Új Dunántúli Napló, 1992. február (3. évfolyam, 31-59. szám)
1992-02-06 / 36. szám
10 űj Dunántúlt napló 1992. február 6., csütörtök Honismeret A pécsi kovács céh mustralevele 1908-ból Pécs metszetével A baranyai tanoncoktatás a 19. században A magyar ferences rendtartomány egyik legnagyobb vezetője Laskai Ozsvát Könyvein új nemzedékek nevelkedtek Az első ipartanoda 1846-ban nyílt meg Pécsett és az ipar szakmai utánpótlásának biztosítására volt hivatva. Igazgatójának Kunszt Tamást nevezték ki. Az ipartanodában 1856-tól négy tanár és egy hitelemző működött. Az intézmény igazgatói tisztét 1860-ban Szauter Antal vette át, aki korábban székesegyházi káplán volt. Személyében kiváló elméleti és gyakorlati szakember került a tanoda élére, aki az eredményesebb oktatás érdekében új iskolai szabályzatot is készített. Ebben külön kiemelte az órákon való fegyelmezett részvételt, a karácsonyi és húsvéti gyónáson való kötelező részvételt. Egy jelentésében azonban szomorúan állapította meg, hogy a tanon- cok közül 50-60 sem írni, sem olvasni nem tud, még a kötelező imádságokat sem ismerik. Az okot abban látta, hogy tanonc- nak azokat a gyermekeket adták, akik az elemi oktatás során rendkívül gyenge tanulmányi előmenetelről tettek tanúbizonyságot. A céheket 1872-ben megszüntették, helyükbe az ipartársulatok léptek, majd 1884-ben az ipartéstületek váltották fel őket. Tevékenységük eredményeképpen sorra alakultak az ipariskolák, mégpedig Mohácson, Mágocson, Németbóly- ban (ma Boly), Pécsett és Siklóson. Az iskolák felügyelő-igazgatója Schneider István lett. Tanulságos a tanonciskolák érdemi munkájába is bepillantani. Az ipariskolák országos felügyelője, Bernát István az 1890/1891-es tanévben meglátogatta a baranyai ipariskolákat. A mohácsi ipariskoláról így írt: „ ... Az iskola felszerelése a vegytani és természettani eszközökben hiányos, a padok a rajzoláshoz alkalmatlanok ... A teljesen meg nem felelő eredménynek egyik fő oka, hogy a nagyobbrészt vidékről jövő tanonczok az írás és olvasásban teljesen járatlanok, úgyszólván iskolázás nélkül szegődnek tanonczokul; továbbá, hogy a nagyobb eredmény elérésére a tanidő rövid, és hogy igen sok idő vész el a mulasztások bevezetésére és igazolására; végül, hogy otthon a gazdáiknál az önmivelésre sem idejük, sem alkalmuk nincs. Észleltetett a tanító-testület által, hogy a tanonczok többnyire elcsigázva és fáradtan jönnek az iskolába, mert átlag naponkint 14-18 órán át dolgoznak az iparban ...” A pécsi ipariskoláról a többi között ezeket állapította meg: „ ... A faluból jövő gyermekek nagyon hiányos előismeretei mellett az előrehaladást még azon körülmény is hátráltatja, hogy a tanulók a műhelyben való elfoglaltságuk mellet iskolai feladataikat otthon nem gyakorolják ... A hentes és sütő iparágak tanonczai annyira elcsigázottak, hogy az előadás alatt alusznak ...” A felügyelő általános következtetése: „ ... Tekintetbe kell vennünk, hogy mai helyzetünkbe az iparos pálya csaknem kizárólag ... a vagyontalan ... sok kifogás alá eső gyermekek menedékét képezi. Azon légkör és bánásmód, mely a gyermekeket a tanulói évei alatt körülveszi, a legtöbb esetben nem alkalmas arra, hogy belőlük törekvő, erkölcsös és föladatának tudtával biró iparost neveljen ... Emellett a ... mesterinasokra nézve az iskolai oktatás nem lehet sem szellemi, sem az erkölcsi emelkedésnek forrásává .. .” Bernát István nemcsak a bajok forrását elemezte, hanem azok orvoslására egy átfogó tervezetet is készített. A javaslatok között szerepelt, hogy a ta- noncokat cseléd- és éjjeli munkára, valamint testi erejüket meghaladó tevékenységre ne szorítsák. Hangsúlyozta, hogy a társadalom az iparos ifjúság testi nevelésére, mint a pedagógia fontos részterületére, eddig semmilyen intézkedést nem tett. A század végén nagy erőfeszítéseket tettek a női iparoktatás megindítására. Az első lépések azokra a munkásnőkre vonatkoztak, akik anyagi okok miatt felsőbb iskolát nem végezhettek, de képességeik alapján alkalmasak lehettek ipari szakképesítés megszerzésére. Dr. Erdődi Gyula Négyszáznyolcvan évvel ezelőtt, 1511 június elején hunyt el Laskai Ozsvát, a szigorúbb szertartású (obszer- váns) ferencesek pesti rendházának és több, mint 70 kolostort magában foglaló magyar- országi rendtartománynak a főnöke. Az 1440-1450 között, alacsony sorból származott kiváló tudóst rendtársai ruházták fel a „Szegénység oltalma- zója” címmel. Baranya szülötte A szekszárdi apátság birtokai között szerepelő Laskó (Lúg), baranyai község 1212-ben tűnt fel az oklevelekben és Laskai születése után nem sokkal kapott mezővárosi kiváltságot. Don Antonio Pigafetta, aki Verancsics Antal érsek kíséretében fél évszázaddal Laskai halála után, 1568-ban utazott át a településen, elismeréssel írt kőből rakott, szalmával fedett házairól, amelyekben magyar módra épített kályhák ontották hideg téli időben a meleget. Don Pigafetta a bolgár és rác házakhoz képest palotának mondja a gazdag mezőváros házait, Laskai azonban alighanem valamelyik kunyhóból került a laskói iskolába, hogy onnan, mint írásban-ol- vasásban járatos novicius lépjen be 14 éves korában valamelyik baranyai vagy szerém- ségi kolostorba, ahol további nyolc évi tanulás után szentelték pappá. További pályájáról azt tudjuk, hogy 1497-ben lett a pesti ferences kolostor gvár- diánja és egyben a magyar rendtartomány vikáriusa. Itt írta a Biga Salutis (Üdvösség szekere) köteteit és a Gemma fidei (Hit gyöngye) című munkáját. 1499-ben a szerém- ségi atyai (Saregrad) kolostorban adta ki a ferencesek magyar tartományának alkotmányát és egy évtized múlva, 1509-ben Újlakon (Ilok), Ca- pistran János sírjánál választották meg utódául Pécsváradi Gábort. A szegények oltalmazója Laskai nem a szószéket kedvelte, mint Temesvári Pelbárt, hanem inkább a könyvesszobák csendjét. Szilárdan hitt a Világrend Isten által biztosított harmóniájában, s őszintén vallotta, hogy mindenkinek megvan a felülről rendelt helye, amely szerint a szolgát urához, urat szolgájához a kölcsönös hűség köteléke fűzi. Tudta azonban, hogy a törvény nemes szándéka és a valóság messze esik egymástól. Munkáiban míves fogalmazását adta az „isteni tör- vény”-nek, de országot járó rendtársai beszámolói alapján mégis hitelesen ábrázolta a korabeli valóságot. Egy Szent Lászlóról szóló beszédében jól érzékelhetően írta le, hogy az előkelők lábbal tapossák az igazságot; súlyos adóval terhelik a szegényeket; kényszerítik őket aratásra, szénakaszálásra, szüretelésre, várárok ásásra, „ ... a dologtól és éhségtől nyomorított nép (pedig) az Úrhoz kiált és kiáltása el is hallik hozzá”. Ezután kegyetlen gyakorlatuk elhagyására szólítja fel a hatalmasokat, akik „a szegények verejtékéből virultak, s éhségén kövéredtek.” Laskai az egyházatyákkal vallotta, hogy az urak és szolgák eredendően egyenlőek, mert egy apától származtak, s midnnyájan hamuvá lesznek. Elítéli ugyan a kor nemeseit, „ ... akik a parasztokat jószágnak tekintik, mint barmokat”, de szükséges rossznak tartja a hatalmat, mert védelmezi az alattvalókat, erényes életre és helyes tevékenységre kényszeríti az embereket. Jogosnak azonban csak a bölcs és igazságos fejedelmek szolgálatát tekinti. A „fejedelem” kifejezés azonban nála sem az uralkodót jelenti csupán, hanem a világ hatalmasait; az előkelőket, mágnásokat, földesurakat. Felemelte szavát Bátran megfogalmazza, hogy míg az ember erkölcsösen él, a törvény nem molesztálhatja, sőt azt sem hallgatja el, hogy ”... a közösség békéje, az igazság megőrzése végett”, vagy ha valakit igazságtalanul kényszerítenek munkára, helyes dolog a jogtalanságot megbosszulni. Felemelte szavát a „pogá- nyul élő” egyháziak ellen is és a puritán Szent Bemáttól kölcsönzött szavakkal bírálta színészhez illő öltözetüket, aranyos lószerszámaikat, durva zsoldosokra emlékeztető magatartásukat. „Óh Magyarország - jajdul fel egy István királyról szóló beszédében - Szent királyaiddal együtt elhagyott téged az igazság, elpusztult a méltányosság, mindent elöntött a romlottság”. Ő látta már a „thurcia persecutio”, a török üldözés első áldoaztat is és a későbbi reformáció nagyjaihoz hasonlóan úgy vélekedett, hogy a bűneink miatt sújt vele bennünket az Isten: a méltatlan áldozások, az engedetlenség, a „mollitia” (elpuhultság), és a „luxuria” (élvezethajhászás) miatt. Tudós szerzetes 1511-ben halt meg a ferences rendtartomány egyik legnagyobb vezetője. A keresztény világrendet védelmező, s az ellene támadókat keményen ostorozó, több kiadást is megért könyvein azonban új nemzedék nőtt fel, amely a 16. század elején különösen hajlamos volt a tudós megállapítások kritikájára. Az 1520-ban már nyakasoknak, zavargóknak, újítóknak nevezett első hullámból kerültek ki a nagy magyar parasztháború ideológusai; a „lutheri tévelygés” vádjával illetett második generációból pedig a Dráva-völgyi reformáció olyan kitűnőségei, mint Siklósi Mihály, Kopácsi István, Sztárai Mihály és az ugyancsak ferences „barátból lőtt” költő, Szkhárosi Horvát András. Cselekedeteik és tetteik azt bizonyítják, hogy akár a fegyveres harcot, akár a hitújítás békésebb útját választották, alaposan merítettek a 15. század teljes gondolalati anyagát összegző mesterük munkáiból. Kiss Z. Géza kandidátus Történelemóra felnőtteknek Nem segítettek . . . Nem új történelmi fölfedezés, hogy a nyugati szövetségesekhez fűzött egyes magyar remények megcsalattak mind a második világháborúban, mind utána, de a képet sokatmondóan egészíti ki a brit külügyminisztérium irattárából nyilvánosságra hozott dokumentumok most megjelent legújabb kötete. A Londonban kiadott forrásmű a kelet-európai brit diplomáciának a potsdami értekezlet utáni válogatott dokumentumait közli, az 1945 augusztus és 1946 április közti időszakból, íme néhány példa: * Zsedényi Béla, az ideiglenes nemzetgyűlés elnöke 1945. augusztusban diplomáciai csatornákon megpróbálta kipuhatolni, hogy mi várható a britektől, ha a szovjetek gyors és meghamisított parlamenti választásokat kikényszerítve akarnának baloldali kormányt erőszakolni Magyarországra. Ernest Bevin brit külügyminiszter válasza: „Nem (adhatunk) semmiféle biztosítékot, hogy ellenőrizni akarnánk, vagy egyáltalán képesek lennénk ellenőrizni a választásokat. Nagyon valószínűtlen, hogy (a szovjeteket) meg lehetne győzni, hogy ebbe belemenjenek Magyarországon. Azonfelül nagyon kétséges, hogy érdekünkben áll-e meggyőzni őket. Nagyon kevés megfigyelőt tudnánk küldeni, képtelenek lennének megakadályozni a szabálytalanságokat ... És végül csak mi is részesek lennénk a csalásban. Egyetértek azzal, hogy ... nem lenne bölcs dolog tiltakozni Vorosilovnál”. * Gerő Ernő kommunista kereskedelmi miniszter és Bán Antal szociáldemokrata ipari miniszter 1945. augusztus 27-én gazdasági együttműködési és kereskedelmi megállapodást írt alá a szovjet kormánnyal Moszkvában. Utána ismét Zsedényi Béla puhatolódzott, hogy várható-e a brit kormánytól közbenjárás Moszkvánál, vagy bármilyen támogatás Magyar- országnak, ha Magyarország nem ratifikálná az egyezményt. C.H. Stuart, a brit külügyminisztérium dél-európai osztályának vezetője erről a következő - Bevin által láttamozott - följegyzést készítette 1945. október 20-án. „A megállapodás orosz részvételt tesz lehetővé a magyar gazdaság csaknem minden szférájában. Kevés kétség fér hozzá, hogy e részvétel uralommá fog átalakulni. (De) A megállapodás nem olyan káros közvetlen kereskedelmi érdekeinkre, mint a hasonló (szovjet) román egyezményemért kereskedelmi érdekeink Magyarországon kevésbé kiterjedtek, mint Romániában. Igyekszünk újraindítani a magyar-brit kereskedelmet, de e kilátást nehéz kecsegtetővé tenni a magyarok számára. Eddig és jelenleg ugyanis az az alapelvünk, hogy Magyarország nem kaphat hitelt, mert általában nem telik nekünk hitelekre, de ha telnék, akkor is sok méltóbb jelentkezőt találnánk, mint egy ellenséges országot, továbbá Magyarországnak nagy adósságai vannak a háború előttről az Egyesült Királysággal szemben.” Mit tett ezek után a brit kormány? Hivatalosan bekérte a szovjet kormánytól az egyezmény szövegét, javasolta, hogy a budapesti Szövetséges Ellenőrző Bizottságban vitassák meg a kérdést, majd budapesti képviselője utján „szóban és magán jelleggel leintette a magyar kormány vezető tagjait, hogy további orosz nyomásra számíthatnak a teljes ratifikáció kikényszerítése érdekében”. Bevin külügyminiszternek „Őfelsége budapesti politikai képviselőjéhez” intézett táviratai közül a kötetben az utolsó az 1945. november 11-i dátumot viseli. Ebben a brit külügyminiszter a korábbi aggodalmak után megnyugvással állapítja meg, hogy „nem tűnik kétségesnek: a (november 4-i parlamenti) választások szabadok voltak. Noha az új kormányban a tárcák ideiglenes elosztása nem tükrözi teljesen a kisgazdák győzelmének nagyságát, azért mi mégis feltétlenül jóváhagyjuk a koalíciós kormányzás folytatódását. Akárhogyan lesz is, a kisgazdákra kell bíznunk, hogy határozzanak tulajdon tevékenységük felől”. Kevésbé diplomatikusan: csinálják, ahogy tudják. A kötet tanúsága szerint a Szövetséges Ellenőrző Bizottságban részes brit kormány az időszak további részében már annyit sem foglalkozott közvetlenül Magyarországgal, mint addig. A közép- és délkelet- európai szovjet gazdaságpolitikáról készített brit külügyminisz- tériumi memorandum 1946. március 12-én minden vonatkozásban tanulságos következtetésre jutott: „Az érvek erősen amellett szólnak, hogy oly kevéssé avatkozzunk be ... Magyarországon, amilyen kevéssé csak lehet, mert nincs sem elegendő gazdasági erőnk, sem politikai befolyásunk az érvényesüléshez. Az orosz vasmarok olyan szoros Románia, Bulgária és Magyarország körül, hogy nincs hatalmunkban ezen változtatni. El kell kerülnünk a szükségtelen beavatkozást a helyi ügyekbe, mert nem járhatunk sikerrel, és a kudarc csak felhívná a figyelmet saját tehetetlenségünkre”. i aa> Mr A ■••m Jt* á ■ ÜB-