Új Dunántúli Napló, 1992. február (3. évfolyam, 31-59. szám)
1992-02-27 / 57. szám
6 qj Dunántúli napló 1992. február 27., csütörtök Külpolitika Eladó az IRI, az ENI, és az Alitalia Privatizáció olasz módra Jönnek a külföldiek? Algéria két tűz között Papok és katonák Churchill sokszor hangoztatta, hogy a politikában vannak olyan dilemmák, amelyek egyszerűen megoldhatatlanok. Sokasodnak annak a jelei, hogy a mai Algéria helyzete pontosan ebbe a kategóriába tartozik. A most harminc éve független egykori francia gyarmat kivérzett az önállóságért vivott hétéves háborúban. Ha ehhez hozzávesszük a történelmi okokra visszavezethető elmaradottságot, érthető, Algéria népe sohasem ismerhette a demokrácia áldásait és e pillanatban komoly esély van arra, hogy jóidéig nem is ismerheti meg. Mi történt Algériában? Dióhéjban az, hogy a három évtizede megszakítás nélkül kormányzó Nemzeti Felszaba- dítási Front, az FLN most engedte meg először a szabad választásokat, ez viszont olyan eredményt hozott, ami csirájában elfojtotta volna a további választások lehetőségét. A történelem furcsa és más országok már nem egyszer megtapasztalt fintora, hogy az elkeseredett tömegek szabad akaratukból olyan erőt juttatnak hatalomra, amely soha többé nem engedi meg nekik szabad akaratuk kifejezésre juttatását. Nem puszta feltevés, hogy a hatalmas győzelmet aratott FIS, az Iszlám Üdvpárt múltba forduló bigott vezetése hermetikusan lezárt volna minden, a polgári értelemben vett demokráciára nyíló kaput. Erre volt válasz a katonák január 11-i államcsínye, ami viszont a muzulmán fundamentalizmus választási győzelmének érvényesítéséhez vezető utat torlaszolta el. Fantasztikus patthelyzet keletkezett, amelynek groteszksé- gét kitünően érzékelteti a Le Monde Diplomatique cikkírója, Lahuari Addi: „A FIS, ez az egyszerre forradalmi és reakciós párt maga is megállította volna a demokratizálódást, ha hatalomra kerül, de egyelőre mégis ez a párt a szegények és kisemmizettek reménysége. A modernista elit nem tűrhette, hogy a koldusok pártja demokratikus utón hatalomra jusson. A kard magára vállalta, hogy megzabolázza a bigottsá- got...” Csakhogy a kard a bigottsá- gon kívül a demokrácia közegét, a szabad választásokat is megzabolázta és pontosan ez a churchilli, a feloldhattlan dilemma. (FEB) „MTI-Panoráma" - „Eladók jó karban lévő állami vállalatok. Irányár: 15 000 milliárd líra. Fizetés részletre, akár államkötvényekkel is” - ilyesfajta hirdetések hamarosan megjelenhetnek az olasz újságokban. A kormányzati előterjesztés minapi végső parlamenti jóváhagyása után megkezdődhet ugyanis a kiterjedt olasz állami ipar magánkézbe adása. Ez a bizalmi szavazással összekötött jóváhagyás tulajdonképpen a költségvetési törvényt egészíti ki, amennyiben a kormány az 1992-re szóló költségvetésben 15 000 milliárd líra bevételt irányozott elő a privatizáció révén anélkül, hogy erre a szükséges törvény megszületett volna. A most feloszlatott parlament egyik utolsó aktusaként ez megtörtént, s így - az Európa-szerte elteijedt divatnak megfelelően - Olaszország is nekivághat az állam gazdasági szerepvállalása csökkentésének. A törvény értelmében részvénytársaságokká alakíthatók át a nagy állami vállalatok, mint az IRI-csoport kohászati és gépipari vállalatai, az ENI (a kőolaj- és földgázipari holding), az élelmiszer- és alumíniumipart tömörítő EFIM, az Alitalia Légitársáság, az állami filmgyártó és forgalmazó, továbbá a vállalatszerűén gazdálkodó költségvetési intézmények, mint az állami dohányipar, a posta, az államvasutak és az elektromos művek. Nemkülönben a jelenleg tisztán állami tulajdonú nagy kereskedelmi bankok (BNL, Banca Commer- ciale, Banco di Roma) és biztosítok (INA). A részvénytársaságok a tőzsdén vagy azon kívül is értékesíthetők. A kormány gazdasági bizottsága és a pénzügyminisztérium közösen állapítják meg azokat a gazdaságpolitikai irányelveket, amelyek érvényesí- tendők a privatizációnál. Magyarán eldöntik: eladható-e és milyen mértékig egy-egy stratégiai cég. A törvény a parlamentnek is fenntart beleszólási jogot. Vagyis a vita, amely hónapokig dúlt a privatizáció körül nem dőlt el végleg. A törvény tükrözi azoknak a nézetét is, akik akár teljes magánkézbeadást is elfogadhatónak, sőt kívánatosnak tartanak, mint a liberálisok vagy Guido Carli, kincstárügyi miniszter (a privatizáció fő harcosa a kormányban). És azokét is, mint a szocialisták, akik szerint az állam nem mondhat le a stratégiai iparágak kézben tartásáról, s legfeljebb 49 százalékos magánrészesedést tartanak elfogadhatónak. A kompromissszumos törvény úgy szól, hogy a kormány esetről esetre dönt, és a parlament felülbírálhatja a döntést. A megszülető részvénytársaságokban a kormány nevezi ki az állam képviselőit a tulajdonosi jogokat gyakorló igazgatótanácsba. Többszörös biztosíték áll tehát rendelkezésre ahhoz, hogy egy-egy fontosnak ítélt vállalat vagy ágazat a kormányzat és az állam fennhatósága alatt maradjon, ha a politikai vezetés ezt így akarja. Az állami intézmények, az ipar és a bankvilág vezető posztjainak osztogatása a kereszténydemokraták sok évtizedes politikai hatalmának egyik kulcsa. Cseppet sem meglepő, hogy csak nagy körültekintéssel mondanak le róla. S egyáltalán nem biztos, hogy lemondanak. A privatizáció mégis elkerülhetetlen, mert az olasz államadósság tűrhetetlen méretű. A költségvetési egyensúlyt helyre kell állítani, ha Olaszország nem akar lemaradni az egyesült Európa pénzügyi uniójáról. Az idei 15 000 milliárd csak az első lépcső a több évre tervezett nagy adósságleépítéshez. Egyszerűen nincs más út, mint a családi ékszerek kiárusítása, bármennyire nehezére esik is ez a hatalomosztogató politikai vezetésnek. „Valóságos forradalom, ami elindul az olasz gazdaságban ezzel a törvénnyel” - jelentette ki büszkén Guido Carli a beterjesztéskor. Az olasz állami ipar és a bankszektor a legkiterjedtebb a fejlett Európában, megközelítőleg a gazdaság egyhar- madát teszi ki. Ennek fokozatos leépítése valóban a legnagyobb változások egyike, ami a háború óta Olaszországban végbemegy. De vajon reális-e az elképzelés? - A sajtóban és a parlamentben sokan kétlik ezt. 15 000 milliárd értékű részvény elhelyezése a pénzpiacon még jólmenő cégekkel sem biztos. Az eddig legsikeresebb brit privatizációnál például több év kellett ilyen érték átadásához. „Hol van a kellő vásárlóerő és kereslet ekkora részvénytömeg elhelyezéséhez?” - tették fel a kérdést a parlamenti vitában az ellenzők és bírálók. Az eleve kétséges, hogy a halódó olasz tőzsdén ez a belföldi kereslet megjelenik. A kispénzű megtakarítók jelenleg államkötvényekbe fektetik megtakarításaikat az évek alatt kialakult gyakorlatnak megfelelően. Az állam ezekből a papírokból teremtette elő évről évre a kolosszális költségvetési hiány fedezetét. Az adósságot most hegyként görgeti maga előtt. Ha az államkötvényekbe fektetett pénzt váltanák át állami vállalatokból vehető részvényekre, tulajdonképpen nem sokat javulna a helyzet. Tehát külföldi befektetők megjelenését kell várni és remélni. Az olasz állami vállalatok nincsenek rosszul menedzselve. Az IRI és az ENI, de az ENEL elektromos művek is tartósan nyereséges és piaci értékük 13-15 000 milliárdra tehető becslések szerint. Ezek a cégek így étvágygeijesztőek lehetnek amerikai, japán vagy német befektetőknek, csakhogy ekkor felmerül majd a jogos aggály: átengedhető-e a külföldi konkurenciának például az olasz kőolajipar vagy más stratégiai ágazat? Az olasz privatizáció ügye egyelőre korántsincs tehát lefutva. Nem beszélve egyéb felmerülő kérdésekről. Mi lesz az állami vállalatok alkalmazottainak szerzett jogaival a jövendő vegyes vagy magántársaságokban? A szakszervezeteknek van mondanivalójuk ehhez. Hogyan történik a vagyonértékelés? „Csakis külföldi vagyonértékelők bevonásával a szükséges tárgyilagosság érdekében” - mondja a pénzügyminisztérium. A külföldi befektető nyilván nem is bízna másban, s nem fogadná el az olasz kincstár vagy bank értékelését. A miniszterelnöknek a törvény értelmében három hónap elteltével a parlament elé kell állnia az első kiárulandó cégek listájával és a privatizáció pontos menetrendjével. A továbbiakban pedig minden év március 31-én jelentést kell tennie a haladásról. Idén március 31-én formailag még az Andreotti-kormány van hivatalban, de már csak egy héttel a választások előtt. A privatizáció lényegében a jövendő kormány feladata és hatásköre lesz. Egy bizonytalansággal több, hiszen lehet, hogy a választások utáni kormányt a privatizációt meglehetősen ellenségesen kezelő szocialisták alakítják meg. Magyar Péter Mennyit hoz és mibe kerül az olimpiai siker? Ausztria a téli olimpiai győzelmek mámorában úszik: a vasárnapi Kurier első kolumnáját beborítják az osztrák érmesek csupa mosoly fotói. Ismét vagyunk valakik - hangzik hozzá a kellőképpen túlzó vezércikk. A piros-fehér-piros zászló oly magasan leng, a keblek annyira duzzadnak a büszkeségtől, hogy még csak ünneprontásnak se hat a bécsi Wirtschaftswoche című hetilap szerény - ám címlapsztori - kérdése: mibe kerül egy olimpiai győzelem? A hivatalos prémium általában mindenütt hétpecsétes titok. Az osztrák Olimpiai Bizottság azonban az idén nyilvánosságra hozta a tarifát: az arany 120 ezer, az ezüst 100 ezer, a bronz pedig 80 ezer schillinget hoz az újdonsült bajnokoknak. A legtöbb embert persze az izgatja, mennyit jelent az aranyérmes lesiklónak, amikor éppen levett lécének márkajelzését kifulladva fordítja a kamera felé. Nos, nem lehet meglepetés a válasz: sokat. Nem csoda hát, hogy az sem csekély versenyfutás, ami a győzelem után kezdődik. Mégpedig azon melegiben, amig tudja a világ - és a sportcikkeit reklámozni kívánó - ki is az a Patrick Ortlieb. A sportszergyárak reklámkerete kicsiny, annál nagyobb a versenysportra kiadható költségvetési összeg. Az élen az Atomic áll: 200 síversenyzővel áll kapcsolatban, s 80 millió schillinget oszt szét közöttük évente. A Blizzard és a Kästle szerényebb - 20 millió körüli összeget utal ki a vele szerződőknek. Nyilván megéri: a bajnokságot nyerő versenyző nevét talán elfelejtik, a léc vagy más szerelés márkáját azonban kevésbé. Valóságos varázserőt tulajdonít aztán a márkának az egyszeri testgyakorló: Atomi- con tán neki is sikerül. Mi tagadás, a mammutösszegek ellenére ez a leghatékonyabb hirdetési mód. Nemzetközi méretekben 70 millió svájci frankra teszik azt az összeget, amivel a világszerte a versenysportokat ily módon reklámokból a nagy cégek szponzorálják. A dolog ott hibádzik, s ezért jogos a „mibe kerül” kérdés, hogy e szponzorálás örömeiből csak a csúcson levőknek jut. Hogy odáig miként vezet az út, ez a szakszövetségek dolga. Igaz, a sportszergyárak Ausztriában az egyesületek fenntartásához is hozzájárulnak, de az az évi 10,5 millió schilling elenyésző a kiadásokhoz képest. Innen a feladat a költségvetésé. 1992-ben a sportminisztérium 116 millió schillinget költhet a sportlétesítmények, edzőpályák fenntartására, építésére, és a versenyeken való részvételre. Ennél jóval több jön a lottóbevételekből: az idén 368 millió schilling. Ebből három országos szövetség 50 millión osztozik. A 49 szakszövetség összesen több mint 80 milliót. 124,2 milliójut a labdarúgó szövetségnek és 12,3 millió az olimpiai bizottságnak. Ez utóbbi külön akciókkal - bélyegek, sorsjegyek - további 70 milliót gyűjtött össze és osztott szét a téli és nyári olimpiák résztvevői között. Húsznál is több érem egészen más színben tüntet fel csupasz számokat. Az adófizető talán még számolgatni is elfelejt, és hogy megéri-e, az ezekben a napokban nem kérdés. Szászi Júlia Az NDK volt államfőjét, a súlyos beteg Erich Honeckert február 24-én egy moszkvai kórházba szállították. A kubai válság részletei Hajszálnyira az atomcsapástól (MTI-Panoráma) - A Kubába telepített szovjet rakéták indítókulcsát nem Moszkvában őrizték: az egység szovjet parancsnokának korlátlan felhatalmazása volt arra, hogy összecsapás esetén a kubai vezetés kérésére bevethesse a taktikai atomfegyvereket. Talán ez volt a legmeglepőbb tény azoknak az amerikai veterán politikusoknak és kutatóknak a számára, akik részt vettek az 1962-es kubai válságról januárban Havannában rendezett nemzetközi konferencián. A tanácskozást zárt ajtók mögött tartották, csupán befejeztekor rendeztek egy összegző sajtóértekezletet. A kubai televízió azonban a múlt héten négy estén át terjedelmes összefoglalót sugárzott a konferenciáról, s ebből nemcsak érdekes, új részletek, hanem az érintettek akkori és mai politikai gondolkodásmódjára utaló, jellemző megnyilvánulások is kitűntek. (Talán azért is döntöttek Kubában az utólagos nyilvánosság mellett, mert időközben az amerikai sajtóban is megjelentek a résztvevők beszámolói.) Az már korábban is ismertté vált, hogy sem a rakétaválság előtt, sem utána nem állt a világ oly közel egy atomkatasztrófához, mint azokban a napokban. A pontos okokra azonban Gribkov tábornok, volt szovjet hadműveleti főnök és Fidel Castro kubai vezető visszaemlékezéseiből derült fény. Miként Gribkov elmondta, a korábban elismert hússzal ellentétben 45 taktikai rakétát szereltek fel nukleáris robbanófejjel Kubában, közülük hét mozgatható indítóállomásról kilőhető, közép-hatótávolságú Luna-rakéta volt (pusztító ereje egyenként mintegy---^ fele a hirosimai atombombáénak). Az amerikai hozzászólásokból pedig kitűnt, hogy tudtak ugyan a rakéták létezéséről, de a nukleáris robbanófejekről a felderítésnek nem voltak adatai. Fidel Castro, aki többször is felszólalt a konferencián, a tőle megszokott szenvedélyes hangon, ugyanakkor humorral átszőve, idézte fel az eseményeket. Nyíltan szólt arról, hogy ragaszkodott az atomfegyverek bevetéséhez, amennyiben megkezdődik az amerikai invázió. „Istenem! El tudja képzelni mi történt volna ekkor?” - reagált 30 évvel a történtek után is fel- dúltan Robert McNamara, a Kennedy-kormányzat védelmi minisztere. „Ez nemcsak Kuba, hanem az egész emberiség számára katasztrófát jelentett volna!” S ha valaki, akkor a volt védelmi miniszter igazán fel tudta becsülni a veszély nagyságát, hiszen ő mondta el azt is a tanácskozáson, hogy 1962 októberének legkritikusabb hétvégéjén Kennedy elnök megígérte a vezérkari főnökök egyesített bizottságának: felhatalmazást ad a 48 órán belüli támadásra, ha Hruscsov nem egyezik bele a rakéták visszavonásába. A kubai államfő nem titkolta: annak ellenére engedte a rakéták telepítését, hogy jól tudta, ez háborút jelenthet. „A halál mindenképpen halál. Ha az amerikaiak hagyományos fegyverzettel támadnak, akkor is kubaiak sokasága pusztult volna el”. S akkor az agresszomak is pusztulnia kell, az másodlagos, hogy milyen eszközökkel mérik a válaszcsapást - érvelt a tanácskozáson. Szavaiból az is kitűnt: a kubai vezetés számára előnyös volt, hogy a rakétaegység szovjet vezetője tartotta a kezét az indítógombon, mert vele könynyebbnek tűnt szót érteni, mint adott esetben Moszkvából megkapni az engedélyt... Ám Hruscsov és Kennedy végül megegyezett. A rakétákat kivonták Kubából, az inváziót lefújták. A történtekről - a tévéközvetítések tanúsága szerint - most őszintén, protokoll nélkül, néha szinte barátságos gesztusokkal tudtak szót váltani az egykori ellenfelek. E barátságos közvetlenség, úgy tűnik, a „nagypolitikában” egyelőre semmiféle reményre nem jogosíthat fel. Az Egyesült Államok és Kuba viszonyára változatlanul a gazdasági embargó és az emberi jogok, a kubai demokratikus változások számonkérése a jellemző az egyik oldalon, az első számú ellenség ostorozása és a fenyegetettség hangsúlyozása pedig a másikon. Császár Tibor
