Új Dunántúli Napló, 1992. március (3. évfolyam, 60-90. szám)
1992-03-28 / 87. szám
1992. március 28., szombat aj Dunántúlt napiö 9 Ismét hatott a Szerelmi bájital! Felújítás a Nemzeti Színházban Az elmúlt színházi évad egyik legsikeresebb rendezése volt Donizetti: Szerelmi báj ital című vígoperája, amelyet most Gregor József vendégjátéka miatt felújítottak. A népszerű basszust már színpadra lépésekor vastapssal fogadta a hálás közönség. Gregor egyénisége rányomta a bélyegét az előadásra. Dulcamara, a csodadoktor egyszerre volt könnyed és súlyos, természetesen pörgette és tisztán artikulálta a komikumig hajtott tempóban is tirádáit. Szellemes megoldásain időnként úgy nevetett a telt ház, mintha prózai komédiát nézne. Azt hiszem, kevés .embert zavart, hogy Gregor hagyományos jelmeze nem illett a com- media deli’arte világát idéző többi jelmez közé. Tulajdonképpen hagyomány, hogy a vendégművész saját jelmezét hozza. Hisz aránylag ritka, hogy ilyen sajátos értelmezést kapjon egy operaprodukció, mint Nagy Viktor rendezése nyomán a bájital, amely valóban bájitalként hatott. Ha kopott is a rendezés valamicskét, ha bágyadtabb is volt a kórus időnként, mint a premieren, egy nagyon szuggesztív személyiség kárpótolt mindezért bennünket. Egy énekes hiányzott viszont, de nagyon. Derecskéi Zsolt Nemorino-alakítását Györfi István enyhén szólva nem tudta feledtetni. Jó lett volna, ha tudják egyeztetni Derecskéi és Gregor egyidejű vendégszereplését. Zalai Lídia kellemes Adina volt, bár a színpad mélyén néha elnyomta a zenekar. Szerencsésnek bizonyult Egri László szerepátvétele. Belcomere kapitányként nemcsak tisztán énekelt, de hajlandó volt s tudott is komédiázni. Az elmúlt évadban ez így, együtt szinte sosem volt elmondható elődeiről. Sajdy Júlia Gianettája mint mindig, pontos volt, ám most humora is jelentkezett. Gregor- ral énekelt kettősükben bájos komikát láttunk. Ebből eddig nem árult el semmit Pécsett a művésznő. Hirsch Bencze és az általa dirigált zenekar mindent megőrzött az eredeti előadás lendületéből, zenei mozgalmasságából. A lassú tételek nem a zenekar miatt voltak színtelenek. Bükkösdi László E ste hétkor elhatározta, hogy haladékot ad Olgának; ha tíz óráig hazajön, megbocsát neki. Ákosnak azonban továbbra sem irgalmazott. Egy feleségnek meg lehet bocsátani, de a legjobb barát árulását sohasem. A haladékot később meghosszabbította éjfélig. Nagyvonalú volt, mint az olyan kormány, amely kénytelen meghosszabbítani a kijárási tilalmat, mivel senki sem hallgat rá, mivel az utcán harc folyik, és a csatakimenetele még nem dőlt el. Aztán bekapcsolta a tévét, gondolatai azonban vissza-visz- szakanyarodtak Olgához, s mintegy megvilágosodásként érte a felismerés, miért nem akar Olga gyereket. Hát persze, nem maradna ideje bujálko- dásra! A gyerek minden szabad idejét lekötné! Pálóczi mégis úgy érezte, ha most megbocsát neki, az sorsdöntő lehet a jövőre nézve. Csakhát Olga a nap folyamán egyetlen tétova kísérletet sem tett arra, hogy kiengesztelje őt, vagy kár csak megkönnyítse a dolgát a kibékülésben, az övét, Pálócziét, akit felszarvaztak, piszkos módon elárultak, s aki a barátja feleségét akkor sem környékezné meg, ha az meztelenül táncolna előtte. Aztán lehalkította a tévét, mert úgy rémlett, mintha autó állt volna meg a ház előtt. Hamarosan hallotta is az autó ajtajának csapódását. Az ablakhoz ugrott, és kinézett a függöny mögül. De az autó nem Ákos zöld Ladája volt, hanem egy piros