Új Dunántúli Napló, 1992. április (3. évfolyam, 91-119. szám)
1992-04-18 / 108. szám
8 üj Dunántúli napló 1992. április 18., szombat Szép magyar vers Juhász Gyula A föltámadott Negyven napig még a földön maradt. Járt-kelt a zöldben, megfiirdött a fényben, Szívében érezé a szent tavaszt. A gyermekek közt játszott és mesélt, Virágát derűs homlokára fonta, Ujjongva mondta: Ó élet, te szép! Negyven napig még a földön maradt. Ragyogó lelke távol ködbe látta A koponyák hegyét, az árnyakat. Egy orgonavirágos hajnaltájon Oly könnyű lón a teste, mint a fény S elszállt némán a mennybe, mint egy álom. Elő „glasszikusok” II. Az anyag önmagában? Az üvegművesség mint iparművészeti ágazat évszázadokon keresztül szinte kizárólag „alkalmazott művészet” volt. (Kivételt a késő középkorban virágzó üvegablakfestészet képezett, mely képzőművészeti kifejező eszközöket használt.) E hosszú folyamatban az üveg megmunkálásának két fő változata különült el: a fúvott, melegen alakított, általában vékony falú üveg, s az a tárgyformálási mód, ahol az öntött vagy fúvott nyersanyag kihűlés után, különböző üvegtechnikai eljárások, leggyakrabban csiszolás útján nyeri el végső formáját. A két módszernek a „fúvott”- és „kristály”-stílusnak számos átmenete is lehetséges. A metszett vagy csiszolt üveg előállításának egyik legfontosabb stílusteremtő európai központja Csehországban alakult ki. A kitűnő nyersanyag-adottságok, az évszázados mesterségbeli tradíciók s a hatalmas nagyipari bázis a cseh központokkal határos szlovák területen is hasonlóan kedvező feltételeket teremtettek a kortárs üvegművészet számára. Olyanokat, amelyekről a hazai üvegesek itthon jobbára csak álmodhatnak. Ezért övezte nagy várakozás az üvegművészeti eseményekkel az utóbbi időben elkényeztetett Pécs városában a Cseh-Morva-Szlovák Kortárs Üvegművészet címen beharangozott kiállítást, melyből végül is szlovák üvegkiállítás lett, a pozsonyi Szlovák Nemzeti Galéria gyűjteményéből. A meghatározó technológiai és iparművészeti hagyományra épülő új eljárások, az üvegművészet szoros kapcsolódása az építészethez azt eredményezte, hogy a hetvenes évekre önálló arculatot öltő ún. „pozsonyi iskola” stílusa, gondolkodásmódja félreismerhetetlen lett. Az effajta összetéveszthetetlen karakter azonban olyan fogalmazásbeli egyöntetűséget tételez fel, melynek szükségszerű velejárója az egyoldalúság is. S valóban, ezen a kiállításon az üvegben rejlő esztétikai lehetőségeknek csak egyik oldala bontakozik ki. Különösen feltűnővé teszi ezt a válogatás koncepciója, mely a használati üveget mellőzve kizárólag az autonóm műtárgynak, az „üvegplasztikának” biztosított ezúttal teret. Látszat és valóság örökké izgalmas ellentmondása feszül a puritán egyszerűségű geometrikus térformák s az üveg optikai tulajdonságaival szinte hedonista módon élő - olykor viszszaélő - látványos felületalakítás között. Tiszteletet parancsol az egyes tárgyra áldozott kézműves munka mennyisége, lenyűgöző a technikai virtuózitás, mely mind az anyag önmagában való szépségét hivatott kibontatkoztatni. Rá kell jönnünk azonban, hogy a mesterségbeli tökély - különösen ilyen menynyiségben - egyedül nem üdvözít: épp a kivételesség ereje vész el a túl sokszor ismétlődő attrakcióban. A