítógépeket. Azokat akarták beállítani az ablakmélyedésekbe, ahonnan hajdan az ittlakó barbárok az út kövére dobálták le csalódást okozott magas állású honfitársaikat. A defenesztrációnak nevezett népszórakozás néhány országhatárral és évszázaddal odább dívott ugyan, de az újvilágiaknak mindegy volt ország és idő, egyformán csengett a sok ismeretlen nyelv az Isten háta mögötti vidékeken, melyeken ideutaztukban áthaladtak. Olyan furcsa, szinte fonák volt mindenik, mint az, hogy ablaktalanításnak nevezték volna, hiszen az ablakokat fosztották meg a szónokoktól, és nem fordítva. Kimosdottak aztán a profeszszorok, nyakkendőt kötöttek, és elmentek egy magas hivatalba a politikusokhoz, megkérdezni, miért nem készült el idejében az épület, hol késnek az ide-indulásuk előtt postázott berendezések, és miért olyan sok a paprika az ebédjükben. Megnyugtatták, sőt kávéval kínálták őket. A professzorok megitták a kávét, és nem nyugodtak meg. Mindössze a papírokat kell még elintézni, mondták nekik. A professzorok erre mélán nézték a tágas hivatali ablakokat, mint kik megértettek valamit a térség hányatott történelméből. Nagy munkadühükben vidékre utaztak a professzorok, ahelyett, hogy a főváros zűrös kellemességeit élvezték volna. Megnézték a régebbi híradófilmek büszkeségét: az óriás füstöket a délceg gyárkémények felett, és kacifántos műszereikkel megmérték, mit fed ez a büszkeség a valóságban, vagyis a környező mezőkön, háztetőkön, tüdőcsúcsokon. Hát, csupa mérgező anyagot találtak. Ki hitte volna? Az igazgatói irodában aztán magyarázatot kaptak minderre, valamint kávét. Konyakot nem ittak, ezért a javakorbeli igazgató elparancsolta az asztalról a poharakat, üvegeket. Valamely betűszóval jelölt párt helyi oszlopa volt egyúttal a termetes férfiú, az amerikaiak azonban nem tudtak különbséget tenni a betűszavak között, tehát csak ültek és mosolyogtak udvariasan. Mindenesetre mutogatták a foguk fehérjét. Az igazgató váratlanul felállt, magasba emelte képzeletbeli poharát, és üdvözölte a látogatókat:- Kedves barátaim! Szívből köszöntőm önöket az új Magyarország egyik, ha nem a legfontosabb ipari fellegvárában. Mint köztudott, erre a nagyüzemre rendkívüli feladatok várnak az új rendszer építése terén.- Ezek nem lengyelek - szólalt meg suttogva a tolmács, egy hosszúfürtű szőke fiatalember.- Mint köztudott, és önök is tudják bizonyára - folytatta az igazgató hazánk hosszú évtizedeken át idegen elnyomás alatt sínylődött, de a múlt hibáiból okulva olyan utat választott magának, amely ...-Nem csehek - suttogta a tolmács - Még csak nem is szlovákok.- ... Amely kétségkívül a fényes jövőbe vezet. Köztudottan rögös út ez, de mi végigmegyünk rajta. Önök, akiknek hazájához hagyományos barátság fűzi népünket ...- Dehát nem románok - nyögte az ifjú tolmács.- Önök nyilván látták, meddig jutottunk. Az idő rövid volt, a teljesítmény azonban azzal fordítottan arányos. Óriási. Bizton állíthatom, hogy nagy eredményeket értünk el, habár be kell vallanom ugyanakkor, őszintén, becsületesen, hogy vannak még hiányosságaink. De mi örök hálával gondolunk az önök nagylelkű hazájára, amely elhozta nékünk a szabadságot, és köztudott, hogy a jövőben is segít megteremteni azokat a gazdasági, kulturális, szellemi feltételeket, amelyek között népünk képességei, legjobb tudása szerint fejlődhet.