Skoda, nem itt, hanem egy másik ház előtt parkolt le, s nem Olga és Ákos, hanem mások szálltak ki belőle. S akkor Pa- lóczi újra maga előtt látta őket az ágyban, s csak most tűnt fel neki, hogy Ákossal ellentétben, Olga nem is nagyon ijedt meg, inkább mintha bosszankodott volna csupán, s Pálóczi belátta, hogy ami történt, nem véletlenül történt, s nem lehet elintézni egy kibéküléssel, mint valami operettben. Közben múltak az órák. Közeledett az éjfél, s ha behunyta a szemét, egy fényárban úszó nagy termet látott maga előtt, mindenütt csipketerítők, fehér függönyök, vázák, stukkódíszes falak. Visszatérő álma volt ez a kivilágított terem. Az álomban valami bankettra volt hivatalos, de eltévedt a kastély labirintusában. Termek és folyosók nyíltak a szobából minden irányban. Valamelyik szobában már csak őrá vártak, s ő néha hallotta is a vendégsereglet zsongását, de újra meg újra eltévedt a termek között. Az ördögbe is, gondolta, még megbolondulok. Észrevette, hogy a lakás minden helyiségében ég a villany, még a vécében is, és nem emlékezett rá, hogy mikor gyújtotta meg a lámpákat és mivégett. Micsoda pazarlás! ... Aztán elmúlt éjfél, a haladék letelt, s akkor arra gondolt, ha lenne autója, visz- szamenne a nyaralóba, lelocsolná benzinnel a faházat, és rájuk gyújtaná. Ha már ennyire szerelmesek, szeressék egymást még tüzesebben. Egy másik pillanatban látta őket, amint beszállnak a Ladába, s az éjszakai országúton egy kanyarban a kocsi átcsúszik az úttest másik oldalára, és belefúródik egy távíróoszlopba vagy fatörzsbe. De jó lenne! . . . Eltökélte, hogy sohasem bocsát meg nekik, még holtukban sem. Olyasmi azonban, hogy éppen ma éjszaka és éppen együtt halnának meg, nem látszott valószínűnek. A legvalószínűbbnek mégiscsak az látszott, hogy már régen ágyban vannak, s mindenféle szerelmes marhaságot suttognak egymás fülébe, rajta pedig jókat röhögnek, ha egyáltalán az jut eszükbe, hogy azért ő is a világon van még. Ákosról régóta tudta mindenki, hogy kur- vapecér, s ha nem Olgára vetette volna ki a hálóját, még meg is értette volna őt. Eszébe jutott, milyen elviselhetetlenül és ostobán viselkedett Ildi, amikor néhány hete meglátogatták Ákosékat. Hiába, a szent asz- szony sem volt már a régi. Sokat fecsegett, meg akarta idézni az öregapja szellemét, aki állítólag szénfuvarozó volt, s egy haragos ló hátsó lába szenderítette jobblétre. Ildi elmonda, hogy naponta imádkozik mindnyájukért, még Pálócziért is, s a nagyobb nyomaték kedvéért elővette az imakönyvét, s elkezdte unszolni Ákost, hogy csókolja meg a keresztet a fedelén. Amikor kettesben maradt egy fél órára Olgával, ömlött belőle a panasz, Olga meg a maga álszent módján végighallgatta, s még jó tanácsokkal is ellátta. Pálóczi arra ébredt, hogy teherautók dübörögnek az ablakok alatt, a távolban pedig villamos csörömpöl. Hétfő reggel volt, s keserűen gondolt arra, hogy Olga és Ákos bizonyára mélyen alszanak még. Nyugodtan alhatnak, nem kell tartaniuk attól, hogy ő odamegy, és leszúrja őket. Reggel az első dolga mégis az volt, hogy felhívja Ildit, hátha legalább Ákos hazament. A vonal túlsó végén sokáig csöngött a telefon, míg végre meghallotta a kagylóban a szent asszony álmos hangját.- Ákossal szeretnék beszélni.- Hiszen együtt vagytok, vagy nem?-Nem vagyunk együtt. Én most otthonról hívlak.- Otthonról?... Mit keresel te otthon?- A konyhakést — felelte ő.- És mit csinál Ákos? Pálóczinek összeszorult a torka egy pillanatra, de a dühe erősebb volt, mint a fájdalma.