rendkívül behízelgő, a szemnek valódi élvezetet jelentő látvány ellenére ezért marad kissé hűvös az összbenyomás. Kevés a plasztikai és gondolati értelemben is önállóan megálló mű. Ján Mytny, Juraj Oprsal, Askold Zacko, Józef Vachálek munkái jelentik a meggyőző kivételt. Hozzájuk képest talán kevésbé bravúrosak, de az üvegszobrászatról vallott eltérő felfogásuk révén ebben a tiszta hangzású együttesben különösen fontos szólamot képviselnek Maria Hajnová és Pavel Molnár „csiszolatlan” művei. V. Gy. Csanády nagymama kézen fogott, és körülvezetett Ulrik Gyuri bácsiék birodalmán. Nagyanyám, Simon Erzsébet még fiatal volt akkor - én voltam az első unoka s a Templom utcában mindenki tanítónő asszonynak szólította. Négyéves korom táján vett magához szüleimtől, még nagyapám is tanított akkor az iskolában, a református iskolában, míg az agyvérzés le nem ütötte. Korai halála volt életem első megrendítő eseménye. De ekkor még teljes volt a család, s én naponta nagyszüleim szeretetében fürödtem. Nagyanyám el-elvitt a templomba is, elámultam a kis református templom számomra szédítő belső terén, az addig nem látott arányokon, ebből az áhítat-ámulatból érzek valamit ma is, ha templomot látok. Érzem és őrzöm az ős-tapasztalást, az első élményt. Akárcsak a riadalomnak, elveszettségnek azt a megrendítő pillanatát azon a havas délelőttön, mikor nagyapa koporsójával befordult a menet a temetőbe, s én lélekszakadva kiáltottam utánuk: „Nagyapám, ne menj el!” Onnan, a téli ködbe vesző, kopasz gesztenyefákkal szegélyezett havas temető-útról visszhangzik máig első verssorom. - Simon Erzsébet nagyanyám, a szigetvári kovács kisebbik lánya körülvezetett a birodalomban; a hosszú ház két szobáját laktuk, ha a közös konyhából az udvarra léptem, rebbent a népes baromfitábor, vagy a nagy, fehér komondor döntött a földre játékosan, megesett, hogy előttem vezették el a komor, fekete lebemyegű bikát rózsaszín orrába fűzött vaskarikával egy könnyű kenderkötélen, s ment, mint az engedelmes kiskutya; s alkonyattájt szép pár piros ló gördítette a kapun az ekével-taligával, zöldtakarmánnyal rakott könnyű szekeret. S míg átadta nekem a világot, ahogy végigvezetett a parasztbirodalomban; az udvaron, a gazdasági udvaron, a tágas szérűn, ahol csuta, szalma és takarmányszéna száraz boglyái emelték borzas homlokukat a langaléta akácfák alatt; megmutatta az ólakat és az istállókat, a nagy parasztkamrát a szecskavágóval és kukoricadarálóval, még a szénapadlásra is felmehettem s borzongva néztem rejtett zugait, végül a házzal szemben az elkerített veteményeskertbe vezetett, kezembe adott egy könnyű kis kapát, azzal tettem életem első kapavágását. Az üdvösségemet nagyanya már apró gyermekkoromban elintézte az Úristennél: nemcsak hitét, de az életről való minden tudását is belém plántálta. Míg átadta nekem a világot, valósággal megifjodott, miközben öregedett, nagyapám elvesztése óta mondogatta: „Én se élek tovább, mint a dédanyád, édesanyám; én sem élem túl a 68-adik évemet” - s úgy vette tudomásul az évek múlását, mint egy Lórántffy Zsuzsanna, mint egy várvédő Zrínyi Ilona. Gömyedezett sokat, de elhivatottságából egy jottányit sem engedett. A lassított halál udvara magának szívósan utat törő élet