Új Dunántúli Napló, 1992. március (3. évfolyam, 60-90. szám)

1992-03-23 / 82. szám

1992. március 23., hétfő aj Dunántúli napló 7 Külföldi tapasztalatok, hazai valóság Harmincezer állástalan lesz jövőre Baranyában A szakemberek előrejelzése szerint 1992-ben tovább sú­lyosbodnak a foglalkoztatási gondok Baranyában. A munka- nélküliek számának stabilizáló­dására még korai lenne számí­tani, a feszültségeket kezelő anyagi források, eszközök lehe­tőségek pedig meglehetősen szűkösek. A várható nehézsé­gekről dr. Miklósy Gábort, a Baranya Megyei Munkaügyi Központ igazgatóját kérdeztük. Beszélgetésünknek különös ak­tualitást adott, hogy a központ vezetője a közelmúltban tért haza belga és amerikai szakmai tanulmányújáról. — A fejlett gazdaságú orszá­gokban általában két oka van a munkanélküliségnek: a gazda­ság piacvesztése, illetve a dol­gozók tudásának kopása. Ná­lunk ehhez csatlakozik egy harmadik, a gazdasági szerkeze­tátalakulás. A privatizáció fo­lyamatosan löki ki a munkanél­külieket, mivel a rövid távon gondolkodó gazdálkodók első­ként attól szabadulnak meg, amitől a legkönnyebb. Ez pedig a dolgozó. Élét lehetne venni a negatív folyamatnak, ha a mun­kaügyi intézményrendszer az Állami Vagyonügynökségen keresztül eredményesen kap­csolódna a szerkezetátalakítás­hoz. így ugyanis időben meg lehetne valósítani a pályakor­rekciót, el lehetne kezdeni az átképzést. Ez az elképzelés azonban nem valósulhat meg maradéktalanul, hazánkban ugyanis egy-két szakma kivéte­lével teljesen elszakadtak egy­mástól a munkáltatói és a mun­kavállalók. Az érdekképviselet nem tölti be valódi funkcióját. — Milyen különbség van a nyugati és a magyar munkanél­küliség szerkezete között? — Az általam megismert két országban a munkanélküliek derékhadát a bevándorlók alkot­ták. Azok az emberek, akik kénytelenek a minimálbérért dolgozni, és akiket elsőként bo­csátanak el egy-egy munkahely­ről. Éppen ezért mindenképpen helyesnek tartom azt a magyar magatartásformát, hogy sok esetben megtagadjuk a külföldi­től a munkavállalási engedélyt, ha magyar munkanélkülit is ki tudunk közvetíteni. Van azon­ban még egy szembetűnő kü­lönbség, ez pedig az emberek­nek a munkához való viszonya. Egy nyugati munkanélküli azért kapja a segélyt, hogy mindent elkövessen a munkához jutása érdekében. A rendszer működé­sét bonyolult ellenőrzési me­chanizmus biztosítja. Belgium­ban például már-már a rendőr­séghez hasonlító szervezet ku­tatja fel a jogtalanul felvett já­radékok ügyét. Ez a dolog ná­lunk ma még gyerekcipőben jár. Mi is megalakítottuk ugyan az ellenőrzési csoportot, ez a né­hány fős társaság azonban kép­telen ellenőrizni a 20 000 bara­nyai munkanélküli jogosultsá­gát. A visszaélők kiszűrésére az ügymenet folyamatában helyez­tünk el ellenőrzési pontokat, a csoport így már csak a konkrét gyanús ügyekkel foglalkozik. A kontroll alapjának azonban ná­lunk is egy olyan foglalkozta­tási törvénynek kell lennie, amely kizárja a visszaélés lehe­tőségét mind a munkáltatók, mind pedig a munkanélküliek részéről. — Milyennek ítéli Baranya jelenlegi foglalkoztatási helyze­tét? — Az ország 20 megyéjéből (Budapest is így szerepel) Ba­ranya a tizedik helyen