Új Dunántúli Napló, 1992. február (3. évfolyam, 31-59. szám)
1992-02-22 / 52. szám
8 aj Dunántúli napló 1992. február 22., szombat A Pécsett szerkesztett Jelenkor A Jelenkor februári számának élén Berták László és Kovács András Ferenc verseivel, Roland Bar- thes Beszédtöredékek a szerelemről című esz- székönyvének szemelvényével, Márton László januárban kezdett regényének második részével, valamint Németh Gábor A Semmi Könyvéből című prózának egy darabjával találkozik az olvasó. Németh Gábor első kötetéről ugyanebben a számban Bagossy László írt méltatást. A februári szám szépirodalmi anyagában kapott helyett Parti Nagy Lajos hangjátéka, Tandori Dezső Szabadiskola-sorozatá- nak újabb, negyedik fejezete, mely ezúttal Kosztolányi személyét, munkáit, irodalmi mester-voltát állítja középpontjába. Ugyanitt olvasható Zalán Tibor, valamint két Pécsett élő fiatal költő, Berta Péter és Gyermán Júlia versei. Tandori Dezső Kosztolányi-esszéjéhez kapcsolódik Papp István kistanulmá- nya az Aranysárkányról. A februári számban fejeződik be Da- nyi Magdolna tanulmánya Pilinszky János hasonlattípusairól, továbbá Rugási Gyula Határ Győző 1956-ig tartó írói működését bemutató írása. A februári szám kritikarovatában Thomka Beáta ezúttal Grendel Lajos Thészeusz és a fekete özvegy című könyvét mutatja be, Körösi Zoltán szintén egy Grendel-regényről, a Szakításokról írt bírálatot. Pór Péter Danyi Magdolna, Méhes Károly pedig Pusztai Zoltán verseskötetét ismerteti. Roland Barthes: A Távollevő Távoliét - Minden olyan nyelvi epizód, amely a szeretett tárgy távollétét rendezi jelenetté - bármi is az oka, bármekkora is az időtartama ennek a távollétnek -, és amely a távollétet gyakran a szakítás próbatételének tünteti fel. 1. Temérdek lied, dal, melódia szól a kedves távollétéről. S mégis, ezt a szinte klasszikus alakzatot hiába is keresnénk Goethe Wertherjében. Hiányának egyszerű az oka: itt a szeretett tárgy (Charlotte) mindig egyhelyben van, csak a szerelmes alany (Weither) távolodik el tőle, egyszer-másszor. Márpedig csakis a másik lehet távol: mindig a másik utazik el, én maradok. A másik állandóan úton van vagy legalábbis készülődik valahová; a másik már csak hajlamánál fogva is folyton költözik, folyton vándorol; bennem viszont, aki szeretem, az övével ellentétes hajlam dolgozik, ezért vagyok otthonülő, röghöz kötött, mindig rendelkezésre álló, várakozó, mozdulatlanul hányódó, mint egy át nem vett csomag a pályaudvar egyik zugában. A szerelmes távoliét ugyanis egyirányú, csak annak az, aki marad - az elutazónak nem: a mindig jelenvaló én csakis teveled, a szakadatlanul távollevővel szemben szerveződik meg. A távollétről beszélni annyi, mint megállapítani, hogy a szerelmes alany helye meg a másik helye nem cserélhető fel egymással; a távollétről beszélni annyi, mint ezt mondani: „Én sokkal jobban szeretem őt, mint ő engem.” 