udvara lett. Egyre régebbi históriákról regélt, szigetvári, nemeskei gyermekkoráról, egyre népesebb rokonságról tudósított a számomra roppant nagynak tűnő ország- és világrészekről, Somogyról, Baranyáról, s a gyermekkori népdalait énekelgette. Szinte megállította és elém tette az elsuhanó időt, fél évszázad eseményeit sorolgatta, a csengő, szikrázó kovácsüllőt körültáncoló gyerekkort. Szinte halhatatlanná jelölte magát. Néha azt érzem, ez is hozzájárult magas életkorához, amikor elhagyott bennünket. Az emlékekből ma is visszhangzik még: „édesapja!” - ahogy szólította nagyapámat. Csanády János Az élet udvara Hogyan született meg a Kálvária-domb alján néhai Patz Alojzia kútja? Halott bonsai vörös cserépben Gyönyörű a kilátás a Sánc utcai műterem ablakából. Alattunk a múlt; öreg bc^aiyák házak, cseppnyi, napfényt kirekesztő udvaraikkal, háttérben a Barbakán, a Bazilika, majd a Mecsekre futó utcák kacskaringói. A város sziluettjében a megkopott cseréptetőket némi zöld színezi. Emitt is, amott is élni akaró fák nyújtózkodnak, koronáikkal a nap felé törve. Mandula, cseresznye virágban. Pécsi ember számára szemet-lelket gyönyörködtető öröm. A város éltető, megszokott zaját ha csak pillanatokra is, de feledteti. Álmodozni késztet. A tájépítész szebb otthont nem is választhatott volna. G. Detky Rita azon kevesek közül való, akik szívügyüknek tekintik hivatásukat. Egy ritka, többnyire háttérbe szorított szakmát szeretne a megérdemelt rangjára emelni. Építész, aki nem külön-külön látja a házakat, középületeket, templomtornyokat, hanem a tájba illesztve. S nemcsak követve annak térképen is föllelhető és fölrajzolható domborulatait, íveit, hanem múltba ágyazva, eleink felhalmozott értékeivel, gondolkodásával felfűzött kalárist lát benne, mába mutató történelmet. Érthetően nem titkolja fájdalmait sem.- Nézze azokat a házakat ott - mutat az Asztalos János utca paneljei felé. - Szinte gátként állanak, keresztben, szántszándékkal megtörve a hegy vonulatát. Szélfogónak. Pedig a Mecsek olyan, mint a fruskák loknis-szoknyája, lankák és magaslatok váltakozásában fut le a völgybe, s e lefutó mélyedések hozták le a friss levegőt, ezeken át szellőzött a város. Valaha ...- A panelek csúnyák.- Az még hagyján. A szép esztétikai kategória, kinek mi tetszik, lelke rajta. De a Mecsek-oldal beépítése bűn. Néha úgy érzem magam, mint Cassandra, aki kiállt a várfalra, s hiába mondogatta, emberek, a város elpusztul, senki sem hallgatott rá. Itt hosszú évek óta olyan kömyezetromboló munka folyik, amit el sem képzel! A környezetbe nem illő házak születnek, visszafordíthatatlan folyamatokat indukálva. A ház még lebontható, de a kanalizáció, a közmű-erek, végérvényesen meghatározóvá válnak. G. Detky Rita a PTV-nél dolgozott egy évtizeden át: aztán elment tolmácsnak, majd e kitérő után a Laurus Kft-t alakította meg, magának. A törékeny asszony cégvezető lett, mint kert- és tájépítész. Szélmalomharcra felkészítve, de munícióval a tarsolyában. A pécsi tervezőknél megismerte a szakma minden fortélyát. Komplex módon látja az építészetet, a kezdeti talajmechanikai vizsgálatoktól a kulcsátadásig. Többről nem nyilatkozik, csupán az arcáról olvasom le: a tájépítészre nem sok szükség lehetett az elmúlt években Pécsett sem, másutt sem. ismereteinek csak töredékét tudhatta hasznosítani. Laurus-babér. A műterem a lakójához illő. Éke: halott bonsai (törpefa) tűzpiros, filléres cserépben. A csöppnyi fa száraz ágai egyszersmint jelképként is felfoghatók ... Bár a világ változni látszik. Több szép feladat áll már a tervező mögött: az elmúlt néhány év sikerélményei Detky Ritát is „feldobták”. Igazolásképpen vaskos mappát hoz, apró megjegyzéssel kommentálva:- A Kálvária-domb, ha hiszi, ha nem, a belvárosba bepottyantott smaragd. Ne higgye, hogy túl erős a jelző. Fényeit, csillogását a szakember látja igazán ... Érintetlen még, s a maga nemében, flórájában páratlan csoda. Amikor megkapta a megbízást, a táj rehabilitációjának, mindennapjainkba visszaillesztésének feladatát, az első útja a kápolnához vezetett. Letekintve csodát látott: innen egy új Pécs-látkép bontakozik ki, kevesekhez fogható. A bokrok és fák a kertész örömeit fokozták. A mediterrán éghajlaton a dalmát növényvilág megjeleníthető: leánder, törökmogyoró, füge, edényes babér, mandula, mirtusz, olajfa . . .- Olajfa Pécsett?- Evila Cselebi, török utazó is megírta. Bizony! A levéltárban rengeteg idővel és munkával e múltra is ráakadt. Ott ismerkedett a Kálvária-dombbal, annak elfeledett történetével igazán. A kápolna a kálvária stációival az ellenreformáció hozadéka: a török kiűzetése után álmodták oda. A domb aljában polgárházak álltak, kertjeik meredekén felfutva a tetőre. jj;-Találtam egy beadványt. Úgy kétszáz esztendeje fogalmazta az akkori cirkalmas nyelvezeten Patz Alojzia, kérve a városatyákat, hadd építsen magas kőkerítést, mivel a tsőtselék háza környékét összerondítja, mindenféle dolgokat bedobál a kertbe. Az úri hölgy ott lakhatott, ahol ma az alagút Hunyadi úti vége van. Dévényi Sándor építésszel közösen egymást győzködve, vitatkozva készítették el a terveket. A feladat kimondva egyszerű volt: a műemlékegyüttest igazi funkcióival újra felruházni, ebül hagyott környezetét kibontani. Nem irtással és drasztikus buldózer-technikával, hanem megőrizve mindazt, ami érték. (Amit őseink nem ránk bíztak, hanem gyermekeinkre, s mi csak haszonélvezői vagyunk.) A terv jórésze még csak a papíron létezik. Aprólékosan kimunkálva, szeretettel gondozva. Sétautak, feljárók, pihenők. Teraszkert, mely lépcsőivel korok történetét hordozza. Kút a lankán, mely nevében Alojzia kútja. És virágok, bokrok, cserjék.- Ügye, szép lesz? Igen. Nagyon szép. Rita szerint száz évnél rövidebb időre nem szabad tervezni. Több, egyéb feladatról is szót váltottunk még, s örömmel fedeztem fel a tervezőnő szavaiban: egyre többen hívják és kérik, segítsen a leendő lakóház környezetének megálmodásában, kertjének, miliőjének kialakításában. S már nem csak utólag, ha áll az épület, s alig-alig jóvátehető a hozzánemértésből eredő hiba. A társadalmi változások, vélem, kihatnak erre is. Egy szakma ismét rangot nyerhet. A kérdéssel provokálni próbálom:- Úgye, minden megbízást elvállal? Elmosolyodik:-Olyan jó néha nemet is mondani. Valaki „kis Angliát” szeretett volna háza köré terveztetni, de Rita kitért a feladat elől. Mondván: ez Pécs és a Mecsek. És nem Anglia. Kozma Ferenc Egy megvalósult álom, a kolping-ház udvara Fotó: Szundi Gy.