-Ha nem tévedek, éppen a feleségemet dugja. De az is lehet, hogy már megdugta, és Olga most készíti neki a reggelit. Mert ilyenkor, tudod, néha rettenetesen megéhezik az ember.- Ki dug kicsodát? Pálóczi elképzelte, amint a szent asszony levegőért kapkod, és lecsapta a kagylót. Nem szerette Ildit, most mégis kedve lett volna odamenni hozzá, és átkarolni a vállát. A rövid telefonbeszélgetés azonban nem hozott gyógyírt a sebeire, s az sem vigasztalta, hogy Ákos akaratlanul szövetségeseket csinált belőlük. De nem hozott gyógyírt számára a hétfői nap hátra levő része sem, a következő pedig még kevésbé. Másnap délelőtt ugyanis hazajött Olga, két bőröndbe ösz- szecsomagolta a holmiját, és elköltözött az apjához. Ákos ezalatt lent várt rá az autóban, s minden jel arra vallott, hogy viszonya Olgával tartósabb lesz, mint a korábbi viszonyai. Pá- lóczit félelem fogta el: talán nem is Ákos szédítette meg a feleségét, hanem Olga Ákost. S ez sokkal rosszabb. Ez katasztrófa. Grendel Lajos SZAKÍTÁSOK- részlet Fonyódi Helikon, 1992 Túléli-e a kultúra (benne a folyóirat és könyvkiadás) az utóbbi esztendők változásainak következményeit, a jelenlegi ellentmondásokkal teli átmeneti állapotot? Lehetséges-e alkalmazkodni a követhetetlen (vagy tán áttekinthetetlen?) változásokhoz? Van-e és lesz-e elég alkotó menedzser és menedzser alkotó? És egyáltalán, találkozhat-e ez a két tulajdonság, képesség egyetlen személyben, avagy a mecenatúra megteremtése mégsem (csak) az alkotók dolga? Milyenek ma, és milyenek lesznek, lehetnek néhány év múlva az alkotó munka anyagi-pénzügyi feltételei, a kiadói infrastruktúra? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel viaskodtak azok a folyóirat- és könyvszerkesztők, akik a több mint tíz esztendeje évente hagyományosan megtartott Fonyódi Helikon résztvevőiként két napon át a mecenatúra és a szponzorálás lehetőségeit keresték, kutatták a Balaton-parti városkában. És csak megszorításokkal állíthatnánk, hogy meg is találták. A tanácskozás inkább a helyzet számbavételét jelentette, semmint a koncepció formálásáét, inkább a tapasztalatok átadását jelentette, semmint ténylegesen új megoldások megérleléséét. A hallottak, tapasztaltak azonban így is figyelemreméltók. Mert legalább az nyilvánvalóvá válhatott mindenki számára, hogy a Közép-Kelet-Európai régióban - Bulgáriától a Cseh és Szlovák Köztársaságig - mindenütt ugyanaz a helyzet. A korábbi diktált kultúrpolitika ideológiai elvárásaival és ízléskényszerével (ám akkor még létező pénzügyi erőforrásaival) szemben a liberalizált (vagy tán inkább csak liberalizálódó) viszonyok ízlés-, stílus- és gondolati szabadsága meg szorongató anyagi szűkössége állnak szemben. Ahogyan ezt a határokon túli magyarság néhány környező országbeli képviselőjének tájékoztatói ugyancsak kézzelfoghatóan tanúsították: Szlovéniától kezdve Románián át Szlovákiáig. Az elhangzottak szerint a kiadók növekvő számával, az emelkedő árakkal mindenütt a terjesztői hálózat szétesése, a (fizetőképes) kereslet csökkenése, a könyvszakma súlyos helyzete állnak szemben! Meg a hirtelen jött szabadság forrás-nélküliséggel párosuló keserédes érzései. Például az, hogy a korábban csak néhány példányos sza- mizdatban publikált, egykoron tiltott gyümölcsként ismertté vált alkotók több ezer példányban megjelenő könyvei - a szokszorosára ugrott könyvárak mellett - szinte eladhatatlanok Szlovákiában. Vagy az, hogy a nehezen kivívott