2. Történelmileg nézve a dolgot a távoliét a Nő témája: a Nő mindig otthon ül, a Férfi vadászik, utazgat, a Nő hűséges (várakozik), a Férfi fut a nők után (csavarog, hajszolja a kalandokat). A távollétnek a Nő ad formát, a Nő dolgozza ki költészetét, hisz futja az idejéből; szövi a vásznat és dalol; a fonóban vagy szövés közben énekelt dalok egyszerre éneklik meg a mozdulatlanságot (a rokka egyhangú berregésével) meg a távollétet, (kihallatszik belőlük, bár tompán, a nagy útra való felkészülés zaja, a tengerzúgás, a lódobogás). Mindebből az következik, hogy ha egy férfi távollétről beszél, mindig megjelenik benne valami nőies: a várakozó, a várakozástól szenvedő férfi döbbenetesen elnőiesedik. A férfi nem azért lesz nőies, mert történetesen homoszexuális, hanem mert szerelmes. (Mítosz és utópia: a kezdet azoké volt, de a jövő is azoké lesz, akikben van valami nőies.) 3. Néha megesik, hogy nagyon is jól elviselem a távollétet. Ilyenkor „normális” vagyok: úgy viselem el a „kedves” elutaztát, mint „mindenki”; nagy szakértelemmel engedelmeskedem mindannak, amit gyerekkoromban belém vertek, amikor hozzászoktattak az anyától való leszakadáshoz — persze, már az is eléggé fájdalmas volt (hogy ne mondjam, őrjítő). Úgy viselkedem, mint akit sikeresen elválasztottak; amíg a másik vissza nem tér, egyébbel is tudok táplálkozni, nem csak anyatejjel. Ez a jól elviselt távoliét tulajdonképpen azonos a feledéssel. Időnként, mi tagadás, hűtlen vagyok. Ez a túlélés feltétele; mert ha nem tudnék feledni, belepusztulnék. Az a szerelmes, aki - legalábbis olykor-olykor - nem tud feledni, halálragyötri magát, belepusztul az idegfeszültségbe (mint Weither). (Sohasem felejtem el: a vé- gehosszatlan napokat, az elha- gyatottság napjait; még kisgyerek voltam, és Anya messzire járt dolgozni; minden áldott este kimentem elé az U jelzésű autóbusz megállójába, a Sevres utca meg a Babylon utca sarkára; jöttek, egyre jöttek az autóbuszok, de Anya nem volt egyiken sem.) 4. Ebből a feledésből azonban nagyon gyorsan felébredek. Nagy sietve visszakapcsolok az emlékezetre, a zűrzavarra. Egy (klasszikus) szó - a test üzenete - jól kifejezi a távoliét által felkavart érzelmi indulatot: sóhajtozni - „sóhajtozni - valaki testi jelenvalósága után”: az andro- gin két félteste sóhajtva vágyakozik egymásra, mintha még a két félleheletünk is egymásba akarna keveredni: az ölelés képe, amennyiben eggyé olvasztja a két képet: a szerelmi távollétben olyan szomorú látványt nyújtok, mint egy levált, megsárgult, szélén felkunkoro- dott fénykép. (Hogyan, hát más a vágy, hogyha a szerelmi tárgy jelen van, és más, hogyha nincs jelen? És ha a szerelmi tárgy mindig távol van? - Nem ugyanarról az epekedésről van szó: két szó van: a Pothos a távollevő utáni vágyakozásra, és a tüzesebb Himéros a jelenlevő utánira.) 5. Szakadatlan azzal traktá- lom a távollevőt, hogy tulajdon távollétéről beszélek neki; különös egy helyzet, ha jól meggondolom; a másik távol van mint hivatkozás, de jelen mint beszélgetőtárs. Ennek a torz helyzetnek elviselhetetlen jelen a következménye; én meg mintegy beszorulok két idő közé, egyik a hivatkozásé, másik meg a beszédé: elutaztál (ettől szenvedek), de itt vagy (hiszen hozzád beszélek). Végre megtudom, mi is a jelen, ez a nehezen elviselhető időtartam: jókora darab a szorongás tömbjéből. De a távoliét sokáig tart, és mégiscsak el kell viselni valahogy. Ezért megdolgozom: az idő kizökkenését átalakítom jövés-menéssé, beütemezem, megnyitom a nyelv színpadát (a nyelv távoliét szülötte: a gyermek elhajítja a gombolyagot, majd visszarántja, így jelenítve meg az anya eltávoztát és visz- szatértét: létrejött egy paradigma). A távollétből tevékenység lesz, lótás-futás (és annyire lefoglal, hogy semmi másra nem futja időmből); fikció születik, több szereppel (kétely, szemrehányás, vágy, mélabú). A nyelvnek ez a színháza távol tartja a másik halálát: a gyerek fejében - azt mondják - csak egy röpke pillanat választja el a távollevő anyát a már halottnak hittől. Megdolgozni a távollétet annyi, mint elnyújtani ezt a pillanatot, késlelteni, ameddig csak lehetséges, azt a másodpercet, amikor a másik távollétéből egyszercsak átbillen a halálba. 6. A frusztrációnak alighanem a Jelenlét a legalkalmasabb alakzata (minden nap találkozom a másikkal, ám hiába, mégsem vagyok boldog: a szeretett tárgy itt van előttem a maga valóságában, de képzeletben továbbra is hiányzik). A kasztrációnak a megszakított- ság (elfogadom, minden „siránkozás” nélkül, hogy a másik elhagy egy kicsit, meggyászolom a kapcsolatot, tudok feledni). A hiányérzésnek viszont a Távoliét az alakzata; vágyakozom is és szükségem is van a másikra. A vágy összetörik a szükség sziklaszirtjén: íme, a szerelemérzés gyötrő ténye. („A vágy itt van, örökkön lángolón: de Isten mindig magasabban van, és a Vágy hiába emeli fel karját, sohasem éri el az imádott teljességet”. A Távollétről szóló szöveg két ideogrammából áll: egyik a Vágy felemelt karja, másik a Szükség kinyújtott karja. Tétovázom, habozok a felemelt kar fallikus képe meg a kinyújtott kar csecsemőt idéző képe között.) 7. Beülök egy kávéházba, egyedül; ismerősök jönnek oda az asztalomhoz; jólesik, hogy így körülvesznek, hogy ragaszkodnak hozzám. De a másik távol van; gondolatban gyorsan idehívom, hogy tartson vissza, el ne sodorjon a felszínes csillogás örvénye. Az ő „igazsághoz” folyamodom (ahhoz az igazsághoz, amelyet átéreztetett velem), hogy bele ne csússzam a csábítás hisztériájába. A másik távollétére hárítom a felelősséget, amiért így átadom magam a felszínes társasági életnek: a másik oltalmába ajánlom magam, visszatéréséért imádkozom: bárcsak egyszerre itt teremne, és kiráncigálna ebből a talmi csillogásból, ebből a mámorító tömjénezésből, mint valami anya, aki végre eljött a csemetéjéért, bárcsak visszaadná a szerelmes világ „meghittségét, vallásos komolyságát). (X ... egyszer azt mondta, hogy őt a szerelem óvta meg a társasági élet felszínességétől: a klikkektől, a becsvágyaktól, a rangkórságtól, az intrikáktól, a véd- és dacszövetségektől, az ellenségeskedésektől, a szerep- játszástól: valóságos selejt lett belőle a szerelemtől, a társadalom selejtje, de ő örült neki.) 8. Egy buddhista koan ezt mondja: „A mester sokáig, nagyon sokáig víz alá nyomja a tanítvány fejét; egyre kevesebb buborék pattan szét a víz felszínén; az utolsó pillanatban a mester kirántja a tanítvány fejét a vízből, életre kelti, majd így szól: ha majd olyan erősen kívánod az igazságot, mint imént a levegőt, akkor majd megtudod, mi is az”. A másik hiánya víz alá nyomja a fejemet; nem kapok levegőt, fulladozni kezdek: ezzel a légszomjjal alkotom meg újra az „igazságomat”, és készítem elő a szerelemben a Csak- azértis alakzatát. Jelenet Balogh Béla: Az obsitos című filmjéből (1917) Vizuális emlékezetünk, avagy megnézhetjük-e még a Körhinta című filmet? A 23. Magyar Filmszemlén örvendetes kezdeményezésként műsorra tűztek két olyan