- De ezek egyáltalán nem szovjetek - fakadt ki a tolmács. Az igazgató feléje fordult, feje magasából lenézett rá, és most már egyedül hozzá intézte szavait:- Ne tanítson engem, maga taknyos! Én már akkor igazgató voltam itt, amikor maga még ösztöndíjért kilincselt valahol Pesten. Fordítsa, amit ezután mondok! A tolmács megadóan fordította:- Mint köztudott, az önök virágzó hazája olyan példakép számunkra a polgári szabadság és a modern ipari struktúra terén egyaránt, amelyet követnünk kell, hogy kiteljesedhessen az egyén, és valóra váltsa összes vágyait, amelyek ... Az amerikaiak lóginyázták felkecskéit lábukat, s többnyire mintás zoknijukat nézték. Időnként az ablakra is vetettek egy pillanatást. Odakint, a füstköd mögött lenyugodni készült a nap. Belenéztek az amerikaiak a papírjaikba is, amelyekre hoszszú számsorokban méréseik eredményeit jegyezték, végül azonban összecsukták irattartóikat, és búcsúzkodni kezdtek. Igaz, kézfogáskor csak két ujjúkat nyújtották a gyár büszke gazdájának.-A fő, hogy konkrétan tegyünk valamit, ne csak beszéljünk - mondta az. - A nép tetteket vár tőlünk. Intézkednünk kell tehát. Úgy is lett. Egy hét múlva elbocsájtották állásából a kotnyeles tolmácsot. (MTI-Press). Csíki László Munkalátogatás J. S. Bach János-passiója a Bazilikában „Nagyheti hangversenyek” elnevezéssel, remélhetően hagyományt teremtő szándékkal rendezett nagyszerdán a pécsi Bazilikában elmélyült áhítatot, várakozáson felüli zenei élményt árasztó oratorikus estet a Pécsi Szimfonikus Zenekar. A lipcsei Tamás-templom kamagyi posztjára pályázó J. S. Bach drámai szenvedélyű János-passiója szólalt meg, lehetőséget adva a Janus Pannonius Tudományegyetem Zenei Tanszéke együtteseinek ilyen nagyszabású mű, hallatlanul precíz és alapos felkészülést igénylő előadására. Első helyen a JPTE Női Énekegyüttesét és a Pécsi Egyetemi Kórus férfikarát kell említenem, mely a Bach művének fő pilléreit alkotó nagy „turbák”, tömegkórusok, valamint korálok drámai erejű, tömör megszólaltatásával bebizonyította, hogy a példamutató elődök nyomdokait követve, sajátosan kimunkált kórushangzással e műfajban is elismerésre méltó teljesítményre képes. Különösen emlékezetes marad a valóban nagyheti érzelmeket keltő zárókórus. E zenei miliőbe ágyazottan kapcsolódott be a jó érzékkel összeválogatott énekes szólista gárda, élen az Evangélistának, a textust képszerűen ábrázoló recitativóit értékes tenor hangon éneklő Mukk Józseffel és a Pilátus szerepét tökéletesen ismerő, kotta nélkül mély átéléssel tolmácsoló Kuncz Lászlóval. A többi szólamot Váradi Marianna (szoprán), Bánfai Beáta (alt), Rubind Péter (bariton), továbbá Csapó József (tenor) és Békési Zsolt Csaba (basszus) énekelte, az együttesbe illeszkedő muzikalitással és a felkészültséggel. Mindehhez barokkos hitelességgel járult a Bach által előírt, kisebb létszámú zenekar bensőséges hangzású kísérete, valamint a continuókat maradéktalan együttmuzsikálással tolmácsoló hangszeres szólisták (nevük felsorolását kénytelen vagyok mellőzni) alkalmazkodó játéka. A Bazilikát megtöltő, a szuggesztív erejű tolmácsolástól elragadtatott közönség által lelkesen ünnepelt előadói apparátust az est dirigense, Várdai István fogta össze tehetségesen, határozott zenei érzékkel. Már azért is köszönet illeti, amiért együtteseivel a pécsi oratórium-kórusok sorába lépve, vállalta a „Nagyheti hangversenyek” idei valóraválását. Reméljük, hogy a fiatal nemzedék képviselőjeként még sokat várhat tőle a pécsi zenei élet. Dr. Nádor Tamás Nagyheti hangversenyek