szabadság és függetlenség örömét, a publikáció szabadságának vívmányát az állami támogatás radikális csökkenésével előállt súlyos veszély- helyzet kíséri a szlovéniai Muratáj című folyóirat számára. Vagy például az, hogy a nagyváradi Kelet-Nyugat című folyóirat munkatársa egy másfél éve - anyagiak hiányában - szüneteltetett lap szerkesztőjeként adhatott csak tájékoztatást a kiadványozási munka romániai gondjairól. Jobb-e a helyzet, vigaszta- lóbb-e a kép nálunk? A könyv- és folyóiratkiadás megtalálta-e már a változásokhoz történő alkalmazkodás hatékony stratégiáját és taktikáját? Kialakult-e már az állam kulturális szerepvállalásának konszenzuson nyugvó koncepciója? Sajnos e kérdésekre is, még ha némiképp leegyszerűsítőén is, szintén többnyire nemleges válasz adható. Mert bár az új helyzetben kétségkívül változott és folyamatosan változik az állam szerepe, ám vitathatatlanul bizonytalan is ez a szerep- vállalás. Pedig az államot az alkotómunka infrastrukturális feltételeinek megteremtésében- az állami kultúrpolitikát semmivel sem helyettesíthető- sajátos szerep illeti meg. Az átmeneti helyzetben legalább is, sokak szerint ettől függetlenül folyamatosan is, az állami mecenatúra elengedhetetlen. Jelenleg ennek azonban csak részelemei léteznek, az elképzelések számos konkrét kérdésben még csupán formálódnak, a koncepció maga sem állt össze egységes egésszé. Még kevésbé léteznek a működéshez szükséges mechanizmusok, intézmények. Tapasztalható az is, hogy az állam mecénási szerepének betöltésében az államigazgatási eszközök társadalmasított formákkal történő felváltása ellentmondásosan halad előre. Az értékcentrikus döntéseket nem ritkán még politikai megfontolások helyettesítik (de legalábbis befolyásolják), vagy éppen hasonló motívumokkal átszőtt háttérmegegyezések kísérik. A politika - örökségként vagy az elmúlt esztendők produktumaként, netán mindkettő eredőjeként - a kívánatosnál és szükségesnél jobban szövi át a kultúrát, melynek nem csak az alkotó, nem csupán a kiadó, hanem legalább ennyire az olvasó is kárvallottja lehet. Kik számíthatnak hát si-’N kerre ebben a helyzetben? Milyennek ítélhető az irodalom jövője? A fennmaradás nagyobb esélyével minden bizonnyal azon kiadók rendelkeznek, amelyek képesek az egyre szűkülő anyagiakat pótlólagos erőforrásokkal bővíteni, amelyek a jelenlegi exlex állapotban ki tudnak majd alakítani egy átélési, túlélési stratégiát, továbbá azok, amelyek már most lépni tudnak egy későbbi (teljes?) önfinanszírozás irányába. Amelyek tehát, miközben társadalmi környezetükkel el tudják fogadtatni - szélesebb és szűkebb értelemben vett - irodalom-népszerűsítő kiadó tevékenységük hasznosságát és fontosságát, egyidejűleg jelentős mértékben függetleníteni is tudják magukat mind az állami, mind pedig az egyéb (intézményi, alapítványi stb.) mecenatúra ma még meglehetős bizonytalanságokkal működő rendszerétől. Amelyek tehát egyszerre lesznek majd alkotók és me- • nedzserek. Az 1992-es Fonyódi Helikon szerkesztői tanácskozásának üzenete mindenekelőtt ezt tartalmazza. Hogy reális-e ez az üzenet? Ha a kultúra jelenét nézzük, j akkor jogosak a kételyek. Ám ha a Mátyás Király Gimnázi- , umban rendezett költőtalálkozó szellemét és a Takáts Gyulának, Fodor Andrásnak tapsoló, meg a költő-tanárukat, Simon Ottót ünneplő lelkes, versszerető diákokra gondolok, akkor talán lehe- s tünk egy kicsit optimistábbak is. Bízzunk ez utóbbiban. Dr. Szirtes Gábor Horváth Olivér rajza