alkotást,a melyek több mint hetven évvel ezelőtt keletkeztek, ám akár új műnek is tekinthetők. E különös kettős természetük miatt nem szóltam róluk a szemle kapcsán, de talán megérdemelnek egy rövid visszapillantást A falu rossza című filmet 1916-ban készítette Vajda László és Pásztory M. Miklós. Feldolgozásuk alapanyagául, mint á cím is jelzi, Tóth Ede 1873-ban írt, pályadíjnyertes népszínművét választották, mely egykor országos hírnevet szerzett írójának, akit eladdig csak „rongyos komédiásnak” tekintettek, s a siker hírére úgy tudott felutazni Budapestre, hogy Szigligeti Ede előre elküldte neki a száz aranyat. Fi- num Rózsi története, s ebben kétségkívül nagy szerepe volt Blaha Lujza alakításának, akinek Tóth Ede zokogva csókolt kezet a bemutatót követően, nemzedékek számára jelentett feledhetetlen színházi élményt. Nem csoda hát, hogy már a mozgókép úttörői is szemet vetettek a darab hősnőjére, a talpraesett menyecskére, aki hamaT amás fiam az ásó. Ez a jele a bölcsődében, ez a szerény, de nagyon alkalmatos szerszám. Ott díszeleg a polcán, fiókján, személyi fel- szerelési tárgyain, és ott van a füzetén is. Ez a füzet különleges füzet. Összekötő kapocs a bölcsőde és a szülő között, lényegében a gyerek tevékenységének minden másnál precízebb naplója addig a napig, amíg el nem ballag a bölcsődéből, át az óvodába. Napló, ugyanakkor tükör is. Belekerülnek a betegség valóságos és látszólagos jelei, belekerülnek a szülői, óvónői kérések, belekerülnek a panaszok, egyszóval minden, ami egy két-három esztendős csemete parányi, de roppant változatos életét kitölti. Ezek a füzetek a bölcsőde talán legnépszerűbb felszerelési tárgyai. Ott sorjáznak a kabátosszekrényke tetején, s a szülők jószerint a kabátot is alig dobván a fogasra, odagyűlnek a füzetekhez, keresik a jelet, amely mögött fontos vagy mindennapos, de mindenképpen üzenet rejlik, üzenet a gyerek egy napjáról. Mit tartalmaznak az üzenetek? Akiknek nincs aprócska böl- csődés gyerekük, bizonyára megmosolyogják ezt az egészet. Dehát honnan is tudnák ők azt, mennyire fontos, hogy meg- ette-e a gyerek az ebédet, aludt-e rendesen? Honnan is rosan megjelent a mozivásznon Frankói Ilona alakításában. Az obsitos című film egy évvel később, 1917-ben készült. Rendezője, Balogh Béla, Kálmán Imre operettjét vette alapul (melynek csak a címe azonos Garay János elbeszélő költeményével). A film hőse barátjának halálhírét viszi haza a frontról, majd beleszeret az elhunyt bajtárs húgába, s így a szomorú história mégiscsak boldog véget ér. A két mű joggal került egymás mellé a szemle programján. S nem csupán azért, mert a felvételeket mindkét esetben Zit- kovszky Béla készítette, akiben az első magyar film, A tánc alkotóját is tisztelhetjük. Nem is csak az a körülmény indokolta a páros felidézés szándékát, hogy mindkét filmet elveszettnek hitték, ám megrongálódott ugyan, de előkerültek. Az együttes szerepeltetést az tette igazán indokolttá, hogy Tóth János értő kezekkel s nagy-nagy műgonddal restaurálta s újra megtekinthe- tővé tette e filmeket, a magyar mozgókép történetének korai dokumentumait. Munkájában nagy segítségére volt Vidovszky László, a felújítás zeneszerzője, akinek ötletgazdag, leleményeFüzetek ismerhetnék ők a kifejezések olyan gazdag és sokatmondó árnyalatát, amelyből egy anya vagy apa észreveszi azt is, ami nincs leírva, csak a sorok között olvasható? Mert ezt a különös és csodálatos naplót nemcsak gondos és pontos óvó nénik vezetik. Ezek az óvó nénik rendkívül finoman kifejlett érzékkel rendelkező diplomaták is egyben, akik úgy tudnak közölni dolgokat és gondokat, hogy a szülő csak jót gondoljon a féltett csemetéről. Húsz-húszonöt gyerekről mondanak véleményt napról napra írásban, húsz-huszonöt füzetbe kell leírniuk a mondatokat: a gyerek ma jól evett, jól aludt, vidáman játszott, szívesen sétált, ügyesen tornázott, szépen mondott verset, egészen 'jól énekelt. Húsz-huszonöt füzetbe kell mindezt úgy leírni, hogy a mondatokból a szülő saját gyerekére ismerjen. Aztán közölni kell kevésbé kellemes dolgokat is. Tapintatosan, nagy-nagy diplomáciával. Amikor például azt a bejegyzést olvasom a füzetben, hogy „Tamás ma több ízben nem fogadott szót”, akkor szívemből sajnálom szegény óvó nénit, aki egész napos keserűségét és bosszúságát ebbe az egyetlen mondatocskába sírta sen korfestő és igen kifejező muzsikája a helyenként megcsonkult képanyag megbízható tartószerkezetévé vált. Van tehát két régi-új filmünk. Tóth János munkája azonban arra is felhívja a filmkedvelők figyelmét, hogy a művészetben nemcsak az értéktermetés pillanatának van jelentősége, hanem az értékek megőrzésének is. Ez a festészet esetében természetes, ám a film, úgy tűnik, csak most jut el fejlődésének abba a stádiumába, amikor világossá válik a régi, rosszul tárolt s nem is mindig időálló anyagokat felhasználó alkotások mentésének illetve felújításának fontossága. Gyürey Vera, a Magyar Filmintézet igazgatója sajtótájékoz- tatján elmondotta, hogy több száz film, köztük alapművek, filmtörténekti értékek várnak értő restaurátoota, s mindez bizony tetemes költséget is jelent. Csupán egyetlen példáját idézem. A Körhihta, ami nélkül alig képzelhető el a hetedik múzsa hazai története, a pusztulás olyan fázisába jutott, hogy az eredeti negatívot már csak különleges eljárásokkal lehet megmenteni. A tét: vizuális emlékezetünk megőrzése! Nagy Imre bele. Mert én azt tudom, mit jelent, ha egy hároméves gyerek - ráadásul fiúgyerek - több ízben nem fogad szót. Odahaza az anyjával ketten alig tudjuk néha kordában tartani, a viharlovag a televízióból hozzá képest apácanövendék. De jó szíve van annak az óvó néninek, hogy ilyen finoman-szolidan fogalmazott! Vagy a másik bejegyzés tanulsága szerint „Tamásnak ma nem volt kedve tornászni”. Nem beteg, szerencsére nem. Csak éppen őfelsége nem akarta megerőltetni magát. S ez bizony a szülő számára nem azt jelenti, hogy otthon nyugalom és rend lesz, ellenkezőleg. Azt, hogy odahaza különleges tombolásra számíthat, a tornaóra nem vett el semmit a felgyülemlett hihetetlen mennyiségű fizikai energiából. Ezek a füzetek tanúk. Tanúi annak, mi következik azután, amikor reggel némi kis megkönnyebbüléssel a kis pucérokat beengedjük az ajtón, s aféle furcsa szabadságérzettel elindulunk saját útjainkon. Tanúi annak, hogyan telik a napjuk. És tanúi még valaminek. Az óvónők szeretetének. S nem tudom, hogy a füzet fedőlapján nem kellene-e odarajzolni az óvónéniket is, a gyerekek fényképe mellé nem kel- lene-e odatenni az övékét is. Megérdemelnék. Bényei József
