Új Dunántúli Napló, 1992. január (3. évfolyam, 1-30. szám)

1992-01-02 / 1. szám

10 üj Dunántúli napló 1992. január 2., csütörtök HAGYOMÁNY Egy zászlósúr, aki megállította az inflációt Az első magyar forint A pénzt a Krisztus előtti VII. században, a kisázsiai Lüdiában találták ki. Rövid évtizedek alatt el is terjedt a Földközi-ten­ger partvidékein és szigetvilá­gán, s onnét az ismert földré­szeken. A görög piacokon az áruforgalomnak még ebben az évszázadában nélkülözhetetlen eszköze lett az ezüstpénz, a kö­vetkező - VI. században - meg­jelent, és tüstént világtekintély lett a perzsa arany Dareikosz. És a klasszikus ókortól a mint­egy ezerévnyi európai középko­ron át mindmáig, ahol a társada­lom állammá szerveződött, ott királyságnak, császárságnak, köztársaságnak megvolt a maga pénze: a nagy címletűek arany­ból és ezüstből, az ókor óta szinte mindenütt ezekhez tár­suló váltópénzek rézből, bronz­ból, vasból, újabban alumíni­umból, itt-ott nem egyszer fából is (a „fabatka”, „fagaras”, „fa­peták” szók őrzik emléküket.) Majd a XVIII. században egy francia állami szolgálatban álló skót bankár feltalálta az állami megbízásból bank-kibocsátotta papírpénzt, a „bankó”-t. Hol jó volt, hol rossz A civilizáció gazdaság- és kultúrtörténete egyúttal a pénz története. A pénz története pe­dig magába foglalja a pénzrom­lások történetét is. A pénzek ér­tékromlásának többféle oka van; együttesen inflációnak (pénzhígulásnak) nevezzük. Nincs olyan ország, nincs olyan állami lét, amelynek történel­mét ne jeleznék az inflációk és az inflációmegszűnések válta­kozása. A mi nemzeti történelmünk, attól kezdve, hogy Szent István mindmáig azonos államunkat megteremtette, kibocsájtotta az első magyar pénzt is, az ezüst Dénáriust. Azóta tíz évszázad telt el. Társadalmi berendezke­désünk, kultúránk, jogrendünk együtt változott az európai tör­ténelemmel, hol élén járva, hol alaposan elmaradva, vészeken és viharokon át, olykor elnyo­matásban, máskor magunkra ta­lálva. természetes, hogy pén­zünk is hol jó volt, hol romlott, hol elromlott. Az Árpádok Dénáriusát fel­váltotta az Anjouk Florentinje (a Forint őse), volt idővel Liber­tás, Tallér, majd megint Forint, utána Korona, azután Pengő, manapság újra Forint a pénzünk neve. A régebbiek általában inf­lációval fejezték be hosz- szabb-rövidebb érvényességü­ket. A mi évszázadunk több nagy inflációt ért meg. A Korona nagy értékromlására az első vi­lágháború után jött az évekig igen jó értékű Pengő. A Pengő azonban a második világháború után világrekordot állított fel példátlan inflációjával. Erre kö­vetkezett az új Forint, a mi mos­tani pénzünk, amely napjaink­ban tart megint inflációs kor­szaknál. A mi számunkra tehát nem érdektelen inflációnk múltja és megfékezése. A legérdekesebb előzmény alighanem az az időszak, ami­kor a nagyemlékezetű Ár­pád-ház végóráiban elkövetke­zett a XIII. századvég óriási inf­lációja, amely azután első An- jou-királyunk, Róbert Károly sikeres pénzügyi politikájával és a magyar aranyforint születé­sével ért véget. Ezeket az éveket kell felidéz­nünk legnagyobb középkori pénzügyi szakértőnk emlékeze­tével. Nekcsei Dömötörnek hív­ták, ő találta fel a magyar forin­tot. Gyér híradásokból kell kikö­vetkeztetnünk életútját. Hiszen ő a lovagi középkorban nem páncélos vitézek csatáinak hőse, nem is lovagtornák ünne­pelt bajnoka, de még asszo­nyoknak versekben hódoló dal­noka sem volt. Egy több királyt egymásután szolgáló, nagyta- pasztalatú közéleti férfi, aki vi­lágot látva, áttanulmányozta Európa különböző államainak pénzkészítő gyakorlatát, majd az állam vezetői, a „nagy zász­lósurak” közt foglalt helyet, mindig olyan ügyekben, ame­lyeket ma gazdaságiaknak mondanánk. Többízben volt főkincstárnok (ami a mostani pénzügymini- szemek felel meg), idős korá­ban Róbert Károly főtámok- mestere (ami viszont egy mai gazdasági csúcsminiszter feudá­lis megfelelője volt). Felettébb kedvelte a művészeteket is. ő készíttette - ma úgy mondanék: szponzorálta - a legszebben dí­szített Magyarországon készült kódexet, a róla elnevezett „Nekcei Bibliá”-t. Mire pénztörténetünkben döntő hatású szakemberként megjelenik, már idős férfi lehe­tett, nevét úgy említik: „Demet­rius senex de Nekche” (Az öreg Dömötör Nekcséről). A pénz elértéktelenedése Nos, amikor hosszas belső küzdelmek után 1308-ban Ró­bert Károly, a francia szárma­zású, de Itáliából idekerült új király elfoglalja trónját, orszá­gigazgató zászlósuraink közt azonnal ott találjuk főtámok- mesterként Nekcsei Dömötört. A feladata óriási, szinte meg­oldhatatlannak látszik. A ma­gyar királyok pénze ugyanis az utóbbi két évtizedben annyira értékétvesztette, hogy a Dénári- usokat a hazai piacokon nem akarják elfogadni. A tatárjárás országpusztulása után az újjá­szervezés, újjáépítés mérhetet­len pénzt igényelt. A királyi hivatalok úgy akar­ták pótolni a hiányt, hogy éven­ként bevonták a pénzt újraöntöt- ték, egyre többrezet vegyítették az ezüstbe, és értéktelenebb újat adtak azonos névértékben a régi helyett. Ezt a műveletet nevez­ték „lucrum camerae”-nak (a kincstár hasznának). Mire kihaltak az Árpádok, a pénzük elértéktelenedett. Az árak előbb sokszorosra szökte, az otthon gyűjtött pénz minden nap kevesebbet ért. Később már el sem fogadták. Ilyen pénzen nem lehetett­hadsereget tartani. Holott ami­kor az új király trónusára ült, az ország nagyrésze a kiskirályok­ként birtokukon uralkodó feudá­lis nagyuraké volt. Ezeket csak erős haddal lehetne legyőzni. Ehhez és a piacok rendbehozá­sához jó pénz kellett. A világlátott Dömötör úr fel­ismerte, hogy aranypénzre lenne szükség. A firenzei „Flo- rentin”-t tartotta a legértékesebb és legértékállóbb ötvözetnek. Ilyet akart veretni, csak éppen nem volt hozzá aranybányájuk. Az aranybányák Csák Máté bi­rodalmában feküdtek. Ahhoz, hogy ezeket visszafoglalják, hadsereg kellett, a hadsereghez aranypénz. Az eseményekből visszakö­vetkeztethetünk a nagy főtár­nokmester leleményességére. A király nevében összehívta az ország püspökeit és érsekeit. Ezeknek ugyanolyan érdeke volt az ország egysége, a király­ság ereje, mint magának a ki­rálynak. Dömötör előadta a te­endőket és az aranypénz megte­remtéséhez kölcsön kérte az egyházak valamennyi aranytár­gyát: szentségtartókat, kelyhe- ket, kereszteket. A főpapoknak azonban nagyon rossz tapaszta­lataik voltak a királyoknak adott kölcsönökrök Ezért éppen az Egyház érdekére hivatkozva megtagadták a kérelem teljesí­tését. Tapintatos betörők Akkor azután rejtelmes dol­gok történtek. A következő he­tekben ismeretlen fegyveresek kirabolták az érseki és püspöki székesegyházak kincstárait. Ta­pintatos betörők voltak, senkit meg nem öltek, csupán rabol­tak, de alaposan ... És nemso­kára megjelent az új magyar pénz, az arany Florentin. Vagy ahogy hamarosan nevezték: a Forint. Ezen már lehetett vásárolni a piacokon, ennek nemzetközi ér­téke volt. És ezen már olyan erős hadsereget lehetett szer­vezni, hogy 1312-ben a király győzelmet arathatott Csák Máté fölött. Máté úr ugyan haláláig megmaradt kiskirályi hatalmá­ban, de már a király alattvalója­ként, és a bányák a királyi kincstárat szolgálták. A történet befejezése pedig az új találkozás az egyházfők­kel. Nekcsei Dömötör megint összehívatta az érsekeket és a püspököket. Nyilván igen bölcs szavakkal kért elnézését tőlük a szokatlan formájú kölcsönért. De szükség volt a kölcsönre. Ezt most készpénzben vissza is fizeti a király, megköszönve, hogy megteremthették a jó pénzt, az első magyar forintot. Valahogy így történhettt. A magyar aranyflorentin pedig egy jó évszázadig egész Euró­pában nagytekintélyű, értékes pénz maradt. Hegedűs Géza A Szigeti külváros Nem árt földiézni a régi Pécs képeit, márcsak az ifjabb nem­zedék okulására és az idősebb nemzedék nosztalgiázására is. Akkor, amikor városunk még nem számított az ország nagy­városai közé, a Kórház tértől nyugatra, az akkor Somogy vármegyéhez tartozó Sziget­várra menő Szigeti út környé­kén terült el a Szigeti külváros. Számos utcáját, házát lebontot­ták már azóta, éppen ezért kell beszélnünk róla. Jobbára föl­dszintes házak voltak itt, legna­gyobb részük nem felelt volna meg a mai Ízlésünk követelmé­nyeinek, de egy nagy előnye volt: egymás mellett, békesség­ben éltek itt az emberek, külö­nösebb szenzációk nélkül. Ha­tárain terült el a bábaképző és a sörgyár, a Pius Gimnázium és a Hadapród Iskola, erre zötyögött a Balokány-ligettől illetve a Ki- sállomástól a Széchenyi téren át a Hadapródig a villamosvasút, néhány autó, annál több szekér járt erre Szentlőrincre, Sziget­várra (esetleg messzebbre) menvén. Számos iparos, kereskedő élt itt, nem voltak kiemelkedően gazdagok, de többen tisztes jó­módban éltek, tisztes polgári foglalkozásaik .jutalmaként”. Itt még számított a jó hírnév, a „tisztes ipar” és az adott szó be­csülete, s gondoskodtak a sze­gényekről. Fotónkon a Szi­geti úton lévő Sieben freud Nándor vízvezeték- és csatorna- szerlő műhelyét örökítették meg. Dr. Vargha Dezső Husziták „A huszita” szóról hívők­kel zsúfolt cseh-morva temp­lomok és terek, kritikát-re- ményt egyaránt hordozó zsol­tárok jutnak eszünkbe, azután a konstanzi zsinaton 1415-ben fellobbant máglya, majd férfiakkal és asszonya^ ikkal zsúfolt nehéz szekerek, amelyeknek harcosaitól 1420-1437 között rettegett egész Közép-Európa. Itthoni híveik erdélyi magyar-román parasztok, délvidéki paraszt­polgárok voltak, menedékük és missziós bázisuk pedig a magyar nyelvű, huszita böl­csője: Moldva. Ä helytörténészt azonban most csak az akkoriban még a Dráván is átnyúló pécsi püs­pökség egyházmegyéjének történései érdeklik. Az erdélyi határtól Baranya és Pozsega megyék nyugati széléig el­nyúló, tágabb vidéken akkor még egymást érték a na­gyobbrészt magyar népességű falvak és mezővárosok. A huszitizmus forrásvidéke Jan Húsz (1370 L-1415) követőit a mi tájunkon eleinte wiclifitáknak nevezték, John Wicliffe (1320 k.-1384) ox­fordi professzor neve után, aki az isteni hatalomról (On Divine Authority, 1376) írt könyvében a későbbi refor­máció minden fontos tételét megfogalmazta. Követése a közép-európai értelmiségiek számára a modernséget, a nyugattal való lépéstartást je­lentette, a huszita jelző pedig mindenkor gyanús, eretnek tartalmak hordozója volt. Az oxfordi professzor eszméi vonzották a prágai egyetemre a pécsi egyházmegye értelmi­ségét is, mert az 1367-ben alapított pécsi egyetemen, a nyilvánvaló eretnek-veszély miatt nem működhetett teoló­giai fakultás egy olyan kor­ban, amikor éppen a teológia lett izgalmas erkölcsi és poli­tikai eszmék hordozójává. Husziták a déli tájakon A wiclifita, majd huszita eszméktől fertőzött cseh föl­dről érkeztek a horvát és ma­gyar területekre azok a bátor értelmiségiek, akik Prágában és környékén lelkes szereplői voltak a gyakori, nyilvános vitáknak. Élső ténykedésük nyomaival (1420 után) a zág­rábi egyházmegye területén találkozhatunk, innen jutottak át az új nézetek a boszniai és a szerémi püspökség területére, azután gyors ütemben a pécsi, bács-kalocsai, Csanádi és az erdélyi egyházmegyékbe is. A fokozatosan szélesedő mozgalom irányzata demok­ratikus jellegű volt, s viharos térhódítását „az édes anya­nyelv” kultusza segítette. Ter­jesztői anyanyelven (lingua vernula) ígérték sorsuk jobbra fordulását a jobbágyoknak, kézműveseknek, napszámo­soknak. Nemzeti nyelven hir­dették az igét, s hallgatóik anyanyelvükön énekelhették kedvelt zsoltáraikat, sőt ol­vashatták a bibliát is ... A mai Baranya területén még a római katolikus lelké­szek egy része is a huszitiz­mustól várta az egyház bajai­nak gyógyítását s legjobbjai­kat bizonnyal erősen vonzotta a lelkiismereti szabadság és a szabad vizsgálódás eszméje. Sokan egyetértettek azzal a korabeli követeléssel, hogy hasznos lenne megszabadulni a fényűző és korrupt főpapok­tól is. A pécsi egyházmegye lakossága valóságos társa­dalmi helyzetének megfele­lően viszonyult az új tanok­hoz. Az egyetem, a papság és a pécsi polgárság katolikus­nak vallván magát, csak a két szín alatti áldozást, a nemzeti nyelvű evangéliumolvasást és éneklést igényelte, de ezen belül a papokat erősen von­zotta a nősülés lehetősége is. A mezővárosok és falvak népe, felszentelt papok nél­kül, magánházakban és csű­rökben tartotta istentisztele­teit. Intézkedések a husziták ellen A mozgalom első jelentke­zésétől, annak országos fel­számolásáig, 1420-1445 kö­zött, Henrik volt Pécs püs­pöke. ő saját szemével látta a huszita eretnekséget elhara­pózni (gliscere), de 1428-ban még csak egy kápolnát építte­tett a pécsi székesegyház kö­zelében (prope Ecclesiam), hogy abban dominikánus ma- gisterek tarthassanak hitvédő beszédeket a klérus és a nép számára. 1437-ben azonban már szükségét látja, hogy a bűnök kigyomlálására (ad ex- tirpanda vitia) behívja Mar- chiai Jakab főinkvizítort. A Szerémségben és Erdélyben sikert sikerre halmozó gya­korlott „hitvédő”-nek azon­ban az egyházmegye elvilági- asodott papságával meggyűlt a baja. Vezetőjük maga Si­mon volt, a pécsi főegyház­megye esperese, aki egyházi átok alá vette az inkvizítort, papjai pedig szabályosan ki­űzték. Az inkvizítor panaszai nyomán IV. Jenő pápa Zsig- mond magyar királyt marasz­talta el, s követelte tőle, hogy a papok bocsássák el ágyasai­kat és egyébként is éljenek tisztességes életet. Zsigmond alaposan megdorgálta Henrik püspököt az inkvizítor tör­vénytelen kiűzése miatt, el­ítélve az egyházmegye papja­inak kilengéseit és bűneit (ex- cessus et scelera) és követelte annak visszafogadását. Az inkvizítor és a kemény Simon esperes azonban csak Zsigmond halála után, Esz­tergom érsekének közvetíté­sével jutott el a békecsókig. Koller nagyprépost vélemé­nye szerint (Baranya múltja és jelene) Marchiai Jakab azért nem alkalmazhatta Baranyá­ban a kiátkozás hagyományos eszközét, „... az egész klérus bűnösnek látszott lenni”. Kiss Z. Géza kandidátus Szászvár Megjelent Várszegi Alajos Szászvár című könyve, amelyet a szászvári polgármesteri hiva­talban és a szászvári könyves­boltban lehet megvásárolni. A szászvári képviselőtestület vál­lalta a könyv kiadatását, Vár­szegi Alajos örökösei pedig rendelkezésre bocsátották a féltve őrzött kincset, amelyet az egykori szászvári iskola igazgató-tanító írt hosszú éve­ken át, amíg a községből el nem költözött. O már nem érhette meg a könyv kiadatását, megje­lenését. Téczely Károly

Next

/
Oldalképek
Tartalom