áll. Ez a pozíció nagyjából meg is felel a munkanélküliek számszerinti alakulásának, központunk lehe­tőségeinek. Van azonban egy két dolog, amiben élen járunk. Amerikai kormánytámogatással Pécsett és Komlón nálunk való­sult meg először az országban az ügyintézést egyszerűsítő ki­rendeltségi modell. Idén tavasz- szal lényegesen javul vidéki ki- rendeltségeink elhelyezése is. Siklósi irodánk áprilisban köl­tözik új helyére, Szentlőrincen az önkormányzattal cserélt la­kóház biztosít minőségi elhe­lyezést, Sellyén pedig az Or­szágos Munkaügyi Központ támogatásával egy könnyűszer­kezetes irodaépületet szeret­nénk kialakítani még idén. Az intézményrendszer fejlesztésére nagyon nagy szükség van. Vé­leményem szerint a megyében a munkanélküliek száma a követ­kező nyáron tetőzik majd, ak­kora a jelenlegi 20 000 állás­nélküliből akár 30-34 000 is le­het. — Milyen kritikus pontok várhatók a megyében idén? — Első helyen a mezőgazda­ságot említem. A hitelforrások hiánya, a föld alacsony ára na­gyon nehéz helyzet elé állítja mind a termelőszövetkezeteket, mind pedig az állami gazdasá­gokat. Éppen ezért erről a terü­letről várható már idén tavasz- szal nagyobb elbocsátási hul­lám. Hasonlóan nehéz helyzet­ben van több ipari nagyüzem is, ahol szintén csak a leépítés lát­szik kézenfekvő megoldásnak. Mindezeket csak tetézi, hogy kevés a valószínűsége annak, hogy az életbenmaradásért küzdő mindkét bányavállalat talpon marad. Bármelyikből felszabaduló munkaerő keze­lése speciális feladatot jelent majd. — Várhatóan változik-e idén a foglalkoztatási gondokon enyhítő eszközök erősorrendje? ■— A tartós foglalkoztatás szempontjából idén is a munka­helyteremtő beruházásoknak lesz a legnagyobb jelentőségük. A korábbinál nagyobb jelentő­sége lesz a közhasznú foglal­koztatásnak, ám csak akkor, ha a pályázó önkormányzatok le­vetik eddigi korlátáikat. Nem elegendő ugyanis a járdát sö­pörni, árkot tisztítani, a kom­munális szolgáltatások mellett egyre nagyobb szerepet kell hogy kapjanak az infrastruktú- rális fejlesztőmunkák. Ebben a témában pont a napokban ke­ressük fel a szolgáltató vállala­tokat, hogy javaslataikat ftgye- lembevéve bíráljuk a beérkező pályázatokat, támogassuk a községek elképzeléseit. Idén is jelentős igény várható a vállal­kozóvá válást elősegítő szolgál­tatásaink iránt. Baranyai kísér­let, hogy a Munkaügyi Tanács által jóváhagyott összeggel tá­mogatjuk a kurzusokon részt­vevő legjobb ötletű pályázók elképzeléseit. Idén sokat veszí­tett jelentőségéből a részmunka- idős foglalkoztatás, és a koren­gedményes nyugdíj is. Az előbbi esetében nincs értelme ilyen módon elnyújtani egy-egy életképtelen vállalat agonizálá- sát, míg az utóbbi terhei várha­tóan rövidesen a Társadalom- biztosítást érintik majd. — Nem említette az átkép­zést. Ennek az eszköznek milyen szerepe lesz ebben az évben ? — Szerény lehetőségeinkhez mérten valóban az átképzés volt és marad is a leghatékonyabb eszközünk. A legtöbb embernek talán ilyen formában oldódott meg elhelyezkedési gondja. Ennek ellenére meglepő volt számomra, hogy amerikai kol­légáink kifejezetten irigyelték átképzési rendszerünket. — Milyen pénzügyi és tárgyi feltételekkel számolhat idén a megyei munkaügyi központ? — A Munkaerőpiaci Bizott­ság döntése alapján - talán a ha­tékony működtetés következ­ményeként - Baranya ebben az évben kevesebb (6,2 százalék helyett 4,4 százalék) pénzt kap a Foglalkoztatási Alapból. Ez azt jelenti, hogy reklámra, propa­gandára minimálisan költhe- tünk, de nem lesz elegendő for­rás a számítógépes rendszerek kiépítésére sem. Ez utóbbi té­mában nagy segítségünkre lesz, hogy a megye kap egy MC 6000-es gépet az IBM-től. Ez a berendezés lesz a későbbi háló­zat központi agya. — Foglalkoztatási szempont­ból jelenthet-e valamit Bara­nyának a Világkiállítás meg­rendezése? — Amennyiben a megyének sikerül kivennie a részét a meg­valósításból, esetleg a rende­zésből, akkor valóban munka­helyeket is jelenthet Baranyá­nak az Expo. Sok ötlet is meg­fogalmazódott a részvétellel kapcsolatosan, amiről nekem is van egy elképzelésem. Nem kellene erőltetni különféle ren­dezvények megtartását. Az Eu­rópa Cantat alkalmával Pécs már bizonyította, hogy a város szépsége, építészete, kultúrája, történelme számos látogatót vonz. Miért ne lehetne váro­sunk, soknemzetiségű megyénk az Expón a harmonikus emberi környezet, élettér megformá- lója? Az adottságaink megvan­nak. Ha élni tudnánk vele, a fel­tételek kialakítása is igényelne annyi munkát, munkahelyet, mint esetleg egy vásár, egy fesztivál megrendezése. Kaszás Endre Kérni nagyon nehéz H iába járjuk végig a hosszú udvari folyosót, sorra ko­pogtatva minden ajtón. Nincs itthon senki. így aztán csak találgatni tud­juk a Vöröskereszt két képvise­lőjével, hogy vajon miért kér támogatást ez a határmenti fa­luban lakó család. A választ a másik községben, a szintén se­gítséget kérő újabb címen kap­juk meg. Abban a szinte mese­belinek látszó hófehér házikó­ban, amit nem is tudni, mi tart össze. Talán a hófefér falak, az olajzöldre festett ajtó és pará­nyi ablak, talán a benne élő idős asszony fohászai. Mert ki kell tartania ennek a háznak legalább addig, amíg a vele lakó unoka saját lábára áll. Hét gyerek után most róla gondoskodik ez a madárcsontu asszony. Az egyik lánya első házasságából származik a kis­lány. Az édesanyja Vukorárra ment férjhez, onnét menekül­tek haza. Nem ide, ebbe a szoba konyhás házba tértek vissza, hanem a másik faluban lakó testvéréékhez. Oda, ahol először jártunk, ahol senkit nem találtunk otthon. A saját családot alapított gyerekek - az egy kivételtől el­tekintve - mindannyian itt él­nek Baranyában. Öten marad­tak miután az egyik fiú testvé­rük autóbalesetben meghalt. Az idős asszony egyik lánya özvegy, a másik rokkant nyug­díjas, a harmadiknak a félje az. A negyedik lányáék és a fiáék most építkeznek. Mindegyik családban két gyermek van. A gyerekeinek ma is inkább adna, semmint, hogy kérjen tő­lük. Pontosan tudja, melyiknek mire kell a pénz, hogy próbál­ják beosztani azt, ami van. A fiáék a közelmúltban adták el a fűrész gépüket, hogy ki tudják fizetni az esedékes részletet. Neki nincs nyugdíja, csak a férjének, aki hosszú idő óta a maga életét éli. Különösen az­óta, hogy egy súlyos betegség teljesen megváltoztatta. A nyugdíjból semmit sem lát a feleség. Az unoka után járó családi pótlékból, meg abból a segélyből él, amit a község ön- kormányzatától kap. Többször és többre lenne szüksége, de nem mert kérni. Félt,azzal utasítják el, hogy már kapott, félt, hogy azt mondják neki, kéijen a gyere­keitől, félt hogy elismétlik, amit tud: vannak nála rosszabb helyzetben lévők is. A szom­széd községben lakó lányával együtt most azért írtak a Vö­röskeresztnek, hogy ruhát kap­janak. Elsősorban a menekült rokonaiknak. Az is nagy segít­ség, ha ilyesmire nem kell pénzt adni. Most már eljutott odáig, hogy kér. De még most is azt mondja, hogy kérni nagyon nehéz... T. É. Nőnap után Gyümölcsoltó Boldogasszony előtt Lehet, sőt biztos, hogy idén kétszer gondoskodhat a ma­gyar férfitársadalom hölgyei számára nőnapi virágról. Az elsőn, a nemzetközin már túl vagyunk, a másik, a nemzeti még előttünk van. A nemzet­közinek van némi vörös szí­nezete, ez pedig ma nem a legjobb ajánlólevél még egy ünnepnek sem. A másik - lé­vén nemzeti - mentes az ilyen megkülönböztető jegytől, sőt a pirossá szelídült vörös fe­hérrel és zölddel kiegészítő- dik, így pedig már egészen más a dolog. A Gyümölcsoltó Boldogasszony, amit az MDF választott nőnapul (alternatív javaslat: Valentin, alias Bálint nap) keresztény és magyar. Szóval kétszeri nőnap ... Nos, itt a dupla alkalom be­szélni arról, ami (szintén) nem változott, átmenvén egyik rendszerből a másikba: a nők egyenjogúságáról. Emlékezhetünk, hogy az előző rendszer milyen nagy csinnadrattával hirdette meg a nők emancipációját, magya­rul: egyenjogúságát, amivel aztán nem igen tudott mit kezdeni. A deklaráció ugyanis szemlátomást könnyebb volt, mint a deklarált elvet meg is valósítani. Az egyenjogúság nálunk kezdetben azt jelen­tette, hogy lányaink, asszo­nyaink elvégezhették ugyan­azt a nehéz munkát, amitől a férfiak is megrokkantak. Me­hettek traktorosnak (Isten, mi­lyen büszkén ültek a gyomor­bajt szavatoló, az ember ben­sőjét szétrázó kormos trakto­ron!), bányásznak, és még egy sereg, nőnek egyáltalán nem való munkára „természete­sen” a férfiaknál alacsonyabb bérért. A rendszer vívmánya volt a nők ún. teljes foglalkoz­tatottsága, aminek a révén a férfiak fizetését is alacsony szinten lehetett tartani, így az­tán két kereset kellett ahhoz, hogy egy család úgy, ahogy meg tudjon élni. Természete­sen az egyenjogúság jegyében az asszony is dolgozhatott há­rom műszakban, minek kö­vetkeztében a szülők alig-alig találkoztak gyermekeikkel, vagyis inkább a gyermekük­kel, hiszen aligha csodálható ilyen körülmények között, hogy az egyke országos mére­teket öltött, s hogy az abor­tusz elsőszámú családterve­zési eszközzé vált. Sok min­denhez joga lett a nőnek, csu­pán egyhez nem: ahhoz, hogy államilag elismerten főállású anya legyen, s ebből követke­zően, hogy a gyereknevelés révén éveket szerezzen a nyugdíjhoz. Cinikus módon „nem dolgozónak” minősült az a nő, aki az ún. teljes fog­lalkoztatottság és az elferdült közfelfogás ellenére is otthon maradt gyermeke(i) nevelése végett, mintha ez nem lett volna a társadalom számára nagyon is fontos munka. Óvónők, alsó tagozatos taní­tók a megmondhatói, milyen különbség volt az otthon ne­velkedett és a bölcsődés gye­rekek között. Mindez természetesen nap­jainkig sem változott, illetve „csak” annyiban, hogy az emancipált nő jogai eggyel gyarapodtak: a munkanélküli­séghez való joggal. Látjuk: az egyenjogú nő nem lehetett nagyon váloga­tós, már ami az egyéni életét illette. Hát a közéletben? Nos, ott a rendszer már jobban odafigyelt, legalábbis a nagyobb testületeket ille­tően, hogy a nők ún. arány­száma meglegyen. Persze, ez senkit ne tévesszen meg. Nem volt ugyanis az országban soha olyan testület, amelyben a nők az ország népességében meglévő arányuknak megfe­lelően foglaltak volna helyet, holott az egyenjogúság je­gyében éppen ez lett volna a természetes. Jól tudjuk, hogy hazánk népességében csekély mértékben ugyan, de a nők vannak túlsúlyban. Ezzel szemben az ún. arány legfel­jebb egyharmad körül mo­zoghatott. A teljes foglalkoz­tatottság ugyanis csak bér­munkára volt értendő, a férfi- központú társadalom óvako­dott a nőket túl közel engedni a hatalomhoz. Ki tudja, miért? A parlamentben ugyan 23 százalékos volt a nők aránya - 352 képviselőből 81 - (s csak példaként említsük az utolsó pécsi tanácsot, amelyben a 28 százalék a 92 tanácstag közül 26 nőt jelentett), ám maga­sabb szintekre már semmiféle arányszám nem volt érvényes. A rendszer kormányaiban ál­talában egy-egy alibi-nő fog­lalt helyet (Ratkó, Jóboru, Nagyné, Keserűné, Csehák), de a PB-ben sem fordult elő egynél több nő (1. Benke Va­léria). így aztán csak álmélkodva figyelhettük a nyugati orszá­gokat, ahol pedig - a hazai propaganda szerint - a nők teljes elnyomatásban éltek, hogy egy-egy kormányban nem is egy miniszternő van, s hogy a miniszterelnöknő sem ritka. Vajon „szocialista örök­ség-e”, hogy e tekintetben tényleg nem történt rendszer- váltás, s hogy az éledező de­mokrácia ugyanolyan férfi- központú, s ugyanannyira nem engedi közel a hatalom­hoz a nőket, mint az előző rendszer? Bizonyára így van, hiszen bármennyire is tagad­ják a hatalom mai gyakorlói, ugyanazokon az emlőkön ne­velkedtek ők is, mint bárki más e hazában, s bennük így ugyanúgy rögződtek a jó és a rossz szokások. Túl kevés nőt engedtek a pártok a megvá- laszthatóság közelébe, ezért is kerülhetett a nagyobb lét­számú parlamentbe kevesebb nő: 386 képviselői hely közül mindössze 27-ben választot­tak meg nőt (7 százalék). S hogy itt ismét a pécsi példát említsük: a 49 tagú önkor­mányzati képviselőtestület­ben 8 nő (16 százalék) foglal helyet. A kormánynak nincs női minisztere (ideig-óráig volt csupán Botos Katalin), és a kormánytagok között is ál­lamtitkári mivoltában csupán egyetlen nő szokott alkal­manként előfordulni. S a pár­tok vezetésében sem különb a helyzet, mint volt az állam­pártban. Vélhetően úgy gondolták a magyar nők, hogy a változás szele őket is meg fogja érin­teni, s a társadalmi súlyuknak megfelelően vehetnek részt az ország dolgaiban, miután a magánéletüket illetően is megvalósul az egyenjogúság, mondjuk az egyenlő munká­ért egyenlő bér, a főfoglalko­zású anyaság, stb. Eddig még nem így történt. Dehát az át­menet időszakát éljük. így meg kell elégedni azzal, hogy március 8-a helyett 25-én ül­jük meg a nőnapot. Hársfai István

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom