Új Dunántúli Napló, 1992. február (3. évfolyam, 31-59. szám)

1992-02-29 / 59. szám

1992. február 29., szombat aj Dunántúli napló 15 Erdélyi anziksz Biharkeresztesen, mielőtt a román-magyar határra megér­keztünk volna, jóindulatú hely­béliek arra intettek, hogy új út­levéllel meg se kíséreljük az át­kelést, de egyébként is készül­jünk föl 6-8 órás várakozásra. A gondokat megelőzendő, beszél­getésre invitáltam a magyar ha­tárőrség legrangosabb beosz­tottját. ő sejtelmes telefonbe­szélgetések lefolytatása után ke­rek-perec megtagadta ezt, mondván személyigazolvány- nyal bizonyítsam újságírói mi­voltomat, egyébként is erre csak a területi parancsnok engedé­lyével kerülhet sor. Mindezen csak azért ütközöm meg, mert a jugoszláviai polgárháború legá­dázabb időszakában a délvidéki határon az illetékesek mindig készségesen fogduták kérdése­inket, jogosnak érezve érdeklő­désünket. Azt gondolom mon­danom sem kell, hogy még mindig érvényben van az a sza­bály, aki külföldre utazik, az csak útlevéllel bizonyíthatja személyi azonosságát. Szeren­csére a sorállományú határőrök rugalmasabbak voltak felette­süknél, s bizalmasan közölték, visszafelé jövet nyugodtan előzzük meg a határon túli több kilométeres kocsisort. A hét­végi bevásárlásra várakozó ke­leti szomszédok ezt már "ter- mészetes"-nek veszik, ugyanis jó részük csak arra vár, hogy le­teljen 24 órás magyarországi kiutasításuk, miután ismét megpróbálják tiltott áruikat be­csempészni a határon. Néhány napja pedig az új útlevél is "bo­csánatos bűn"-nek számít, úgy­hogy nincs mitől tartania a ma­gyar turistának. A határon túl, az utakat elö­zönlő Dácia áradatban közle­kedve leginkább az tűnt fel, hogy az utaknak nincs gazdája. Később vendéglátóink elmond­ták, a falvak vezetői azt tartják, közös vagyonukból nem fog­nak a városiaknak közutakat javítgatni. Ez a szűklátókörűség pedig sok helyütt már a telepü­lések bárminemű megközelíté­sét veszélyezteti. Nagyváradon sem volt jobb a helyzet, kocsi­kerék méretű aszfalthiányok között szlalomoztunk, Kolozs­várt pedig csak havon és jégen közlekedtünk. Visszatérve a gépkocsikhoz, Romániában ma az egyik legnagyobb üzlet Ma­gyarországon vásárolt 10 év körüli Dáciákat árusítani 4-700 ezer lejért. Ez a felső határ oda­kint az új autók árával azonos, mégis van kereslet, mert az al­katrész-utánpótlás úgy-ahogy, de csak ehhez a típushoz bizto­sított. Nálunk pedig ezek a ti­nédzser korú járművek 60-80 ezer forintért megvehetők (1 forint fekete piaci ára 4-4.5 lej). Kolozsvárra érkeztünkkor a helyhatósági választások kam­pányhadjáratába csöppentünk. Igen szimpatikus volt látni, hogy a jelöltek jelmondatai, plakátjai nem az úttesten, jár­dákon, házfalakon feszítettek levakarhatatlanul, hanem a vá­ros főterén, egy erre a célra fel­állított paravánon kaptak he­lyet, a felületen demokratiku­san megosztozva. Más kérdés, hogy éjjel nappal fegyveres őr vigyázott a kiragasztott iromá­nyok nyugalmára. Ide kapcso­lódik egy kolozsvári újságíró kolléga megjegyzése arra vo­natkozóan, hogy a Vatra Ro- manesca szervezet megvádolta az erdélyi magyarságot, misze­rint több autóbusznyi gyermek­társaságot „importáltak” Ma­gyarországról a helyi népszám­lálásra. ő így látja; „Ha csak a felét sikerülne visszahívni a ha­zánkba távozó székelyföldi fia­taloknak, akkor Kolozsváron magyar polgármestert választa­nának”. Az embereket azonban itt is leginkább az árak és bérek alakulása foglalkoztatja. A harc éppen a bérminimum megálla­pításáért folyik a Parlamentben, ahol a szakszervezet 24 ezer lejt, míg a kormány 8500-at tart reálisnak. A helybéliek ezt is a közismert székely humorral fo­gadják: a bérminimumot úgy állapították meg, hogy a létmi­nimumból levonták az adót. A gazdasági átalakulás vi­szont rohamléptekkel halad előre. A Kolozs Gazdasági Kamara például tavaly csak­nem négyszer annyi új tagot re­gisztrált, mint nálunk a dél-du­nántúli. Anyagi lehetőségeik is kedvezőbbek a magyar kama­rákénál, mivel náluk történnek a cégbejegyzések is, s a díjak négyötödét saját célra haszno­síthatják. Egyébként itt is a bel-és külkereskedelmi, a szol­gáltató, az idegenforgalmi és az építő tevékenységet ellátó vál­lalkozások a legnépszerűbbek. Hazamegyek a munkából, s otthon lecserélem a jégkocká­kat a díszhalakról! - meséli egy székelyföldi ismerősöm. Félre­téve a tréfát, mint mondja, va­lóban úgy kezdi otthon munka után a programot, hogy melegí­tőbe, molton házikabátba bújik, s várja blokkházban lakó bará­tait. Az ötórai fürdésre invitá­lásnak ugyanis nem lehet ellen­állni, mert bár az ő gázfűtéses lakásában is csak este 23 órától hajnali ötig üzemelnek a kon­vektorok, de némi langyos víz nap közben is csordogál. Magam is tapasztaltam, hogy mindez mennyire nem túlzás. Kint tartózkodásunk során há­rom különböző első osztályú szállodában láttak vendégül bennünket, s mindenütt várako­záson felüli ellátást, többfogá- sos extra ebédeket, vacsorákat kaptunk. Meglehetősen gro­teszk jelenet volt azonban a csillogó, márvány borítású, exkluzív éttermekben télika­bátban és kucsmában falatozni, ami a törzsvendégeknek látha­tóan természetes volt. ■sk Szívből jövő kétségbeesést azonban csak akkor éreztem panaszaik mögött, amikor erdé­lyi újságíró kollégáim a romá­niai magyar nyelvű lapok hely­zetéről beszéltek. 1991-ben ugyanis a román kormány a kultúra támogatására az állami költségvetés 0,32 százalékát szavazta meg, s várhatóan idén sem lesz kedvezőbb a döntés. Ebből pedig újságok finanszí­rozására nyilvánvalóan igen kevés pénz jut. így a magyarul megjelenő lapokat állandóan a megszűnés gondolata foglaal- koztatja, holott nemcsak hír­közlő szerepük van a régióban, de az itt élő magyarság panaszi­rodájaként, lelki és jogsegély- szolgálatként is funkcionálnak. Az írószövetség napilapja a Látó már bejelentette szünete­lését, de a Helikon elnevezésű hetilap sem jelent meg még az idén, pedig a szerkesztőség 16 tagjából 10-et már elbocsátot­tak az életképes működés re­ményében. Hasonló a helyzet a Családi tükör című magazin jel­legű folyóirat esetében is, ahol a felét küldték el a társaságnak. Két gyermeklap - Napsugár, Szivárvány - létét pedig már valószínűleg lehetetlen meg­menteni, s őket furcsa módon még a magyarországi segítség is sújtja. A remittendára került hazai példányok jó részét ugyanis egy idő után igen ol­csón Erdélyben értékesítik, ez­zel is csökkentve a helyi kiad­ványok keresletét, holott a helyi aktualitásoknak, a különböző csoportok érdekeinek kifejezé­sére ez volt az egyetlen fórum. Temesváron tavaly ősszel a magyar nyelvű napilap utolsó segélykiáltását még meghallot­ták, s társadalmi összefogással még megmentették az újságot. Újabb hasonló veszélyhelyzet­ben azonban a helybéliek már nem valószínű, hogy tudnának segíteni, már csak az anyaor­szág áldozatkészségében bíz­nak. Mindenképpen elgondolkoz­tató ugyanis, hogy míg Fran­ciaország a közelmúltban tíz kultúrális központot hozott létre Romániában - közpon­tonként egymillió dollár évi támogatással könyvtárakat üzemeltetnek, menedzser- képző-és számítástechnikai tan­folyamokat szerveznek, kultú­rális előadásokat rendeznek a latin nyelv védelme nevében - addig Magyarország politikai semlegességre való hivatkozás­sal mindössze évi 25 millió fo­rinttal - különböző alapítvá­nyokon keresztül - segíti a ma­gyar nyelv életbemaradását Transsylvániában. Mészáros Endre Hunyadi Mátyás szobra Kolozsváron A ligha van olyan magyar lány és asszony, aki még sohasem lapozgatott volna egy nyugat-európai képes női magazinban, aki ne sóhaj­tott volna közben legalább ket­tőt: 1. Miért is nem tanult meg annakidején tisztességesen né­metül (angolul, olaszul, fran­ciául)? 2. Mikor lesz végre egy szép kiállítású, színes, tartalmas, nőknek szóló hetilap - magyar nyelven? Nos, nemsokára. Az Axel Springer Budapest Kiadó 1992 április elején útjára bocsájtja új, színes, képes, eu­rópai kiállítású, kizárólag nők­nek szóló hetilapját, amelynek főszerkesztője Miskolczi Miklós lesz. Vele beszélgettünk.-Az ön könyveit, a Színlelni boldog szeretőt, a Hazudni bol­dog hitvest, a Mindenki mással csinálja című bestsellereket százezer számra vették a nők. Gondolja, hogy a lapja is ilyen kelendő lesz?- Remélem.- Képes, női hetilap. És mi lesz a címe?- Kiskegyed.- Különös cím. Mondhatnám, meghökkentő.- Én inkább kedvesnek, ha­bos kávé illatúnak, fiatalítónak, békebelinek nevezném. De ha valaki csak különösnek tartja, számunkra az sem rossz.- Miről szól a Kiskegyed?-Egyszerű. Arról, amiről a nők egymás között beszélnek.- Már bocsánat, de honnan tudja ezt egy férfi?- Az életem során ilyen-olyan minőségben hoz­zám tartozó lányoktól és asszo­nyoktól. Vagy nem hallotta volna még, hogy a nők igazi tit­kait a férfiak ismerik? Persze, ez fordítva is igaz.- Milyen olvasói közönségre számít?- Húsztól nyolcvan évig mindenkire, akinek kettessel kezdődik a személyi száma. Vannak élethelyzetek, amelye­ket többnyire minden nő megélt már, vagy meg fog élni, vannak kérdések, amikre minden nőnek választ kell adnia egyszer, vagy sokszor, vannak dolgok, tervek, tevékenységek, feladatok, kül­detések, amelyek elválaszthatat­lanul hozzátartoznak minden nőhöz. Nincs egyéb dolgunk, mint tudni, ismerni ezeket és amikor kell olvasóink mellé állni. Szórakoztatóan, okosan, jól informáltan, jó ízléssel. Mint egy igazi barátnő.- Ön, mint barátnő. ?- Bocsánat, a Kiskegyed hite­les szakértők egybenhangzó vé­leménye szerint nőnemű.- Vagyis?-Vagyis lesz benne minden­féle: divat, kozmetika, kevés gyereknevelés, háztartási tipp, recept, intim sarok ... És még valami, amiről a magyar hetila­pok alig, vagy egyáltalán nem írnak. Nevezetesen: a nők és a fér­fiak egymásért folytatott vége­láthatatlan harca. A férfi-nő kapcsolat minden lehetséges változatáról és változásáról el­fogulatlanul tudósítunk. És ami nagyon fontos: bennünket az úgynevezett nagy történelmi kérdések, csak egyszerű emberi sorsként érdekelnek.- Mondana címeket a lap­ból?- Különös kérés, de például: Hogyan lehet elrontani az első randevút, Hét főbűn egy romló házasságban, Legyen káposzta a retikülben. Milyen feleség ön - ezt egyébként Rózsa Gyuri kérdezi az olvasóktól, Bőrbe kötve jön a tavasz, vagy Taná­csok második feleségeknek.- Semmi politika?- Egy szál sem. És talán nem tévedek, ha azt mondom, hogy ez maga garantálja a sikert. De legalább a felét. Gyula deák N em elírás, mert a népszerű költő és író, ifjú korában így jegyezte verseit és prózai írásait. Ennek híre azonban hozzánk csak később jutott el. 1943 őszén, dr. Balogh Ist­ván, Szeged-Alsóközpont (ma Mórahalom) plébánosa - aki időnként megjelent a szombat esti KALOT-gyülésünkön -, pályázatot hirdetett ezzel a címmel: Mi a KÁLÓT célja? S a karácsony meghozta életem első sikerét az irogatás terén. Egy mutatós könyvet, benne tintenkulival írva: „ .../. díjat nyert KÁLÓT pályázatá­ért ...”. Mohón lapoztam egyet, hogy olvashassam, „vi­téz Somogyváry Gyula: Virág­zik a mandula, első kötet, 60-62. ezer”. Könyvekre ak­kortájt nem telt a magamfajta fiatalembernek; csak könyv­tárból, vagy tehetősebbektől kölcsönöztünk, hogy könyv­éhségünket kielégítsük. Lázas sietséggel kezdtem az olvasás­hoz, hiszen sejtettem, az öreg Balogh „magunk között így emlegettük hordókövér plébá­nosunkat), csak értékes könyvre adja a pénzét. Az olvasmányélmény min­den várakozásomat felülmúlta, nem véletlenül fogyott el be­lőle 60 ezernél több. „ ... Fur­csa virág a mandulavirág. Sokszor esztendőkig hiába ke­ressük. ... Ritkán hajt, de ha hajt, akkor...”, idézek a be­vezető sorokból. S egyből az olasz frontont találom magam, a mandulás közepén, ahol ria­dókészültségben állt az egész front; a dobokon rezegtek a babszemek a lövészárokban, jelezve, hogy a digók fúrnak alattunk, robbantásra ké­szülve. Megismerkedem a „füzfá”-val, a huszadik évében lévő fűzfapoétával, Somogy­váry Gyula zászlóssal, a„vas- hadnagy” Látrányival, Tomay apóval, Rátz László hadapród őrmesterrel, aki teológus; és sorra a csukaszürke bakákkal, a doberdói front hőseivel. Olykor filozofáltak a háború értelmetlenségéről, mégis har­coltak becsülettel, így kívánta a haza. Nem hódítás, vagy martalócerkölcs hajtotta őket, megtámadottak voltak. Csak a kifogyhatatlan katonahumor vidította őket. „Ne sárgulj fűzfa, sárga a parolid!” - mondotta gyakran Látrányi. Megejtő fejezet a dánéi idill, a bájos Nannikával, a kis prepá­val, akinek szerelme elől Rátz hadapród az égiekhez fordul védelel mért... A szerző bő­ven meríthetett élmény anya­gából, hiszen három ízben ve­zényelték ki a különböző fron­tokra. Amint a második kötetnek is végére értem, már nyomtam is Jancsi barátom kezébe: öre­gem, ezt olvasd el! így terjesz­tettük egymás között a meglé­vőket, tovább kutatva az újabb kötetek után. így vettem köl­csön a trilógia második köte­tét, a Ne sárgulj füzfá-t, majd a harmadikat, az Es Mihály har­colt címűt. A pirossapkás kislány, a szabadságharcot megelőző korszakról tár elénk átfogó ké­pet. A hadtest hű marad, a sza­badságharc drámai eseménye­ivel ismertet meg. Az És mégis élünk, a nyugat-magyarországi felkelés hiteles történetét adja elénk. A Rajna ködbe vész, Budavár visszafoglalásának megrázóan szép regénye. A város meg a sárkány, Sopron város hűségének, igaz ma­gyarságának állít emléket. A kölcsönkapott könyvek leg­fontosabb megállapításait ol­vasás közben kijegyzeteltem, ma is megvannak. Versesköte­tet egyet tudtam megszerezni. A sok kedves költemény közül a Vert hadak utján, A Jánosok, a Magyar Miatyánk 1919-ben, és a Számadás címűt kimásol­tam, ma is őrzöm azokat. így tanultuk meg, hogy az a jó könyv, amelyet másodszor is érdemes elolvasni. S ha nem volt újabb, elővettük a már ki­olvasott könyvet - sokadszor is. K edves szerzőnkről meg­tudtuk, hogy író-költői munkássága mellett közsze­replést is vállalt. Országgyű­lési képviselőnek választották, majd a Magyar Rádió igazga­tójává nevezték ki. A német megszállás után két nappal a Gestapo letartóztatta. Mautha- usenba deportálták, ahonnan 1945-ben térhetett haza. Mint bizonyítottan antifasisztát, joggal illette volna meg a ko­rábbi állása, ám a moszkovita elvtársak ugyanúgy ellenséget láttak benne, mint Hitler pri­békjei. Jellemórisától nem re­mélhettek puhány behódolást,. Hazaérkezéséről a sajtó nem tájékoztatta a közvéleményt. 1946 nyarán a Baloldali blokk maga alá gyűrte a pol­gári vonalat, ősszel pedig Rá­kosi elérkezettnek látta az időt, hogy még vadabb kirohanást tegyen a „belső ellenség”, a „népellenes” irodalom és an­nak művelői ellen. Rendeletet hozott, miszerint az ilyennek minősülő műveket, és azok íróit indexre kell tenni. A tör­ténelem torz fintora, hogy ezt a vandál munkát dr. Balogh István miniszterelnökségi ál­lamtitkárra, korábbi plébáno­sunkra bízta. A baloldali sajtó nyomban kiszivárogtatta, hogy az ítéletvégrehajtó egy kisgaz­dapárti katolikus pap, aki loja­litását bizonyítandó könyörte­lenül elvégezte a rábízott fel­adatot. Somogyváry Gyulát a negy­venes évek végén letartóztat- ták. Néhányan találkoztak vele Kistarcsán, halálának körül­ményei még nem tisztázottak. A múlt évben örömmel fe­deztem fel a könyvesbolt kira­katában a Virágzik a mandula, és A Rajna ködbe vész című köteteket. Ez reménnyel tölt el, hogy az üdvös kezdemé­nyezés folytatódik, amíg min­den írása újból kiadásra nem került. E gy hete ütötte meg a füle­met a rádió szűkszavú köz­leménye, hogy Somogyvári Gyula író rehablitálása és újra temetése február 14-én lesz az Új Köztemető 301-es parcelá- jában. Ez a hír indított cikkem megírására. Kötelességemnek érzem, hogy emlékeztesek arra az íróra, aki a legjelentősebbek egyike volt, s akiről azóta fel­nőtt két generáció alig tud va­lamit. Ónozó Lajos Fogy Magyarország lakossága Folytatódik Magyarország népességszámának 1981 óta tartó csökkenése: az elmúlt év folyamán 126 ezer gyermek született, és 146 ezren haltak meg. A csecsemőhalandóság nem változott számottevően, ezer élve született gyermek kö­zül 15 nem érte meg az egyéves kort. Az ország lakossága az év első napján 10 millió 335 ezer volt, húszezerrel kevesebb, mint 1991-ben - állapítja meg a KSH jelentése.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom